Az első amerikai űrhajósok kiválasztásakor a résztvevők leginkább a pszichológiai vizsgálatokon és az azokat végző agykurkászokon akadtak ki. Gus Grissom szerint már-már zaklatásszámba ment a dolog. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"A lépegetőgép volt az egyetlen dolog, ami nem ment valami túl jól. Szívverésem percenként 200-ra gyorsult, ekkor állították le a tesztet az orvosok. Csalódtam magamban, szerintem jobban is mehetett volna. Viszont elég jól boldogultam az "Idióta Dobozzal". Ez tulajdonképpen egy műszerfal, amit mindenféle jelzőfényekkel, gombokkal, meg kezelőkarokkal pakoltak tele, amiket húzogatni és tologatni kellett. Szerintem mindent összeszedtek, ami a Légierő gépein valaha csak elromlott, és azt mind bezsúfolták ide. Semmi nem stimmelt: a lámpák villogtak, és közben berregő, figyelmeztető hang hallatszott. Arra voltak kíváncsiak, hogyan reagálunk ilyen szorult helyzetben.

Mérték, milyen gyorsan gondolkozunk, és milyen gyorsan tudjuk az ujjainkat használni, anélkül, hogy összezavarodnánk. Az orvosok számára képességeink jó része kartonjainkból már ismert lehetett, valószínűleg meg akartak győzödni korábbi eredményeinkről a saját szemükkel is. Lehet, arra gondoltak, hogy kicsit öregedtünk azóta, és könnyebben összezavarodunk. Ez a vizsgálat nem volt könnyű.
A hőkamra viszont egyszerű volt. Még ha közel 60 fokosra is hevítettek engem, sikerült nyugodtnak maradnom: átfutottam egy Reader’s Digestet, hogy el ne unjam magam, igaz, a magazint már korábban párszor végigolvastam. Egy falra szerelt TV is volt abban a szobában, amelyikben a szkafandert próbáltuk fel. Lenémították, így a mozgóképet nézegettem a teszt alatt.

A pszichológiai vizsgálatok már-már zaklatásszámba mentek. Megpróbáltam, hogy semmiképp sem adjak ki több információt magamról annál, amennyire az agykurkászoknak feltétlenül szükségük volt. Nyugodtnak látszhattam.
A legcsekélyebb ötletem sem volt arról, hogy mit is akarnak mindezzel bebizonyítani, de megpróbáltam őszinte lenni velük; egyenes válaszokat adtam az orvosoknak, anélkül túlzottan belementem volna a részletekbe - nehogy kikotyogjak valamit, amit aztán később megbánhatnék.

A tesztek végeztével optimista voltam. Összehasonlítottam eredményeimet a csoport többi tagjával, és azt szűrtem le, hogy legalább annyira jól én is teljesítettem, mint ők.
Miután kiderült, hogy megfeleltem, éjszakánként előfordult, hogy csak feküdtem az ágyon, és a kapszulára meg a hordozórakétára gondoltam, és közben ezt kérdeztem magamtól: "Most mi a pokolnak akarsz te arra az izére felszállni?" Ezen tűnődtem, különösen, amikor Betty és a két srác az eszembe jutott. De tudtam a választ is: mindannyian szeretnénk, ha szakterületünkön tiszteletet vívnánk ki. A hadseregben karrierista tiszt voltam – mégpedig, szerintem, a hazaszerető fajtából. Ha az országom úgy gondolja, hogy erre a küldetésre egyike vagyok a legjobban képzett embereknek, akkor büszkén és boldogan segítek. Persze, a döntésemben közrejátszott némi kalandvágy és úttörőhajlam is. Ahogy egy barátomnak mondtam, aki egyszer megkérdezte, miért csatlakoztam a Mercury-hoz: ha 150 évvel korábban születtem volna, biztosan belevágtam volna a Nyugat felfedezésébe."

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Kevesen tudhatják, hogy az űrrepülésnél és a légiharcnál csak egy dolog veszélyesebb: újoncokat repülni tanítani. Gus Grissom mindhármat kipróbálta, és úgy jutott erre a következtetésre. Higgyünk neki, kis híján meghalt egy újonc karszalagja miatt. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ez a rész a Koreai háborús emlékekkel indít.

"Néha a mumus közel lopakodott, és még azelőtt tüzet nyitott, hogy egyáltalán észrevetted volna. Egy ilyen helyzetben nincs idő az ijedtségre. Annyi időd van, hogy rádión értesítsd a vezérgép pilótáját – tehát azonnal – és lehetőleg nyugodt hangon, nehogy felidegesítsd, közlöd vele, hogy ideje szétválni, és elhúzni nagyon gyorsan a környékről. Emlékeztetned kell arra is, hogy melyik irányba törhet ki. És a megfelelő hívójelet kell használnod, nehogy egy szempillantás alatt összetörjenek az alakzatban repülő gépek, és gyászos véget érjen a küldetés. Mindez elég sok teendő ahhoz képest, hogy csak a másodperc törtrésze áll rendelkezésre. Gyakorlatszerzésnek viszont nagyon jó. Sosem ütköztem más géppel, és ez igaz volt az általam kísért vezérgépek mindegyikére is.

Amikor visszamentem az Államokba, fiatalabb pilótákat képeztem ki, ez azonban valószínűleg jóval veszélyesebb feladat, mint maga a légiharc. Ott ugyanis legalább annyit lehetett sejteni, hogy a MIG-ektől mire számíthatunk. Ezzel szemben ezek a srácok elég zöldfülűek voltak. És gyakran mindez nagy vakmerőséggel párosult, ezért aztán nagyon gyorsan kellett gondolkozni, és higgadtan cselekedni, különben mindketten meghaltunk volna. Emlékszem egy ifjú kadétra, akit egyszer felvittem a kétüléses gyakorlógépünkkel. Az lett volna a feladata, hogy egy másik géppel kötelék-repülést hajtson végre, miközben én a hátsó ülésről figyelem őt.

Az ilyen manővereket gyorsan kezded. Majd visszaveszed a gázt, és odasiklasz a másik gép mellé, anélkül, hogy túlrepülnéd, vagy túl sok időt elvesztegetnél a manőverre. A kadét azonban nagyon gyorsan kezdett bele, majd visszavette a gázt. Azonban volt egy azonosító karszalag a csuklóján, ami történetesen beleakadt a fékszárnyak vezérlőjébe. Emiatt nagy sebességnél elkezdtek kinyílni a fékszárnyak, majd az egyikük letörött, mielőtt még teljesen kinyílhatott volna. Elvesztettük egyensúlyunkat, és azonnal orsózni kezdtünk.

Abban a pillanatban még nem tudtam, mi történt. Arra gondoltam, hogy őrült kadétom szántszándékkal vitte bele a gépet az orsózásba, így megragadtam a botkormányt. De csak nem tudtam kivenni a gépet a pörgésből. Tapasztalatból tudtam, hogy ezt csak egy vagy két dolog okozhatja. Így azonnal a fékszárny kezelőjéért nyúltam. Az egyik félig kieresztett fékszárnyat sikerült visszahúzni a helyére, ezzel legalább visszanyertem némi kontrollt a gép fölött, és sikerült egy darabban földet érnünk. Ez az a helyzet, amikor nincs idő az ijedtségre, egészen addig, amíg földet nem érsz, vagy épp úton vagy a barakkok felé. Ilyenkor mindössze annyit tehetsz, hogy megiszol egy sört, és átgondolod az egészet újra.

Miután kiképző munkám véget ért, kis időt még eltöltöttem a Légierő iskoláiban, ahol repülőmérnöki tanulmányokat folytattam, valamint a kísérleti célú repülőgépek tesztelésében is elmélyedtem. Ezután Daytonban kötöttem ki, és berepülő pilótaként új vadászgépeket próbáltam ki. Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy mehetek Washingtonba, és kiderült, hogy miről van szó, meg akartam hallgatni, mi mondandójuk van az űrprogramról és a Mercury Projektről. De bevallom, elég szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy részt akarok-e venni benne.

Aztán egy haver, akivel  Wright-Pattersonban dolgoztam együtt egy héttel előttem vett részt a NASA-s eligazításon. Annyira izgatottan jött vissza Daytonba, hogy elhatároztam: én sem ülhetek tétlenül. A következő héten aztán én is részt vettem ezen az eligazításon, és a dolog egyre inkább megtetszett. Arra gondoltam, hogy a program révén sok mindent megtanulhatok a repülésről, akár elsőként állok földkörüli pályára – akár utoljára. Meg arra is gondoltam, hogy talán én magam is  hozzájárulhatok egy kicsit a program sikeréhez. Amikor megláttam a versenytársaimat, akik szintén a programban kívántak részt venni, nem hittem, hogy túl nagy esélyeim lennének. Jó csapat volt, és én nagyon tiszteltem őket. De végülis úgy határoztam, hogy próba-szerencse alapon nekifutok pár NASA-tesztnek." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

"Megbizatásom 100 bevetésre szólt – vagy addig, ami ki nem lőnek: amelyik előbb bekövetkezik. MIG-eket üldöztünk oda-vissza, majd a MIG-ek üldöztek minket. Eközben általában többször kaptam találatot, mint ahányszor én eltaláltam őket." Koreában indult az első amerikai asztronauták többségének karrierje, és Gus Grissom sem volt kivétel. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"A karrierem nagyon jól alakult, amikor a Mercury Projekt bekopogtatott az ajtón, így nagy döntés előtt álltam. Úgy gondoltam, hogy nekem volt az egyik legjobb állásom a Légierőnél, ráadásul remek emberekkel dolgoztam együtt. Ekkor a repüléstesztelő központban állomásoztam Wright-Pattersonban, és repülőgépek széles skáláját a legkülönfélébb módon teszteltem. Ezt a munkát nagyon élveztem. Így hát elég sok kérdést kellett feltenni magamnak. Ha majd újra visszatérek a Légierőhöz három vagy négy Mercury Projektben eltöltött év után, vajon zöldfülűként kezelnek-e majd? Ez volt az egyik probléma.

A másik az volt, hogy sokak  számára – beleértve engem is – a projekt inkább tűnt kaszkadőrmutatványnak, mint komoly kutatómunkának. Kívülről úgy látszott, mintha igazából csak egy passzív utast kerestek volna, és én nem akartam az lenni. Ahhoz túlontúl szerettem a repülést. Soha nem rajongtam a science-fictionért, vagy Buck Rogersért. Sokkal jobban érdekelt a jelen, mint az, hogy mi lesz majd évszázadok múlva.

Ugyanakkor minél többet megtudtam a Mercury Projektről, annál inkább azt éreztem, hogy közre tudnék működni benne. Gyerekkorom óta érdekelt a mérnöki munka – jóval azelőtt, hogy tudtam, mit is jelent ez igazából. Úgy gondoltam, elegendő repülési tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy képes legyek kezelni minden olyan helyzetet, amibe akkor kerülhetek, ha egy ejtőernyővel a hátamon kilőnek. Tényleg átkozottul biztos voltam abban, hogy megállnám a helyemet.

1944-ben kadétként kezdtem pályafutásomat a Légierőnél, miután az Indiana állambeli Mitchell városában befejeztem a középiskolát - abban a városban, ahol apám a Baltimore & Ohio Vasútnál dolgozott. Röviddel később felismertem, hogy több műszaki ismeretre lenne szükségem, ha előrébb akarok jutni. Így aztán megcéloztam a Purdue Egyetemet, ahol mérnöki diplomát szereztem. Ekkor már nős voltam, és mialatt iskolába jártam, feleségem, Betty segített, hogy kijöjjünk a pénzünkből: telefonos kisasszonyként dolgozott. Amint megkaptam a diplomám, visszatértem a Légierőhöz, ahol befejeztem kadét-kiképzésemet, és megszereztem a pilótajelvényemet.

Nem sokkal később Koreába küldtek, és ez kiváló előszobának bizonyult ahhoz, amivel később foglalkoztam. Megbizatásom 100 bevetésre szólt – vagy addig, ami ki nem lőnek: amelyik előbb bekövetkezik. MIG-eket üldöztünk oda-vissza, majd a MIG-ek üldöztek minket, és eközben általában többször kaptam találatot, mint ahányszor én eltaláltam őket. Azt gondoltam, hogy az űrrepülés ennél egészen biztosan nem lehet veszélyesebb. Éles bevetésben megtanulod kontrollálni magad olyan helyzetekben, amikor feltehetően a halál kopogtat az ajtón. Rettegsz, de közben megtanulsz vigyázni magadra.

Az egységünknél volt egy szabály: a Légierő pilótáit a repülők és a barakkok között szállító buszon csak akkor ülhetett le valaki, ha már egy MIG-pilóta személyesen rálőtt egy bevetés alkalmával. Nekem már a második bevetés után le kellett ülnöm. És még 98 hátra volt. Légiharc közben általában az alakzat szélén repültem, és a többieket védtem: nyitva kellett tartanom a szemem, ha esetleg a MIG-ek előkerülnének valahonnan." (Folyt.köv.)

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Gus Grissom volt a második amerikai űrhajós, útja kis híján tragédiával végződött. Bár vadászpilótaként nagy valószínűség szerint épp elég nagy tragédiának tartotta, hogy elveszítette a gépét. Ami történetesen egy űrhajó volt. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrásán volt túl. 1961-et írunk.

"Már egy ideje az anyahajó fedélzetén voltam, amikor egy tiszt odajött hozzám, és átnyújtotta a sisakomat, amit a süllyedő kabinban hagytam. Valahogy kiszabadult onnan, és ott lebegett a vízen, amíg egy romboló legénysége ki nem szedte a tengerből.

„Tájékoztatásul közlöm” – mondta a tiszt – „hogy egy 3 méteres cápa társaságában úszkált.”
Ez érdekes adalék volt, de csekély vigaszt nyújtott nekem. Annyira keményen dolgoztunk, annyi akadályt leküzdöttünk, hogy a Liberty Bell-t végül elindíthassák, hogy tragikusnak tűnt ez az újabb gikszer, ami az utolsó pillanatban megfosztott minket a kapszulától, és a rajta lévő műszerektől. Különösen nehéz ezt feldolgozni hivatásos pilótaként. A repüléssel töltött éveim során – beleértve a koreai háborút is – ez volt az első alkalom, hogy a gép nem velem együtt tért vissza. Egész pilótakarrieremben a Liberty Bell volt az első gép, amit elvesztettem.

Az eset után hetekig próbáltunk rájönni arra, mi történhetett, és hogyan. Kabinokba másztam be, hogy megpróbáljam rekonstruálni a mozgásomat, hátha újra kiváltom a hibát.
Eredménytelenül. A retesz, ami lerobbantja az ajtópántokat a kabinról, annyira kívül esett a mozgásteremen, hogy kifejezetten oda kellett volna nyúlnom, és úgy ráütni. Semmi ilyet nem tettem. Még a könyökömmel is össze-vissza csapkodtam, de úgy sem tudtam véletlenül nekiütközni. Rejtély marad, hogyan robbant ki az ajtó a helyéről. És attól tartok, hogy most már örökre az is marad. Egyike a felfoghatatlan dolgoknak.

Szerencsére, a telemetriai adatokért felelős rendszer jól működött a repülés során, és elég információnk volt ahhoz, hogy választ kapjunk azokra a kérdésekre, amiért igazából elindultam. Persze, hiányzott a kapszula. Filmfelvételek és adatszalagok voltak a fedélzetén, amiket szerettünk volna tanulmányozni. Mivel maga a repülés jól ment, úgy gondoltuk, hogy az MR-4 teljesítette feladatát. Számos értékes és fontos dologra bukkantunk, némelyek megerősítették Al Shepard tapasztalatait, és kettős bizonyítékul szolgáltak. Mások újkeletűek voltak:

Az ablak továbbra is a pilóta legjobb barátja maradt. Hatalmas segítségnek bizonyult, amikor az űrben való pozíciónk, vagy az űrhajó helyzetének meghatározásáról volt szó.
A működésbe lépő fúvókák és a pirotechnikai berendezések hangját nagyon jól lehetett hallani odabenn, ami szerintem jó és megbízható támpontot ad arról, hogy a rendszer miként működik. A műszerfal villogó fényei jók lesznek tartaléknak, és segítenek megállapítani, ha valami nem működik, holott kellene. De a gép különböző durranó, ropogó, sűvítő hangjai is jó visszajelzést adtak a különböző rendszerek működéséről.
A közepes erősségű rázkódás és vibráció, amit megtapasztaltunk, akár a légkörbelépés során is, nem zavarhatja a jövő pilótáját feladatai teljesítésében. Ezt Shepard is így gondolta, és én is osztom véleményét.

A súlytalanság nem hátráltatott egyikünket sem feladataink teljesítésében, és nem okozott problémát a kezelőszervek működtetése sem ez idő alatt.
Volt még néhány fehér folt a kiképzésünkben, ezek kivétel nélkül könnyen orvosolhatók – így például az, hogyan ne süllyedj el, miután visszatértél az űrből.

Minden fejfájásunk és a szomorú végkifejlet ellenére az űrhajó teljesítette küldetését. Az indítóállástól 487 kilométerre landoltam, 190 kilométer magasra repített engem 8317 km/h sebességgel, az út során öt percre megtapasztaltam a súlytalanságot, majd végül biztonságban és becsülettel haza is hozott. Ezek számítottak igazán.
Maga a rendszer működőképes volt. A bosszantó problémákat pedig meg lehet oldani. És mindannyian fellélegeztünk, hogy felfedeztük ezeket. A fejlesztésnek még mindig  abban a fázisában voltunk, amikor ilyen hibákra és problémákra számítani lehetett. Azzal, hogy küldetésemen rájöttünk ezekre, azt jelentette, hogy megelőzhetjük a hasonló esetek előfordulását a jövőben.
Második, és egyben utolsó űrugrásunkkal a hátunk mögött, most már készen álltunk a nagy megmérettetésre." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

"Amikor először láttam a Facebook profilképét, azt gondoltam, hogy fotómodell, de végül kiderült, hogy űrrepülőket tervez. A diplomáját Floridában szerezte aerospace engineering szakon, egy jelenleg is futó hazai gyártású tévésorozatban róla mintázták az egyik karaktert, a Puli Space Technologies csapat tagjaként pedig jelen pillanatban is azon dolgozik, hogy a Holdra juttasson egy űrjárművet. És még csak 26 éves."
Így kezdődik az a cikk, amiben legszexibb csapattagunkról olvashattok.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az űrből való visszatérést követően Gus Grissom kis híján belefulladt az Atlanti-óceánba, űrhajója elsüllyedt. Segítséget akart kérni az egyik helikopter személyzetétől, karjaival hadonászott, erre ők visszaintegettek, és fotózgatták. Aztán eszébe jutottak a cápák is. Sokak szerint Gus volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra. Ekkor a Mercury-program keretében Gus élete első űrugrásán volt túl. 1961-et írunk.

"Arra számítottam, hogy ugyanerről a helikopterről ledobnak majd a közelembe egy patkó alakú mentőmellényt, és nekilátnak kihalászni engem is. Ez volt a tervünk. Ehelyett eltávolodtak, és engem otthagytak a vízben. Később tudtam meg, hogy a helikopter műszerfalán egy vörös jelző villant fel ekkor, ami arra figyelmeztette a pilótát, hogy leéghet a motor. Alapesetben elbírta volna a kabint, ezúttal azonban a kapszula tele volt vízzel, és túl nehéznek bizonyult a gép számára. Így el kellett engedniük – hagyni, hogy elsüllyedjen.

Próbáltam integetni a pilótának, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Majd megpróbáltam közelebb úszni hozzá. De ekkorra már három másik helikopter is ott körözött körülöttem, és rotorlapátjaik annyira felkavarták a vizet, hogy nehezemre esett a mozgás. Sorban a második helikopter pont velem szemben volt, és láttam, ahogy két srác áll az ajtóban valami mellükre szíjazott táskafélével. A harmadik pedig engem fotózott az ablakon át. Ekkor a hullámok épp átcsaptak a fejem fölött, és most észleltem először, hogy süllyedek. Keményen kellett úsznom, hogy a víz fölött maradjon a fejem. Gondoltam, hogy a nyakam köré rögzített gumiszigetelés ereszt talán, így megpróbáltam ellenőrizni. Aztán belém hasított a felismerés, hogy mikor a nagy kapkodásban otthagytam a kapszulát, elfelejtettem bezárni a szkafander hasi részén lévő nyílást – eredetileg itt csatlakozott az oxigéntömlő az űrruhámhoz.
Habár ez a lyuk valószínűleg nem sok vizet eresztett be, nagyobb gondnak tűnt az, hogy az űrruhában lévő levegőt engedte ki - azt a levegőt, ami mindeddig a felszínen tartott.
Azt mondtam magamban: „Hát, végigcsináltad az egész utat, és most itt fogsz elsüllyedni ezeknek az embereknek a szeme láttára.”

Abban biztos voltam, hogy ha tényleg elmerülnék, nem lenne elég idő a megmentésemre. Aztán eszembe jutott, hogy itt cápák is lehetnek. Majd beugrott az, amit a helikopterpilótáktól hallottam: a rotorok által felkavart vízpermettel szokták terelgetni a cápákat. Sokat gondoltam azokra a szuvenírekre is, amiket a szkafanderem bal lábrészében tartottam, és amiktől most nagyon szerettem volna megszabadulni. Két gurigában ugyanis ötven darab tízcentest vittem magammal az útra, hogy majd visszatérve egyet-egyet szétosszak barátaim gyerekei között. Volt még nálam három egydolláros bankjegy, pár kisméretű kapszulamakett és két adag pilótajelvény is. Ezek mind csak pluszsúlyt jelentettek: meglettem volna nélkülük.

Nem értettem, hogy a helikopter ajtajában álló férfiak miért nem próbálnak meg utánam ugrani. Egy pensacola-i mentőgyakorlaton Deke Slayton egyszer kisodródott a csónakjából, miközben a sisak a fején volt. Vizet nyelt, és rohamosan merült. Wally Schirrával mi is a közelben úsztunk, mindkettőnkön békaláb volt: sikerült eljutni hozzá, és gond nélkül a víz fölé emeltük. Azt akartam, ha Deke vagy bárki más most ugyanezt tette volna velem is.

Valószínűleg a legénység nem ismerte fel, mekkora bajban voltam. Keményen tapostam a vizet, és valahányszor egy hullám nekem csapódott, nagyot nyeltem a vízből. Karjaimat lengetve próbáltam cselekvésre ösztönözni őket. De úgy tűnt, hogy csak visszaintegetnek nekem. Most már nem féltem, hanem dühös voltam. Aztán jobbra néztem, és egy harmadik helikoptert láttam felém közeledni, ami egy patkó alakú mentőmellényt húzott maga után a vízen. Az ajtónyílásban George Cox tengerészgyalogos főhadnagyra ismertem rá, aki Al Shepard és Ham, a csimpánz kiemelésekor a csörlőt kezelte.
Amint megpillantottam Coxot, azt gondoltam: „Sikerülni kell.”

A többi helikopter által felkavart vízpermet megnehezítette Cox-nak, hogy a közelembe kerüljön. Egy pillanatra megint megijedtem, de aztán valahogy a nagy zűrzavarban Cox mégis sikerrel járt, én pedig megragadtam a hurkot. Miután átdobtam a nyakamon és a karjaimmal belebújtam, akkor láttam, hogy fordítva vettem fel: a háta volt a mellkasomon. De legkisebb bajom is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzak. Tudtam, hogy így is meg fog tartani. Ezen lógtam, amíg felcsévéltek, és bemászhattam a helikopterbe. Cox később elmesélte, hogy négy és fél métert húzott a vízen, mielőtt megindultam volna felfelé. Annyira kimerült voltam, hogy semmire nem emlékeztem mindebből. Miután a helikopterbe keveredtem, első dolgom volt felvenni egy mentőmellényt. Biztos akartam lenni abban, hogy bármi is történjen ezzel a helikopterrel, nem kell még egyszer elmerülnöm. Az anyahajóig egész úton ezt a mellényt szorongattam." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

"Amikor először láttam a Facebook profilképét, azt gondoltam, hogy fotómodell, de végül kiderült, hogy űrrepülőket tervez. A diplomáját Floridában szerezte aerospace engineering szakon, egy jelenleg is futó hazai gyártású tévésorozatban róla mintázták az egyik karaktert, a Puli Space Technologies csapat tagjaként pedig jelen pillanatban is azon dolgozik, hogy a Holdra juttasson egy űrjárművet. És még csak 26 éves."
Így kezdődik az a cikk, amiben legszexibb csapattagunkról olvashattok.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!