A Gemini 10 legénysége fogadást kötött egymással, hogy Collins nem rontja el a tesztet, a tét egy-egy martini volt. Időnként megduplázták a tétet, de Collins így is megnyerte a fogadást, igaz, a berendezést a teszt végére teljesen leamortizálta. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hirtelen a Gemini 10 került a figyelem középpontjába, ez lett a kivételezett fiú: mi következtünk. Kiképzésünk a legmagasabb fokozatba kapcsolt, Houston és St. Louis helyett immár Cape-en ténykedtünk. A 10-es számú űrhajó május közepén érkezett meg Cape-re, és vele együtt az Agena 5005 is. A két jármű ekkor találkozott az első alkalommal, és egy körülményes teszt során már el is kezdtek kommunikálni egymással: Johnnal a Geminiben ülve rádióparancsokat küldtünk az Agena részére, hogy ellenőrizzük a reakcióit. Az instrukciókat a jobb könyökömnél lévő ún. kódolóval küldtem – ez egy kis dobozka volt, két koncentrikus kerékkel és egy vezérlőkarral a tetején.

Három számjegyű szavakban beszéltem az Agenához. A 251 például ezt jelentette: „Kérlek, kapcsold fel a fényeidet.” Az Agena nagy hajtóművének indítása ennél azért kissé komplikáltabb volt, ezt kellett üzenni: 041-571-450-521-501. A háromjegyű instrukciók kivétel nélkül vagy egyesre vagy nullára végződtek, és úgy álltak össze, hogy az első számjegyet a külső, a másodikat a belső keréken kellett beállítani, majd mindhármat a kar balra (nulla) vagy jobbra (egyes) való elmozdításával kellett átküldeni az Agenára. A lényeg az, hogy az utolsó számjegy megadásával egyidejűleg a berendezés már el is küldte a parancsot, így a hibázás lehetősége óhatatlanul benne volt a rendszerben: ha mondjuk kezünkkel nem balra, hanem jobbra mozdítottuk el a kart, vagy éppen fordítva. Ekkor már késő volt meggondolni a dolgot, nem lehetett korrigálni. [Az  alábbi képen a Gemini 6 legénysége üldögél a szimulátorban, balra Wally Schirra, jobbra Tom Stafford látható.]

Igazából, ez volt az egyetlen teszt, amit a Cape-en sosem sikerült senkinek hibátlanul végrehajtani, legalább egy baki mindig becsúszott a sok üzenet közé, de én elhatároztam, hogy ez velem nem fog előfordulni. (A Gemini 10 útján 350 parancsot küldtem az Agenának (mindegyikre hallgatott), igaz, ezt pár nap alatt produkáltam.) Olyannyira, hogy még fogadást is kötöttem. Így történhetett, hogy ekkoriban jó pár martinire John Young vendége voltam, ezért némiképp nehezítettük a dolgot: a teszt előrehaladtával a tétet megdupláztuk, majd ismét megdupláztuk. A sikeres parancsoknak köszönhetően a martinik száma egyre gyarapodott, és ahogy fokozódott a koncentrációm, úgy szorítottam jobb karommal egyre erősebben és erősebben a kódoló kezelőkarját. Nem telt sok időbe, és a kart satuszerűen tartottam a kezemben.

(Vasmarkom acélos erejét nem csorbította, hogy akkoriban mindenhova egy teniszlabdával jártam, amit szórakozottan a hüvelyk- és a mutatóujjam közé fogva szorítottam, amikor csak tehettem. Ennek a kis hóbortnak semmi köze nem volt az Agenához, pusztán a kezeim erősítése volt a célja, mivel az űrséta szimulációi során megállapítottam, hogy az ujjaim – a nyomás alá helyezett kesztyűkben – fáradnak el a leghamarabb. Ez különösen igaz volt a jobb kezemre (balkezes vagyok), ezzel kellett ugyanis megragadnom a manőverező puska kezelőjét elég bizarr módon, a hüvelyk- és mutatóujjam közé csíptetve azt.)
 
Végül, több mint egy órával a teszt kezdete után a kart óramutató járásával megegyezően elforgatva kiküldtem az utolsó nullát is. El is mozdult, majd egy kis pattanó nesz hallatszott, és jóval tovább ment a megszokottnál, majd bénán lógott, és akármelyik irányba is csavartam, többé nem volt ellenállása. ”John, elrontottam ezt az átkozott izét.”
John filozofikusan közelítette meg a problémát, dacára annak, hogy ekkorra már kilencvenkét egység martini-veszteséggel nézett farkasszemet. „Nos” – mondta rövid szünet után – „Úgy vélem, hogy a lehető legjobb helyen történt.”

Így aztán villámgyorsan visszavonultunk, hátrahagyva a kódolót a mérnököknek, akik a kar mindkét oldalát fémmel erősítették meg – elkerülendő, hogy valami dilinyós teniszlabda-morzsolgató újra kitépje azt a helyéről. Lekászálódva a földre, Johnnak mindez csak pár martinibe fájt, de ha repülés közben történt volna meg ugyanez, arra a küldetés nagy része ráment volna, mivel – mint kiderült – nagyon nagy szükségünk volt egy kezes, jólnevelt Agenára."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.