Gus Grissom kabinja a visszatérés után elsüllyedt az Atlanti-óceánban - a NASA történetében először és utoljára ekkor festettek űrhajóra repedést. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrására készülődött.

A kevésbé életbevágó problémák egyike volt, hogy el kellett neveznem a kabint, és még egy jelvényt is ki kellett találnom hozzá. A pilóták előjoga volt ugyanis a névadás. A „Liberty Bell” mellett döntöttem, mivel a kapszula alakja erősen emlékeztet egy harangéra. John Glenn szerint a szimbolikus hetes számot a csapat tiszteletére minden kapszulán meg kellene jeleníteni, így aztán ez is rákerült.

Aztán a mérnökök egyikének az a kiváló ötlete támadt, hogy a kabinra rá kellene festeni egy repedést, pont olyat, amilyen az eredeti harangon van. Senki nem volt azonban biztos abban, hogy a repedés pontosan hogyan néz ki, így egy 50-centes érme hátoldaláról másoltuk le. Mindenesetre a küldetésem után – ami azzal végződött, hogy a kabin elsüllyedt az Atlanti-óceán fenekére – azzal poénkodtak Cape-en, hogy ez volt az utolsó eset, hogy valamit repedéssel indítanak el.

A start előtti utolsó hét gyakorlással telt. Az egyik szimulátoros küldetés alkalmával úgy alakultak a dolgok, hogy röviddel felszállás után meg kellett szakítanom a repülést. Ez lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljam magam – felkészülve arra az eshetőségre, ha a Redstone-t idő előtt el kellene hagynom, és egy 2400 méteres zuhanást követően vissza kellene térnem a földre.
A teszt kellős közepén azonban megbolondult a kommunikációs rendszer, és Al Shepard, aki Cap Com minőségében kísérte figyelemmel repülésemet, nem értesült arról, hogy én már megszakítottam a küldetést. [A küldetés alatt az űrhajóssal a Cap Com tartja a kapcsolatot, ez a tesztek során is így volt – a szerk.] Ő úgy tudta, hogy minden rendben, és ennek megfelelően azokat a mondatokat olvasta fel, amiket egy szokványos küldetés szimulálásakor kellene. 
„Liberty Bell Seven” – jelentkezett be. „Itt a Cape Cap Com. Pályád rendben.”
„Köszönöm, Cape Cap Com” – rádióztam vissza szarkasztikusan – „Épp most haltam meg.”

Péntek reggel a Cocoa Beach-i Holiday Inn Motelből – itt szálltunk meg valamennyien – átköltöztem Cape-re, az S Hangárba. Korán ott voltam az 5-ös indítóállásnál, ahol még egyszer el akartuk próbálni a küldetést - ez volt a start előtti utolsó gyakorlási lehetőség. Tűrhetően ment, de a túl gyakori rádiós bejelentkezések miatt elmaradtam az egyéb teendőimmel, és nem sikerült utolérnem magam. Bár a visszaszámlálás alatt minden lépés szépen sorban követte egymást, de pár dologgal elcsúsztunk. A három fékezőrakéta közül a második két és fél másodperccel korábban gyújtott be - ezeknek 5 másodperces időközönként kellett volna követniük egymást. Úgyhogy, erre még vissza kellett térnünk.

Aznap este azt terveztem, hogy az indítóállásnál leszek, és megnézem, ahogy az új vastekercseket felszerelik az ajtóra. [Ez akadályozta meg, hogy az ajtó lerobbantása esetén az ne repüljön el méterekre: ezáltal a mentőcsapatból senkit sem találhatott el – a szerk.] Mielőtt azonban még ennek nekiláthattak volna, a technikusok felfedezték, hogy a kabin egyik akksija nem működött: bedöglött vagy zárlatos lett. Ezt sikerült úgy kicserélni anélkül, hogy nem kellett darabokra szétszedni a kabint, így nem csúsztunk ki a határidőből. De elhatároztuk, hogy a szimulációt szombaton megismételjük: meg akartunk győződni arról, hogy az új akksi jól működik, és nem gubancoltuk össze az áramköröket, miközben a drótokkal szórakoztunk.

Szombaton John-nal áttértünk a diétás kosztra, így bármelyikünk is repült volna, nem fenyegette az a veszély, hogy az anyagcsere megzavarja a küldetést. A hordozórakétát Dr. Jack Kuettnerrel átnéztük - ő a német tudósok egyike volt Huntsville-ben, és a Mercury tesztprogramját irányította. Kuettner felolvasta, hogyan teljesített a Redstone rakéta, amióta Cape-re került. Úgy tűnt, hogy a madárka a teszteken jól viselkedett, nem okozott fejtörést a mérnököknek.
Aztán egy újabb értekezlet kezdődött, ezen azt akartuk tisztázni, hogy most is valamennyien egyetértünk-e mindabban, amiről korábban már megállapítottuk, hogy egyetértünk. Ez a fejlesztőmunka egyik szükségszerű velejárója. Meg kell győződni arról, hogy minden résztvevő, aki gombokat fog nyomogatni, vagy bármit csinál a küldetés alatt, teljes mértékben tisztában van a többiek dolgával: csak így kerülhető el a kavarodás.

John Glenn még egyszer ellenőrizte a hidrogén-peroxid rendszert, ezzel működnek majd a kabin fúvókái, segítségükkel lehet majd a világűrben változtatni a kabin helyzetén. Ezután bemásztam a kabinba, hogy még egyszer elpróbáljam a legutolsó szimulált küldetésünket. Ez alkalommal azonban már képes voltam lépést tartani az ütemmel, és semmit nem maradt ki. Ráadásul, mindhárom fékezőrakéta pont időben kapcsolt be, öt másodperces időközönként. (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A Redstone-rakéta, amivel az első két amerikai az űrbe ment, saját önsúlya miatt nem dőlt el. Ha a "főpróba" során az üzemanyagtartályok nem lettek volna félig teletankolva, egy erőteljesebb széllökés is feldönthette volna az űrhajót. Sokak szerint Gus Grissom volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrására készülődött.

"Július 7-én, pénteken azt teszteltük, hogy a start során használni kívánt rádiófrekvenciák mennyire kompatibilisek egymással. Ha nem lennének azok – mondjuk az egyik frekvencia bezavarna egy másiknak – megtörténhet, hogy véletlenül a rádiójel aktiválja a mentőrakétát, vagy a többi pirotechnikai eszköz valamelyikét, és az egész küldetés még azelőtt végetér, hogy egyáltalán beszíjaznám magam a kabinba. Ez a teszt nagyon macerás volt. A hangárban szkafanderbe öltöztem, felültem a kisbuszra, ami kivitt az indítóálláshoz – épp úgy, mintha a világűrbe indulnék. A visszaszámlálást T mínusz 170 percnél kezdtük, és mindent bekapcsoltunk, aminek a start napján is működnie kell majd. T mínusz 123 percnél bemásztam a kabinba, pont a terv szerint. Ezután elgurították az állványzatot, mivel a nagymennyiségű acél a kapszula közelében zavarhatná a tesztelést.

Nem semmi érzés volt. Ott gubbasztottam a 20 méter magas, kecses hordozórakéta tetején, amit immár semmi nem rögzített, csak a félig töltött tartályokban lévő üzemanyag. Enélkül szerintem egy kellő erősségű széllökés is elég lett volna ahhoz, hogy feldöntse a rakétát. Kinéztem az ablakon, miközben az állványzat távolodott tőlem, és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha én mozognék. Úgy tűnt, mintha az állványzat állna, és én távolodnék tőle. Tudtam, hogy ez nem így van, de rádióba csak annyit mondtam: „Úgy látszik, zuhanok.” Bill Augerson, aki a NASA küldetésirányítói épületében épp ügyeletes orvos volt ekkor, később elmondta, hogy Al Shepard is hasonlót tapasztalt.
 
Amint magamra maradtam, így állványzat nélkül, a kapszula jóval kevésbé lengett ki, mint amire számítottam. Enyhe nyári szellő fújdogált; az egész látványból csak arra emlékszem, hogy a felhők békésen úsztak tova.
Az ellenőrzés végén újabb értekezletet tartottunk, ezen kiosztottam a repülési tervemet a résztvevők között, ami csak nagyon keveset változott azóta, hogy hónapokkal korábban először felvázoltam.
 
Némiképp eltért Al repülési tervétől, mivel pár dolgot ki akartunk próbálni, amit az ő útja során nem teszteltünk. Számos rádió-bejelentkezést kigyomláltunk a forgatókönyvből, erre Al-nek például még külön gondot kellett fordítania. Így nekem több időm marad arra, hogy megfigyeléseket végezzek. A küldetés egy részén ugyanis a saját szememmel akartam tájékozódni, és nem szerettem volna csak és kizárólag a műszerekre támaszkodni.
A kézi vezérlő rendszer segítségével új gyakorlatokat akartam kipróbálni: amikor Al átvette az irányítást a robotpilótától, egyszerre csak egy tengely mentén mozgatta az űrhajót – külön-külön próbálta ki a bólintó, a legyezőirányú és az orsózó mozgást. Én viszont azt terveztem, hogy ezeket kombinálom, és egyszerre kísérelem meg mindhármat – ez a kabin újabb tesztjét jelentette, aminek során kiderül: képes vagyok-e erre. Az is a terveim között szerepelt, hogy a fékezőrakétákat manuálisan indítom be, és nem a robotpilótára bízom - a Freedom 7 esetében ugyanis utóbbi gyújtotta be ezeket.

Még egy zűrös dolog is napirendre került ezen a megbeszélésen. Mielőtt elhagytam volna a kapszulát, felfedeztünk egy jelentéktelen problémát az oxigénellátó rendszerben. Habár azt gondoltam, hogy a teszt során jól lekezeltem ezt a malőrt, pár mérnök eltökélte, hogy a probléma mélyére ás. Elleneztem, hogy mindent szétszedjünk, és még több csúszást kockáztassunk meg azzal, hogy megpróbáljuk megoldani ezt a gikszert. Hirtelen nagyon türelmetlen lettem. Péntek este volt, és a küldetés előtt ez volt az utolsó esélyem arra, hogy hazarepüljek, és a családommal töltsek egy hétvégét.

Kábé 45 perccel a gép indulása előtt, felálltam, és amilyen határozottan csak tudtam, kijelentettem: elégedett vagyok a kapszulával, a repüléshez jó állapotban van. „Kérem, hogy senki ne babrálja a hétvégén” – mondtam. Aztán elmentem.
A hétvége nagy részét otthon töltöttem, habár szombat reggel kocsival még átugrottam Langley-be az ALFA-szimulátorhoz. Még egy kicsit gyakorolni akartam a kapszula kézi irányítását. Délután Bettyvel összeszedtük legidősebb fiúnkat, Scottot a cserkésztáborból. Este elvittem Bettyt egy étterembe. Vasárnap reggel pedig már úton voltam Cape felé, közben kiraktam a srácokat a Vasárnapi Iskolánál. Ekkor beszéltem nekik először arról, hogy - ha minden jól megy - Shepard parancsnokhoz hasonló repülésen veszek majd részt én is.
A 11 éves Scott erre azt mondta: „Fúú, Papa, de klassz.”

Ennél többet nem beszéltünk róla. Szerintem ők is körülbelül ugyanannyira tudták palástolni érzelmeiket, mint az apjuk. Később mesélte el Betty, hogy a Vasárnapi Iskola után egész úton sutyorogtak. A lelkükre kötöttem, hogy senkinek ne beszéljenek erről, mivel ez még egyelőre titok. De Mark, aki ekkor hétéves volt, odament Bettyhez, és a fülébe súgta:
„Papa megy”.
Örömmel töltött el a tudat, hogy boldogok emiatt.
Még aznap visszatértem Cape-re, és indulásomig itt is maradtam. Másnap lefuttattuk a Hármas, a Négyes és az Ötös Tesztet. Mindegyikkel a küldetés megszakítását szimuláltuk. A Hármassal és a Négyessel gond nélkül végeztünk reggelig. Az oxigénproblémát is sikerült úgy megoldani, hogy semmit nem kellett szétszedni.
Az értekezleten az is kiderült, hogy az illesztékek némelyike elgörbült – ezek rögzítették a kabint a Redstone rakétához. Ezeket az éjszaka folyamán ki kellett cserélnünk. Ugyanakkor, nem gondoltuk, hogy ez komoly késedelmet okozhat. 
A cseréhez a technikusoknak a madárkát és a kapszulát összekötő elektromos vezetékek mindegyikét meg kellett bontaniuk, majd utána ezeket újból össze is kellett kötniük. Ezzel rekordidő alatt végeztek, ráadásul úgy, hogy közben nem merült fel újabb probléma." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Műtővel felszerelt egyágyas kórház és kígyóméreg elleni szérum: a többi közt ezek álltak az első amerikai űrhajósok rendelkezésére, ha rosszul sült volna el egy-egy küldetés. A floridai Cape Canaveral ugyanis nyüzsgött a csörgőkígyóktól. Sokak szerint Gus Grissom volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"Július elseje nagy nap volt: kiszállították a kapszulát a hangárból az indítóálláshoz, hogy a Redstone rakétára szereljék. Ez volt a legboldogabb pillanat az életemben. A gépemet végre egy darabbá szerelik össze, és ráadásul pont időben. Aznap csak egy problémám volt: kis híján nem engedtek az indítóállás közelébe, ahonnan a műveletet figyelemmel kísérhettem. Munkavédelmi sisakomat ugyanis az irodámba zártam, a kulcs viszont nem volt nálam: fejvédő nélkül senkit nem engedtek az üzemben lévő állványzat közelébe. Végül valaki kölcsönadta a sajátját - pont jókor ahhoz, hogy ne késsem le a nagy eseményt.

Ettől kezdve időm nagy részét az indítóállásnál töltöttem: vagy aktív szereplője voltam a történéseknek, vagy csak megfigyeltem a teszteket, amit a kapszula-hordozórakéta pároson hajtottak végre. Mindent egybevetve három hétig tartott, mire a két nagy egység tesztelésével végeztünk, és biztosak lehettünk abban, hogy kompatibilisek egymással. Ez idő alatt megismerkedtem a start folyamatával és az indítóállás személyzetével is, akikre egyre nagyobb tisztelettel tekintettem. Meggyőződtem hozzáértésükről, ahogy simán végeztek az indítás előtti tesztekkel.

De még mindig akadtak problémáink. Röviddel azután, hogy megkezdtük a kapszula ráhelyezését a Redstone rakétára, és a kettőt kampók, gyűrűk segítségével összekapcsoltuk, valamint a drótokat is összekötöttük egymással, részt vettem egy újabb értekezleten. Itt egy másik problémával szembesültem, ami szintén csúszással fenyegette a küldetést. Valaki ugyanis kitalálta, hogy a kabinban kerüljön máshova a beépített kamera. Ez azt jelentette, hogy meg kellett volna bontani a drótokat, meg kellett volna változtatni a panelek helyzetét, és még pár dolgot be is kellett volna szerelni a kabinba. Elleneztem a változtatást, mégpedig leginkább egy okból: féltem, hogy ezután nem sikerül mindent időben visszaszerelni. Másfelől pedig minden annyira szépen egyben volt; nem akartam, hogy belebabráljanak.
Azzal érveltem, hogy a kamera új helyzete miatt nehezebben tudnám bepréselni magam a kapszulába, és – ami lényegesebb – nem is tudnék gyorsan kijönni belőle. Ez megtette a hatását: az ötletet elvetették.

Július 5-én egy bérelt különgéppel érkezett Slayton, Schirra és Cooper Cape-re. Jelenlétük nagyon jó érzéssel töltött el. A start kevesebb, mint két hét múlva volt esedékes, és már más katonák is kezdtek ide szállingózni. Másnap reggel az indítóálláshoz menet belefutottam Cooperbe, aki megmutatta, hol lesz majd a "cseresznyeszedő" – egy emelőkosaras daru – ennek segítségével menekülhettem ki a kapszulából, ha a visszaszámlálás közben valami balul sülne el. Gordo több hetet töltött el azzal, hogy a vészhelyzet esetén követendő eljárásrendet kidolgozza – beleértve a tűzoltókat, az illékony üzemanyagokkal, valamint a különféle pirotechnikai eszközökkel – ilyenek voltak a mentőrakéták és fékezőrakéták – kapcsolatos teendőket.

Elmagyarázta, mi történne egy-egy katasztrófa-közeli helyzetben. Ha például tűz ütne ki, és a kapszula – velem együtt – a rakéta tetejéről a földre zuhanna, egy különleges csapat rohanna hozzánk tűzálló ruhában – soraikban a kabint jól ismerő technikusokkal, akik tudják, hol vannak az illesztési pontok és az ajtópántok. Dr. Dave Morris, aki a cseresznyeszedő irányítófülkéjében izzadja majd végig az indítást, megmutatta a kezelőszerveket, és elmagyarázta, hogyan halásznának ki a kabinból, ha baj esetén ekkor még mindig a Redstone-rakéta tetején lennék.

Tudtam, hogy egy kétéltű jármű is készenlétben áll – benne egy könnyűbúvárral, egy orvossal és több, a kapszulát ismerő technikussal – ha az indítóállásról a mentőrakétával kellene elmenekülnöm, és az óceánban kötnék ki. Azt is tudtam, hogy Bill Douglas csapatorvosunk a visszaszámlálást egy helikopterben tölti majd egy másik könnyűbúvár társaságában, készen arra, hogy a mentésemre induljon – bárhol is kössek ki: vízen vagy a szárazföldön. Bill egy hátára szíjazott egészségügyi csomaggal várakozik majd, a készletet egy rakás kötszer, sebészi eszközök és morfium teszi teljessé. Ő egy helikopterben izzadja végig a startot az indítóállás közelében lévő kis, egyágyas kórház mellett - a kórházban vészhelyzet esetére egy műtőt is berendeztek. Bill felszereléséhez kígyóméreg elleni szérum is tartozik. Az indítóállás környéke ugyanis nyüzsgött a csörgőkígyóktól – akár közéjük is zuhanhatok, ha a mentőrakétát használnom kellene. 
A fenti óvintézkedéseket már Al Shepard útja előtt is megtették, de elsőként csak én tekinthettem meg ezek egy részét. Jó volt tudni, hogy ezek a derék emberek készen állnak - és szemmel láthatóan mindenre gondoltak. Mindezen felül tartalék helikopterről, tartalék kétéltű járműről és tartalék orvosról is gondoskodtak, ha Bill valami miatt mégsem tudna odaérni a helyszínre.
 
Beszélgettem még egy kicsit Cooperrel, majd megnéztem azt a biztonsági szerkezetet, ami azonnal kirobbantja a kabinajtót a helyéről, ha rosszra fordulnának a dolgok. Ezután visszasiettem a hangárba, hogy felhívjam Betty-t. Aznap volt ugyanis a házassági évfordulónk, és szinte biztos voltam abban, hogy késő éjszaka előtt nem lesz újabb lehetőségem a telefonálásra. Mintegy negyedórát beszélgettünk, jó kedélyűnek tűnt." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Az első magyar Holdprojekt keretében, a Google Lunar X PRIZE versenyében résztvevő egyetlen magyar csapat (Team Puli Space) értékesítési és termékmenedzseri feladatok ellátására karizmatikus, egyedi kihívásokat szerető, dinamikus szakembert  keres, megbízási alapon.

Feladatok

• a Puli Space projekt marketing és merchandising termékeinek értékesítése
• termékportfólió kezelése, továbbfejlesztése
• marketing kampányok és akciók megtervezése, kivitelezése
• ajánlatok, szerződések elkészítése és nyilvántartása
• meglévő üzleti partnerekkel való kapcsolattartás, együttműködés
• új ügyfelek közvetlen megkeresése

Elvárások

• kommunikációs szintű angol nyelvismeret
• felhasználói szintű számítástechnikai ismeretek (Open Office, Google Docs)
• kiváló kapcsolatteremtő és kommunikációs készség
• önálló, precíz munkavégzés, mobilitás

Előny

• „New Frontier“ affinitás
• az űrkutatás, űrtevékenység rajongója
• kiterjedt, releváns, élő kapcsolati tőke

Amit kínálunk

• Egyszeri, egyedülálló lehetőség!
• nagyszerű csapat
• nemzetközi és interdiszciplináris projekt
• ambíciózus célok (hmm nem csak a Hold!!!)
• alapdíj + attraktív jutalék, megegyezés szerint

A jelentkezéseket, magyar és angol nyelvű szakmai önéletrajzzal, emailben várjuk a tibor.pacher kukac pulispace.com címre.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A Mercury-programban résztvevő űrhajósok szerepe sokkal több volt annál, hogy bezárták őket egy kis konzervdobozba, amit aztán kilőttek a világűrbe. Komoly szerepük volt az űrhajók építésében is. Sokak szerint Gus Grissom volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"Még ugyanebben a hónapban sorozatban  jöttek elő apró, de annál idegesítőbb problémák, amik mind-mind késleltethették a küldetést. Ennek eshetősége nyomasztó volt, habár mindeddig egyszer sem csúsztunk meg, mégis minden tartalékidőből kifutottunk. Bármilyen komolyabb malőr igencsak visszavetett volna minket.
Az első probléma, amibe belefutottunk egy jelentés volt, ami a huntsville-i Marshall Űrrepülési Központból érkezett. Ebben arról tájékoztattak minket, hogy a technikusoknak gondjaik akadtak a Redstone rakétánkkal, és elképzelhető, hogy a június 22-i határidőre nem tudják leszállítani Cape-re. Aztán a szkafanderemen dolgozó technikusok fogadtak azzal, hogy nem tudják, miként lehetne ellenőrizni az űrruha egyes részeit - mielőtt még beszerelnék azokat a ruhába. Azt javasoltam, hogy akkor tesztelés nélkül rakjuk össze a szkafandert, mivel igazából úgysincs ezekre szükségem, és reménykedjünk abban, hogy majd működni fognak.
Azt vallottam, hogy a kapszulában mindennek kifogástalanul kell működnie, ami hatással lehet a biztonságra és a küldetés hatékonyságára. De meggyőződésem volt az is, hogy ha az ebből a szempontból nem elsődleges fontosságú felszerelések kifogástalan működésére várunk, soha nem szállunk fel. A mérnökök nem értettek ezzel egyet, és nekiestek a méricskélésnek.

Aztán arról értesültem, hogy bedöglött a kabin órája, ami az indítás óta eltelt időt méri, és nincs kéznél tartalék. Habár ez egy átlagos, repülésben használatos óra volt, a raktározásért felelősök azt állították, hogy július 4-e előtt nem tudnak beszerezni másikat. Ez hülyeség volt, és Sam Beddingfield, a NASA mérnöke, végül mindent elsimított azzal, hogy megígérte: másnap reggelre beszerez egy órát – mégha lopnia is kell egyet. Samet nem tartottam tolvajnak, de az órát valóban megkaptuk. És a többi probléma is megoldódott.

Június 22-én, amikor a Redstone-t egy nagy teherszállító repülőgépben Cape-re szállították, úgy tűnt, hogy az ütemezés szerint haladunk. Kimentem a repülőtérre, hogy átnézzem a rakétát, de amikorra odaértem a legénység már kipakolta a madárkát, és a vontatóra rakták, ami csigalassúsággal a mintegy 25 kilométerre lévő indítóálláshoz szállítja majd. Csatlakoztam a karavánhoz. Amikor elértük az indítóállást, kiszálltam, és egyre csak a Redstone mellett lófráltam, amíg a helyére nem húzták. Valószínűleg nagyon buzgónak tűnhettem, amit a kabin tesztelését irányító Paul Donnelly nem is bírt szó nélkül hagyni.
„Ne aggódj, Gus” – mondta – „nem lövik ki nélküled.”
Mindenki nevetett, én is vettem a lapot: „A pokolba is, én már szőrén megültem Huntsvilletől idáig.”

Június 25-én vasárnap fejeztük be a hangárban várakozó kabin utolsó ellenőrzését, ez egyebek mellett pár szimulált küldetés teljesítéséből állt, utóbbiak egészen hétfő hajnalig tartottak. John Glenn-nel, a tartalékpilótámmal, váltottuk egymást a kabinban - a két órás gyakorlat két apró eltérést leszámítva simán ment.
Az egyik az volt, hogy az űrhajó a fékezőrakéták gyújtásakor nem volt megfelelő helyzetben, enyhén eltért az optimálistól. A másik a telemetria hibája volt: nem tudtuk leolvasni a szkafanderbe áramló oxigén hőmérsékletét. Elhatároztuk, hogy ezeket kijavítjuk, mielőtt még tovább lépnénk. A második teszt alkalmával már minden gond nélkül ment, így éjfélkor megkezdhettük a kézi vezérlés ellenőrzését, ha valami miatt a robotpilóta nem működne, és a pilótának át kellene venni az irányítást.
Ez kritikus teszt volt, de minden rendben ment. Aztán vészhelyzetet szimuláltunk, hogy megbizonyosodjunk arról: minden működne, ha az indítás során bármi gond lenne. A hosszú, munkás éjszakát követően reggel 6:20-kor a kapcsolók tesztelése következett. Majd egy értekezleten átnéztük az eredményeket. Már csak pár apró javítás volt hátra, de úgy általában a kapszula ekkor már jó bőrben volt.

Ez főként azért volt lehetséges, mert pár nagyon remek ember rabszolga módjára hajtotta magát. Valamennyien éjt nappallá téve dolgoztunk ezidőtájt, gyakorlatilag megállás nélkül teszteltük az űrhajót, hogy tartsuk a határidőt. Egyesek már a végkimerülés határán voltak. Különösen John Shriefer esetére emlékszem, aki a kabin felelőse volt a McDonnell-nél - egyike a legjobb katonáknak, akivel valaha találkoztam. Tudtam, túlhajtja magát annak érdekében, hogy a kabin időre elkészüljön: egyik problémát a másik után simította el. De mindaddig nem tudatosult bennem, mennyire kiütötte magát, amíg egy napon ebédszünetben már annyira kimerült volt, hogy egy falatot sem bírt enni. Csak a kanalával játszott. Ekkor fogtam, és elvittem a Terrace Dune Apartments-be, ahol a családjával lakott, és megkértem a feleségét, hogy vissza ne engedje 24 óránál hamarabb. Szükségünk volt Johnra, de ha csak úgy lehet hasznát venni, hogy ágyba parancsoljuk, akkor ezt kell tenni. A rákövetkező nap aztán kipihenten és eltökélten jött be dolgozni." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny csapatai évente egyszer összeülnek egy légkondícionált teremben, és mindenki elmondja hol tart. Az idei "Team Summit" keretében például kiderült: megeshet, hogy Pulink a holdi pólusok valamelyikére érkezik majd. Egyik lehetséges szállítónk, az Astrobotic ugyanis bemutatta a Polaris Rovert - ennek neve nem hagy sok kétséget az úticélt illetően. Az alábbi képen Red Whittaker éppen a Polarist mutatja be:

Jó hír, hogy továbbra is nyitottak az együttműködésre, ráadásul hozzájuk 10 kilós holdjárónkkal kényelmesen beférnénk. A fuvardíj továbbra is meglehetősen borsos, bár az űrpiacon igazából akciós árnak tekinthető: minden Holdra szállított kiló után 1,8 millió dollárt kell fizetnie a társbérlőknek. A csapatok találkozóján fényképek is készültek, ide kattintva nézheted meg ezeket.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Gus Grissom még tesztpilóta korában megtapasztalta, hogy a mérnökök ritkán érik be annyival, hogy valami jól működik. Legszívesebben addig tesztelnék a rendszert, amíg az kis híján tönkremegy. Sokak szerint Gus Grissom volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"Miután az űrhajó megérkezett Cape-re, összesen 33 napba telt, amíg egy részét ismét szétszedtük, minden egyes darabját alaposan leteszteltük, majd ezek után az egészet újra összeszereltük, hogy így, egyben is leteszteljük - miután minden alkatrész visszakerült a helyére. Órákig feküdtem egyhuzamban a kabinban, miközben különféle teszteket futtattam le. Ezek egyike, a SEDR 83 (a SEDR a mérnöki részleg által készített használati útmutató rövidítése) csak az életfenntartó rendszer ellenőrzésével foglalkozott. A SEDR 61 például az űrhajó kommunikációs berendezéseinek átfogó tesztleírását tartamazta. A SEDR 73 a fúvókákat irányító rendszer ellenőrzéséhez nyújtott támpontokat.

Emellett Cape Canaveralen naponta tartottunk értekezleteket: megbeszéltük, hogy mennek a dolgok, és tájékoztattuk a többieket a felmerült problémákról. Itt tekintettük át azt is, hogy hányadán állunk a különböző rendszerekkel. Ezeken az alkalmakon bújtak elő a tömegből a perfekcionisták, akik néha a legszívesebben mindent újraterveztek volna egészen az alapoktól kezdve. Természetesen, én is egy biztonságosan és jól működő kapszulát szerettem volna, akárcsak mindenki más. Nem kárhoztatom a mérnököket, akik nyilván büszkék voltak munkájukra, és emiatt minden egyes részletet teljesen tökéletesre akartak csiszolni.
Tudtam: ha bármi történne velem, amit vissza lehetne vezetni egy-egy rossz döntésükre, az keményen rájuk nyomná bélyegét. De tesztpilótaként azt is megtapasztaltam, hogy a mérnökök ritkán érik be annyival, hogy valami jól működik. Legszívesebben addig tesztelnék a rendszert, amíg az kis híján tönkremegy. Épp ezért úgy éreztem, rajtam múlik, képes leszek-e úrrá lenni a helyzeten, hiszen ezen állt vagy bukott, hogy elkészül-e valaha az űrhajónk. Győzködtem a mérnököket, hogy ne akarjanak jobbat annál, ami egyébként megfelel a pilótának, aki majd repül vele.
Annak érdekében, hogy képes legyek meggyőzni őket az igazamról, kívülről-belülről ismernem kellett az űrhajómat.

A repülésemet valamikor júliusra terveztük. Május végefelé, Al Shepard repülése után, azon kezdhettem el aggódni, hogy sikerül-e kijavítani azokat a hibákat, amik az útja során felmerültek. Bár a Freedom 7-esen a fékezőrakétákat tartalmazó egység a terv szerint, időben levált, Al műszerfalán mégsem gyulladt ki az a zöld fény, ami ennek megtörténtéről kellett volna, hogy tájékoztassa a pilótát. Bob Foster, a McDonnell egyik vezető mérnöke szerint ezt a hibát az elektromos hálózat túlterhelése okozhatta. Annyi minden működött egyszerre, egymással párhuzamosan, hogy az akksik képtelenek voltak megbirkózni mindezzel - ehhez ugyanis nem voltak elég nagy teljesítményűek. Bobnak volt pár ötlete arra, miképp lehetne ezen segíteni, de jó pár megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk vele, és inkább kipróbáljuk, mi történik majd az én utamon. Ez ugyanis nem egy kritikus probléma volt: a pilóta az elmaradt visszajelzést manuálisan pótolhatta, ahogy ezt Al meg is tette.

Végül arra jutottunk, hogy nem foglalkozunk ezzel, különben soha nem jövünk rá, valójában mi is okozta azt. Az egész program során mindig közös kockázat-értékelés során döntöttük el, mikor mennyi kockázatot vállaltunk be. Személy szerint én a kockáztatás híve vagyok – feltéve, hogy nem túl veszélyes a dolog.
Foster egy másik módszert is javasolt, amivel az áramátalakítók egyikének túlmelegedését lehetett megelőzni. A hiba Al útja előtt jelentkezett, és fontosabb volt annál, mint hogy kivillan-e zöld jelzőfény, avagy sem: úgy döntöttünk, hogy ezt nem hagyjuk annyiban. A megoldást egy további kapcsoló beépítése jelentette a kabinba – ezt az indítás előtt használjuk majd.

Június első három hetében - mialatt a kapszula még mindig Cape Canaveralen, a tisztaszobában várta, hogy kivigyék az indítóálláshoz - szinte folyamatosan szemmel tartottam a munkálatokat. Ez alól csak az a néhány kiruccanás volt kivétel, amikor Langley-i központunkba látogattam. Ott is egy rakás probléma megoldásán dolgoztunk, és ezekről a megbeszélésekről sem akartam lemaradni. Itt a többi közt egy új biztonsági berendezés volt napirenden, ami megvédi a mentőcsapatok tagjait, ha valamiért a kapszulát kívülről kellene kinyitniuk ahhoz, hogy kiszedjenek belőle.
A gyújtózsinór ugyanis alig volt hosszabb egy méternél, ezt használták volna az ajtót rögzítő robbanópántok aktiválásához. A pántok robbanótöltetei azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy az ajtót akár 6 méterre is elrepítsék. Ha ezek használatára sor kerülne, a mentőcsapatok túl közel lennének a kapszulához, és könnyen megsérülnének. Dick Smith - egy Langley-ben dolgozó katona - rukkolt elő a megoldással. Két vastekercset erősített az ajtóra, amik az utóbbit a kabin küszöbével kötötték össze. Ha a helyükön voltak, az ajtó csak annyira mozdult el a robbanáskor, amennyire ezek engedték. Az ajtó így ártalmatlanul leesik a kapszula oldalán anélkül, hogy a mentőcsapatból bárkit eltalálna. Szükségtelen mondani, hogy teljes mellszélességgel a változtatás mellett voltam.

Alkalmam volt beszélni Glenn Shewmake-kel is az általa tervezett új mentőcsónakról, amit gyakorlatilag a két kezével épített meg: Glenn volt a legénység felszereléséért felelős specialistánk. A mentőcsónak hamar megnyerte a tetszésünket, mivel az eredetinél jóval könnyebb volt. Wally Schirrával teszteltük a Langley közelében található öbölben, és jól működött. Leugrottam vele a floridai Pensacolába, hogy a Haditengerészet szakértői is ellenőrizhessék. Sajnos, itt rossz idő fogadott, így végül le kellett fújni a tesztet. Ezután ismét visszatértem Canaveralra." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny csapatai évente egyszer összeülnek egy légkondícionált teremben, és mindenki elmondja hol tart. Az idei "Team Summit" egyik nagy meglepetése, hogy a 26 csapatból 25 maradt versenyben. Történt ugyanis, hogy a Moon Express bejelentette: felvásárolta egyik versenytársunkat, a Next Giant Leapet. A dolog némiképp aggasztó, mert aki ilyenre képes, annak általában van pénze is. Igaz, a Moon Express nem is hagyott sok kétséget effelől: úgy tűnik, hogy a holdutazás fedezetét összegrundolták. Ebben lehet is valami, a csapatnak jelenleg mintegy húsz, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkatársa van. Fényképek is készültek, ide kattintva nézheted meg őket.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!