Nem csak emocionálisan lehet félni valamitől, hanem intellektuálisan is. Az Apollo 11 leendő asztronautájának rákos megbetegedéstől való félelme pont ilyen volt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A vasárnap az enyém volt, és keményen küzdöttem is azért, hogy szabadon maradjon. 1966-os naptáram szerint a Gemini 10-re való hektikus felkészülésünk közepette mindössze három vasárnap egy részét kellett a munkának szentelnem. Inkább felkeltem hétfő reggel 4:30-kor, hogy elmenjek egy megbeszélésre St. Louisba, vagy a Cape-re, de a vasárnapot Pattel és a gyerekekkel való kikapcsolódásnak szenteltem, ezen a napon könyveltem pénzügyeinket, metszettem a rózsákat, sütöttem egzotikus ételeket (gyakran katasztrofálisakat), és ekkor lehetett a kutyát is lespriccelni a kerti locsolóval.

Az is igaz, hogy július 18-a közeledtével a gondolataim egyre inkább a repülés körül keringtek, de természetesen higgadt, békés természetem győzedelmeskedett: emlékszem, olyasmik jártak a fejemben, hogy milyen jó is lesz, amikor az egyelőre még csak előttem álló tapasztalatokat családomnak gondosan megfogalmazva, nyugodtan, jó humorral tűzdelve elmesélhetem majd.
Erre az időszakra Pat másként emlékszik vissza: nehezteltem mindenért, elmerültem a gondolataimban, zaklatott és iszonyúan ingerlékeny voltam! Isten áldja őt: éveket várt, mielőtt ezt elmondta nekem, így amikor július 10-én elindultam otthonról a Geminis repülésemre, töretlen támogatás övezett és a szeretet hullámain libbentem ki az ajtón úgy, hogy közben magam sem tudtam pontosan, mi az, amit épp készülök kipróbálni. [Az alábbi képen a szerző, Mike Collins (balra) John Young társaságában.]

Természetesen, voltak kételyeim, hogy képesek leszünk-e összes feladatunkat sikeresen teljesíteni, és biztos vagyok abban, hogy ezzel John is így volt. Azonban úgy-ahogy bizakodó voltam, legalábbis a küldetés legfontosabb teendőit illetően.
A veszély kétségkívül adott volt, és senki nem lehetett ezzel jobban tisztában nálunk, akik karrierjük utóbbi idejét azon lehetőségek számbavételével töltötték, aminek következtében a gonosz gépezet elpusztíthat minket. Az esendő gépeken kívül pedig ott vannak a még esendőbb emberek. Annyi lehetőség volt arra, hogy valamit elszúrjunk, annyi hiba csúszhatott be a háromnapos repülés során; jóformán a küldetés minden egyes órája azzal fenyegetett, hogy egy eddig ismeretlen okból katasztrófa érjen minket.

Mindezt persze tudtuk, és ez okozott is bennem valamiféle félelmet, de ez inkább intellektuális félelem volt, nem érzelmeken alapuló. Nem tudom, képes leszek-e elmagyarázni a kettő közti különbséget. Intellektuális félelem alatt azt értem, hogy például rákos leszek (őszintén félek tőle), míg az emocionális félelmek közé a védőháló nélkül fellépő cirkuszi kötéltáncosok látványát sorolom (a frászt hozzák rám). Az intellektuális félelem az, amikor az ember egy karosszékében ülve az élet törékeny voltát beismeri önmaga előtt, míg az emocionális félelem az agy és a test zsigerekbe markoló, pánikot kiváltó reakciója.

Miközben a Gemini 10-es közelgő repülése jelentékenyen bővítette intellektuális félelmeim tárházát (mi másért lett volna 138 bejegyzés a fekete könyvben?), azt őszintén kijelenthetem, hogy a repülés előtt vagy a küldetés során emocionális értelemben egyszer sem féltem.
Szerintem ez részben az ismeretlentől való rettegés jó öreg kliséjére vezethető vissza. Való igaz, hogy fizikai félelmet okoznak azok a hangok, szagok, események, amik eredete és következménye ismeretlen: kiképzésünk pont az ilyen meglepetések megelőzését szolgálta.

Végül be kell vallanom, hogy az életért való félelmen kívül van egy másik, hasonló érzelem, ami talán nem is annyira félelem, hanem inkább nyugtalanság, aggódás: nem a haláltól, hanem attól, hogy rettenetes szégyenben maradsz.
Legalábbis a profi pilóták nem a becstelenné válástól való félelmükben halnak meg, sokkal inkább a megszégyenülés elől menekülnek a halálba: baleseti akták zsúfolásig tömve vannak az olyan esetekkel, amikor egy pilóta szakmai büszkeség vagy konokság miatt gépével inkább öngyilkos lett, semmint hogy beismerje: hibázott. Nem állíthatom, hogy immunis voltam ezzel a betegséggel szemben."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.