Amikor az ember először jár a világűrben, szívesen nézelődne egy csöppet. Nem lehetett: a Gemini 10 fedélzetén óriási volt a kapkodás. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Johnnal ekkorra már elővettük ellenőrzőlistánkat, és gyorsan végigfutunk a szimulátorban oly sokszor elgyakorolt rutinlépéseken, aminek révén Geminink passzív rakományból aktív, keringő űrhajóvá alakul át. Sietnünk kell, mivel hét percen belül teljesen ránk sötétedik, és első éjszakánkon a pályánk meghatározásához (VI-os Modul) szükséges kalkulációk alapjául szolgáló csillagmegfigyeléseké a főszerep.
 
A bennem lapuló berepülő pilóta felnyüszít, hogy egy ilyen kritikus szakaszban rohannunk kell: itt vagyunk egy vadonatúj gépezetben, ami első alkalommal repül, és még arra sincs időnk, hogy ellenőrizzük, minden rendben működik-e. Rohanás – rohanás – rohanás: mindez csak azért, hogy a VI-os Modullal kapcsolatos feladatokat időben elkezdhessük.
Turista énem legalább ennyire megbotránkozik, mivel odakinn, a kis ablakon át kinézve életem leggyönyörűbb látványa fogad, a tenger és az égbolt szédítő együttese, de nézelődésre sincs idő. Rövid időre odanyomom az orrom az üveghez, de John pár másodperc múlva – félig viccesen, félig komolyan – munkára utasít.

A fülkében először találkozom a súlytalanság jeleivel: apró darabkák, csavaralátétek, csavarok, a hézagok feltöltése során használt anyagok és a kosz miniatűr armadája lebeg céltalanul körülöttünk. Kábé egy órán belül eltűnnek, a szellőztető rendszer ugyanis beszívja őket, de addig is szórakoztató momentumnak számítanak, egyben kijózanító emlékeztetők: ezt a gépezetet is esendő kezek építették, amik néha elejtenek egy-két dolgot, hogy azok ezután megközelíthetetlen és potenciálisan veszélyes résekbe találjanak utat maguknak.

Most, hogy végre súlytalanok vagyunk, testemben nem érzek nagy változást, leszámítva az enyhe telítettség-érzetet a fejemben, illetve, hogy ellazult karjaim hajlamosak imádkozó sáska módjára az arcom elé úszni. Ennyi az egész, legalábbis, amíg a kis fülkébe vagyok bezárva.

Cape Kennedy-ről szálltunk fel, majd az Atlanti óceán felé íveltünk, hogy délnyugat Afrika angolai partjai fölött haladjunk át. Még az egyenlítő fölött sem haladtunk át, amikor hirtelen  ránk sötétedik. [Ilyen volt a kilátás a Gemini 10-ből:].

Földkörüli pályán, amikor percenként 480 kilométert teszünk meg, a hajnal és az alkony megdöbbentő gyakorisággal követi egymást, a földön megszokott színváltozásokat egy-két percbe sűrítve kapjuk meg. A kettő közül a napfelkelte a drámaibb, mivel a sötétséghez szokott szemünk hunyorogva veszi tudomásul a bántóan erős fény hirtelen jelentkezését kelet felől: először aranyszínű, majd erős narancsszínű, végül izzó fehér fény áraszt el mindent. Szinte észrevétlenül sötétedik ránk, és mint egy kötögető öreg néni, egyszer csak rádöbbenünk, hogy semmit nem látunk, és fel kell kapcsolni a világítást.

A sötétség egyben jelzés, hogy kipakolhatom szextánsomat, és kezdhetem közelharcomat a VI-os Modullal. Az első csillagom a Shedir, ami a Kassziopeiában található – ez az északi égbolt W-alakú csillagképe. A Shedir a W jobb alsó pontján van; nem nehéz megtalálni. A feladatom, hogy mintegy féltucatszor megmérjem a csillag és a horizont által bezárt szöget. Minden alkalommal beütöm a számítógépbe a kapott értéket, ebből a gép "megtanulja" a vizuális horizont pontos magasságát, legalábbis, ahogy én látom azt. Ezt a szögértéket a föld átmérőjének pontosításához használjuk, annak érdekében, hogy pályánk meghatározása a lehető legpontosabb adatokkal renelkezzünk. Az első sokk akkor ér, amikor megpróbálom megtalálni a horizontot: valahol ott kell lennie abban a homogén semmiben, ahol a sötét égbolt sötét vízzé válik – és amit csak nagyjából látok, mivel az ide „érkező” csillagok egy adott pont után egyszer csak eltűnnek a semmibe: nincs semmiféle éles határvonal.

Annak ellenére, hogy örök optimista vagyok, és még csak mindössze huszonhárom perc telt el életem legnagyobb kalandjából, kénytelen vagyok szembenézni a tényekkel. „John, gyűlölök pesszimista lenni, de szerintem ez a dolog elég rosszul fog elsülni.” John azt válaszolja, amit bárki válaszolhatna: „Hát, tedd legjobb tudásod szerint.” Némi kísérletezés után rájövök, hogy a szextánson keresztül látni lehet a horizont felé közeledő csillagot. A légkör derengése halvány, elmosódott sávot hoz létre. Ebbe ereszkedik a csillag, és csaknem eltűnik. Ha azonban nagyon figyelek, még láthatom, ahogy egyszer még előbukkan abban a rettenetesen keskeny láthatósági zónában, mielőtt még elnyelné az atmoszféra.

Az elnyelés pillanatát kell rögzítenem, amilyen pontosan csak tudom. Ha sikerül, felordítok, hogy megvan, John pedig megnyom egy gombot. Ezután fel kell kapcsolni a világítást, amíg leolvassuk a szextáns szögértékét, és manuálisan, számjegyenként bepötyögjük azt a számítógépbe. Kezdek rákapni a dolog ízére, de lassan megy, és a tervezetthez képest máris késésben vagyunk, mire végzünk a Shedirral, hogy aztán az egészet elölről megismételjük a Hamallal, a második csillagunkkal."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Michael Collins az Apollo 11 útja előtt a Gemini 10-essel repült, a felszállás pillanatait is leírja könyvében. "A fokozatváltás egy igazi sokk. Túl sok minden történik túl gyorsan ahhoz, hogy agyunk képes legyen feldolgozni." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy alig észlelhető döccenést követően máris a levegőben vagyunk. Meglehetősen magas a zajszint, de az űrhajót inkább érezzük, mintsem halljuk. Odalenn a hajtóművek görcsös gyors egymásutánban előre és hátra mozognak, ahogy szivarformájú terhüket egyensúlyozzák a széllökések és a tartályokban lötykölődő üzemanyag közepette. Mi ezt odafenn apró, oldalirányú rángatások formájában érzékeljük. A sebességet egyáltalán nem érzékeljük, mindössze finoman székeinkbe nyomódunk, amikor a terhelés enyhén meghaladja az 1 g-t. A fölöttünk lévő vékony réteg egyre közelebb ér, és hirtelen egy pillanat alatt átszáguldunk a gomolyfelhőkön, ami egyértelműen ellentmond az alfelünk által közvetített egyhelyben állás érzésének. A mindenit, tényleg megyünk! [Az alábbi képen a Gemini 10 startja látható, fedélzetén a szerző, Michael Collins és John Young.]

Ahogy a g-terhelés kezd növekedni, úgy jelentkezik a változó erejű, búgó vibrácó, ezúttal azonban nem oldalirányból, hanem függőlegesen. Ez az úgynevezett POGO-mozgás, amire számítottunk is: nem ért minket váratlanul, és nem is kellemetlen, mindössze magas frekvenciájú remegés rázza testünket és a műszerfalat, ami miatt a kijelzőkön mutatott értékek életlennek tűnnek. Ötven másodperc alatt sebességünk akkora, hogy már nem lehet katapultálni, így halálos szorításomat meglazítom a D-gyűrűn. A zaj és a vibráció hirtelen megnő, ahogy a hangsebesség határához közeledünk, majd ugyanilyen hirtelen enyhül, mihelyt szuperszonikus sebességgel elérjük az atmoszféra vékony felső rétegét. (A műszaki adatokért lelkesedő olvasók kedvéért: egy tipikus Gemini-Titant a maximális dinamikus nyomás 12200 méteren, 1,5 Mach sebességnél érte, egy perccel és húsz másodperccel a felszállás után: ekkor az űrhajó minden négyzetméterére 3662 kilogrammnak megfelelő súly nehezedett.)

A g-terhelés egyre észrevehetőbb most, amikor az első rakétafokozat üzemanyagtartályai majdnem kiürültek, de az első fokozat két hajtóműve még mindig teljes tolóerőt fejt ki. A repülés két és fél percének elteltével közel a fokozatváltás (az üres első fokozat leállása, leválása és a második rakétafokozat gyújtása), és a g-mérő 5 fölötti értéket mutat.

A fokozatváltás egy igazi sokk. Túl sok minden történik túl gyorsan ahhoz, hogy agyunk képes legyen feldolgozni. A szemnek csak arra van ideje, hogy elkönyvelje a katasztrófát és a megmenekülést: a g-terhelés hirtelen lecsökken, és olyan érzésem támad, mintha egy gumikötélen repülnék előre - amíg engedi. Az ablak hirtelen tele lesz piros, sárga és fényes részecskékkel, szállingózó törmelékdarabokkal, és ekkor – pont olyan hirtelen, ahogy a káosz kialakult – eltűnnek, fekete égboltot és csöndet hagyva maguk után, amit már a második rakétafokozat morajlása kísér. Odalenn a földön Pat tévén nézi a történteket, és azt gondolja most magában, hogy az űrhajó felrobbant. Igaza van. Az első fokozat leválását követő pillanatban az oxidáló-anyag tartálya szétszakadt, törmeléket röpítve minden irányba drámai – bár ártalmatlan – képi effekt gyanánt. A fülkében nincs időnk átbeszélni a dolgot. John, aki már másodszorra utazik a Titannal, tudja, hogy ez más, én viszont nem – így a tudatlanság luxusával kezdem élvezni ezt a repülést.

Már magunk mögött hagytuk a légköri turbulenciákat, tulajdonképpen „az űrben” vagyunk, leszámítva, hogy még nem értük el azt a sebességet, ami ahhoz kell, hogy itt is maradjunk. Ha most leállna a hajtómű, gyalázatosan visszazuhanunk az óceánba. De a sebességünk egyre nő, és a g-erők jelzik ezt, ahogy a valamivel több mint 5 g-ről 6 g fölé emelkedik a terhelés. A 7 g már kellemetlen érzés, olyan, mintha egy óriási kéz nehezedne a mellkasomra, de ez nem tart tovább pár másodpercnél. Pontosan a tervek szerint áll le a második fokozat hajtóműve (SECO); leválunk az elhasznált Titanról, és ellenőrizzük a sebességünket. Jelentéktelen 32 km/h-val megyünk a kelleténél lassabban, amit saját segédhajtóműveinkkel azonnal korrigálunk is.

A földön a CAPCOM – Gordo Cooper – véletlenül rossz gombot nyom meg, és a Küldetésirányítás személyzete részére szánt üzenetet továbbít nekünk. „Figyelem, teljes személyzet, rövidesen tájékoztató az Előkészítő Szobában.” Azzal a hangsúllyal, ami reményeim szerint leginkább hasonlít a szarkasztikushoz, azt felelem: „Elnézést kérünk, lehetséges, hogy mi most ezt kihagynánk.” Gordo nem válaszol."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az űrhajóban az oxigén tiszta és csípős; alig érződik a fertőtlenítő szaga. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Irány a fülke. Segítőkész kezek óvatosan a helyemre tuszkolnak, összekötik az oxigénvezetékeket, az ejtőernyő hámját, a kommunikációs kábeleket, és végül óvatosan ránk hajtják az ajtókat. Ezzel teljesen magunkra maradtunk a mi kis világunkban, ahol csak az intercom recsegése és az oxigén sziszegése zavarja meg a csöndet.

Az űrhajó oxigénjének kissé eltérő az illata, tiszta és csípős, alig érződik a fertőtlenítő szaga. Ránézek Johnra, és elmosolyodom. Fényesre polírozott sisakrostélya felnagyítja arcát, így orra az átlagosnál hosszabbnak és hegyesebbnek tűnik: ettől olyan rókaszerű, furfangos arckifejezése lesz, és mitagadás jól áll neki. Talán olyat tud az előttünk álló három napról, amit senki más, és ettől olyan elégedett. Beszélünk egymáshoz, a közeli tömbházban lévő emberekhez, és a távoli Küldetésirányítással. A csevej műszaki jellegű, célja, hogy ellenőrizzük: mindenki hall mindenkit, illetve, hogy rendben van-e minden a gépezettel. Már az előkészületek végén tartunk, ekkor kerül sor a minket útnak indító két Titan-hajtómű próbaállítására is. Hiába figyelmeztettek minket előtte, mégis meglepetésként ért, mivel ilyesmiben a szimulátoros tréning alatt soha nem volt részünk.

Hosszú hónapok után a szunnyadó szörnyeteg ébredezik, jól érezhető a remegés, ahogy 27 méterrel alattunk a két hajtómű oldalirányba kitér. Istenem, mozog! A következő meglepetés korántsem volt ennyire kellemes. Miközben kis fülkénk szorgos műszerrengetegén végignéztem, a szemem megakadt az üzemanyag-mennyiség mérő műszeren, ami a másik oldalon, Johnnal szemközt volt. Nullán állt! Ez meg hogy lehet?
Az összes ellenőrzés és újraellenőrzés közepette megtörténhet, hogy valaki egyszerűen elfelejtette feltölteni az űrrandevúhoz szükséges üzemanyaggal a tankot? Képtelenség, legfeljebb csak arról lehet szó, hogy valami valahol az érzékelőkben elromlott. Most mitévők legyünk?

Átnyúltam a műszerhez, megkocogtattam az üveget, és Johnra néztem. Kurtán biccentett, majd folytatta azt, amit épp csinált. Úgy döntöttem, hogy napirendre térek a dolog fölött; ha John így szándékozik felszállni, akkor nekem is megteszi. A pokolba is. Nem telt el öt perc, és végigsöpört rajtam a szégyenérzet, mivel a műszer hirtelen életre kelt, és a megfelelő értéket mutatta. Az történt, hogy a szimulátortól eltérően a műszer a valóságban csak röviddel az indítás előtt kapcsol be. Ezt tudnom kellett volna.

Szóltak, hogy Atlas-Agenánk [ld. a fenti képet] már úton van, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor megfelelő pályára állt. Szükségünk lesz rá. Habár tőlünk alig több mint egy kilométerre szállt fel, az egészből semmit nem láttunk, ahogy a külvilágból sem, leszámítva egy kis darabka eget a fejünk fölött.
27 Celsius fok volt, a szél 30 km/h-s sebességgel fújt, de ezt már magunktól nem tudtuk volna megmondani.

Idebenn vagyunk, a hátunkon fekve, miközben egyenesen felfelé nézünk. Az Atlanti-óceán valamivel a jobb könyökünk alatt terül el, lábunk pedig észak felé mutat. Egyenesen felfelé indulunk majd, aztán lassan kelet felé (jobb oldalunkra) ívelünk, és az Atlanti óceán felett 161 kilométerrel pályára állunk, a jobb oldalunkon fekve. Az emelkedés öt perc negyvenegy másodpercig tart, ez idő alatt az indítóálláshoz képest 853 kilométerrel leszünk keletebbre, a hajtómű leállításakor pedig sebességünk 28100 km/h lesz. Legalábbis, a tervek szerint.

Jelenlegi sebességünk nulla, megtett távolságunk szintén nulla, és ismeretlen a küldetés kimenetele is. A napokból órák lettek, az órákból percek. Ez már nem szimulációs tréning, nem lehet lemenni a lifttel, hogy egy kávét kortyolgatva átbeszéljük a dolgokat.
Elsődleges műszerünk az óra, meg az a rádióban beszélő, izgatottságát egykedvűséggel leplező hang, ami egyre közeledik monológja végéhez: 10 – 9 – 8 . . . két kézzel megragadom a lábaim között lévő katapult D-gyűrűjét; csak egy rántás, és üléseink kirobbannak ebből a szörnyetegből . . . 7 – 6 – 5 . . . most már tényleg repülni fogunk . . . 4 – 3 – 2 – 1 . . . a hajtóműveknek most kell bekapcsolniuk – GYÚJTÁS – figyeld a műszereket – FELSZÁLLÁS!"

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Itt állok, mint egy felcicomázott nehézgép-kezelő, aki semmit nem lenne képes megjavítani ezen az űrhajón. Ennél még a feleségem is jobb szerelő" - írja Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Jól ismert szkafanderem egy átalakított lakókocsiban már várt rám, itt kell majd beöltöznünk: nem messze a 19-es Indítóállástól, ahol a Gemini-Titanunk áll. Az egészségügyi technikus idegesítően cseveg, kérdez valamit, én felelek, közben egy-két tisztást borotvál a mellkasom szőrzetébe, majd a köralakú szenzorokat ráilleszti a bőrömre. Ezután következik a pamut alsónemű, aminek öve elektronikus jelerősítőkből áll: ezek felerősíti szívverésemet annyira, hogy a Küldetésirányítás is hallja. Rákötnek egy gépre, ami ellenőrzi a jelszintet.

Eközben egy színes televízión a ránk váró űrrandevúról beszélnek. A Geminit egy elektromos játékvonat jelképezi a belső pályán, miközben utoléri a külső vágányon haladó, lassabb „Agena”-vonatot. Johnnal kuncogunk a bemondón, aki durván leegyszerűsíti a történetet.

Majd itt az ideje felvenni egy háromszögletű sárga műanyag vizelettasakot, ami úgy történik, hogy a péniszt bele kell dugni a tasak egyik sarkára szerelt gumi foglalatba. Három különböző méretű foglalat van (kicsi, közepes, nagy), ezekre persze jóval heroikusabb jelzőkkel hivatkoztunk, úgy mint: „extra nagy”, „óriási” és „hihetetlen”. A földi tesztek keserű tapasztalatai nyomán kiválasztjuk a megfelelő méretet; a tesztek során a Gemini „lábak-a-fej-fölé” helyzetű ülései miatt a vizelet a gerinchez csordogál, és a hátnál kis tócsába gyűlik. „Vizeshátú” – bosszúsan így hívják a szkafander-technikusok ezeket az újonc asztronautákat.

Most a szkafanderen a sor: először a lábakat kell belekínlódni a tekergő, össze-vissza csavarodó nejlonbélés mentén, majd a törzsünket kétszer meghajlítva, karjainkat sikerült helyükre csúsztatni annyira, hogy fejünk átbújjon a nyakgyűrűn. Majd fel kellett állni, és segítséggel összecipzárazni a hátán. Ezután a rettenetesen szűkre szabott kesztyűket kellett felhúzni, és belepasszintani a csuklógyűrűkbe. Majd a sisak méltóságteljesen, már-már áhítattal leereszkedett, brutálisan lenyomják, majd egy klikkel a helyére is került.

A sisakrostély lezárásával kezdődik az űrbe való átmenet. Ettől kezdve nem levegőt lélegzünk, csak tiszta oxigént, emberi hangot csak drótok segítségével hallhatunk. A szkafanderbe zárva még mindig látjuk a minket körülvevő világot, de ezzel érzékeink véget is értek – nem szagolunk, hallunk, tapintunk vagy ízlelünk semmit. Ma G-4C-36 köszöni, jól van. Nincs ok a rettegésre, csak az önelégültség a szkafander ismerős szorítását érezve: sehol egy púp, egyenetlenség: a szkafander hibátlan – olyan, mint egy régi jóbarát, aki a mai alkalomra újjászületett.

A külvilág észrevehetően megváltozott. A személyzet gyakorlott mozdulatokkal, magabiztosan teszi a dolgát. Régebben, a próbák során még voltak bakik, megesett, hogy kiestek a szerepükből, nevettek. Ma azonban még a kuncogások is gondosan megtervezettek. Mialatt Johnnal a testünkben lévő nitrogéntől megszabadulunk, és uralkodóhoz méltóan terpeszkedünk a barna színű, dönthető támlájú karosszékekben, jó hírek érkeznek.

Az űrhajó állapotáról jelentés érkezett (természetesen, tökéletes.) Az időjárás együttműködőnek tűnik, leszámítva egy kis vihart, ami a jelek szerint észak felé halad. Szerencsések vagyunk, hogy egy júliusi késő délutánon Floridában mindössze egy vihar ólálkodik a környéken – pláne, ha csakugyan távozóban van.

Ideje, hogy egy kis furgonnal elinduljunk az indítóállásra, majd a kis lift az indítóállványzat oldalán küszködve felvisz minket a grillsütőhöz hasonlító ketrecben, egyenesen fel a „fehér szobába”. Édesanyám – nővérem és sógorom társaságában – valahol a közelben követi figyelemmel az eseményeket. Vajon láttak engem, mielőtt még újra eltűntem a szemük elől? A fehér szoba gyakorlatiasan van berendezve, a személyzet céltudatosan sürög-forog, ahogy a szoba szétszereléséhez előkészülődnek.

A szokásos viccet se lehet megspórolni: Günter Wendt, az indítóállás guruja, közel másfél méteres, habszivacsból készült óriásszerszámokat – egy villáskulcsot és egy fogót – nyújt át nekünk. Ez gúnyos utalás arra, hogy az eltelt hónapokban mennyire leamortizáltuk az űrhajó egyes részeit. Günter nem járt messze a valóságtól. Itt állok, mint egy felcicomázott nehézgépkezelő, aki semmit nem lenne képes megjavítani ezen az űrhajón. Ennél még a feleségem is jobb szerelő."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Mivel tölti a start előtti utolsó estéjét egy asztronauta? Kiderül Michael Collins beszámolójából, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Kiképzésünk utolsó hete Cape-en fejvesztett rohanással kezdődött, és békésen ért véget. Ahogy a repülés ideje közeledik, a legénység a hátralevő időt megpróbálja úgy beosztani, hogy jusson idő azokra az amúgy betervezett tréningekre, amik egészen idáig kimaradtak az életükből.
Bármennyire is szorgalmas a legénység, egyszer eljutnak arra a pontra, amikor be kell ismerniük: nem tudnak mindent teljesíteni abból, amit célul tűztek ki önmaguk számára. Legalábbis, ez volt a helyzet a Gemini 10 esetében, de szerencsére a fontossági sorrendet korábban úgy állítottuk fel, hogy a fehér foltok inkább a „jó tudni” kategóriában legyenek, és ne a „fontos tudni” kategóriában.

Esetemben a tréning üteme hónapokig egyre gyorsult, és három nappal a repülés előtt érte el a csúcspontját. Akkor azt mondtam magamnak: „A pokolba az egésszel, amit most nem tudok, már nem is fogom tudni”. A repülés előtti utolsó pár nap mindig túl izgalmas ahhoz, hogy egy szimulátorba bújva töltsük. Régi cimborák táviratokat küldenek, vagy felhívnak, hogy jó utat kívánjanak. Az űrhajó valamelyik részén állandóan tönkremegy valami, és a start menetrendje emiatt mindig meghiúsul. Mindenki tördeli a kezét, össze-vissza rohangál, megoldja a felmerült problémát – kivéve a legénységet, akik ekkorra már tudásuk magaslatairól szemlélődnek, és nem engednek közel magukhoz olyan kellemetlenségeket, mint amilyenek például a szivárgó üzemanyag-cellák - a Gemini 10 gonosz szelleme ugyanis ezt szánta nekünk. [Az alábbi képen a legénység, John Young (balra) és a szerző Michael Collins látható, a kép a repülés előtti sajtótájékoztatón készült:]

A start idején Cocoa Beach és a környező falvak lüktetnek az élettől. Az emberek napokkal korábban már azt kiabálják, hogy „Hajrá!”, turisták tömegei özönlik el a tengerpartokat, a lebujok tele vannak, a lokálokban éjjel-nappal megy a buli, és fellendül a gazdaság – legalábbis egy röpke pillanatra. A legénység persze tud erről, de nem veheti ki a részét a mulatságból, mivel Cape-en egy plüssbörtönbe van bezárva (nehogy valami bajuk essen), ami a fertőtlenítő szag ellenére kellemes, még ha hiányos bútorzattal is rendelkezett.

A Gemini 10 esetében a legénységi szálláson jóval kellemesebb dolgunk volt, mint a többségnek, mivel az Agena 8 csak késő délután halad át fölöttünk. Ezért aztán délután 5:20-ra tervezték indításunkat, és belső óráinkat is ehhez igazítottuk – ezt el is várták tőlünk: sokat éjszakáztunk, reggel pedig sokáig aludtunk, míg végül az utolsó pár nap hajnali 3-ig vagy 4-ig ébren voltunk, és délig aludtunk. Az éjszaka során volt időnk átismételni teendőinket, a késői ébredés miatt viszont ez az egész olyan volt, mintha csak egy vakáción lennénk: ez az érzés sokat segített, ahogy a július 18-a rohamosan közeledett.

A leggyakoribb kérdések egyike, amit egy asztronautának feltesznek, így hangzik: „Mennyi ideig tart felkészülni egy repülésre?” Remélem, hogy épp eléggé összezavartam olvasóimat a könyvben eddig leírt részletekkel, hogy ne tudják a választ, mivel én sem tudom. Hat hónapig kifejezetten a Gemini 10-re készültem, beleértve a fura űrsétám gyakorlását és az űrrandevú problémás ügyeit. Ezt megelőzően viszont a Gemini 7 tartaléklegénységének tagjaként töltöttem el másik hat hónapot, akkor a Gemini alapjaival ismerkedtem meg.

Akkor most a válasz: egy év? De vajon mi a helyzet a "Seggelős Alaptréninggel", ahol a hangsúly a pályaszámításon volt; mi legyen a dzsungelben töltött túlélőtáborral, a centrifugával, a zéró-g repülővel vagy a szkafanderes munkámmal? Vajon beleszámítanak a kiképzésbe a berepülő- és kutató pilótaként szerzett tapasztalataim is? Vagy mindaz, amit Edwardson a tesztrepülések során megtanultam? Beleszámít-e a kiképzésbe, amikor évekkel korábban egy füsttel teli pilótafülkéből katapultáltam? És mi a helyzet az iskolában tanult matekkal, ami a pályaszámítás alapja?

Egész egyszerűen nem tudom megmondani, mennyi ideig tart a kiképzés, leszámítva azt a tényt, hogy harmincöt év után eljutottam a floridai Merritt Islanden lévő legénységi kvártélyra, és 1966. július 17-én felkészültnek éreztem magam a repüléshez. Úgy éreztem, hogy a tréning pont kellő ideig tartott. Nem akartam volna, hogy akár egy nappal korábban, vagy később legyen az indulás.

Tudtam, hogy a másnap sokkoló meglepetésekkel is szolgálhat, talán egyikünk – vagy akár mindketten – bele is halhatunk valamelyikbe, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy jó esélyünk van a sikerre, és mi többet kérhetnék ennél? Pattal hosszasan beszélgettem telefonon, majd egy ideig bíbelődtem még a repülési tervvel, Johnnal összehasonlítottuk jegyzeteinket egészen hajnali 3-ig. Aztán bedőltem az ágyba, és délig úgy aludtam, mint a bunda."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu