A szimulátor volt a NASA rendszerének szíve és lelke, az űrhajósok itt töltötték el messze a legtöbb időt. Addig ugyanis senki nem repült sehova, amíg a szimulátor ki nem mondta a verdiktet: mehet. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy küldetés kiképzésén részt venni nagyjából olyasmit jelent az átlagember számára, hogy a nagybecsű repülésre tréningezzük testünket. Való igaz, hogy az űrrepülésnek van egészségügyi vetülete is, én például szív- és érrendszerem érdekében napi két mérföldet futottam, illetve hébe-hóba kézilabda-meccseken eresztettem ki a gőzt magamból. Azoknak az izmaimnak az edzésére különösen odafigyeltem, amikre a legfárasztóbb feladat hárul majd a küldetés során (karom és kezeim izmaira), mégpedig úgy, hogy egy teniszlabdát gyömöszöltem ujjaim között, és súlyt emeltem. De a testedzés eltörpül a mentális edzésterv mellett; erre a szimulátorokban gyúrtunk. [Így nézett ki a Gemini szimulátora:]

Itt csak két opció volt: a csatát megnyerni vagy elveszteni lehetett – a legénység újra és újra „végigrepülte” a küldetés kritikus szakaszait, mindaddig, amíg minden lehetséges hibát elkövettek, bocsánatot kértek értük, majd a tökéletességig gyakorolták, hogy az űrben ne érje őket újabb meglepetés. A szimulátor a NASA rendszerének szíve és lelke, itt töltöttük el messze a legtöbb időt. Futni a parton: csodás; geológiát tanulni: ajánlott; túlélőgyakorlat a dzsungelben: szórakoztató; a centrifuga: fájdalmas; az űrhajó tesztje: hasznos; viszont addig senki nem repült sehova, amíg a szimulátor ki nem mondta a verdiktet: mehet.

Ez persze nem egyszerű, mivel a szimulátorral repülni sok szempontból bonyolultabb, mint egy valódi űrhajóval. Nem elég, ha a szimulátor a fülke műszereinek minden mozgását imitálja: a külvilágot is meg kell jelenítenie, és – egy hatalmas számítógép segítségével – a föld, a Gemini, az Agena és a nap helyzetében bekövetkező változásokat is rögzítenie kell. Röviden, a szimulátornak az egész miliőt pontosan reprodukálnia kell, hogy bármikor a megfelelő pontra „helyezzen el” minket, és ettől kezdve nyomon kövesse utazásunkat. Ezen kívül a hibákat is dokumentálni kell, mégpedig leginkább grafikus formában.

A „Mi történik, ha?”-kérdést százféleképpen kell feltenni, és mindegyik kérdést ezerszer kell megválaszolni. Csak ekkor – amikor a kérdések már ismétlődnek, és a legénység mindig megfelelően reagál – mondható, hogy készen állnak a repülésre.

1966. június második felében Johnnal már elég közel voltunk ehhez a ponthoz, habár még mindig volt pár dolog, amit csiszolnunk kellett. Ezek közé tartozott a pokolfajzat VI-os Modul, aminek használata még mindig komoly kihívást jelentett számomra, és nagyon nehézkesen ment.

C. C. Williams segítségével átgyúrtam az eljárási rendet, minimálisra egyszerűsítettem a diagramokat és a beazonosítandó csillagok számát, de még így is tetemes mennyiség maradt. A VI-os Modul esetében, ha lehetséges, még kevesebbet hibázhattunk, mint az Agenára küldött parancsok esetében: ha egyszer hibáztunk, esély nem volt az ellenőrzésre. Ráadásul, a hibát követő összes művelet is helytelen volt, ahogy természetesen a végeredmény is.

A másik problémás terület az űrséta volt, habár ebben (bolond módra?) jóval magabiztosabb voltam, mint a VI-os Modullal esetében. Ha a VI-os Modullal kapcsolatos fedélzeti navigációs bűvészkedés nem sikerül, attól még senki nem sérül meg, legfeljebb enyhe szégyenben maradunk: ekkor ugyanis a Küldetésirányítás felülírja terveinket, nyers számításainkat pedig a földön egy sereg szakértő egész pincényi számítógép-park segítségével korrigálja.

Ezzel szemben, ha az űrsétával kapcsolatban elszámolok valamit, az halált okozhat – mégpedig a sajátomat. Természetesen, a dolog háttere az, hogy a NASA, ami rendkívüli módon lelkesedett az egymással átfedésben lévő, redundáns rendszerekért, soha nem volt képes előállni egy alternatív tartalék burkolattal.
Ez alatt azt értem, hogy az űrhajós rózsaszín puha kis teste és a világűr rideg vákuumát mindössze egyetlen vékony alumíniumburok (az űrhajó), vagy épp egy gumiréteg (a szkafander külseje) választja el egymástól. Ehhez adjuk hozzá, hogy a "gumibelsőt" össze kell ragasztani személyre szabott, testhez simuló darabokból. Ha egy űrsétán résztvevő asztronautára gondol, valószínűleg olyan palit lát maga előtt, aki a legfejlettebb technológia minden vívmányát használja – mindent, amit ez a gazdag és erős nemzet elő képes állítani. De nem ezt látom én, barátaim.

Lelki szemeim előtt ragasztópöttyök fölött görnyedő kicsi, öreg nénik csoportja lebeg, és egyetlen reményem az, hogy a péntek esti lottósorsolásról és az új monsignorról folytatott trécselés közepette nem kóborol el túl messzire a figyelmük. Persze, meglehet, hogy a legnagyobb hülyeséget az követi el, aki a családi tűzhelyet és az otthonát azért hagyja el, hogy egy tizenöt méter hosszú kötél végén figyegjen a világűrben."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.