Egy bokszring méretű, fényesre csiszolt fémlapon közlekedő gázhajtású alátéttel szimulálta a NASA az űrsétát. Ezen egyensúlyozott Collins, ez is hozzátartozott a Gemini 10-es küldetés szimulációjához. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A NASA vezetői közül páran szintén kissé őrült vállalkozásnak gondolták ezt, és Gene Cernan űrsétáján jelentkező bonyodalmak hatására egyre nagyobb érdeklődést mutattak űrsétám részletes tervei iránt. Ennek hatására a súlytalanság víz alatti szimulálása kezdett divatos lenni, és javasolták, hogy űrsétámra váró összes teendőmet egy víztartályban is próbáljam ki, hogy az esetleges nehézségeket tanulmányozhassuk. Szerencsénkre vagy balszerencsénkre, Johnnal egész egyszerűen nem maradt időnk arra, hogy csapot-papot otthagyva egy piros heringet kergessünk a víz alatt: mindössze egy hónap volt hátra az indulásunkig.

Igyekeztünk erről meggyőzni Mathewst és embereit is. A legnyomósabb érvünk a felszerelés egyszerűsége volt, amit kompletten felvehettem magamra még a fülke dekompressziója előtt. Mindössze annyi előkészületet kellett tennem miután elhagytam a fülkét, hogy egy nitrogén-vezetéket az űrhajó oldalára csatlakoztatok.
A csatlakozó közvetlenül a fülke mögött volt, egy kapaszkodó kényelmes közelségében. Mindössze egy fedelet kell csak eltávolítanom, majd az alatta lévő nitrogénszelepbe kell bedugni a köldökzsinór csatlakozóját. Ha jól csinálom, a zárómechanizmus révén azonnal a helyére ugrik. Ha eltévesztem, a köldökzsinór végén lévő csonk gallérja előrecsapódik, amit aztán újra vissza kell húznom – ez kétkezes művelet. De mindössze ennyi volt az egyetlen trükkös rész, és ez sem élet-halál kérdés, mivel a nitrogén a puska működtetéséhez kellett, nem pedig ahhoz, hogy biztonságban visszatérhessek a fülkébe.

Mathews rábólintott, így nem kellett víz alá merülnünk, de ahhoz ragaszkodtak, hogy azért valaki kipróbálja a rendszer működését. A vízalatti szimuláció végül azzal a következtetéssel zárult, hogy a puska működtetése gondokat is okozhat, de az is lehet, hogy nem. Johnnal pléhpofával (amivel gondjaim voltak a zéró-g repülőn, máskor viszont egész jól ment) hallgattuk végig mindezt, majd eltökélten nekiláttunk szimulátoros teendőink folytatásának. [Collinsék a képen látható szimulációt "úszták meg", itt éppen Buzz Aldrin (Gemini 12) látható.]

A puska egyszerű felépítése egyszerre jelentett előnyt és hátrányt is. Könnyű volt és kompakt, így a fülkében lehetett tárolni. Ez jó. Másfelől viszont komoly aggályok merültek fel: mennyire hatékonyan lehet majd irányítani, mivel nem kínálkozott egyetlen olyan módszer sem, amivel a működését a földön ellenőrizni lehetett volna.

Kiképzésem egy bokszring méretű, szupersima fémpadlón történt. Erre egy köralakú alátét került, ami nagyjából akkora volt, mint egy kereskedelmi forgalomban kapható padlófényező. A fényezőbe gázfúvókákat építettek, ezek a bekapcsolásukat követően az alátétet milliméternyire a padló fölé emelték. Ezzel a módszerrel a padló és a fényező közti súrlódást annyira lecsökkentettük, amennyire csak lehetett. Ezután beöltöztem szkafanderembe, felvettem a mellkasra rögzíthető zsákot, megragadtam a puskát, és felálltam a fényezőre. Így gyakorolhattam a puskából való gázeregetést.

A ring egyik végétől a másik végén lévő célig „repültem”. Útközben testem hajlamos volt valamelyik oldalra elhajlani (legyezőirányú mozgás): megtanultam, miként lehet ezt a nem kívánatos mozgást kontrollálni úgy, hogy közben mégis célba érjek. Eddig rendben is volnánk, azonban ez a szimuláció meglehetősen darabos volt, mivel testem egyszerre csak egy tengely mentén mozoghatott. Ez alatt azt értem, hogy amikor felálltam a fényezőre, csak legyezőirányú (balról-jobbra) mozgásom szabályozását tanulmányozhattam, és semmi mást. Ha egy alátétekre szerelt lapon az oldalamra feküdtem, a bólintó (fel-le) mozgást gyakorolhattam a ringben. A forgást a hátamon fekve imitáltam, de ebben a helyzetben lehetetlen volt a pálya egyik végéből a másikba eljutni. Nem lehetett felfelé vagy lefelé repülni, csakis előre és hátra mozoghattam. Röviden, a puska irányíthatóságát csak a mozgás egy-egy összetevőjével lehetett szimulálni, de azt is csak nagyon nyers formájában.

Ugyanakkor elképzelhető, hogy az Agenán lévő mikrometeorit-mérő berendezés leszereléséhez nagyon precízen és egyidejűleg kell uralnom a mozgás mindhárom komponensét (a forgó-, a bólintó- és a legyezőirányú mozgást). Ezeket azonban egyszerre sosem próbálhattam ki. Ennél is rosszabb volt, hogy a puskával képtelenség volt csak egyféle mozgáskomponenst produkálni: nem lehetett tisztán csak forogni, bólintani, ahogy vegytiszta legyezőirányú elfordulásra sem volt képes. Ehelyett olyan erők ébredtek, amik miatt a testem mindig valamilyen nem kívánt irányba mozdult el.

A puska ellenzői épp erre a tulajdonságára mutattak rá, amire heves ellentámadásba lendültek a koncepció védelmezői. Szemükben az egyszerűség egyenlő volt a biztonsággal, megtoldva azzal, hogy a konkurens AMU egy monstrum, ráadásul a puska már Ed White esetében is bevált. Az ádáz vita kellős közepén találtam magam. Az előző évben végzett, űrsétával kapcsolatos kutatásom meggyőzött arról, hogy csak valami hatalmas hátizsákkal – az AMU-val – lehet precíz manővereket végrehajtani.

Másfelől viszont csak a puska állt rendelkezésre, és - ha tetszik, ha nem - ebből kellett a legtöbbet kihoznom. Talán nem is lesz szükség olyan nagy precizitásra űrsétám alkalmával. Például, ha John épp eléggé megközelítené az Agenát ahhoz, hogy egyszerűen csak átlebegjek hozzá, feltéve, hogy közben nem bukdácsol túl gyorsan. Ha esetleg meg tudnánk közelíteni olyan szögből, ahonnan John is szemmel tarthatja az eseményeket, miközben én átérhetnék – mi történik, ha… ha… ha. Túl kevés idő volt már csak hátra a repülésig, hogy ennyi kérdőjel és feltételezés lengje körül a küldetést, de nem sokat tehettünk azért, hogy ez ne így legyen. Egy űrséta megtervezésekor nem lehet az űrrandevú esetében használatos precíz, matematikai elemzésekhez folyamodni. [Az alábbi képen híres "puska" látható:]

Ahogy a június júliusba fordult, Johnnal heti öt napot Cape-en töltöttünk, repültünk a szimulátorral, újra és újra átvettük az egyes rendszerek működését, a vészhelyzetben alkalmazandó eljárásokat, memorizáltuk a repülési tervet, a kísérletekkel kapcsolatban végleges tájékoztatókat kaptunk, és segédkeztünk a Gemini 10 utolsó tesztjein, amikre immár a 19-es Indítóálláson került sor.

A hétvégéken hazarepültem, hogy aztán a szombatot a Harold Williams-féle súrlódásmentes bokszringben – vagy ahogy én hívtam: csúszós asztalon – töltsem az űrséta gyakorlásával. Elég jól ment a puskakezelés, legalábbis annyira mindenképp, hogy az MSC menedzserei elégedettek legyenek vele, és jóváhagyják az űrséta terveit mindenféle változtatás nélkül – dacára a kimerültség fenyegető rémének, ami Gene Cernant sújtotta űrsétája alkalmával."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.