Az űrutazást követő vízreszállás után az első amerikai űrhajósok nyugtalanító, bugyborékoló hangokat hallottak. Attól tartottak, hogy a kabin ereszt. Gus Grissomhoz röviddel később valóban bezúdult a tenger: kis híján megfulladt. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrásán volt túl. 1961-et írunk.

"A fékezőernyő és a főernyő is menetrend szerint nyílt ki. A fékezőernyő az indítástól eltelt 9 perc 41 másodperc után jött elő, láttam a borítást elrepülni, és végignéztem, amint az ernyő a elhagyja a rekeszét. Közepes rántás éreztem, amikor kinyílt, és lüktetést éreztem a kabin belsejében, ahogy a levegő átáramlott az ernyő hasítékain, és az kezdett duzzadni. Huszonhárom másodperccel később a fékezőernyő kirántotta a főernyőt, amit először még összehúzott állapotban pillantottam meg. Aztán, amikor az is kinyílt, mintegy 80 százalékát láttam az ablakon át. Nagyon biztató látvány volt. Enyhe pattogást éreztem, amikor a levegő bele-belekapott, de semmi különös nem történt. A kabin forogni kezdett, és lassan himbálózott az ernyő alatt, miközben süllyedt. Pici rezgést okozott, ahogy a becsapódás erejét mérséklő zsák a kabin alá esett.

Kiadós ütközéssel értem a vízre, erre az indítás után 15 perc 37 másodperccel került sor. A kabin felborult, és az ablak teljesen víz alá került. Közvetlenül ezután nyugtalanító, bugyborékoló hangokat hallottam. Gyorsan körülnéztem, de nem láttam jelét annak, hogy víz szivárogna be a kabinba. Arra gondoltam, hogy a tartalékernyőt is kinyitom - ezzel is csökkentve a kabin tetején lévő súlyt, hogy kicsivel gyorsabban álljon függőleges helyzetbe a kapszula. Aztán úgy döntöttem, inkább megvárom, hogy felegyenesedik-e magától. Ez 20-30 másodpercen belül meg is történt.

Jól voltam. Felnyitottam sisakom „rostélyát”, lecsatlakoztattam az oxigén tömlőt a sisakról, amit meglazítottam a szkafanderről, kinyitottam a mellkasomon és a derekamon átfutó szíjat, a vállmerevítőt, térdrögzítő öveket és az orvosi érzékelők drótjait. Felhajtottam szkafanderemről azt a garbószerű gumit, amit a nyakunk köré erősítettünk, amikor levettük a sisakot: így a levegőt a ruhánkban tartottuk, a vizet pedig odakinn, ha mentés közben véletlenül megmártóznánk a tengerben. Ez volt a legokosabb dolog, amit aznap tettem.

Így már csak két ponton csatlakoztam a kapszulához: egyrészt az oxigéntömlővel, amire a hűtés miatt még mindig szükségem volt, illetve a kommunikációs drótokkal, utóbbiak a sisakba vezettek. Figyelmemet most az ajtóra fordítottam. Megbontottam a rögzítődrótokat mindkét végükön, és a lábamhoz hajigáltam őket. Beugrott, hogy szükségem lehet az ajtóra erősített túlélőkésre, így azt leszedtem, és az ülésemtől balra levő túlélőcsomagba raktam. Ezután eltávolítottam a védősapkát a detonátorról - ez robbantja le az ajtót -, és élesítettem. De hozzá sem értem. Ezzel egészen az utolsó pillanatig várok, amikor majd a helikopter pilótája szól, hogy egy hurokkal rácsatlakozott a kapszulára, és készen áll arra, hogy kijöjjek a kabinból.

Rádiókapcsolatban voltam a „Vadászklubbal” – ez volt a mentésemre érkező helikopterek kódneve. Úgy tűnt, hogy a pilóták felkészültek arra, hogy akcióba lépjenek, de megkértem őket, hogy várjanak még 3-4 percet, amíg ellenőrzöm a műszerfalon az összes kapcsoló helyzetét. Erre külön megkértek, mivel Al repülése után felfedeztük, hogy a mérőállások egy része odalett, amíg a kabint az anyahajó fedélzetére szállították. Tüzetesen végignéztem a kapcsolókat, mielőtt még akár egy métert is arrébb mozdítanák a kapszulát. Amikor ezzel végeztem, szóltam a Vadászklubnak, hogy készen állok. A terv szerint a pilótának értesítenie kellett engem, miután a kapszulát egy kicsivel kiemelte a vízből, így nem ömlik be a víz, amikor az ajtó lerobban róla. Ezután már csak annyi dolgom maradt, hogy levegyem a sisakomat, lerobbantsam az ajtót, és kimásszak a kabinból.

Mostanra már teljesen lecsatoltam magamról az oxigénnel ellátó tömlőt, és a hátamon fekve a teendőimet vettem sorra. Ekkor azonban hirtelen tompa puffanással lerobbant az ajtó. Csak a kék éget láttam, és a küszöb fölött bezúduló vízet. Két ösztönös mozdulatot tettem. Az egyikkel ledobtam a sisakomat, majd megragadtam a műszerfal jobb szélét, és kipréseltem magam az ajtón. Életemben nem mozogtam még ilyen gyorsan. A következő dolog, amire emlékeszem az, hogy a vállamig a vízben vagyok, és lebegek.

A dolgok azonban kissé zűrösen alakultak, a vízben töltött percek alatt. Elsőként belegabalyodtam abban a kötélbe, ami a tengert elszínező festékpatront a kapszulához rögzíti. Egy pillanatra megijedtem, hogy a kötél lehúz a mélybe, ha a kapszula elsüllyedne. De kiszabadítottam magam, és úgy véltem, hogy még mindig biztonságban vagyok. Felnéztem, és ekkor pillantottam meg először a kapszula fölé érkező helikoptert. Az űrhajó gyorsan süllyedt, és a pilóta olyan közel ment hozzá, hogy a helikopter mindhárom kerekét ellepte a víz. Eközben a másodpilóta az ajtóban állt, és kétségbeesetten próbálta a hurkot rádobni a kapszula nyakára. Pár métert úsztam, hogy megpróbáljak segíteni neki, de mielőtt bármit is tehettem volna, a hurok már  rajta is volt. A kapszula teteje ekkorra már teljesen elsüllyedt. De mikor a helikopter emelkedni kezdett, a kapszula méltóságteljesen jött egyre feljebb a vízből. Ekkor azt gondoltam, hogy „lám-lám, ezek a srácok mindkettőnket megmentenek”." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

"Amikor először láttam a Facebook profilképét, azt gondoltam, hogy fotómodell, de végül kiderült, hogy űrrepülőket tervez. A diplomáját Floridában szerezte aerospace engineering szakon, egy jelenleg is futó hazai gyártású tévésorozatban róla mintázták az egyik karaktert, a Puli Space Technologies csapat tagjaként pedig jelen pillanatban is azon dolgozik, hogy a Holdra juttasson egy űrjárművet. És még csak 26 éves."
Így kezdődik az a cikk, amiben legszexibb csapattagunkról olvashattok.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.