Az űrhajó tesztelésekor egy-egy elrontott tesztet akár háromszor-négyszer is megismételtek, hajnali háromkor nem volt jó hibázni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Johnnal szinte az egész áprilist és májust St. Louisban töltöttük, ahol Gemini 10-esünket pesztráltuk az összeszerelési munkálatok és az ehhez kapcsolódó tesztek során: „repültünk” a magassági kamrában, illetve végigmentünk a küldetés minden egyes fázisán, miközben az űrhajó a tesztberendezésre volt rákötve. Utóbbi azt mérte, hogy az űrhajó megfelelően reagál-e a nyomáskapcsolók állítására, rendben működnek-e a diódák, a segédhajtómű, az ejtőernyő, a számítógép, stb., stb. Ha valami nem pontosan a műszaki leírásban szereplő értékeket produkálta, azt azonnal kicserélték.

Az űrhajó legtöbbet a fehérszobában időzött – ez egy fehérre festett szoba volt, amit nagy műgonddal tartottak tisztán, olyannyira, hogy még a levegőt is megszűrték. Mindenki fehér kezeslábasban és sapkában volt, az öltözetet pedig fehér csizmácskák tették teljessé. A fehérszobában szünet nélkül dolgoztak, és általában három vagy négy űrhajó volt itt függőlegesen, orrukkal felfelé állítva - mintha csak az indítóálláson lennének. Johnnal itt óraszám feküdtünk a hátunkon, lábunkkal a fejünk fölött, lustán pöccintve egyet-kettőt a Gemini 10-es kapcsolóin - ahogy épp az adott teszt megkívánta. [Az alábbi képen az Apollo űrhajó fantáziarajza  látható 1963-ból. A Gemini kétszemélyes volt, de nagyjából ugyanígy "ült" benne a legénység.]

Minden tesztnek volt forgatókönyve: egy vaskos kötet, amiben felsorolták a tesztben segédkező technikusok szerepét a színlelt repülés cselekményében. Egyes tesztek egyszerűek voltak, mások esetében viszont a teszt irányítója, a tesztberendezések kezelő személyzete és a fülkében kucorgó legénység összehangolt munkájára volt szükség.
Korábban már gondosan áttanulmányoztuk ezt a könyvet, és pirossal aláhúztuk azokat a részeket, amikor aktív közreműködésünkre volt szükség. Majd, a teszt kellő pillanatában (remélhetően), a megfelelő kapcsolót pont megfelelő ideig működésbe hoztuk. Valahányszor a legénység, vagy a csapatból bárki elszúrt valamit, a tesztet megismételtük, esetenként háromszor vagy négyszer is.

Nagyon rossz kihasználása volt ez a rendelkezésre álló időnknek, de gyakorlásnak nem volt rossz, mivel a szerkezetet részletekbe menően megismertük: minden kabin ugyanis enyhén eltért a másiktól, és nem csak kinézetre, hanem a rendszerek működésében is - holott elvben mindennek ugyanúgy kellett volna működnie az összes űrhajón és a szimulátorban. Ezekre az apró eltérésekre nem ártott még itt a földön rájönni, nehogy repülés közben érjen minket a meglepetés.

A fehérszobában eltöltött idő arra is jó volt, hogy a teszt okozta mérsékelt stressz közepette beleverje a fejünkbe a műszerek és a kapcsolók helyét. Ha valaki a számítógép kapcsolóját véletlenül a „Légkörbe-lépés” állásba pöccintette, ahelyett, hogy a közvetlenül alatta található pozíció-szabályzó ugyanilyen feliratú kapcsolójával tette volna ezt, nem sok bajt okozott, legfeljebb csak az arcok vörösödtek el, és a levegő dermedt meg egy pillanatra (különösen hajnali 3-kor). Ezzel ugyanis a hosszadalmas, bonyolult teszt meghiúsult, és konstans időhiány ide vagy oda: az egészet kezdhettük előlről.

Ezzel együtt megtanultuk veséink pontos helyét is, hiszen a hátukon fekvő Gemini-ülések igencsak törték derekunkat, és pár óra elteltével képtelenség volt kényelmesen elhelyezkedni bennük. Volt valami ebben az abnormális, "lábak a fej fölött"-helyzetben, ami veséinket dühödt cselekvésre sarkallta. Ez – megspékelve az álmosság leküzdését célzó liberális kávéfogyasztással – azt eredményezte, hogy közel óránként zarándokoltunk ki a mosdóba, feltéve, hogy a teszt forgatókönyve ezt lehetővé tette. Amennyiben nem, úgy nem maradt más, mint jó adag önsajnálattal eltelve kínunkban fetrengeni a kapcsolók végeláthatatlan pöckölgetése közepette, és örvendezhettünk az asztronauta-lét csodálatos voltán, miközben az elátkozott forgatókönyv teljes súlyával feszülő hólyagjainkra nehezedett.

Ha nem az űrhajóban voltunk, akkor a szimulátorban. A St. Louis-i szimulátorban az űrrandevúra készülhettünk fel. Ez a berendezés pontosan imitálta az űrhajó, a radar, a számítógép és más űrrandevúhoz szükséges kütyü reakcióját, viszont semmi többet. A többi feladatot a houston-i és a Cape-en lévő szimulátorokban kellett begyakorolnunk. Mivel a VI-os Modullal úttörőnek számítottunk, nagyon nagy szükségünk volt a St. Louis-i szimulátorra, hiszen személyzetéhez jól képzett McDonnell mérnökökök is tartoztak: ők tervezték a VI-os Modult, vagy legalábbis, ők építették meg.

Nap mint nap ott ültünk tehát ebben az ördögi szerkezetben, barna műanyag poharakból ittuk a felvizezett kávét, és a sötét képernyőn pedig egy fénylő pontot bámultunk (az Agenát), amit más fénylő pontok vettek körül (a csillagok). A képi megjelenítés valóban elég darabos volt, viszont a fülkében precízen tehettük a dolgunkat, a radar, a fedélzeti műszerek és a számítógép szépen, összehangoltan működött - hacsak a teszt forgatókönyve szerint eleve nem „kudarcra” voltak ítélve - tökéletesen imitálva az Agena üldözését, aminek újra és újra és újra nekiveselkedtünk."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Nem semmi volt az asztronauta-feleségek élete: riporterek hadával kellett megküzdeniük, különösen akkor, amikor bajba került az űrhajó, amiben férjük is utazott. A Gemini 8 küldetésén pedig pontosan ez történt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amint a Küldetésirányításnál elkapott beszélgetésrészletekből kiderítettem, hogy a [Gemini 8-cal] minden rendben van, ismét megtettem a hazafelé vezető rövid utat, hogy tájékoztassam a fejleményekről Patet és Ott tábornokot, Lurton Scott apját, aki maga is sokat látott pilóta volt. Scotték gyerekei még túl kicsik voltak (Tracy közel ötéves, Doug két és fél) ahhoz, hogy felfogják, mi történik körülöttük, és ekkorra már ágyban lett volna a helyük.
Épp haza akartuk vinni őket (egy háztömbnyire laktak tőlünk), amikor megtudtuk, hogy Jan Armstrong épp úton van Lurton Scott házához. A ház utcai frontja tele volt reflektorokkal és izgatott riporterekkel. Szerencsére csak Scott házának bejárati ajtajára koncentráltak, így mi hátulról észrevétlenül be tudtunk surranni, habár a gyerekek ekkor már sejthették, hogy valami nem stimmel. Amikor Jan pár NASA hivatalnok kíséretében megérkezett, a lehető legrövidebb úton az ajtóhoz ment, utóbbiak pedig elmagyarázták a sajtónak, hogy Jan a krízishelyzetben Lurton mellett szeretne maradni, és hogy majd kellő időben mindenről beszámol a médiának. Így hát a stábok lekapcsolták a fényeket, és vártak. [Az alábbi fotón Jan, Neil Armstrong felesége látható, a kép később, az Apollo 11 idején készült.]

Mint később kiderült, a légkörbelépés rutinszerűen ment, leszámítva azt a momentumot, hogy a Gemini 8 az Atlanti-óceán helyett a Csendes-óceánba landolt. De a jó öreg NASA „mi történik, ha”-filozófiájának köszönhetően erre is fel volt készülve, és szükség esetére a Haditengerészet egyik rombolója épp a közelben várakozott. Így aztán rövidesen biztonságba került a legénység, és ezzel véget ért az egész, csak Neil és Dave volt elmondhatatlanul csalódott, amiért a küldetés többi része (például az űrséta) elmaradt, holott annyit készültek rá.
De legalább Jannek és Lurtonnek nem kellett tovább aggódnia. Az eltelt tizenegy órában folyamatosan figyelemmel kísérték a történteket, így fáradtak voltak, és Jan épp hazafelé készülődött.

Abban a pillanatban, hogy Scotték bejárati ajtaja becsukódott a háta mögött, az utcafront megelevenedett. Vakuk villantak, a vakító TV-s reflektorokat felkapcsolták, mikrofonokat toltak az arcába, és egyszerre húsz különböző kérdés záporozott felé. A fényár közepette Jan látóterében az egyetlen barátságos és ismerős tárgy a saját autója volt: határozott léptekkel megindult felé, majd elment - maga mögött hagyva a csalódottan morajló riporterhadat. Még az asztronauta-feleségek szokásos „retteg, büszke, elégedett”-formuláját sem adta elő nekik.

Neil és Dave szintén nem volt elégedett, különösen Dave nem, aki a történtek miatt az első amerikai lett, aki majdnem részt vett egy űrsétán. Együttéreztem vele. Hónapokig kemény, komplex tréningeken vett részt, hogy felkészüljön a ráváró nagyon bonyolult űrsétára. Ennek során a frissen kifejlesztett, mellkasra rögzíthető pakkot és a hátizsákot használta volna: most már soha többé nem lesz esélye, hogy megtudja, működtek-e volna a berendezések. Ahogy azt sem tudhatta meg, hogy milyen érzés szabadon lebegni a világűrben. Titokban azonban néhányan megkönnyebbültünk Dave balszerencséje miatt, mivel űrsétája elképesztően komplikált és veszélyes volt.

A probléma gyökerét az jelentette, hogy a Gemini fülkéje túl szűk ahhoz, hogy méretes felszereléseket lehessen tárolni benne, mint amilyen például az űrhajós által az űrsétán viselt hátizsák, amit a Gemini 8-as, 9-es és 12-es küldetésekre terveztek be. Emiatt aztán a hátizsák az űrhajó aljában, az adapteregységben kapott helyet, odakinn a világűr vákuumában. Épp ezért az űrsétára készülő asztronautának a kabin dekompresszióját követően ki kellett nyitni az ajtót, hogy kapaszkodók segítségével az űrhajó külsején hátrakecmeregjen az adapteregységhez.

Eközben a fülkéből kivezetett köldökzsinórra volt kötve – ezen keresztül tudott kommunikálni és lélegezni. Eddig rendben is van, de ezután következik a cikis rész, mivel az oxigén- és kommunikációs vezetéket a köldökzsinórról a hátizsákra kellett átkötni. Ehhez előbb le, majd vissza kellett csatlakoztatni ezeket, majd vissza, amik a mellkasra rögzített pakkon át a szkafanderbe vezettek. Dave esetében ez még egy további vezetékkel is kiegészült, ez biztosította a kézi-manőverező puska működtetéséhez szükséges hajtógázt.

A szkafanderben a mozgás és a látás is korlátozott: emiatt mindez nehéz ügy volt, aminek során nem lehetett hibázni, és nem volt egyetlen asszisztens sem a környéken, hogy figyelmeztesse az űrhajóst az összegabalyodott vezetékekre, vagy a tucatnyi egyéb veszélyre, ami az adapteregységnél leselkedik az emberre, amikor magányosan kint kóborol a világűrben.

Saját, Gemini 10-es űrsétám is messze volt az ideálistól, esetemben mindent be kellett zsúfolni egy amúgy is tömött fülkébe, de én legalább szinte az összes előkészületre a még nyomás alatt lévő kabinban keríthettem sort, ahol szükség esetén John is segíthetett nekem.
Nem ez volt a helyzet Dave komplikált felszerelésével, ami abban is egyedülálló volt, hogy a Gemini-program űrsétái közül a legbonyolultabb eljárásrenddel párosult. Egy évvel később, a Gemini-program végén elmeséltem aggályaimat Neil-nek, mondván, hogy Dave űrsétájának elmaradása tulajdonképpen szerencsés fordulatnak is tekinthető, ő azonban másképp látta a dolgot. Elintézte annyival, hogy azt mondta: a legdurvább űrséta pont az enyém volt a 10-esen, amikor egy instabil, bukdácsoló Agenát kellett megközelítenem. Valószínűleg arról lehet szó, hogy mindenki a számára ismerőset találja könnyebbnek, még akkor is, ha az másoknak durvának tűnik.

A Gemini 8 problémáját a segédhajtóműbe vezető drótok rövidzárlata okozta, emiatt nem kapcsolt ki a segédhajtómű. A Gemini 9-es, és az utána következő űrhajókon megfelelő átalakításokat eszközöltek, így az űrprogram gyors üteme töretlen maradt."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Neil Armstrong holdraszállása előtt már járt a világűrben, akkor azonban félbe kellett szakítani a küldetést. A Gemini 8 okozta az űrprogram addigi történetének legkínosabb tíz percét. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Rice Hotelben töltött egyhetes móka és mulatság után a Gemini 10 legénységének alig maradt ideje a szimulátorra és a VI-os Modullal való iszapbirkózásra: máris itt volt a Gemini 8 startja. Az indítást a houstoni Küldetésirányításból „néztem végig”: a Titán rakétát jelképező pötty szépen emelkedett egyre magasabbra a fali táblára szerelt drót mentén. Innen láttam, ahogy Neil Armstrong és Dave Scott leválasztják a Gemini űrhajót a Titánról, és megkezdik azt a négy földkörüli kört, aminek végére utol kell érniük Agenájukat. Utóbbit még aznap, valamivel előttük indították útnak, és ez most a változatosság kedvéért jó bőrben volt. [Az alábbi képen Scott és Armstrong látható a Gemini makettjével.]

Az M-4-es randevú a fénypontjához közeledett, és déltájban a Gemini már dokkolt is az Agenához. Ez volt az első dokkolás, ami igazából két űreszköz összekapcsolódását jelentette. Fontos lépés, hiszen a Hold felszínéről hazainduló két amerikainak is ugyanezt kell majd tennie. A manővert 100 százalékban kézi vezérléssel hajtották végre, szemben azzal, ahogy például a repülőgépek légi tankolása történik. Minket, pilótákat jó érzéssel töltött el, amikor Neil arról számolt be, hogy könnyen, meglepetések nélkül ment a dolog. Így aztán hazaindultam, hogy megigyak egy martinit, és megvacsorázzak abban a tudatban, hogy a 8-as útja gondtalanul alakul.

Épp csak beléptem a bejárati ajtón, amikor szinte sokkot kaptam. Pat-et feldúlt állapotban találtam, amit egy Scotték otthonából érkező rejtélyes telefonhívás okozott. Arra kértek minket, hogy pár óra erejéig vigyázzunk Dave gyerekeire, hogy elmehessenek, amíg „lehozzák őket”. Miközben én már a Küldetésirányítást hívtam, Dave apósa megérkezett a két gyerekkel, és a két beszélgetés között arra a következtésre jutottam, hogy a 8-ast tényleg visszarendelték a földre, miután irányíthatatlanná vált.
Az átkozott Agena, gondoltam, miközben sietve autóba vágtam magam, és a Küldetésirányítás felé hajtottam. Odaérve egy teljesen másik történet bontakozott ki előttem. Minden rendben ment a dokkolást követő félórában, mígnem a legénység legyező-irányú (bal-jobb) és forgómozgásra lett figyelmes. Valami nem működött a Gemini vagy az Agena pozíció-szabályzó rendszerében. De vajon melyikben volt a hiba?

Neil rájött, hogy segédhajtóműveinek begyújtásával a nem kívánt mozgást képes manuálisan ellensúlyozni, azonban mihelyt elengedte a vezérlőkart, a mozgás újrakezdődött. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a probléma valószínűleg az Agenával van. A Csendes óceán fölött, a földi állomások hatósugarán kívül, Neil és Dave nem kaphatott semmilyen segítséget, hiába továbbította a földre a telemetriai adatokat a Gemini és az Agena. Ezután Neil úgy döntött, hogy leválik az Agenáról, ami egy logikus, fölöttébb analitikus lépés volt: kis távolságra az Agenától egymástól függetlenül tanulmányozhatta mindkét űrjárművet. Így is tett, abban a meggyőződésben, hogy az Agena legyezőszerű és forgómozgása felgyorsul, míg az övék lelassul. Pontosan ennek ellenkezője történt!

A Gemini úgy pörgött, mint egy búgócsiga, rövidesen pedig Neil és Dave másodpercenként 300 fokot forogtak, ami kellemetlenül gyors, és minden másodperccel egyre gyorsabb lett. Nem volt idő hosszas mérlegelésre, és a földi állomásoktól nem lehetett tanácsot kérni.

Megvolt az esélye annak, hogy az egyik segédhajtóműben a szelep nyitott állásban beragadt, és ezért folyamatosan működik. A Gemininek azonban összesen tizenhat ilyen segédhajtóműve volt, és a mozgásból – aminek egyaránt volt legyezőirányú, bólintó és forgási komponense – a bűnös beazonosítása közel lehetetlen vállalkozás volt. A legjobb döntést hozták. Kiüzemelték a komplett manőverező rendszert. Ezzel könyörtelenül Newton második törvényének rendelték alá magukat: „Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja”. Más szavakkal, a beragadt segédhajtómű leállításával a kabin pörgése nem gyorsulhatott másodpercenkénti 300 fokos fordulat fölé. Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy más erőhatás híján pörgése változatlan marad. Ez pedig elfogadhatatlan volt. Egyrészt azért, mert nekiütközhettek a közelben lévő Agenának, elfogadhatatlan volt, mert így nem folytathatták a küldetést, és harmadrészt pedig elfogadhatatlan volt, mert ha minden így marad, az szédülést és hányingert okozhat.

Így aztán Neil kénytelen volt kijátszani az aduászt, és beindította a légkörbelépés esetére fenntartott rendszert, ami az űrhajót megfelelő helyzetben tartotta a visszatérés során. Ez a segédhajtóművek másik csoportjának használatával történt, amivel gyorsan elejét vette az űrhajó hánykolódásának, így aztán mire a Gemini 8 a legközelebbi földi állomás hatósugarába ért, már túl voltak az izgalmakon. Az egész mutatvány mintegy tíz percig tartott, de ez volt az űrprogram addigi történetének legkínosabb tíz perce.

A meghibásodás miatt azonnal be kellett fejezni a Gemini 8 küldetését, mivel a szabályzat fehéren-feketén előírta, hogy az űrhajó pozíció-szabályzó rendszerének beindítását követően meg kell kezdeni a légkörbe való visszatérést."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A NASA durván elszámolta magát: 1967-ben már ötvenhat asztronautája volt, többségük azonban sosem járt a világűrben. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A jelentkezők a Légierőtől, a Haditengerészettől és a Tengerészgyalogságtól érkeztek, de voltak köztük civilek is. Bizottságunk összetétele is hasonlóan alakult: Warren North volt köztünk a civil, John Young képviselte a Haditengerészetet, C. C. Williams a Tengerészgyalogságot, én meg a Légierőt. Deke (civil, korábban Légierő) volt a válogató-bizottság elnöke.
Mielőtt elkezdtem volna a NASA-nál dolgozni, úgy gondoltam, hogy igencsak fontos szempont lehet az asztronauták kiválasztásánál, hogy melyik szolgálathoz tartozik az ember. Arra tippeltem, hogy a Légierő, a Haditengerészet és a civilek közti pillanatnyi erőviszonyok játszanak szerepet a döntésben, ahogy ez határozza meg azt is, hogy kit melyik küldetésre osztanak be.

Miután mi tizennégyen bekerültünk a programba, eleinte hajlamosak voltunk klikkesedni, de nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy olyan szálakkal kötődjünk egymáshoz, amik jóval többet számítottak, mint az, hogy kinek milyen színű az egyenruhája (amit ráadásul amúgy sem hordtunk). Hamar rádöbbentem arra, hogy számomra sem ez a lényeg, és valóban: még csak nem is gondoltam arra, hogy ki melyik szolgálathoz tartozik, és honnan érkezett.

Egy csapat voltunk. Semmiben nem hasonlítottunk a Pentagonban a „bombázók kontra tengeralattjárók”-vitában egymással ölre menő tábornokokhoz és admirálisokhoz, akik becsületbeli ügyet csináltak mindenből. Ez a különbség a NASA-nál volt a legszembetűnőbb, azon belül is az asztronauták körében, ahol egyáltalán nem számított, hogy melyik szolgálattól érkezett az ember.

A kiválasztás során nem voltak előre meghatározott kvótáink, és gyakran azon kaptam magam, hogy a Légierő emberével szemben épp egy civil vagy történetesen egy Haditengerészettől érkezett jelölt mellett érvelek. A többiek is ugyanezt tették. Sokkal kevesebb vita volt köztünk, mint amennyire számítottam: a jelentkezők aktái, vagy a személyes találkozás alapján általában azonnal el tudtuk dönteni, kiből lesz győztes, és kiből vesztes. Egyáltalán nem okozott nehézséget a jelöltek pontozása és rangsorolása.

Munkánk legnehezebb része a motiváció mérése volt. (Sosem felejtem el Bob Smith örökbecsű szavait, aki a Légierőnél volt a cimborám. Pár évvel korábban, épp mielőtt a saját meghallgatásomra indultam volna, így búcsúzott el tőlem: „Namármost, amikor majd megkérdezik, miért akarsz asztronauta lenni" – mondta – „ne felejtsd elmondani, hogy számodra ez az egész a pénzről és a csajokról szól.”)

Vajon a pasas tényleg nálunk akar dolgozni, hogy éjt-nappallá téve melózzon a hosszú gyakornokévek alatt? Ennek eldöntése kemény dió volt. Mivel az értékelés során adható harminc pontból tizennyolc sorsa az interjúkon dőlt el, megvolt a veszélye annak, hogy egy jó beszédkészséggel megáldott jelentkező javára döntsünk. Épp ezért nem az számított, hogy valaki az  elkötelezettségéről milyen ékesszólóan tud beszélni. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a jelölt vette-e a fáradtságot a Gemini- és Apollo-program tanulmányozásra, tisztában volt-e egy-két ezzel kapcsolatos problémával, illetve tapasztalatai alapján elő tudott-e állni egy épeszű javaslattal a probléma megoldását illetően. [Az alábbi képen a Collins-ék által kiválasztott tizenkilenc asztronauta látható.]

A jelentkezők tudásának végső határait feszegettük, és amikor elértünk arra a pontra, hogy a feltett kérdésre nem tudták a választ, az okosabbak azt mondták „Nem tudom”, míg mások valami óriási baromsággal szédítettek minket.
Visszatekintve úgy vélem, hogy bizottságunk elég jó munkát végzett, és egyetlen alkalmatlan pali sem került a Tizenkilencek közé. Emlékszem, Fred Haise volt az első számú favoritunk, és egyetlen, a többiektől a későbbiek során leszakadó sereghajtót sem válogattunk be a programba: teljes egyetértés volt köztünk abban, hogy kit vegyünk fel.

John és C.C. számára, valamint számomra is a legmellbevágóbb pillanat az volt, amikor Deke kijelentette: „Mindenkit felveszünk, akit alkalmasnak találunk.” Tizenkilencen feleltek meg, és Deke boldogan alkalmazta valamennyiüket.
Mi a fenét kezd majd tizenkilenc újabb asztronautával? Eltekintve attól, hogy mi már a révbe jutottak biztonságával szemléltük a dolgokat, őszintén szólva nem gondoltunk arra, hogy fél tucatnál több emberre szükség lenne. Deke azonban a legjobbakat akarta kiválogatni a jövőbeli küldetésekhez. Akkortájt (1966 márciusa) ugyanis a NASA épp egy Apollo Applications nevű program indítását fontolgatta (a Skylab elődjét). Ennek során az Apollo-s holdutazásokkal párhuzamosan föld körüli pályára is indultak volna küldetések.

Az optimisták úgyy vélték, hogy az évtized végére a Cape-en a startok száma elképesztően megugrik: szinte havonta indul majd egy Apollo vagy egy Apollo Applications-küldetés. Ha megmarad a meglévő szisztéma, és minden küldetéshez egy elsődleges személyzet, valamint egy tartaléklegénység tartozik, akkor hat asztronauta közel egy évig készül majd egy adott repülésre, miközben semmi mással nem foglalkozik. Ez egyben azt is jelentette, hogy Deke-nek valóban rengeteg emberre volt szüksége. Így hát felvette őket. (1967 nyara volt a csúcspont, amikor az asztronauta hivatal létszáma ötvenhat volt.)

Évekkel később a magasan képzett, nagyon motivált, drágán kiképzett fiatalembereknek el kellett hagyniuk a NASA-t, ők a rossz kalkuláció miatt soha nem repültek a világűrbe. Szerintem Deke azt tette, amit tennie kellett. A konzervatív utat választotta, és minden eshetőséggel számolt: arra készülj, ami megtörténhet, ne pedig arra, ami szerinted meg fog történni. Ennek ellenére a tizenkilenc asztronauta azért soknak tűnt a jóból. John Young rögtön el is nevezte őket az Eredeti Tizenkilenceknek, a halhatatlan Eredeti Hetek paródiájaképp, de csak az egy évvel későbbi, következő válogatóra lett alapja az elnevezésnek. Azok viszont, akiket ebben a körben vettek fel, már épp eleget tudtak ahhoz, hogy "Felesleges Tizenegynek" hívják magukat."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Ismerős a kép? Naná! – vágjuk rá kapásból. Nyilván a NASA valamelyik marsjárója által készített panorámaképek egyike. De ebben orbitálisat tévedünk. A fotó ugyanis a Föld egyik olyan pontján készült, ahol igazából azon sem lepődnénk meg, ha a szomszédos bucka túloldalán épp a kőzetmintákat legelésző Curiosity-vel futnánk össze. Kétség nem fér hozzá: Marokkóban van a földi Mars-lelőhely, és 2013 elején egy hónapig ez lesz a Puli otthona. Sok más robottal egyetemben. A projekt neve: Marocco 2013 - Mars Analog Field Simulation. (Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért megjegyezzük, hogy sorozatunk hétfőn folytatódik.)

Korábban több posztban is elmélkedtünk arról (például itt), hol lehetne holdjárónk földi prototípusát kegyetlenül megnyúzni, ez ugyanis elengedhetetlen a továbblépéshez: le kell tesztelni, hogy a koncepció beválik-e a gyakorlatban.
Három magyarországi helyszín jött szóba. Egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya volt, ennek óriási előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászi méretűek a holdi mellett, egy-egy alapvető konstrukciós hibára itt is fény derülne. Nem lenne ugyanis szerencsés, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a homokba. És ha már a földi homok ennyire vonzó talaj számára, a Holdon gyakorlatilag meg se tudna moccanni. Hasonló laza talajért felkereshetnénk a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Park területén, ez a második lehetséges haknihelyszínünk.
A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. (A fenti helyszíneken az év hátralevő részében a marokkói küldetésre gyúrunk a Pulival.)

Por és szikla: Marokkóban mindkettőt egy helyen, csomagban megkaphatjuk. Holdjárónk földi prototípusát az osztrák Austrian Space Forum szervezésében a Szahara északi részén szolgáltatjuk ki a sivatagi időjárás viszontagságainak. A marokkói Erfoud közelében a robot teljesen magára hagyatva távirányítással működik majd, hiszen az emberes Mars küldetéseket előkészítő program egyik célja épp az emberek és robotok közti együttműködés tanulmányozása, és az, hogy egy idegen égitesten miként lehet üzemeltetni a robotokat.

Ha a fenti képre ránézünk, azonnal megállapíthatjuk, hogy a szervezők keresve sem találhattak volna jobb helyszínt kísérleteikhez. Jelentkeztünk, felajánlottuk robotunkat, az osztrákok pedig elfogadták, olyannyira, hogy szeptember 20-án már az első sajtótájékoztatóra is sor került, méghozzá Bécsben

Láthatásért azonban az érdeklődőknek nem kell Marokkóba utazniuk, megteszi a Lánchíd is. Most szombaton (szeptember 22-én) személyesen is találkozhattok a Pulival, hiszen a holdjárónk teljes életnagyságban megtekinthető lesz a Jövő Hídján. (A helyszín a Lánchíd és a Széchenyi tér környéke). Sok szeretettel várunk minden érdeklődőt!

Talán nem rontjuk el a meglepetés örömét, ha megmutatjuk, mire készüljenek a látogatók. Azok, akik a tavalyi Tudományok Hídja rendezvényen részt vettek, még a Tevét láthatták – ez a Puli egyenesági felmenője. Akkor így festett:

Az eltelt egy évben – több ezer munkaóra árán – sokat haladtunk, és a változás jól tetten érhető az alábbi képen, amin robotunk már egyáltalán nem tűnik gyerekjátéknak. Ez a kicsivel több, mint tízkilós, méteres jószág fogadja idén a látogatókat:

Szerencsére, a szeptember bővelkedik a programokban. A Kutatók Éjszakáján – szeptember 28-án – csapatunk a Galaktikával közösen képviselteti magát a budapesti Planetáriumban, a Doktoranduszok Országos Szövetsége által szervezett program keretében. Eközben Dr. Pacher Tibor főpuli a pozsonyi Magyar Intézetben tart bemutató előadást.
Végül szeretnénk megköszönni a Goldenblog 2012 verseny során ránk adott szavazataitokat. Bár nem lettünk közönségdíjasok, a zsűri a "szakértői blogok" kategóriájában az első helyezést ítélte nekünk. Mindenkinek köszönjük a támogatást.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu