Nem csak emocionálisan lehet félni valamitől, hanem intellektuálisan is. Az Apollo 11 leendő asztronautájának rákos megbetegedéstől való félelme pont ilyen volt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A vasárnap az enyém volt, és keményen küzdöttem is azért, hogy szabadon maradjon. 1966-os naptáram szerint a Gemini 10-re való hektikus felkészülésünk közepette mindössze három vasárnap egy részét kellett a munkának szentelnem. Inkább felkeltem hétfő reggel 4:30-kor, hogy elmenjek egy megbeszélésre St. Louisba, vagy a Cape-re, de a vasárnapot Pattel és a gyerekekkel való kikapcsolódásnak szenteltem, ezen a napon könyveltem pénzügyeinket, metszettem a rózsákat, sütöttem egzotikus ételeket (gyakran katasztrofálisakat), és ekkor lehetett a kutyát is lespriccelni a kerti locsolóval.

Az is igaz, hogy július 18-a közeledtével a gondolataim egyre inkább a repülés körül keringtek, de természetesen higgadt, békés természetem győzedelmeskedett: emlékszem, olyasmik jártak a fejemben, hogy milyen jó is lesz, amikor az egyelőre még csak előttem álló tapasztalatokat családomnak gondosan megfogalmazva, nyugodtan, jó humorral tűzdelve elmesélhetem majd.
Erre az időszakra Pat másként emlékszik vissza: nehezteltem mindenért, elmerültem a gondolataimban, zaklatott és iszonyúan ingerlékeny voltam! Isten áldja őt: éveket várt, mielőtt ezt elmondta nekem, így amikor július 10-én elindultam otthonról a Geminis repülésemre, töretlen támogatás övezett és a szeretet hullámain libbentem ki az ajtón úgy, hogy közben magam sem tudtam pontosan, mi az, amit épp készülök kipróbálni. [Az alábbi képen a szerző, Mike Collins (balra) John Young társaságában.]

Természetesen, voltak kételyeim, hogy képesek leszünk-e összes feladatunkat sikeresen teljesíteni, és biztos vagyok abban, hogy ezzel John is így volt. Azonban úgy-ahogy bizakodó voltam, legalábbis a küldetés legfontosabb teendőit illetően.
A veszély kétségkívül adott volt, és senki nem lehetett ezzel jobban tisztában nálunk, akik karrierjük utóbbi idejét azon lehetőségek számbavételével töltötték, aminek következtében a gonosz gépezet elpusztíthat minket. Az esendő gépeken kívül pedig ott vannak a még esendőbb emberek. Annyi lehetőség volt arra, hogy valamit elszúrjunk, annyi hiba csúszhatott be a háromnapos repülés során; jóformán a küldetés minden egyes órája azzal fenyegetett, hogy egy eddig ismeretlen okból katasztrófa érjen minket.

Mindezt persze tudtuk, és ez okozott is bennem valamiféle félelmet, de ez inkább intellektuális félelem volt, nem érzelmeken alapuló. Nem tudom, képes leszek-e elmagyarázni a kettő közti különbséget. Intellektuális félelem alatt azt értem, hogy például rákos leszek (őszintén félek tőle), míg az emocionális félelmek közé a védőháló nélkül fellépő cirkuszi kötéltáncosok látványát sorolom (a frászt hozzák rám). Az intellektuális félelem az, amikor az ember egy karosszékében ülve az élet törékeny voltát beismeri önmaga előtt, míg az emocionális félelem az agy és a test zsigerekbe markoló, pánikot kiváltó reakciója.

Miközben a Gemini 10-es közelgő repülése jelentékenyen bővítette intellektuális félelmeim tárházát (mi másért lett volna 138 bejegyzés a fekete könyvben?), azt őszintén kijelenthetem, hogy a repülés előtt vagy a küldetés során emocionális értelemben egyszer sem féltem.
Szerintem ez részben az ismeretlentől való rettegés jó öreg kliséjére vezethető vissza. Való igaz, hogy fizikai félelmet okoznak azok a hangok, szagok, események, amik eredete és következménye ismeretlen: kiképzésünk pont az ilyen meglepetések megelőzését szolgálta.

Végül be kell vallanom, hogy az életért való félelmen kívül van egy másik, hasonló érzelem, ami talán nem is annyira félelem, hanem inkább nyugtalanság, aggódás: nem a haláltól, hanem attól, hogy rettenetes szégyenben maradsz.
Legalábbis a profi pilóták nem a becstelenné válástól való félelmükben halnak meg, sokkal inkább a megszégyenülés elől menekülnek a halálba: baleseti akták zsúfolásig tömve vannak az olyan esetekkel, amikor egy pilóta szakmai büszkeség vagy konokság miatt gépével inkább öngyilkos lett, semmint hogy beismerje: hibázott. Nem állíthatom, hogy immunis voltam ezzel a betegséggel szemben."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Egy bokszring méretű, fényesre csiszolt fémlapon közlekedő gázhajtású alátéttel szimulálta a NASA az űrsétát. Ezen egyensúlyozott Collins, ez is hozzátartozott a Gemini 10-es küldetés szimulációjához. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A NASA vezetői közül páran szintén kissé őrült vállalkozásnak gondolták ezt, és Gene Cernan űrsétáján jelentkező bonyodalmak hatására egyre nagyobb érdeklődést mutattak űrsétám részletes tervei iránt. Ennek hatására a súlytalanság víz alatti szimulálása kezdett divatos lenni, és javasolták, hogy űrsétámra váró összes teendőmet egy víztartályban is próbáljam ki, hogy az esetleges nehézségeket tanulmányozhassuk. Szerencsénkre vagy balszerencsénkre, Johnnal egész egyszerűen nem maradt időnk arra, hogy csapot-papot otthagyva egy piros heringet kergessünk a víz alatt: mindössze egy hónap volt hátra az indulásunkig.

Igyekeztünk erről meggyőzni Mathewst és embereit is. A legnyomósabb érvünk a felszerelés egyszerűsége volt, amit kompletten felvehettem magamra még a fülke dekompressziója előtt. Mindössze annyi előkészületet kellett tennem miután elhagytam a fülkét, hogy egy nitrogén-vezetéket az űrhajó oldalára csatlakoztatok.
A csatlakozó közvetlenül a fülke mögött volt, egy kapaszkodó kényelmes közelségében. Mindössze egy fedelet kell csak eltávolítanom, majd az alatta lévő nitrogénszelepbe kell bedugni a köldökzsinór csatlakozóját. Ha jól csinálom, a zárómechanizmus révén azonnal a helyére ugrik. Ha eltévesztem, a köldökzsinór végén lévő csonk gallérja előrecsapódik, amit aztán újra vissza kell húznom – ez kétkezes művelet. De mindössze ennyi volt az egyetlen trükkös rész, és ez sem élet-halál kérdés, mivel a nitrogén a puska működtetéséhez kellett, nem pedig ahhoz, hogy biztonságban visszatérhessek a fülkébe.

Mathews rábólintott, így nem kellett víz alá merülnünk, de ahhoz ragaszkodtak, hogy azért valaki kipróbálja a rendszer működését. A vízalatti szimuláció végül azzal a következtetéssel zárult, hogy a puska működtetése gondokat is okozhat, de az is lehet, hogy nem. Johnnal pléhpofával (amivel gondjaim voltak a zéró-g repülőn, máskor viszont egész jól ment) hallgattuk végig mindezt, majd eltökélten nekiláttunk szimulátoros teendőink folytatásának. [Collinsék a képen látható szimulációt "úszták meg", itt éppen Buzz Aldrin (Gemini 12) látható.]

A puska egyszerű felépítése egyszerre jelentett előnyt és hátrányt is. Könnyű volt és kompakt, így a fülkében lehetett tárolni. Ez jó. Másfelől viszont komoly aggályok merültek fel: mennyire hatékonyan lehet majd irányítani, mivel nem kínálkozott egyetlen olyan módszer sem, amivel a működését a földön ellenőrizni lehetett volna.

Kiképzésem egy bokszring méretű, szupersima fémpadlón történt. Erre egy köralakú alátét került, ami nagyjából akkora volt, mint egy kereskedelmi forgalomban kapható padlófényező. A fényezőbe gázfúvókákat építettek, ezek a bekapcsolásukat követően az alátétet milliméternyire a padló fölé emelték. Ezzel a módszerrel a padló és a fényező közti súrlódást annyira lecsökkentettük, amennyire csak lehetett. Ezután beöltöztem szkafanderembe, felvettem a mellkasra rögzíthető zsákot, megragadtam a puskát, és felálltam a fényezőre. Így gyakorolhattam a puskából való gázeregetést.

A ring egyik végétől a másik végén lévő célig „repültem”. Útközben testem hajlamos volt valamelyik oldalra elhajlani (legyezőirányú mozgás): megtanultam, miként lehet ezt a nem kívánatos mozgást kontrollálni úgy, hogy közben mégis célba érjek. Eddig rendben is volnánk, azonban ez a szimuláció meglehetősen darabos volt, mivel testem egyszerre csak egy tengely mentén mozoghatott. Ez alatt azt értem, hogy amikor felálltam a fényezőre, csak legyezőirányú (balról-jobbra) mozgásom szabályozását tanulmányozhattam, és semmi mást. Ha egy alátétekre szerelt lapon az oldalamra feküdtem, a bólintó (fel-le) mozgást gyakorolhattam a ringben. A forgást a hátamon fekve imitáltam, de ebben a helyzetben lehetetlen volt a pálya egyik végéből a másikba eljutni. Nem lehetett felfelé vagy lefelé repülni, csakis előre és hátra mozoghattam. Röviden, a puska irányíthatóságát csak a mozgás egy-egy összetevőjével lehetett szimulálni, de azt is csak nagyon nyers formájában.

Ugyanakkor elképzelhető, hogy az Agenán lévő mikrometeorit-mérő berendezés leszereléséhez nagyon precízen és egyidejűleg kell uralnom a mozgás mindhárom komponensét (a forgó-, a bólintó- és a legyezőirányú mozgást). Ezeket azonban egyszerre sosem próbálhattam ki. Ennél is rosszabb volt, hogy a puskával képtelenség volt csak egyféle mozgáskomponenst produkálni: nem lehetett tisztán csak forogni, bólintani, ahogy vegytiszta legyezőirányú elfordulásra sem volt képes. Ehelyett olyan erők ébredtek, amik miatt a testem mindig valamilyen nem kívánt irányba mozdult el.

A puska ellenzői épp erre a tulajdonságára mutattak rá, amire heves ellentámadásba lendültek a koncepció védelmezői. Szemükben az egyszerűség egyenlő volt a biztonsággal, megtoldva azzal, hogy a konkurens AMU egy monstrum, ráadásul a puska már Ed White esetében is bevált. Az ádáz vita kellős közepén találtam magam. Az előző évben végzett, űrsétával kapcsolatos kutatásom meggyőzött arról, hogy csak valami hatalmas hátizsákkal – az AMU-val – lehet precíz manővereket végrehajtani.

Másfelől viszont csak a puska állt rendelkezésre, és - ha tetszik, ha nem - ebből kellett a legtöbbet kihoznom. Talán nem is lesz szükség olyan nagy precizitásra űrsétám alkalmával. Például, ha John épp eléggé megközelítené az Agenát ahhoz, hogy egyszerűen csak átlebegjek hozzá, feltéve, hogy közben nem bukdácsol túl gyorsan. Ha esetleg meg tudnánk közelíteni olyan szögből, ahonnan John is szemmel tarthatja az eseményeket, miközben én átérhetnék – mi történik, ha… ha… ha. Túl kevés idő volt már csak hátra a repülésig, hogy ennyi kérdőjel és feltételezés lengje körül a küldetést, de nem sokat tehettünk azért, hogy ez ne így legyen. Egy űrséta megtervezésekor nem lehet az űrrandevú esetében használatos precíz, matematikai elemzésekhez folyamodni. [Az alábbi képen híres "puska" látható:]

Ahogy a június júliusba fordult, Johnnal heti öt napot Cape-en töltöttünk, repültünk a szimulátorral, újra és újra átvettük az egyes rendszerek működését, a vészhelyzetben alkalmazandó eljárásokat, memorizáltuk a repülési tervet, a kísérletekkel kapcsolatban végleges tájékoztatókat kaptunk, és segédkeztünk a Gemini 10 utolsó tesztjein, amikre immár a 19-es Indítóálláson került sor.

A hétvégéken hazarepültem, hogy aztán a szombatot a Harold Williams-féle súrlódásmentes bokszringben – vagy ahogy én hívtam: csúszós asztalon – töltsem az űrséta gyakorlásával. Elég jól ment a puskakezelés, legalábbis annyira mindenképp, hogy az MSC menedzserei elégedettek legyenek vele, és jóváhagyják az űrséta terveit mindenféle változtatás nélkül – dacára a kimerültség fenyegető rémének, ami Gene Cernant sújtotta űrsétája alkalmával."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A szimulátor volt a NASA rendszerének szíve és lelke, az űrhajósok itt töltötték el messze a legtöbb időt. Addig ugyanis senki nem repült sehova, amíg a szimulátor ki nem mondta a verdiktet: mehet. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy küldetés kiképzésén részt venni nagyjából olyasmit jelent az átlagember számára, hogy a nagybecsű repülésre tréningezzük testünket. Való igaz, hogy az űrrepülésnek van egészségügyi vetülete is, én például szív- és érrendszerem érdekében napi két mérföldet futottam, illetve hébe-hóba kézilabda-meccseken eresztettem ki a gőzt magamból. Azoknak az izmaimnak az edzésére különösen odafigyeltem, amikre a legfárasztóbb feladat hárul majd a küldetés során (karom és kezeim izmaira), mégpedig úgy, hogy egy teniszlabdát gyömöszöltem ujjaim között, és súlyt emeltem. De a testedzés eltörpül a mentális edzésterv mellett; erre a szimulátorokban gyúrtunk. [Így nézett ki a Gemini szimulátora:]

Itt csak két opció volt: a csatát megnyerni vagy elveszteni lehetett – a legénység újra és újra „végigrepülte” a küldetés kritikus szakaszait, mindaddig, amíg minden lehetséges hibát elkövettek, bocsánatot kértek értük, majd a tökéletességig gyakorolták, hogy az űrben ne érje őket újabb meglepetés. A szimulátor a NASA rendszerének szíve és lelke, itt töltöttük el messze a legtöbb időt. Futni a parton: csodás; geológiát tanulni: ajánlott; túlélőgyakorlat a dzsungelben: szórakoztató; a centrifuga: fájdalmas; az űrhajó tesztje: hasznos; viszont addig senki nem repült sehova, amíg a szimulátor ki nem mondta a verdiktet: mehet.

Ez persze nem egyszerű, mivel a szimulátorral repülni sok szempontból bonyolultabb, mint egy valódi űrhajóval. Nem elég, ha a szimulátor a fülke műszereinek minden mozgását imitálja: a külvilágot is meg kell jelenítenie, és – egy hatalmas számítógép segítségével – a föld, a Gemini, az Agena és a nap helyzetében bekövetkező változásokat is rögzítenie kell. Röviden, a szimulátornak az egész miliőt pontosan reprodukálnia kell, hogy bármikor a megfelelő pontra „helyezzen el” minket, és ettől kezdve nyomon kövesse utazásunkat. Ezen kívül a hibákat is dokumentálni kell, mégpedig leginkább grafikus formában.

A „Mi történik, ha?”-kérdést százféleképpen kell feltenni, és mindegyik kérdést ezerszer kell megválaszolni. Csak ekkor – amikor a kérdések már ismétlődnek, és a legénység mindig megfelelően reagál – mondható, hogy készen állnak a repülésre.

1966. június második felében Johnnal már elég közel voltunk ehhez a ponthoz, habár még mindig volt pár dolog, amit csiszolnunk kellett. Ezek közé tartozott a pokolfajzat VI-os Modul, aminek használata még mindig komoly kihívást jelentett számomra, és nagyon nehézkesen ment.

C. C. Williams segítségével átgyúrtam az eljárási rendet, minimálisra egyszerűsítettem a diagramokat és a beazonosítandó csillagok számát, de még így is tetemes mennyiség maradt. A VI-os Modul esetében, ha lehetséges, még kevesebbet hibázhattunk, mint az Agenára küldött parancsok esetében: ha egyszer hibáztunk, esély nem volt az ellenőrzésre. Ráadásul, a hibát követő összes művelet is helytelen volt, ahogy természetesen a végeredmény is.

A másik problémás terület az űrséta volt, habár ebben (bolond módra?) jóval magabiztosabb voltam, mint a VI-os Modullal esetében. Ha a VI-os Modullal kapcsolatos fedélzeti navigációs bűvészkedés nem sikerül, attól még senki nem sérül meg, legfeljebb enyhe szégyenben maradunk: ekkor ugyanis a Küldetésirányítás felülírja terveinket, nyers számításainkat pedig a földön egy sereg szakértő egész pincényi számítógép-park segítségével korrigálja.

Ezzel szemben, ha az űrsétával kapcsolatban elszámolok valamit, az halált okozhat – mégpedig a sajátomat. Természetesen, a dolog háttere az, hogy a NASA, ami rendkívüli módon lelkesedett az egymással átfedésben lévő, redundáns rendszerekért, soha nem volt képes előállni egy alternatív tartalék burkolattal.
Ez alatt azt értem, hogy az űrhajós rózsaszín puha kis teste és a világűr rideg vákuumát mindössze egyetlen vékony alumíniumburok (az űrhajó), vagy épp egy gumiréteg (a szkafander külseje) választja el egymástól. Ehhez adjuk hozzá, hogy a "gumibelsőt" össze kell ragasztani személyre szabott, testhez simuló darabokból. Ha egy űrsétán résztvevő asztronautára gondol, valószínűleg olyan palit lát maga előtt, aki a legfejlettebb technológia minden vívmányát használja – mindent, amit ez a gazdag és erős nemzet elő képes állítani. De nem ezt látom én, barátaim.

Lelki szemeim előtt ragasztópöttyök fölött görnyedő kicsi, öreg nénik csoportja lebeg, és egyetlen reményem az, hogy a péntek esti lottósorsolásról és az új monsignorról folytatott trécselés közepette nem kóborol el túl messzire a figyelmük. Persze, meglehet, hogy a legnagyobb hülyeséget az követi el, aki a családi tűzhelyet és az otthonát azért hagyja el, hogy egy tizenöt méter hosszú kötél végén figyegjen a világűrben."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Gemini 10 legénysége fogadást kötött egymással, hogy Collins nem rontja el a tesztet, a tét egy-egy martini volt. Időnként megduplázták a tétet, de Collins így is megnyerte a fogadást, igaz, a berendezést a teszt végére teljesen leamortizálta. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hirtelen a Gemini 10 került a figyelem középpontjába, ez lett a kivételezett fiú: mi következtünk. Kiképzésünk a legmagasabb fokozatba kapcsolt, Houston és St. Louis helyett immár Cape-en ténykedtünk. A 10-es számú űrhajó május közepén érkezett meg Cape-re, és vele együtt az Agena 5005 is. A két jármű ekkor találkozott az első alkalommal, és egy körülményes teszt során már el is kezdtek kommunikálni egymással: Johnnal a Geminiben ülve rádióparancsokat küldtünk az Agena részére, hogy ellenőrizzük a reakcióit. Az instrukciókat a jobb könyökömnél lévő ún. kódolóval küldtem – ez egy kis dobozka volt, két koncentrikus kerékkel és egy vezérlőkarral a tetején.

Három számjegyű szavakban beszéltem az Agenához. A 251 például ezt jelentette: „Kérlek, kapcsold fel a fényeidet.” Az Agena nagy hajtóművének indítása ennél azért kissé komplikáltabb volt, ezt kellett üzenni: 041-571-450-521-501. A háromjegyű instrukciók kivétel nélkül vagy egyesre vagy nullára végződtek, és úgy álltak össze, hogy az első számjegyet a külső, a másodikat a belső keréken kellett beállítani, majd mindhármat a kar balra (nulla) vagy jobbra (egyes) való elmozdításával kellett átküldeni az Agenára. A lényeg az, hogy az utolsó számjegy megadásával egyidejűleg a berendezés már el is küldte a parancsot, így a hibázás lehetősége óhatatlanul benne volt a rendszerben: ha mondjuk kezünkkel nem balra, hanem jobbra mozdítottuk el a kart, vagy éppen fordítva. Ekkor már késő volt meggondolni a dolgot, nem lehetett korrigálni. [Az  alábbi képen a Gemini 6 legénysége üldögél a szimulátorban, balra Wally Schirra, jobbra Tom Stafford látható.]

Igazából, ez volt az egyetlen teszt, amit a Cape-en sosem sikerült senkinek hibátlanul végrehajtani, legalább egy baki mindig becsúszott a sok üzenet közé, de én elhatároztam, hogy ez velem nem fog előfordulni. (A Gemini 10 útján 350 parancsot küldtem az Agenának (mindegyikre hallgatott), igaz, ezt pár nap alatt produkáltam.) Olyannyira, hogy még fogadást is kötöttem. Így történhetett, hogy ekkoriban jó pár martinire John Young vendége voltam, ezért némiképp nehezítettük a dolgot: a teszt előrehaladtával a tétet megdupláztuk, majd ismét megdupláztuk. A sikeres parancsoknak köszönhetően a martinik száma egyre gyarapodott, és ahogy fokozódott a koncentrációm, úgy szorítottam jobb karommal egyre erősebben és erősebben a kódoló kezelőkarját. Nem telt sok időbe, és a kart satuszerűen tartottam a kezemben.

(Vasmarkom acélos erejét nem csorbította, hogy akkoriban mindenhova egy teniszlabdával jártam, amit szórakozottan a hüvelyk- és a mutatóujjam közé fogva szorítottam, amikor csak tehettem. Ennek a kis hóbortnak semmi köze nem volt az Agenához, pusztán a kezeim erősítése volt a célja, mivel az űrséta szimulációi során megállapítottam, hogy az ujjaim – a nyomás alá helyezett kesztyűkben – fáradnak el a leghamarabb. Ez különösen igaz volt a jobb kezemre (balkezes vagyok), ezzel kellett ugyanis megragadnom a manőverező puska kezelőjét elég bizarr módon, a hüvelyk- és mutatóujjam közé csíptetve azt.)
 
Végül, több mint egy órával a teszt kezdete után a kart óramutató járásával megegyezően elforgatva kiküldtem az utolsó nullát is. El is mozdult, majd egy kis pattanó nesz hallatszott, és jóval tovább ment a megszokottnál, majd bénán lógott, és akármelyik irányba is csavartam, többé nem volt ellenállása. ”John, elrontottam ezt az átkozott izét.”
John filozofikusan közelítette meg a problémát, dacára annak, hogy ekkorra már kilencvenkét egység martini-veszteséggel nézett farkasszemet. „Nos” – mondta rövid szünet után – „Úgy vélem, hogy a lehető legjobb helyen történt.”

Így aztán villámgyorsan visszavonultunk, hátrahagyva a kódolót a mérnököknek, akik a kar mindkét oldalát fémmel erősítették meg – elkerülendő, hogy valami dilinyós teniszlabda-morzsolgató újra kitépje azt a helyéről. Lekászálódva a földre, Johnnak mindez csak pár martinibe fájt, de ha repülés közben történt volna meg ugyanez, arra a küldetés nagy része ráment volna, mivel – mint kiderült – nagyon nagy szükségünk volt egy kezes, jólnevelt Agenára."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Gemini 9 meglepett legénységét egy tátott szájú, mérges aligátor fogadta az űrben: ez volt az Agena, aminek orrkúpja nem vált le az űrhajóról. A szörnyeteg miatt persze a tervezett dokkolás is ugrott. A tesztek mellett erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Néha [a tesztek során Agenánkat] minden különösebb gond nélkül beértük, anélkül, hogy a manőver során túl sok üzemanyag ment volna pocsékba. Máskor viszont - főleg, amikor azt szimuláltuk, hogy a radar, a fedélzeti műszerek vagy esetleg a számítógép valamelyike nem működik - vadul cikáztunk össze-vissza az égen, és még véletlenül nem találtunk rá az Agenára, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy elméletben az összes üzemanyagunk elfogyott. Minden űrrandevú után visszavonultunk a szomszédos szobába, ahol mennyekben tett képzeletbeli utazásunk egy jókora darab milliméterpapíron köszönt vissza, erre egy mozgatható karra szerelt tű rajzolta fel a teszt során megtett pályánkat. Itt aztán kedvünkre elemezgethettük a hibákat, és javaslatokat tehettünk a megoldás érdekében.

A papírra rajzolt legröhejesebbnek tűnő ábrát „csavart nyolcasnak” hívtuk, ez egy spirál alakú megközelítési útvonalat jelent: a Gemini egyre kisebb és kisebb köröket ír le az Agena körül, majd végül beéri. A csavart nyolcas nemcsak furán néz ki, hanem rengeteg üzemanyagot is elvisz, és később Johnnal megállapíthattuk, hogy a St. Louis-i szimulátor meglehetősen pontosan becsülte meg a manőver üzemanyagigényét. A csavart nyolcast a céltárgy csillag(ok)hoz viszonyított elmozdulása okozza (az inerciális látóirányú sebesség nullázásának elmaradása, ahogy a szakértők mondanák), meg az, hogy kiküszöbölésére a megfelelő időpontban nem kellő mértékben korrigáltuk pályánkat.

Május közepére már elegem volt csavart nyolcasokból, fehérszobákból és úgy általában: egész St. Louisból, és megörültem, hogy egy rövid időre Cape-re repülhetek megnézni a Gemini 9 május 17-i startját. Ahogy az már lenni szokott, a Gemini indítását egy Atlas előzte meg, ennek legfelső rakétafokozata volt az Agena.

Már eltelt a délelőtt egy része, amikor szemlátomást jó formában az Atlas a levegőbe dübörgött, két perccel a start után azonban a hajtóművei irányíthatatlanná váltak, az űrhajó pedig az Atlanti-óceán felé vette az irányt, majd bele is csapódott. Stafford személye valószínűleg rossz hatással volt az Agenákra, mivel ez a második eset volt, amikor a céltárgy inkább a megsemmisülést választotta: az első még előző ősszel robbant fel, Stafford és Wally Schirra  Gemini 6-os útja előtt. [Az alábbi képen az Agena-gyilkos Tom Stafford látható.]

Ezúttal Gene Cernan volt a társa, és a történtek miatt két hetet kellett várniuk, amire egy másik céltárgyat üzembe helyeztek. A június elsejei hibás startot követően – ekkor a problémát egy jeladó hibája okozta, ami megmakacsolta magát, és nem látta el információkkal a Gemini számítógépét – a Gemini 9 végül 1966 június 3-án csak-csak földkörüli pályára állt: épp a Jim McDivitt és Ed White-féle Gemini 4 küldetés első évfordulóján.

A sikeres űrrandevút követően Stafford és Cernan azzal szembesült, hogy az Agena orrkúpja nem vált le teljesen, és félig nyitott helyzetben még mindig ott éktelenkedett az űrhajón: az eléjük táruló látvány leginkább egy „mérges aligátorra” emlékeztette őket. Mivel így nem lehetett dokkolni a szörnyeteghez, Tom és Gene űrsétával és kísérletekkel folytatta a küldetést. [Így fest egy mérges aligátor:]

Az űrséta fő attrakciója a most először kipróbált asztronauta-manőverező egység (AMU) volt. Gene az űrséta elején úgy megerőltette magát, hogy sisakrostélya teljesen befagyott, ezért Tommal együtt bölcsen úgy döntöttek, hogy ilyen körülmények között nem kockáztatják meg az AMU-val történő repülést: ennek során Gene a berendezéshez rögzítve gyakorlatilag egy különálló műholddá lényegült volna át.

Ahogy arról már korábban szóltunk, a fő gondot a megfelelő kapaszkodók, lábtartók, és rögzítő-szerkezetek hiánya okozta, ezek nélkül ugyanis az űrsétán résztvevő asztronautának hihetetlen mennyiségű erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán a munkájához szükséges testhelyzetben maradjon, és végül jottányi ereje nem maradt a tényleges feladat elvégzésére. Egyértelművé vált, hogy a kemény megterhelésről korántsem a súlytalanság tehetett, ez sokkal inkább a súlytalanság mellékterméke, vagy következménye volt. Ennek ellenére a berendezés tervezői valósággal megrökönyödtek Gene problémái láttán, és árgus szemekkel méregették a hátralevő küldetések űrsétára vonatkozó terveit."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu