A Gemini 9 meglepett legénységét egy tátott szájú, mérges aligátor fogadta az űrben: ez volt az Agena, aminek orrkúpja nem vált le az űrhajóról. A szörnyeteg miatt persze a tervezett dokkolás is ugrott. A tesztek mellett erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Néha [a tesztek során Agenánkat] minden különösebb gond nélkül beértük, anélkül, hogy a manőver során túl sok üzemanyag ment volna pocsékba. Máskor viszont - főleg, amikor azt szimuláltuk, hogy a radar, a fedélzeti műszerek vagy esetleg a számítógép valamelyike nem működik - vadul cikáztunk össze-vissza az égen, és még véletlenül nem találtunk rá az Agenára, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy elméletben az összes üzemanyagunk elfogyott. Minden űrrandevú után visszavonultunk a szomszédos szobába, ahol mennyekben tett képzeletbeli utazásunk egy jókora darab milliméterpapíron köszönt vissza, erre egy mozgatható karra szerelt tű rajzolta fel a teszt során megtett pályánkat. Itt aztán kedvünkre elemezgethettük a hibákat, és javaslatokat tehettünk a megoldás érdekében.

A papírra rajzolt legröhejesebbnek tűnő ábrát „csavart nyolcasnak” hívtuk, ez egy spirál alakú megközelítési útvonalat jelent: a Gemini egyre kisebb és kisebb köröket ír le az Agena körül, majd végül beéri. A csavart nyolcas nemcsak furán néz ki, hanem rengeteg üzemanyagot is elvisz, és később Johnnal megállapíthattuk, hogy a St. Louis-i szimulátor meglehetősen pontosan becsülte meg a manőver üzemanyagigényét. A csavart nyolcast a céltárgy csillag(ok)hoz viszonyított elmozdulása okozza (az inerciális látóirányú sebesség nullázásának elmaradása, ahogy a szakértők mondanák), meg az, hogy kiküszöbölésére a megfelelő időpontban nem kellő mértékben korrigáltuk pályánkat.

Május közepére már elegem volt csavart nyolcasokból, fehérszobákból és úgy általában: egész St. Louisból, és megörültem, hogy egy rövid időre Cape-re repülhetek megnézni a Gemini 9 május 17-i startját. Ahogy az már lenni szokott, a Gemini indítását egy Atlas előzte meg, ennek legfelső rakétafokozata volt az Agena.

Már eltelt a délelőtt egy része, amikor szemlátomást jó formában az Atlas a levegőbe dübörgött, két perccel a start után azonban a hajtóművei irányíthatatlanná váltak, az űrhajó pedig az Atlanti-óceán felé vette az irányt, majd bele is csapódott. Stafford személye valószínűleg rossz hatással volt az Agenákra, mivel ez a második eset volt, amikor a céltárgy inkább a megsemmisülést választotta: az első még előző ősszel robbant fel, Stafford és Wally Schirra  Gemini 6-os útja előtt. [Az alábbi képen az Agena-gyilkos Tom Stafford látható.]

Ezúttal Gene Cernan volt a társa, és a történtek miatt két hetet kellett várniuk, amire egy másik céltárgyat üzembe helyeztek. A június elsejei hibás startot követően – ekkor a problémát egy jeladó hibája okozta, ami megmakacsolta magát, és nem látta el információkkal a Gemini számítógépét – a Gemini 9 végül 1966 június 3-án csak-csak földkörüli pályára állt: épp a Jim McDivitt és Ed White-féle Gemini 4 küldetés első évfordulóján.

A sikeres űrrandevút követően Stafford és Cernan azzal szembesült, hogy az Agena orrkúpja nem vált le teljesen, és félig nyitott helyzetben még mindig ott éktelenkedett az űrhajón: az eléjük táruló látvány leginkább egy „mérges aligátorra” emlékeztette őket. Mivel így nem lehetett dokkolni a szörnyeteghez, Tom és Gene űrsétával és kísérletekkel folytatta a küldetést. [Így fest egy mérges aligátor:]

Az űrséta fő attrakciója a most először kipróbált asztronauta-manőverező egység (AMU) volt. Gene az űrséta elején úgy megerőltette magát, hogy sisakrostélya teljesen befagyott, ezért Tommal együtt bölcsen úgy döntöttek, hogy ilyen körülmények között nem kockáztatják meg az AMU-val történő repülést: ennek során Gene a berendezéshez rögzítve gyakorlatilag egy különálló műholddá lényegült volna át.

Ahogy arról már korábban szóltunk, a fő gondot a megfelelő kapaszkodók, lábtartók, és rögzítő-szerkezetek hiánya okozta, ezek nélkül ugyanis az űrsétán résztvevő asztronautának hihetetlen mennyiségű erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán a munkájához szükséges testhelyzetben maradjon, és végül jottányi ereje nem maradt a tényleges feladat elvégzésére. Egyértelművé vált, hogy a kemény megterhelésről korántsem a súlytalanság tehetett, ez sokkal inkább a súlytalanság mellékterméke, vagy következménye volt. Ennek ellenére a berendezés tervezői valósággal megrökönyödtek Gene problémái láttán, és árgus szemekkel méregették a hátralevő küldetések űrsétára vonatkozó terveit."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.