Az űrutazást követő vízreszállás után az első amerikai űrhajósok nyugtalanító, bugyborékoló hangokat hallottak. Attól tartottak, hogy a kabin ereszt. Gus Grissomhoz röviddel később valóban bezúdult a tenger: kis híján megfulladt. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrásán volt túl. 1961-et írunk.

"A fékezőernyő és a főernyő is menetrend szerint nyílt ki. A fékezőernyő az indítástól eltelt 9 perc 41 másodperc után jött elő, láttam a borítást elrepülni, és végignéztem, amint az ernyő a elhagyja a rekeszét. Közepes rántás éreztem, amikor kinyílt, és lüktetést éreztem a kabin belsejében, ahogy a levegő átáramlott az ernyő hasítékain, és az kezdett duzzadni. Huszonhárom másodperccel később a fékezőernyő kirántotta a főernyőt, amit először még összehúzott állapotban pillantottam meg. Aztán, amikor az is kinyílt, mintegy 80 százalékát láttam az ablakon át. Nagyon biztató látvány volt. Enyhe pattogást éreztem, amikor a levegő bele-belekapott, de semmi különös nem történt. A kabin forogni kezdett, és lassan himbálózott az ernyő alatt, miközben süllyedt. Pici rezgést okozott, ahogy a becsapódás erejét mérséklő zsák a kabin alá esett.

Kiadós ütközéssel értem a vízre, erre az indítás után 15 perc 37 másodperccel került sor. A kabin felborult, és az ablak teljesen víz alá került. Közvetlenül ezután nyugtalanító, bugyborékoló hangokat hallottam. Gyorsan körülnéztem, de nem láttam jelét annak, hogy víz szivárogna be a kabinba. Arra gondoltam, hogy a tartalékernyőt is kinyitom - ezzel is csökkentve a kabin tetején lévő súlyt, hogy kicsivel gyorsabban álljon függőleges helyzetbe a kapszula. Aztán úgy döntöttem, inkább megvárom, hogy felegyenesedik-e magától. Ez 20-30 másodpercen belül meg is történt.

Jól voltam. Felnyitottam sisakom „rostélyát”, lecsatlakoztattam az oxigén tömlőt a sisakról, amit meglazítottam a szkafanderről, kinyitottam a mellkasomon és a derekamon átfutó szíjat, a vállmerevítőt, térdrögzítő öveket és az orvosi érzékelők drótjait. Felhajtottam szkafanderemről azt a garbószerű gumit, amit a nyakunk köré erősítettünk, amikor levettük a sisakot: így a levegőt a ruhánkban tartottuk, a vizet pedig odakinn, ha mentés közben véletlenül megmártóznánk a tengerben. Ez volt a legokosabb dolog, amit aznap tettem.

Így már csak két ponton csatlakoztam a kapszulához: egyrészt az oxigéntömlővel, amire a hűtés miatt még mindig szükségem volt, illetve a kommunikációs drótokkal, utóbbiak a sisakba vezettek. Figyelmemet most az ajtóra fordítottam. Megbontottam a rögzítődrótokat mindkét végükön, és a lábamhoz hajigáltam őket. Beugrott, hogy szükségem lehet az ajtóra erősített túlélőkésre, így azt leszedtem, és az ülésemtől balra levő túlélőcsomagba raktam. Ezután eltávolítottam a védősapkát a detonátorról - ez robbantja le az ajtót -, és élesítettem. De hozzá sem értem. Ezzel egészen az utolsó pillanatig várok, amikor majd a helikopter pilótája szól, hogy egy hurokkal rácsatlakozott a kapszulára, és készen áll arra, hogy kijöjjek a kabinból.

Rádiókapcsolatban voltam a „Vadászklubbal” – ez volt a mentésemre érkező helikopterek kódneve. Úgy tűnt, hogy a pilóták felkészültek arra, hogy akcióba lépjenek, de megkértem őket, hogy várjanak még 3-4 percet, amíg ellenőrzöm a műszerfalon az összes kapcsoló helyzetét. Erre külön megkértek, mivel Al repülése után felfedeztük, hogy a mérőállások egy része odalett, amíg a kabint az anyahajó fedélzetére szállították. Tüzetesen végignéztem a kapcsolókat, mielőtt még akár egy métert is arrébb mozdítanák a kapszulát. Amikor ezzel végeztem, szóltam a Vadászklubnak, hogy készen állok. A terv szerint a pilótának értesítenie kellett engem, miután a kapszulát egy kicsivel kiemelte a vízből, így nem ömlik be a víz, amikor az ajtó lerobban róla. Ezután már csak annyi dolgom maradt, hogy levegyem a sisakomat, lerobbantsam az ajtót, és kimásszak a kabinból.

Mostanra már teljesen lecsatoltam magamról az oxigénnel ellátó tömlőt, és a hátamon fekve a teendőimet vettem sorra. Ekkor azonban hirtelen tompa puffanással lerobbant az ajtó. Csak a kék éget láttam, és a küszöb fölött bezúduló vízet. Két ösztönös mozdulatot tettem. Az egyikkel ledobtam a sisakomat, majd megragadtam a műszerfal jobb szélét, és kipréseltem magam az ajtón. Életemben nem mozogtam még ilyen gyorsan. A következő dolog, amire emlékeszem az, hogy a vállamig a vízben vagyok, és lebegek.

A dolgok azonban kissé zűrösen alakultak, a vízben töltött percek alatt. Elsőként belegabalyodtam abban a kötélbe, ami a tengert elszínező festékpatront a kapszulához rögzíti. Egy pillanatra megijedtem, hogy a kötél lehúz a mélybe, ha a kapszula elsüllyedne. De kiszabadítottam magam, és úgy véltem, hogy még mindig biztonságban vagyok. Felnéztem, és ekkor pillantottam meg először a kapszula fölé érkező helikoptert. Az űrhajó gyorsan süllyedt, és a pilóta olyan közel ment hozzá, hogy a helikopter mindhárom kerekét ellepte a víz. Eközben a másodpilóta az ajtóban állt, és kétségbeesetten próbálta a hurkot rádobni a kapszula nyakára. Pár métert úsztam, hogy megpróbáljak segíteni neki, de mielőtt bármit is tehettem volna, a hurok már  rajta is volt. A kapszula teteje ekkorra már teljesen elsüllyedt. De mikor a helikopter emelkedni kezdett, a kapszula méltóságteljesen jött egyre feljebb a vízből. Ekkor azt gondoltam, hogy „lám-lám, ezek a srácok mindkettőnket megmentenek”." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

"Amikor először láttam a Facebook profilképét, azt gondoltam, hogy fotómodell, de végül kiderült, hogy űrrepülőket tervez. A diplomáját Floridában szerezte aerospace engineering szakon, egy jelenleg is futó hazai gyártású tévésorozatban róla mintázták az egyik karaktert, a Puli Space Technologies csapat tagjaként pedig jelen pillanatban is azon dolgozik, hogy a Holdra juttasson egy űrjárművet. És még csak 26 éves."
Így kezdődik az a cikk, amiben legszexibb csapattagunkról olvashattok.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Gus Grissomnak egy fénysugár okozott riadalmat, attól félt ugyanis, hogy megvakul. A kiképzés során a gravitáció 16-szorosát kellett elviselniük a Mercury-program űrhajósainak, ehhez képest szinte gyerekjátéknak tűnt a légkörbe való visszatérés: ekkor átlagosan 11 G terhelés érte őket. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrásán vett részt. 1961-et írunk.

"A repülés során szinte minden a terv szerint ment. Nagyon furcsa érzés volt, amikor a kapszula átbukfencezett, annak érdekében,hogy a fékezőrakéták a megfelelő pozícióba kerüljenek. Először azt gondoltam, hogy elvesztettem az irányítást az űrhajó fölött. De mindeközben szemernyi hányingert sem éreztem. Amikor ellenőriztem a műszereket, láttam, hogy minden rendben, és hogy ez a manőver pontosan olyan, amit a gyakorlatok során korábban már megtapasztaltam.
Amikor az átfordulás elkezdődött, fénynyaláb világított be a kabinba. Ez volt a Nap. Számítottam rá, hogy be fog sütni, de amikor a napsugarak a törzsömön végighaladtak, egy pillanatra megijedtem, nehogy közvetlenül a szememet érjék, és megvakuljak. A kabin többi részén minden teljes sötétségbe borult, eltekintve ettől a vékony fénycsíktól. Ez végigpásztázta a testemet, majd eltűnt, ahogy a kabin befejezte az átfordulást.

Nem csekély problémáim voltak ugyanakkor a kabin helyzetét szabályozó kezelőszervekkel. Úgy tűnt, mintha beragadtak volna: nehézkesen mozogtak, és a kabin nem mindig úgy reagált, ahogy azt elképzeltem. Először is a legyezőirányú mozgásért felelős kezelőkar hajlamos volt túllőni a célon. És ez, kiegészítve azzal, hogy ezzel egyidejűleg az ablakon át tanulmányoztam a dolgokat, eléggé lelassított. Próbáltam utolérni magam, de ezúttal a kabin bólintó, fel-le mozgatásáért felelős kezelőszervek reagálták túl a dolgot. Újra megpróbáltam legyezőirányban változtatni a helyzetemet, de a beavatkozás megint túlvezéreltre sikeredett. Mindez azt jelentette, hogy a tervezetthez képest tovább tartott a kezelőszervek kipróbálása, és amikor a tesztelésükre szánt idő lejárt, lemaradásban voltam az ütemezéshez képest. A fékezőrakétákat manuálisan akartam beindítani, ezzel egyidőben pedig a kézivezérléssel kívántam a kabint a megfelelő helyzetben tartani. Ez nem tartozott a küldetés kritikus elemei közé, mivel ballisztikus pályán voltam: mindössze ki akartuk próbálni a fékezőrakétákat. Ugyanakkor úgy éreztem: akkor is elboldogultam volna, ha történetesen földkörüli pályán lettem volna. Nem volt nagy ügy, egyszerűen csak nem működött tökéletesen. És végső soron a hibák felfedezése volt a fő oka annak, hogy idefenn voltam: ezek kijavítása után léphettünk tovább a következő szintre.

Miután a tervezett időben, kézi vezérléssel beindítottam a fékezőrakétákat, kinéztem az ablakon. Láttam, hogy a kabin határozottan jobbra veszi az irányt. Arra készültem, hogy gyújtás közben majd a földi viszonyítási pontok és a horizont segítségével tartom majd megfelelő helyzetben a kabint. De amikor észleltem, hogy a kabin jobbra tendál, gyorsan visszatértem a műszerekhez.

Nagyon össze kell szedni magad, amikor a fékezőrakéták bekapcsolnak, mert alaposan fenéken rúgnak, és fogalmad sincs arról, melyik irányból érkezik a lökés. Ez volt az a pont, ahol hasznát vettem volna annak, ha több időt töltök az ALFA-szimulátorban: magabiztosabb lettem volna, már ami a szabad szemmel való manőverezést illeti, és nem éreztem volna sürgős szükségét, hogy visszameneküljek az általam leginkább ismert műszeres vezérléshez.

Fura érzés volt, amikor a fékezőrakéták bekapcsoltak. Mielőtt erre sor került volna, az a határozott érzésem volt, hogy hátrafelé repülök – ami egyébként így is volt. Amikor azonban a fékezőrakéták működésbe léptek, hogy lelassítsanak, azt éreztem, hogy épp a másik irányba haladok. Természetesen ez csak illúzió volt. Csak a sebességem változott, az irány nem.
A kezelőszervekkel való problémáim ellenére sikerült 22 másodperc erejéig stabilan tartani a kabin helyzetét, amíg a három fékezőrakéta befejezte működését. Mikor a küldetés 6. percében és 7. másodpercében a fékezőrakétákat tartalmazó blokk levált, kinéztem a periszkópon, úgy tűnt, mintha az egyik hajtóművet láttam volna. A fékezőblokk és rögzítőelemei egy ideig még körülöttem keringtek, majd eltávolodtak tőlem, pont úgy, ahogy ennek történnie kellett. A hőpajzs ezzel teljesen szabaddá vált, mielőtt megkezdtük volna a légkörbe lépést.

A légkörbe lépés - amiről pontosan tudtam, hogy elég trükkös szakasza lesz a küldetésnek - végül eseménytelenül telt. De még így is értek érdekes élmények. Egyszer olyasmit láttam, ami leginkább a légkörrel bírkózó hőpajzs felől érkező füstre vagy kondenzcsíkra hasonlított. Biztos vagyok benne, hogy ekkor lökéshullámokat láttam. Ezen a ponton igencsak pattogós volt az utunk, és a gravitáció sokszorosa préselt az ülésbe: 11,2 G. De nem izzasztott meg; korábban a centrifugában 16 G terhelést is kaptam, ez ahhoz képest semmiségnek tűnt.
Ezen kívül hallottam valami fura robajt is a kabin belsejében. Ezt valószínűleg a tompa, kiszélesedő orrával a légkörön átszáguldó kapszula okozta." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

John Glenn-nel korábban fogadást kötött Gus Grissom: Glenn szerint Grissom a nappali órákban „csillagokat lát majd” űrugrása során, ő viszont arra tippelt, hogy nem fog. Glenn vesztett, Gus ugyanis egy bolygót látott, ezt hitte csillagnak. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrására készülődött.

"Ezúttal a visszaszámlálás során belefutottunk egy-két problémába. A robbanótöltettel felszerelt ajtópántok egyike kimozdult a helyéről, és T mínusz 45 percnél a csere erejéig leállították a visszaszámlálást. 30 perces szünet következett, majd folytatódott a visszaszámlálás, és ez egészen T mínusz 30 percig tartott. Ekkor azért állíttatták meg az órát a technikusok, hogy lekapcsolják az indítóállás keresőreflektorait. Már javában világos volt, másrészt a lámpák zavarták volna a hordozórakéta telemetriáját.
T mínusz 15 percnél aztán újra megállt az óra, ezúttal pár felhő átvonulására vártunk, hogy a kamerák akadálytalanul rögzíthessék utamat. Ez 41 percig tartott. Eközben azzal töltöttem az időt, hogy mély levegővételekkel próbáltam megnyugtatni magam. Befeszítettem a karjaimat és a lábaimat, nehogy túlzottan bemerevedjenek. Végül az utolsó felvonásban Deke Slayton hangját hallottam, amint visszafelé számolt: "Öt… négy… három… kettő… egy".
Aztán a felszállás pillanatában Al Shepard emlékeztetett engem a José Jiménez felvételre, ami annak idején őt megnyugtatta egy kicsit repülés előtt – egy ebből való idézettel köszönt el tőlem a rádión:
„Aztán ne pityeregj túl sokat.”

A felszállás simán ment. Éreztem, hogy rázkódás fut végig a hordozórakétán, és hallottam a hajtóművek gyújtását is. Másodpercekkel később számolni kezdte az indítás óta eltelt időt a műszerfalra szerelt óra. Ráütöttem a Time Zero Override-ra, így biztos lehettem abban, hogy minden szinkronban működik egymással. Elindítottam az órán a stoppert, és ennek megtörténtéről rádión értesítettem a földi irányítást. Az indítás óta 50 másodperc telhetett el, amikor enyhe vibrációt éreztem, ez csak mintegy 20 másodpercig tartott. Nem volt durva. Minden szépen ment és könnyedén – pont úgy, ahogy Al sejtette, hogy ezúttal történni fog. Minimális rázkódásra készültem, amikor 11 000 méterre értem, és átléptem a Mach 1-et, a hangsebességet. Al-nek ezen ponton voltak gondjai, űrhajója meglehetősen rázkódott, és a vibráció miatt nem is látott tisztán. De repülése óta pár dolgot kijavítottunk, és úgy tűnik jó irányban változtattunk. Javítottuk a borítást, hogy jobbak legyenek az űrhajó aerodinamikai tulajdonságai ott, ahol a kapszula és a Redstone összekapcsolódott egymással, valamint kipárnáztuk a fejem környékén az ülést. Semmi problémám nem volt, tisztán láttam a műszereket.

A telemetriai adatokat rögzítő szalagokból kiderült - ezek 15 másodpercenként rögzítették Grissom testének fiziológiai változásait - hogy pulzusa 65 és 116 között alakult a visszaszámlálás alatt, csúcspontját – 171-et – akkor érte el, amikor a fékezőrakéták bekapcsoltak. Légzésszáma percenként 12-ről 32-re nőtt a repülés alatt. Hallása a repülés egész ideje alatt jó volt. Noha az volt az érzése, hogy bejelentkezései alkalmával túlságosan hadar, mivel szerette volna, ha a szalagok minden benyomását rögzítik, Grissom 81 különböző üzenetét tisztán és világosan lehetett érteni.

Enyhe bukdácsolást éreztem, amikor a Redstone hajtóműve az indítástól számított 142. másodpercben leállt, és a mentőrakéta 10 másodperccel később levált. Ekkor elvesztettem a tájékozódásomat. De tudtam, mi okozza ezt, és egyáltalán nem zavart. Hallottam a mentőrakéta gyújtását, ahogy a kabinhoz rögzítő pántok lerobbannak – ezek rögzítették a kapszula tetejéhez.
Láttam, amint tőlem jobbra a mentőrakéta elhúz felfelé: hosszú és kecses tárgy volt a fekete égen. Ekkor hallottam, amint bekapcsolnak a kapszulát a Redstone-ról leválasztó rakéták. Robajt hallottam, és egy határozott rúgást éreztem, amikor működésbe léptek. A levált hordozórakétát – Al-hez hasonlóan – én sem láttam.

Immár teljesen magam voltam. Röviddel felszálllás után bárányfelhőkön mentem át, aztán elárasztott a napfény. Az ég kék volt, később sötétkék lett, majd – igencsak hirtelen – feketére váltott. Al ezt sötétkéknek látta. Nekem tintafeketének tűnt. Egy nagyn keskeny, homályos szürkés sáv volt az átmenet a kék és a fekete között. Nagyon látványos volt, amikor kékről feketére váltott az ég. A földet fényesnek láttam. Némi nehézséget okozott a felhőtakaró alól kilátszó szárazföld beazonosítása. De még így is csodálatos volt, amit az ablakon át lefelé láttam: gyönyörű színárnyalatokat figyelhettem meg, ezeket a víz kékje, a tengerpartok fehér sávja és a szárazföld barna színe hozta létre. Később, amikor elértem a súlytalanságot és a 160 kilométeres magasságot, ami közel volt a repülésem legmagasabb pontjához, ismét lenéztem: élesen és tisztán kivehető volt Cape Canaveral. Még az épületeket is láttam. Ez volt a legjobb viszonyítási pont helyzetem meghatározására.

Kisilabizáltam a Banana Rivert, és a tőle délre fekvő félszigetet. Aztán felfedeztem Florida déli partját. Láttam azt, ami szerintem West Palm Beach lehetett. Kubát viszont egyáltalán nem láttam. A magas légköri cirrus-felhőzet gyakorlatilag minden eltakart - leszámítva a Daytona Beachtől a szárazföld belseje felé húzódó területet Orlandóig és Lakelandig, az Okeechobee tóig egészen Florida déli csücskéig. Nem semmi panoráma volt.

Aztán egyszer csak az ablak közepe táján egy gyenge fényű csillagot pillantottam meg. Legalábbis, úgy véltem, hogy egy csillag lehet, megfigyelésemről így is számoltam be a rádión. Olyan fényes volt, mint a Sarkcsillag. Tétje volt a dolognak, ugyanis John Glenn-nel korábban fogadást kötöttem: szerinte a nappali órákban „csillagokat látok majd”, én arra tippeltem, hogy nem fogok. Tudtam, hogy a légkör torzító hatása nélkül elvben látni kellene a csillagokat, de nem tartottam valószínűnek, hogy a szemem elég gyorsan alkalmazkodik majd a sötétséghez, és észre is veszem őket. Mint később kiderült, John vesztette el a fogadást. A Vénuszt láttam ugyanis, ami ugyebár egy bolygó. Így hát John-nak kellett állnia a cechet." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az amerikai űrprogram kezdetén az asztronauták négy órákat töltöttek el az űrhajóba zárva, miközben az indításra vártak. Egyikük szundikálással töltötte volna el ezt az időt. De nem hagyták. Sokak szerint Gus Grissom volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrására készülődött. 1961-et írunk.

"Amikor az indítóálláshoz értünk, a légkondícionált furgonban várakoztunk, amíg nem szóltak, hogy felmehetünk az állványzatba szerelt lifttel, és bemászhatok a kabinba. Deke Slayton, aki aznap reggel a tömbházban állomásozott, odajött a furgonhoz, hogy tájékoztasson a végleges időjárás-jelentésről. Nem kedvezett az idő annak, hogy a kabinablakon át szabad szemmel végezzek megfigyeléseket. Az egész Atlanti-óceáni partvidéket Canaveraltól északra felhő borította. Kubának csak a négy-tizede nem látszik majd, és vethetek majd egy pillantást Florida déli csücskére is. A helyi időjárás-jelentések már jóval biztatóbbak voltak. Az emberek egymás után jöttek oda a furgonhoz, és beszámoltak arról, hogy a fejünk fölött tiszta az ég. Úgy látszott, hogy folytatják az előkészületeket az indításra.

Hajnali ötkor kaptuk meg az engedélyt, hogy felmehetünk a kapszulához. Kiléptem a furgonból, egy gyors pillantást vetettem a magas, fehér Redstone-ra, majd a lift felé indultam. Ekkor a munkások tapsolni kezdtek. Bevallom, ettől elszorult a torkom. Annyira jó érzés volt látni őket, amint felfelé néznek: tudtam, hogy mindannyian nekem drukkolnak. Bill Douglas egy keresztrejtvényes könyvet adott át, amit Sam Beddingfield küldött nekem, ő volt az a mérnök a NASA-nál, aki Al Shepardnek zsírkrétákat ajándékozott.
Sam valószínűleg úgy gondolta, hogy szükségünk van ajándékokra, hogy legalább kicsit kizökkenjünk a rutin monotonitásából. A könyvbe Sam egy üzenetet is írt, utalva arra, hogy a repülési tervem Al-éhez képest kevésbé zsúfolt, és több időm marad a nézelődésre.
"Gus" – állt a papíron – "Mivel kevesebb melód lesz, nem akartuk, hogy elund magad."

Amikor a lift elérte a kabint, ami az állványzat harmadik szintjén volt, átsétáltam a hídon, és bemásztam a fülkébe. Joe Schmitt, a szkafander-felelősünk, elkezdett beszíjazni engem a kagylóülésbe.
Még mindig nyugodt voltam, de bármerre néztem, mindenhol továbbra is ugyanazokat az ideges, búcsúzkodó vigyorokat láttam. A visszaszámlálás szépen haladt, és szerintem el is szundítottam volna, ha nem maceráltak volna folyton a rádión. Valószínűleg azt gondolhatták, hogy társaságra vágyom, és így próbáltak feldobni engem. Erre nem igazán volt szükségem, de azért elviselhető volt.

Az állványzat személyzetének tagjai sorra benyújtották a kezüket, hogy elköszönjenek tőlem, mielőtt rám zárják az ajtót; John Glenn ekkor csúsztatott oda nekem egy cetlit: „Sima utat, Gus, és jó munkát. Találkozunk GBI-n (Grand Bahama Island-en)”.
Láttam, ahogy a katonák ezúttal az ablakon és a periszkópon át kukucskálnak be hozzám. Kissé zavart a sok ujj- és orrlenyomat az ablakon, és ezt szóvá is tettem. Guenter Wendt, a McDonnell kapszuláért felelős vezetője megígérte, hogy az indítás előtt lemossák. A technikusok egyike meghallotta panaszkodásomat a rádión, és azt mondta, hogy legközelebb ablaktörlőt is szerelnek az kabinra.
Az állványzatot épp a tervezett időben elgurították, és a visszaszámolás még mindig nem állt le. De az ablakon át láttam a vékony felhőket, amint lassan fölénk érnek. Az időjárás nagyon gyorsan változik Cape-en: kissé aggódtam emiatt.

Úgy számoltam, hogy még felszállhatunk, ha a visszaszámlálást nem kell hosszabb időre megállítani. T mínusz 10 perc 30 másodpercnél hallottam, hogy a visszaszámlálás öt perces felfüggesztését kérik: ellenőrizni akarták az időjárást.
Ez csüggesztő volt, és nem értettem miért vártak erre ilyen sokáig. Az volt a mélypont számomra, amikor az öt percből fél órás szünet lett. Tudtam, hogy az időjárás egy cseppet sem fog javulni. Előbb-utóbb úgyis le kell állítanunk az egészet, különben nem marad elegendő idejük a leszállási körzetben várakozó mentőalakulatoknak, hogy még sötétedés előtt megtaláljanak, és kihalásszanak engem a vízből. Úgyhogy lélekben felkészültem a küldetés törlésére, és erre nem is kellett sokat várni. Visszatolták az állványzatot, kinyitották az ajtót, én kimásztam, majd visszamentem a furgonhoz, és a hangárba. Épp próbáltam kihámozni magam a szkafanderből, amikor Walt Williams – ő törölte a küldetést - beugrott hozzám, és elmagyarázta, miért maradt el a start. Azt mondta, hogy a repüléshez nem volt elég jó az idő. Nem igazán tehettem semmit, így egyet értettem vele.

Mindazonáltal csalódott voltam, miután teljes négy óra hosszát töltöttem el a kabin ülésében. És legkevésbé sem számítottam arra, hogy további 48 órát kell még Cape-en lennem. Ennyi ideig tart ugyanis, amíg a Redstone-t megtisztítják a korróziót okozó üzemanyagoktól, kiszárítják, majd az egész kezdődik előlről. De valami miatt úgy éreztem, hogy legközelebb már tényleg elindulunk. Így is történt.

A forgatókönyv a szokásos volt. Hajnali 1:10-kor keltem, 1:25-kor reggeliztem, 1:55-kor eltűrtem, hogy az orvosok újra átvizsgálnak, 2:25-kor rámszerelték a szenzoraikat. 2:35-kor beöltöztem a szkafanderbe, 3:30-kor be a furgonba, és 3:58-ra már a kabinban is volam. Három órát és 22 percet kellett odabenn feküdnöm, mielőtt végre felszállhattunk.

Az orvosok jelentése szerint Grissom testtömege közvetlenül a repülés előtt 68,2 kilogram volt, pulzusa ekkor 68, és percenként 12-szer vett levegőt. Nyaka nem volt befeszülve, pajzsmirigye semmilyen elváltozást nem mutatott. A has puha tapintású volt. „A szemek, fülek, az orr és a száj vizsgálata negatív.” „A szívhangok átlagosak, a szívritmus szabályos volt.” A pszichiáterek jelentésében ez állt: „túlzott aggodalmaskodást nem észleltek, Grissom elmondta, hogy tisztában van a repülés veszélyeivel, de nem látta értelmét, hogy emiatt nyugtalankodjon. Kicsit fáradtnak érezte magát, és leginkább az foglalkoztatta, hogy megfelelően éber legyen a küldetés során, és jó munkát végezzen.”" (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Gus Grissom a tervezett start előtt átesett még egy utolsó orvosi vizsgálaton, a doki leginkább a vérnyomása miatt aggódott. Ugyanis túl alacsony volt. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrására készülődött.

"A vasárnap meglehetősen laza volt. Elfogyasztottuk diétás reggelinket, ami szűrt narancsléből, egy szelet húsból és buggyantott tojásból állt – mindez kávé, tea, vagy bármi más élénkítő nélkül értendő. Ezután a repülőorvosi helyiségbe mentem, hogy felpróbáljam azt a pár vadonatúj csuklógyűrűt, amit a szkafanderemhez készítettek. Fémből voltak, és görgős csapágyakon forogtak, emiatt aztán jóval szabadabban tudtam mozgatni a kezeimet. Délután John-nal beültünk az autóba, és a Patrick Légibázis felé vettük az irányt, hogy az utolsó orvosi vizsgálatot elvégezzék rajtunk. Amikor ezzel megvoltunk, visszautaztam Cape-re, és adtam egy esélyt a horgász-szerencsének. Jack Jackson, egyik orvosunk volt velem, ő egy szép példányt fogott. Én semmit. Mielőtt ágyba bújtam volna, felhívtam Betty-t, és úgy tűnt, hogy jól van. Scottal és Markkal is beszéltem, a napot úszással és baseball-lal töltötték. Minden rendben volt.

17-e hétfő, a start előtti nap csöndesen telt. Pihentem a lakrészünkben, majd délután részt vettem egy rövid megbeszélésen, és ötkör már ágyban voltam. 10:30-kor Bill Douglas azzal ébresztett, hogy az indítást rossz idő miatt elhalasztották.
Nem sok tennivalóm maradt másnap reggelre a horgászáson kívül, próbáltam ellazítani magam. Egy sügért fogtam, de úgy tűnt, hogy csöppet sem örül jobban az időjárásnak, mint én, így visszadobtam, és visszamentem egy másik értekezletre.

Annyi pozitívum azért volt a történtekben, hogy a halasztásról még azelőtt döntöttek, hogy feltöltötték volna a Redstone-t folyékony oxigénnel – így csak 24 órát csúsztunk 48 helyett.
Éjjel megnéztem Wyatt Earp műsorát a tévében, és kilenckor már ágyban is voltam. Négy órát aludhattam, amikor felébredtem, és azon tűnődtem, hogy hány óra lehet, és milyen odakint az idő. Ekkor jött be Bill Douglas a szobába, majd leült az ágyra. Pár pillanatig csöndben ült, kérdő tekintetemre csak ennyit mondott: „Hát, kelj fel.”
„Mi a helyzet?” – kérdeztem.
Bill elmondta, hogy egy órával előrébb hozták a startot, ami így reggel 7 órára került - megpróbálták beelőzni a rossz időt. Bár álmos voltam, annyit mindenesetre felfogtam, hogy hogy ezúttal tényleg megkíséreljük a repülést.
„Helyes” – feleltem, és felálltam az ágyról.
Fél órám volt a reggelire, másik fél órám maradt egy gyors orvosi vizsgálatra, 10 perc jutott a szenzorok felcsatolására, amik a pulzusomról, hőmérsékletemről és a légzésszámról közvetítenek adatokat a földi irányítás részére. További 30 percig tart felvenni a szkafandert, majd 25 perc van a nyomáspróbára: az űrruha nem ereszt-e valahol. Az ezt követő 30 percben a furgonnal kellett eljutni az indítóálláshoz. 45 percet megspóroltam azzal, hogy előző este megborotválkoztam és letusoltam. Szemmel láthatóan valaki elfelejtett szólni a konyhán a korábbi start időpontról, mert 1:45-kor még nem készült el a reggeli. Úgy döntöttünk, hogy először az orvosi vizsgálatra megyünk, és csak aztán eszünk. Magamra kaptam a fürdőköntösemet, és elindultam az orvosi szoba felé. Ott semmi szokatlan nem történt, leszámítva azt, hogy Bill Douglas hitetlenkedve fogadta a vérnyomás-mérés eredményét.
„Nem lehet ennyire alacsony” – egyre csak ezt ismételgette.
„Hát, kicsit feljebb tornázhatom a kedvedért” – javasoltam.
„Nem kell" – válaszolt Bill – „de azért szerintem egy picivel izgatottabb is lehetnél”.
Bevallom, nem voltam az.

Reggeli előtt nem sokkal George Ruff-fal beszéltem egy rövidet, ő volt az ügyeletes agykurkászunk. Arra kért, hogy meséljek az érzéseimről, majd egy gyors szó- és számjáték következett – gondolom azért, hogy megbizonyosodjon épelméjűségemről. Ezt az időt használtam fel arra is, hogy befejezzem a csomagolást, és hogy megmondjam John Glenn-nek, milyen cuccokat vigyen magával Grand Bahama Island-re, hogy átöltözhessek, miután a mentőhajóról megérkezem. Előre el akartam intézni ezeket az apróságokat, hogy a későbbiekben semmi ilyesmi ne járjon a fejemben.

Scott Carpenter, John Glenn és Walt Williams műveleti igazgató társaságában reggeliztem, utóbbi kíséri figyelemmel az összes beérkező adatot, beleértve a telemetriát, az időjárást, valamint azt is, ami az űrhajómról, a Redstone-ról fut be a központba. Mindezek tudatában ő dönti el, hogy indulhat-e a küldetésem, és ha igen, akkor pontosan mikor.

2:55-kor az orvosok elkezdték rámragasztani szenzoraikat. Előzőleg apró jeleket tetováltak a bőrömre, hogy az érzékelők pont a megfelelő helyre kerüljenek. Az egyetlen dolog, amire emlékszem az, hogy mindenki kacsintgat és vigyorog. Kötelességüknek érezhették, hogy felvidítsanak engem. Azt gondoltam magamban, hogy inkább ők vannak berezelve - legalábbis, nagyon úgy tűnt számomra. Ez aztán szöget ütött a fejemben, és rádöbbentem, hogy rajtam kívül mindenki más ideges.

A kései reggeli miatt 10 perces időhátrányban voltunk, amikor a szenzorokat rám aggatták.  Úgy számoltuk, hogy kicsivel gyorsabban öltözöm majd a szkafanderbe, és így behozzuk a lemaradást. Odakint már javában dolgoztak a madárkán, és nekem pont velük szinkronban kellett kiérnem az indítóálláshoz - akkor, amikor a Redstone-nal kapcsolatos teendőikben ők is itt tartottak, és készen álltak a fogadásomra.
 
3:10-kor beöltöztem a szkafanderbe, és a nyomáspróba után, 4:15-kor szálltunk be abba a nagy furgonba, ami kivitt a rakétához. A furgon ugyanaz volt, amiben Al Shepard-ot korábban kikísértem az indítóálláshoz. Volt benne egy tartalék szkafander, valamint tartalékszenzorok is a felszerelés részét képezték – arra az esetre, ha a 20 perces út során valami történne a rám szerelt érzékelőkkel. Akár menetközben is átöltözhettünk, és az út során bármikor ellenőrizhettük a ruha nyomását. Ugyanakkor új elem is volt a járművön. Valaki ugyanis a furgon ajtajának belsejére egy rövid üzenetet biggyesztett:
„Shepard és Grissom Expressz” – olvastam. Ez feldobta a napomat." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!