Kezdetben a szimulátor egy osztályterem volt, ahol a pilóták elképzelték a kapcsolókat, és a gép mozgását. Pár évvel később nagyot változott a világ. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Azokban az időkben, amikor F-86-asokkal száguldoztunk, még nem volt szimulátorunk. Az osztályteremben úgy gyakoroltunk, hogy elképzeltük a szükséges kapcsolókat és mozgásokat, más esetben kisétáltunk a gépekhez, vagy bementünk a hangárba, és a pilótafülkében ülve a kapcsolók helyzetét és funkcióját memorizáltuk. A legfontosabbakat pedig csukott szemmel is meg kellett találnunk.

A Gemini-program idején már körberöhögtük volna ezt a puritán egyszerűséget: a szimulátor az űrhajó fülkéjének pontos mása volt, és a különböző műszereket, kapcsolókat egy számítógéppel kötötték össze, amitől aztán valóságos adatokat jelenítettek meg a kijelzők, ha pedig a pilóta átállított egy kapcsolót, vagy arrébb mozdított egy kart, a szerkezet aszerint reagált. A Gemini 7 jó alkalom volt arra, hogy közelebbről megismerkedjek a szimulátorral, és mivel az űrrandevút nem kellett gyakorolni, magára a szerkezetre, annak kezelésére és a vészhelyzet esetén követendő eljárásokra koncentrálhattam.

Idővel aztán beletanultam a Geminibe, és szerelmes lettem a Gemini 7-esbe. Én akartam repülni vele, és egészen az indításig nem is lehettem teljesen biztos abban, hogy ez nem következik-e be: ha ugyanis megbetegedne valaki az elsődleges legénységből, akkor - tartaléklegénység lévén - Ed-del kettesben mi repülhetnénk.

Jelzem, nem Frank és Jim balszerencséjében reménykedtem, egyszerűen csak felkészültem egy nem is olyan elvont lehetőségre. Visszatekintve már el nem tudom képzelni, miért akartam, hogy tizennégy napra bezárjanak egy férfi klozetba, ráadásul egy olyan küldetésen, amin még egy űrrandevúra és űrsétára sem került sor. Ahelyett, hogy inkább szép nyugodtan kivártam volna a későbbi rövidebb, de annál izgalmasabb Geminis repülések valamelyikét.

Ahogy 1956 augusztus 16-a volt az a nap, amikor F-86F 52-5244 típusú gépem ki akart gyulladni, ugyanúgy 1965 október 25-e az Agena 5002, a Gemini 6-hoz tartozó céltárgy nagy napja volt – ekkor lőtték fel ugyanis a magasba.

A Gemini 6 legénysége végignézte az Atlas hordozórakéta tetejére szerelt Agena hibátlan indítását, majd szorgosan kezdtek készülődni saját startjukra. De hat perccel később szörnyű hírek érkeztek. Amikor az Agena főhajtóműve bekapcsolt, a telemetriai adatok hirtelen elakadtak, és Cape radarjai egy helyett öt vagy hat különböző céltárgyat jeleztek. Szemlátomást balul ütött ki a főhajtómű indítása odafenn, emiatt aztán az egész szerkezet felrobbant. A Gemini 6 legénysége – Wally Schirra és Tom Stafford – már alig várta, hogy végrehajtsa az első űrrandevút és a dokkolást, de céltárgy nélkül csak álltak ott felöltözve, immáron feladat nélkül. Egy gyors újratervezést követően a Gemini 7 lépett az Agena helyére: ez lett a Gemini 6 újdonsült céltárgya.

Természetesen, tényleges dokkolás, fizikai kontaktus nem jöhetett létre a két jármű közt, de mivel a Gemini 6 küldetésének bonyolultabb része az űrrandevú végrehajtása volt, végül az a döntés született, hogy a Gemini 7 játssza a céltárgy szerepét, és ennek révén jutunk adatokhoz az űrrandevúval kapcsolatban. Így nem kell az időt vesztegetni egy újabb Agena megépítéséig.
Ez nem sokban befolyásolta a Gemini 7 repülési tervét; mindössze annyi történt, hogy az egyazon indítóállásra váró két űrhajó helyet cserélt egymással: Gemini 7-esünket a Gemini 6 követte. A földi személyzet - miután kijavította az 7-es startja által az indítóállásban okozott károkat - a Gemini 6-ot ugyanoda állította fel, ahonnan nemrég a 7-es indult. Úgy tűnt, hogy talán sikerül mindkét űrhajót tíz nap különbséggel repülésre bírni - még 1965 vége előtt.

A Gemini 6 küldetése épp annyira volt rövid, amennyire a 7-es hosszú volt. Borman eltökélte magát, hogy tizennégy napig marad odafenn; Schirra viszont legalább ennyire elszánt volt abban, hogy a sikeres űrrandevú után a lehető leghamarabb visszatérjen a földre. Tom Stafford űrsétát szeretett volna, Wally viszont hallani sem akart erről. A tudósok indítványozták, hogy a legénység végezzen kísérleteket a repülés alatt, de Wally csak nevetett rajtuk: az egyszerűségre, a rövidségre és a sikerre törekedett – utóbbi záloga egész biztosan az első kettő volt.
Ő rendelkezett a világ legjobb emberalapú számítógépével, Tom Stafforddal, így alaposan körüljárhatták az űrrandevú kérdéskörét minden irányból. Mihelyt túl voltak ezen, Wallynak semmi más dolga nem maradt, mint a kabin ablakán át bemutatni a haditengerészek seregen belüli felsőbbrendűségét kifejező egyezményes jelét a másik űrhajó legénysége részére, eljátszani harmonikáján pár hangot a „Jingle Bells”-ből Frank és Jim örömére, majd visszajönni a földre, és elszívni egy cigarettát. A marhahúsos szendvicsügyben érintett John Youngot minden bizonnyal elevenen megnyúzták volna egy hasonló húzásért, de Wally lendületével valahogy ez is jól sült el."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Előre-hátra himbálóztam a narancs és fehér színű ejtőernyő kupolája alatt. Aztán felnéztem, és legnagyobb rémületemre apró lyukakat fedeztem fel rajta!" Első katapultálásának történetéről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 7 repülési terve eléggé egyszerű volt, mivel a küldetés során nem kellett űrrandevút végrehajtani, és attól kezdve, hogy csak egyetlen űrjármű bolyong az égen, az időzítés nem különösebben húsbavágó. Nem ez volt a helyzet azokon a repüléseken, amikre űrrandevút is beterveztek: itt a másodperc töredékén múlt, hogy a Gemini és céljárműve, az Agena, egy helyen, egy időben, azonos sebességgel találkozik-e egymással. A Gemini 7-es felkészítő tréningjein leginkább az indítást, a légkörbe való visszatérést, a különböző kísérletek kivitelezését, valamint a vészforgatókönyvet gyakoroltuk.

Utóbbi soha véget nem érő részét képezi a pilóta kiképzésének. Időnként újra és újra át kell ismételni a vészhelyzet során teendő lépéseket, függetlenül attól, mennyire tapasztalt pilótáról van szó. A bajban követendő eljárásokat annyira mindenképpen le kell porolni magunkban, hogy a körülményektől függetlenül képesek legyünk gyorsan és pontosan reagálni.

Ennek fontosságáról még 1956-ban, egy szép napon magam is drámaian meggyőződhettem a franciaországi Chaumont közelében. Szombat délután volt, és F-86-osommal egy NATO hadgyakorlaton vettem részt, miközben kis magasságon, erdők és gazdaságok fölött repültem: feladatom a földön rekedt „szövetséges” katonák felkutatása volt. Ha rájuk bukkantam, előre megbeszélt módon jeleznem kellett, majd koordinátáikat meg kellett adnom a közelben várakozó helikopterek részére: ezután felszálltak, és kimenekítették az embereket az „ellenséges” vonalak mögül.

Hirtelen éles ütést éreztem, és a pilótafülkét világosszürke füst kezdte megtölteni. Rádión átszóltam a tőlem oldalra repülő Charles E. Sexton hadnagynak, és kértem, hogy vegye közelebbről szemügyre a gépet. Ezzel egyidejűleg lassú emelkedésbe kezdtem, és a közeli Chaumont légibázis felé vettem az irányt. Amire Sexy felzárkózott, a füst olyan tömény lett, hogy a műszereket is alig láttam, de azt mindenesetre megállapítottam, hogy a tűzjelző fényei még nem villantak fel.

Az F-86-oson két ilyen fényforrás volt, egyik a gép elején, a másik a gép hátulján jelezte a tüzet. Előbbi különösen rosszat jelentett, mivel közismert volt, hogy a felvillanását követő egy-két másodpercen belül az egész gép felrobban. Megnyomtam az ellenőrzőgombot, hogy lássam, vajon az izzók rendben működnek-e: mindkettő felvillant.
Szerencsére Sexy ekkorra már észrevette a pilótafülke mögött elharapódzó tüzet, és a rádión kiabálta, hogy „Tűz van. Kifelé, kifelé!” Amilyen gyorsan csak tudtam, összegörnyedtem, lerobbantottam a fülketetőt (ha nem hajoltál előre, a távozó tető fejbe vágott), majd kiegyenesedtem, és végigmentem az ilyenkor szükséges teendőkön. Ezután az ülés alatti robbantótöltet begyújt, és sínek segítségével kilövi az ülést a gépből, velem együtt. [Képünk illusztráció, éppen egy F-16-os pilótája katapultál.]
 
Egyáltalán nem érzékeltem a mozgást: az egyik pillanatban még a pilótafülkében voltam, a következőben már odakinn bukdácsoltam erős széllökések közepette. A sisakom lerepült. Lenyúltam, és kicsatoltam a biztonsági övet, ezzel megszabadulva a hányódó üléstől, majd azonnal a mellkasom bal oldalán lévő D-alakú gyűrűt rántottam meg.
Ezután nagyon sokáig nem történt semmi – legalábbis, akkor egy örökkévalóságnak tűnt számomra. Végül egy hatalmas rántást éreztem, és előre-hátra himbálóztam a narancs és fehér színű ejtőernyő kupolája alatt. Aztán felnéztem, és legnagyobb rémületemre apró lyukakat fedeztem fel rajta! Vajon nagyobbodni fognak?

A figyelmemet annyira lekötötte a lyukak átmérőjének méricskélése, hogy elvesztettem a kabalának számító D-alakú gyűrűt, és még azt sem vettem észre, hogy milyen gyorsan közeledik felém a föld. Aztán, az utolsó pillanatban egy hiábavaló kísérletet tettem arra, hogy megfelelő helyzetben érjek földet. Egy cementes zsák módjára érkeztem le, hátrafelé bucskázva, egyenesen bele a puha szántásba.

Feltápászkodtam, ejtőernyőmet felnyaláboltam, majd a sisakom és a D-alakú gyűrű után néztem: mindhiába. Sexy eközben értesítette a várakozó helikoptereket, és mielőtt még bárkivel találkozhattam volna a földön, máris egyikük fedélzetén találtam magam.
A helikopter pár kilométerrel arrébb, a Chaumont AFB kórház udvarán tett le, mivel katapultálást követően előírás egy orvosi átvizsgálás. Intettem a pilótának, ő visszaintett, majd elrepült. A kórház bejáratához mentem. Zárva. Bár kis kórházról van szó egy kis amerikai bázison, ráadásul hétvégén, de valaki csak van a közelben. Végül, az épület túloldalán nyitva találtam egy ajtót, végigmentem egy-két lesötétített folyosón, mire megláttam egy kivilágított irodát.
Belépve udvariasan érdeklődtem az orvos felől, de az egyfős személyzet nagyon izgatottnak tűnt, és egyre csak azt kiabálta: „Nincs orvos! Nagy baleset történt, az orvos kiment a helyszínre!” Mikor? „Nemrég. Nagy baleset!” Ez lennék én. „Nem. Nagy baleset!”

Végül sikerült meggyőznöm a fiatalembert, de igazából mindegy volt, hiszen csak a kóborló orvos írhatta alá a szükséges papírokat, aki jelenleg a határt egy négykerék meghajtású mentőautóvá átalakított teherautón járta, miközben testek után kutatott a becsapódás helyszínén.
Amikor aztán órákkal később visszajött, már az összes papírmunkával megvoltam. Megvizsgált, és illedelmesen megjegyezte jelentésében: „A beteg megfelelő pihenésben és étkezésben részesült a balesetet megelőző két (2) nap során. Ellátásra nem szorult, a gyógyszert nem szed, alkoholt mértékletesen fogyaszt. Legutóbbi orvosi vizsgálata ’55 októberében volt.”

A bázisomról egy T-33-asat küldtek értem, és alig pár óra elteltével, én már le is telepedtem a Chambley Officers’ Club bárjába, mértékletesen kortyolgatva az alkoholt, miközben egy kis létszámú, de annál válogatottabb hallgatóság körében - köztük életem nőjével, Pat Finnegan-nel - újra felelevenítettem a történteket. Megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy az F-86-os egy erdőre zuhant, és senki nem sebesült meg. Legsúlyosabb sérülésem mindössze egy lehorzsolt térd volt, habár a későbbiekben nagy kísértést éreztem, hogy a gerincem porckorong-problémáit a katapultálás során keletkező óriási g-erők (szemgolyók lenn) számlájára írjam.
Megtudtam azt is, hogy az ernyő kupolájának apró lyukai nem számítanak ritkaságnak – ezeket a nyitás közben fellépő súrlódás hője okozza, ami megolvasztja az ernyő nejlonanyagát. Később kiderült, hogy a tüzet a rádió okozta, ez gyújtotta be a szivárgó üzemanyagból összegyűlt tócsát.

Ennél is fontosabb volt azonban az a tanulság, amit a történtek után levonhattam magamban. Az volt legmegnyugtatóbb tudat, hogy a korábban begyakorolt módon jártam el mindenben. Sok mindent helyesen tettem: épp eleget maradtam a gépben ahhoz, hogy a katapultáláshoz megfelelő magasságot érjek el, de még azelőtt elhagytam, hogy a robbanást kockáztattam volna. A memorizált eljárásokra tisztán emlékeztem, amikor szükségem lett rájuk, és gyorsan, pontosan hajtottam végre ezeket. Röviden összegezve: nagyot nőtt az önbizalmam - már ami a vészhelyzetben nyújtott teljesítményemet illeti."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Földkörüli pályán az űrhajón kilencven percenként "kel fel a nap", ez azonban nem zavarja meg biológiai óránk működését. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Nem sokkal azután, hogy letettem a cigarettát, komolyra fordultak a dolgok a NASA-val és az asztronauta-programjával, olyannyira, hogy életemben először önként kezdtem el futni, anélkül, hogy egy edzőnek rám kellett volna ripakodnia. Annyira fanatikusan csináltam, hogy az Edwards Légibázis lakóövezete mögötti sivatagban a közel 40 Celsius fokos délutáni napon futottam hegynek felfelé – errefelé ugyanis a futásra ez a legbiztonságosabb időpont: a csörgőkígyók elmés jószágok, és sosem bújnak elő az esti lehűlésnél korábban. Az volt az elméletem, hogy a felfelé haladva egyre meredekebb hegy jó gyakorlás a futópadhoz, amit úgy állítottak be, hogy percenként pár fokkal mindig meredekebb legyen.

Így aztán amikor harmadszorra - és egyben utoljára - visszamentem Brooksba, teljesen felkészültnek éreztem magam a futógépre. Úgy éreztem, hogy kondimmal most elpusztítom, és egy rakás hasznavehetetlen rommá zúzom, amit a kezelőszemélyzet értetlenül, összefüggéstelenül dadogva néz majd végig. Nos, ebben tévedtem. Bár az időm meglehetősen sokat javult, az egy évvel korábbi, futógépen nyújtott teljesítményemhez képest nem volt észlelhető olyan nagy ugrás. Ebből azt a tanulságot vontam le magamban, hogy a testedzés elhagyása rossz, a dohányzás még ennél is rosszabb, és az űrrepülésre készülőknek tisztában kell lenniük mindezzel, és eszerint kell felkészülniük. Azok is átgondolhatják a fentieket, akik soha nem repülnek az űrbe; persze, azért nem kell fanatikussá válniuk.

Borman és Lovell - mindketten nem-dohányzó futók voltak - az űrrepülés idejére jó formába került. Ahogy Ed White és én is; pontosabban Ed nagyon jó kondiban volt, jómagam pedig mindent megtettem azért, hogy tőlem telhetően lépést tartsak vele. Időnk javarészét azonban nem a testedzésnek szenteltük, hanem leginkább annak, hogy biztosak legyünk benne: értjük a nagy rakás komplikált szerkezet működését, amiben már jó előre, órára pontosan tudtuk, miként fogjuk időnket eltölteni a földkörüli pályán. Minden eshetőségre fel akartunk készülni.

A korábbi küldetések alkalmával a legénység tagjai beosztották egymás közt a pihenőidőt, így mindig ébren volt valaki. De bármennyire is figyelmes volt az éber asztronauta, még mindig épp eleget kellett beszélnie a rádión, kísérleteket kellett végrehajtania, amivel megzavarta társa álmát: Conrad és Cooper repülés utáni kimerültsége leginkább annak volt betudható, hogy nyolc napig egyikük sem aludhatta ki magát rendesen. A Gemini 7-esen ezt a gyakorlatot módosították, így a legénység egyszerre, egyidőben aludt: feltételezték, hogy a berendezéseket már eleget tesztelték ahhoz, hogy felügyelet nélkül lehessen hagyni: a legénység kiüzemelte az űrhajót, az ablakokra szerelte a sötétítőt, és máris napi nyolc órát pihenhetett zavartalanul. [Az alábbi képen a nappal és az éjszaka határa látszik a Földön: az ún. terminátor.]

A változtatás, hogy huszonnégy órából nyolcat pihenéssel töltsünk, pszichológiai szempontból is ésszerű volt, hiszen a Földön ezt szoktuk meg. Biológiai óránk eszerint működik, ez az ún. Cirkadián ritmus: a huszonnégy órás periódus a föld forgási idejéből adódik, ez felelős azért, hogy sötétedés után elálmosodunk, másnap pedig felébredünk. Durván egy hétig tart a belső óra „átállítása”, így ha Washingtonból Tokióba repülünk, éjszaka eleinte éberek, nappal pedig nyomottak leszünk.

De mi a helyzet a földkörüli pályán, amikor kilencven percenként kerüljük meg a Földet, és a nappal-éjszaka ebben az ütemben váltja egymást? Nos, a szervezet ezt a tényt nem veszi figyelembe: a jól megszokott huszonnégy órás bioritmushoz tartja magát, így amikor otthon éjszaka van, a legénység elálmosodik, hiába váltakozik gyors ütemben a hajnal, a dél és az alkony. (Otthonnak ez esetben Cape Kennedy számított, hiszen a legénység itt töltött el több mint egy hetet a repülést megelőzően.) Emiatt aztán óráinkat Cape-i helyi időhöz igazítottuk, és eszerint próbáltuk beosztani földkörüli teendőinket.

A későbbi küldetéseken az egyszerűség kedvéért már a houstoni helyi időt mutatták óráink; Houston és Cape között csak egy óra az időeltolódás, ami nem sokat változtatott a dolgokon. A karóránkon és a két, műszerfalon található órán kívül, a Gemini fedélzetén egy digitális stopper is volt, ami a küldetés egész ideje alatt mutatta az indítás óta eltelt időt. Ezt mi GET-nek (alapidőnek, ground elapsed time) hívtuk, repülési tervünket is eszerint határoztuk meg: az összes fontos és kevésbé fontos történést a start óta eltelt órákban és percekben mértük."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Napi két doboz cigarettát szívott, és egyik napról a másikra szokott le a dohányzásról az Apollo 11 asztronautája. Furcsán viselkedett: másnap már jelentkeztek is az elvonási tünetek. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mivel az űrbéli tartózkodás legyengíti a testet, arra az álláspontra helyezkedtem, hogy erős testtel – legalábbis, erős keringési rendszerrel - kell nekifutni az űrrepülésnek, így egységnyi idő alatt kisebb a kockázata annak, hogy szervezetünk vészesen legyengüljön. Ha már a Dow Jonesnak mindenképp 100 ponttal vissza kell esnie, jobb szeretném, ha ezeregyszázról indulna, nem pedig nyolcszázról.

A jól edzett kardiovaszkuláris rendszert csak edzéssel lehet elérni és fenntartani, az edzéstervnek pedig olyan gyakorlatokból kell állnia, aminek során meglehetősen nagy terhelés éri a szívizmot. Ez a terhelés legjobban a pulzusszámmal mérhető, ami nyugalmi helyzetben (legalábbis nálam) hatvan szívverés körül van, és 180 környékén, amikor teljes erőből hajtom magam.

A kézilabdához hasonló játékok jó szórakozást jelentenek, megerőltetők, és alkalmasak a kardiovaszkuláris rendszer edzésére is, azonban a pulzusszám kiszámíthatatlan gyorsul fel, illetve lassul le a játék ütemének függvényében.
Jóval hatékonyabb módja az edzésnek, ha szívünket kiszámítható, folyamatos terhelésnek tesszük ki, és ez – szerény számításom szerint – a legkönnyebben futással érhető el. (Esetleg kocogással, vagy sétával. Mielőtt azonban bárki nekiugrana az ország átfutásának, vagy a helyi ösvényeknek, mindenképp szabad jelzést kell kérnie a háziorvosától. A National Jogging Association, 1910 K Street N. W., Washington D.C., jóvoltából rengeteg irodalmat olvashatunk a témáról, ezek között megfontolásra érdemes javaslatok vannak a középkorú, alapvetően ülőmunkát végző emberek részére, akik fiatalos lendületüket szeretnék visszanyerni.)

Ha csak heti egy órát szentelek a futásra, már megőrzöm a kondimat. Jelenleg heti négyszer futok saját, bejáratott útvonalamon: alkalmanként 3 kilométert teszek meg, és közben mérem az időmet. A Geminis korszakomban tizenhárom perc alatt futottam le 3 kilométert, de ez aztán fokozatosan romlott, és ma szerintem a tüdőmet is felköhögném, ha tizennégy perc alatt akarnám ugyanezt a távot teljesíteni. Ezt a teljesítményt aztán egy olimpikon szemszögéből, illetve geriátriai szempontból is meg lehet vizsgálni, ettől függően tekinthető csigatempónak, vagy akár meglepően gyorsnak is.
Személy szerint azt gondolom, hogy ez az életforma átkozottul nagy váltás annak, aki sosem élvezte a futást, és aki folyton kifinomult kifogásokkal mentette ki magát a középiskola futballedzőjénél, valahányszor így ért véget az edzés: „OK, most pedig nyomás két kört futni.” Úgy tervezem, hogy addig folytatom a futást, amíg a 3 kilométert negyedóra alatt teljesíteni tudom. Ahogy öregszem, és egyre lassabb lesz a tempóm, úgy váltok át kocogásra, sétálásra, tántorgásra, vagy éppen kúszás-mászásra - a felsoroltak közül mindig azt választom, amit tizenöt percig képes leszek csinálni. Heti egy óra pedig elegendő.

Mivel bármikor kész vagyok elismerni, hogy a futás unalmas és fájdalmas tevékenység, felmerül a kérdés, hogy akkor miért is csinálom? Az egyik ok az, hogy valaha jó formában voltam, és nem szeretném végignézni, ahogy testemből egy remegő, zselés protoplazma válik. Mindent meg szeretnék tenni azért, hogy lelassítsam ezt a folyamatot, és ehhez mérten heti egy óra elég kis befektetésnek tűnik.
Továbbá, úgy vélem, hogy a futás által megkövetelt kitartás az asztal melletti munkában is megnyilvánul: rendszeres testedzéssel kevésbé érzem magam fáradtnak egy papírmunkával töltött nap után. Az orvosok szerint jó eséllyel elkerülhető, de legalábbis túlélhető egy szívroham akkor, ha az illető rendszeres testmozgást végez. Ennek az a magyarázata, hogy a szívroham - vagy szívizom infarktus - azt jelenti, hogy a szívizom egy részében a vérellátás nem megfelelő, és a szövet elhal.

Egy futónak azonban jóval izmosabb szíve van, a vérérhálózata is gazdagabb, így egy ér elzáródás esetén a következmények nem olyan súlyosak. Szintén kocogó jóbarátom - az alkalmanként cinikus - Jack Whitelaw szerint azonban az erős szív mindössze csak az utolsó stádiumban lévő rákbetegek szenvedéseinek meghosszabbítására jó – erre az elméletre próbálok nem gondolni, miközben útvonalamon fújtatok.

Alapvetően azért futok, mert úgy vélem, hogy egy szervezetet - amilyen például az agy - kapacitásának legvégső határáig ki kell használni. Amennyire a cölibátus gondolata rémisztő számomra, legalább ugyanennyire sajnálom azokat is, akik sosem tudják meg, milyen az a küszködés, amikor a pulzusunk percenként 180-nal dübörög, vagy mit jelent az a kincset érő utánérzés, ami ezután következik: amikor a szervezet visszaáll alapjárati sebességére. Az emberi gépezet, akárcsak egy repülő, nagyobb élvezettel, nagyobb nyugalommal és nagyobb magabiztossággal működtethető, ha valaki ismeri a határait.

Nem szívesen említem meg, de egészségügyi túlkapásomhoz köze volt a dohányzásnak is. Eddigi életem három egyenlő részre osztható. Az első harmadban túl fiatal voltam a dohányzáshoz. Életem második harmadában dohányoztam – erősen – és határtalanul élveztem is, habár ennek mértéke fokozatosan alább hagyott, ahogy a dohányzás és tüdőrák közti összefüggés egyre inkább egyértelmű lett. Önmagamnak okozok rákot – micsoda borzalom! Életem utóbbi harmadában nem dohányoztam: már túl sokat tapasztaltam ahhoz, hogy bevegyem a cigarettareklámokban szereplő tökéletes emberek hazugságait.

Leszokni a cigarettáról: ez volt életem legnehezebb időszaka, de egyben a legnagyobb elégedettséggel is ez töltött el. Egy vasárnap reggel - valamikor 1962 tavaszán - lüktető fejfájásra ébredtem, a torkom szárazabb és mocskosabb volt a Mojave sivatagnál, ami odakinn volt az ajtóm előtt. Patnak elugattam, hogy „Rendben, a fene egye meg, ezt a dobozt még elszívom, aztán abbahagyom!”

Nem telt sok időbe, és estére ott álltam üres kézzel, türelmetlenül, mérgesen és eltökélten. Másnap reggel leírhatatlanul ideges voltam. Amikor szokás szerint feljelentkeztem a Vadászgép Műveleti Központban, emlékeztettek arra, hogy aznapra elígérkeztem egy útra: Ted Sturmthalt, az egyik B-70-es berepülő pilótát kell elkísérnem a jobb oldali ülésen a B-52-es új hajtóműveinek rutinellenőrzésére. Tednek szüksége volt valakire, aki megfelelő képesítéssel rendelkezik ahhoz, hogy átlökjön pár kapcsolót a másik állásába. Ezeket baloldalról nem érte volna el - legalábbis, úgy biztosan nem, hogy eközben 36,6 Celsius fok környékén maradjon a testhőmérséklete.

A bökkenő csak az volt, hogy a vánszorgó szörnyeteggel négy órán át kellett fenn maradnunk, ami épp arra elég, hogy egy bombázó pilótája kezdje magát otthonosan érezni. Ennyi idő azonban már legalább a duplája annak, amit egy magára kicsit is adó vadászpilóta a levegőben szeret tölteni - és, természetesen, egy örökkévalóság annak, aki alsó hangon is egy masszív delirium tremensre készül, mint a nikotinhiány legenyhébb tünetére.
 
De az ígéret, az ígéret. Ráadásul úgy naplózhattam repülési órákat, hogy közben csak pár kapcsolót kellett átbillentenem: így aztán útra keltünk. Ennyire nyomorultul még sosem éreztem magam a repülés négy órája alatt, és ez idő alatt bebizonyítottam Tednek, hogy a vadászpilóta valóban fura szerzet. Mint fogzáskor a csecsemők, folyamatosan nyáladzottam, rágcsáltam az ujjhegyemet, a ceruzáimat, a zsebkendőm sarkát.
Képzeletbeli füstkarikákat fújtam, mélyen letüdőztem a levegőt, amit aztán kicsi, szaggatott pöffentésekkel fújtam ki ismét. Ted nagyon furcsán nézett rám, amikor végre leesett nekem, hogy épp a rám bízott egyik kapcsoló felé nyúl. Gyorsan átállítottam a kapcsolót - és vele együtt három vagy négy hozzá hasonló másik kapcsolót is. Mindent elszúrtam, amihez csak hozzáértem, és biztos vagyok benne, hogy Ted legalább annyira örült a leszállásnak, mint amennyire én örültem neki.
 
A hetek múlásával a helyzet aztán apránként javult, és végül eljutottam oda, hogy egy egész nap eltelt anélkül, hogy akár egyszer is a cigarettára gondoltam volna. Három hónappal azután, hogy letettem a cigit, másodjára kellett a Brooks Légibázisra mennem egészségügyi vizsgálatra, ahol az előző év kaptatóját a futópadon újfent megismételhettem. Meglepetésemre 20 százalékkal jobban teljesítettem annak ellenére, hogy súlyom nem változott, illetve az edzéstervemet sem módosítottam egy jottányit sem – a különbséget az a napi két doboz cigaretta jelentette, amit nem szívtam el."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Ha a társad székelt, te szagoltad; ha a vizelete véletlenül melléfolyt, buborék formájában épp úgy nekiütközhetett az arcodnak, ahogy az övének." Ezekre is fel kell készülni, ha az ember két hetet akar a világűrben eltölteni egy Volkswagen Bogár méretű helyen. Márpedig a Gemini 7 küldetése két hétig tartott. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A kabin volt egyben az iroda, a tanulószoba, a konyha, a nappali, a háló, a fürdő és a laboratórium. Ketten voltunk odabenn, és erről sosem feledkezhettünk meg. Ha a társad székelt, te szagoltad; ha a vizelete véletlenül melléfolyt, buborék formájában épp úgy nekiütközhetett az arcodnak, ahogy az övének. Soha nem tisztálkodhattál rendesen, egyetlen egyszer sem. Nem borotválkozhattál, és forró kávé sem volt. A testedre rögzített érzékelőket nem lehetett levenni. Tizennégy nap erejéig ilyen otthon várt Bormanre és Lovellre. [Az alábbi képen a Gemini 7 látszik, a fotót a Gemini 6 legénysége készítette.]

Arra lehetett számítani, hogy a két hét során kondíciójuk fokozatosan romlik majd, csak azt nem tudta senki megmondani, hogy ez milyen mértékű lesz: csak menet közben derülhetett ki, nem lehetett a repülés előtt kipróbálni.
Az igazság pillanata a légkörbelépéssel kezdődik, amikor a föld gravitációja újra átveszi a hatalmat testük fölött. Akkor - és csak akkor - derül ki, hogy képességeiből mennyit felejtett a test, és mennyire gyengült le. Pár dolog jól ismert volt. Először is, a súlytalanság önmagában viszonylag jótékony hatású. A gravitáció kérlelhetetlen tömegvonzása híján a test izmainak kevesebbet kell dolgozniuk. Különösen igaz ez a szívizomra, aminek nem kell fáradtságos munkával felfelé pumpálnia a vért, mivel nincsen „felfelé”. Ha a földön állunk, szívünknek nem csak a könnyebbik úton, a lábunk felé kell pumpálni a vért, hanem fölfelé, a fejünkbe is: eközben pedig le kell győznie a gravitációt, ahogy egy dimbes-dombos város vízvezetékrendszere is eljuttatja a vizet mindenhova.

Ezzel szemben zéró g-nél a szívnek mindössze az artériák és a hajszálerek belső ellenállását kell legyőznie (az ún. „periférikus ellenállást”), ami jóval kevésbé fáradtságos, mintha a gravitációt is le kellene küzdeni. Alapesetben itt a földön a vérünk azért nem folyik vissza, és gyűlik össze testünk legkülönbözőbb pontjaiban, mert stratégiai helyeken, billentyűk vannak a vénáinkban, amik egyirányba továbbítják a vért. (Érdekes az ember és a zsiráf keringésének összehasonlítása. A zsiráf két nyaki vénájában találhatók ilyen billentyűk, ezek lezáródnak, valahányszor az állat előrehajol inni vagy táplálkozni. Ezzel megakadályozzák, hogy a gravitáció hatására a vér végigzúduljon az állat nyakán a fejébe, ami miatt esetleg megpattanhatnának agyában az erek.)

Az emberi testben az „elhasznált vér” ezeken a vénákon keresztül jut vissza a szívhez újrahasznosítás céljából. A vénák billentyűinek szabályozását és finomhangolását a vegetatív idegrendszer végzi, amit tudatosan nem befolyásolhatunk. Az űrben ezek a billentyűk kevésbé hasznosak, mivel nincs semmi, amiért a vér lefelé, a lábak irányába visszafolyna, így pár nap elteltével a vegetatív idegrendszer gondol egyet, és azt mondja: „A fenébe az egésszel”: ettől kezdve nem szabályozza olyan alaposan a billentyűk működését. Ezzel egészen addig nincs is semmi gond, amíg súlytalanságban vagyunk, de a légkörbe lépés során a gravitáció bosszút áll, és nagy erőkkel újra támadásba lendül: hirtelen nagyon nagy szükség lesz a billentyűk megfelelő működésére. Sajnos, a szervezetnek egy időbe beletelik, amíg újra visszazökken az eredeti kerékvágásba, ezalatt pedig az asztronauta általában kóvályog, különösen álló helyzetben, mivel a vér ekkor még hajlamos összegyűlni teste alacsonyabb régióiban, és a billentyűk megfelelő segítsége nélkül a szívnek kemény munkájába kerül, mire a vért a fejbe pumpálja.

A feledékeny billentyűkön kívül, a szervezet állapota sok más szempontból is leromlik, ha nincs gravitáció, amit le kellene küzdenie. A gravitáció az az erő, ami ellen dolgozunk, miközben „nehéz” cuccokat cibálunk „felfelé” a lépcsőn: ilyen terhelés nélkül nincs szükség vastag, erős csontokra, vagy jó kondiban lévő izomzatra, ahogy egy ágyban fekvő embernek sincsen szüksége ezekre.
Tulajdonképpen pszichológiai szempontból a súlytalanság sok mindenben olyan, mintha hason feküdnénk: minden más földi tevékenységnél jobban hasonlít rá. Ennek tudatában hogyan készítse fel valaki a szervezetét az űrrepülésre? Ebben a kérdésben nagyon megosztott volt az asztronauta-csoport.

A bonviván Wally Schirra abból indult ki, hogy egy pihentető élményre csakis pihenéssel lehet legjobban felkészülni. A matematikus Neil Armstrong úgy vélte, hogy egy ember részére meghatározott számú szívdobbanás adatik meg az életben, és nem szándékozott végzetét azzal siettetni, hogy nagyobb tempóra kapcsolja szívét a gyakorlatok közben.

Az övével ellentétes álláspontra helyezkedtek az atlétikus alkatúak, közülük is kiemelkedett Ed White, aki számára egy átlagos nap 5 kilométeres laza futással indult, és féltucat squash, esetleg kézilabda mérkőzéssel ért véget. A két véglet közt, a haranggörbe kupolája alatt volt a többség. Ők úgy voltak vele, hogy a testedzés segít, és akár szerették, akár gyűlölték, mindenesetre csinálták, és nem lázadoztak ellene: olyan sportot űztek vagy gyakorlatot végeztek, ami szerintük egyéni igényeiknek leginkább megfelelt.  

Meglepő módon a NASA nem rendelkezett hivatalos edzésprogrammal, és teljesen ránk bízták, hogy csak keveset, sokat, vagy éppen semmit sem edzünk. Az MSC-nél egy nagyon szép edzőtermet alakítottak ki, amit csak nekünk tartottak fenn: ebben két kézilabda-, és két squash-pálya is helyet kapott. Alaposan ki volt használva, különösen déltájban, amikor az asztronauták megdupláztak érdemeiket azzal, hogy ebéd helyett a testedzést választották."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu