"Előre-hátra himbálóztam a narancs és fehér színű ejtőernyő kupolája alatt. Aztán felnéztem, és legnagyobb rémületemre apró lyukakat fedeztem fel rajta!" Első katapultálásának történetéről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 7 repülési terve eléggé egyszerű volt, mivel a küldetés során nem kellett űrrandevút végrehajtani, és attól kezdve, hogy csak egyetlen űrjármű bolyong az égen, az időzítés nem különösebben húsbavágó. Nem ez volt a helyzet azokon a repüléseken, amikre űrrandevút is beterveztek: itt a másodperc töredékén múlt, hogy a Gemini és céljárműve, az Agena, egy helyen, egy időben, azonos sebességgel találkozik-e egymással. A Gemini 7-es felkészítő tréningjein leginkább az indítást, a légkörbe való visszatérést, a különböző kísérletek kivitelezését, valamint a vészforgatókönyvet gyakoroltuk.

Utóbbi soha véget nem érő részét képezi a pilóta kiképzésének. Időnként újra és újra át kell ismételni a vészhelyzet során teendő lépéseket, függetlenül attól, mennyire tapasztalt pilótáról van szó. A bajban követendő eljárásokat annyira mindenképpen le kell porolni magunkban, hogy a körülményektől függetlenül képesek legyünk gyorsan és pontosan reagálni.

Ennek fontosságáról még 1956-ban, egy szép napon magam is drámaian meggyőződhettem a franciaországi Chaumont közelében. Szombat délután volt, és F-86-osommal egy NATO hadgyakorlaton vettem részt, miközben kis magasságon, erdők és gazdaságok fölött repültem: feladatom a földön rekedt „szövetséges” katonák felkutatása volt. Ha rájuk bukkantam, előre megbeszélt módon jeleznem kellett, majd koordinátáikat meg kellett adnom a közelben várakozó helikopterek részére: ezután felszálltak, és kimenekítették az embereket az „ellenséges” vonalak mögül.

Hirtelen éles ütést éreztem, és a pilótafülkét világosszürke füst kezdte megtölteni. Rádión átszóltam a tőlem oldalra repülő Charles E. Sexton hadnagynak, és kértem, hogy vegye közelebbről szemügyre a gépet. Ezzel egyidejűleg lassú emelkedésbe kezdtem, és a közeli Chaumont légibázis felé vettem az irányt. Amire Sexy felzárkózott, a füst olyan tömény lett, hogy a műszereket is alig láttam, de azt mindenesetre megállapítottam, hogy a tűzjelző fényei még nem villantak fel.

Az F-86-oson két ilyen fényforrás volt, egyik a gép elején, a másik a gép hátulján jelezte a tüzet. Előbbi különösen rosszat jelentett, mivel közismert volt, hogy a felvillanását követő egy-két másodpercen belül az egész gép felrobban. Megnyomtam az ellenőrzőgombot, hogy lássam, vajon az izzók rendben működnek-e: mindkettő felvillant.
Szerencsére Sexy ekkorra már észrevette a pilótafülke mögött elharapódzó tüzet, és a rádión kiabálta, hogy „Tűz van. Kifelé, kifelé!” Amilyen gyorsan csak tudtam, összegörnyedtem, lerobbantottam a fülketetőt (ha nem hajoltál előre, a távozó tető fejbe vágott), majd kiegyenesedtem, és végigmentem az ilyenkor szükséges teendőkön. Ezután az ülés alatti robbantótöltet begyújt, és sínek segítségével kilövi az ülést a gépből, velem együtt. [Képünk illusztráció, éppen egy F-16-os pilótája katapultál.]
 
Egyáltalán nem érzékeltem a mozgást: az egyik pillanatban még a pilótafülkében voltam, a következőben már odakinn bukdácsoltam erős széllökések közepette. A sisakom lerepült. Lenyúltam, és kicsatoltam a biztonsági övet, ezzel megszabadulva a hányódó üléstől, majd azonnal a mellkasom bal oldalán lévő D-alakú gyűrűt rántottam meg.
Ezután nagyon sokáig nem történt semmi – legalábbis, akkor egy örökkévalóságnak tűnt számomra. Végül egy hatalmas rántást éreztem, és előre-hátra himbálóztam a narancs és fehér színű ejtőernyő kupolája alatt. Aztán felnéztem, és legnagyobb rémületemre apró lyukakat fedeztem fel rajta! Vajon nagyobbodni fognak?

A figyelmemet annyira lekötötte a lyukak átmérőjének méricskélése, hogy elvesztettem a kabalának számító D-alakú gyűrűt, és még azt sem vettem észre, hogy milyen gyorsan közeledik felém a föld. Aztán, az utolsó pillanatban egy hiábavaló kísérletet tettem arra, hogy megfelelő helyzetben érjek földet. Egy cementes zsák módjára érkeztem le, hátrafelé bucskázva, egyenesen bele a puha szántásba.

Feltápászkodtam, ejtőernyőmet felnyaláboltam, majd a sisakom és a D-alakú gyűrű után néztem: mindhiába. Sexy eközben értesítette a várakozó helikoptereket, és mielőtt még bárkivel találkozhattam volna a földön, máris egyikük fedélzetén találtam magam.
A helikopter pár kilométerrel arrébb, a Chaumont AFB kórház udvarán tett le, mivel katapultálást követően előírás egy orvosi átvizsgálás. Intettem a pilótának, ő visszaintett, majd elrepült. A kórház bejáratához mentem. Zárva. Bár kis kórházról van szó egy kis amerikai bázison, ráadásul hétvégén, de valaki csak van a közelben. Végül, az épület túloldalán nyitva találtam egy ajtót, végigmentem egy-két lesötétített folyosón, mire megláttam egy kivilágított irodát.
Belépve udvariasan érdeklődtem az orvos felől, de az egyfős személyzet nagyon izgatottnak tűnt, és egyre csak azt kiabálta: „Nincs orvos! Nagy baleset történt, az orvos kiment a helyszínre!” Mikor? „Nemrég. Nagy baleset!” Ez lennék én. „Nem. Nagy baleset!”

Végül sikerült meggyőznöm a fiatalembert, de igazából mindegy volt, hiszen csak a kóborló orvos írhatta alá a szükséges papírokat, aki jelenleg a határt egy négykerék meghajtású mentőautóvá átalakított teherautón járta, miközben testek után kutatott a becsapódás helyszínén.
Amikor aztán órákkal később visszajött, már az összes papírmunkával megvoltam. Megvizsgált, és illedelmesen megjegyezte jelentésében: „A beteg megfelelő pihenésben és étkezésben részesült a balesetet megelőző két (2) nap során. Ellátásra nem szorult, a gyógyszert nem szed, alkoholt mértékletesen fogyaszt. Legutóbbi orvosi vizsgálata ’55 októberében volt.”

A bázisomról egy T-33-asat küldtek értem, és alig pár óra elteltével, én már le is telepedtem a Chambley Officers’ Club bárjába, mértékletesen kortyolgatva az alkoholt, miközben egy kis létszámú, de annál válogatottabb hallgatóság körében - köztük életem nőjével, Pat Finnegan-nel - újra felelevenítettem a történteket. Megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy az F-86-os egy erdőre zuhant, és senki nem sebesült meg. Legsúlyosabb sérülésem mindössze egy lehorzsolt térd volt, habár a későbbiekben nagy kísértést éreztem, hogy a gerincem porckorong-problémáit a katapultálás során keletkező óriási g-erők (szemgolyók lenn) számlájára írjam.
Megtudtam azt is, hogy az ernyő kupolájának apró lyukai nem számítanak ritkaságnak – ezeket a nyitás közben fellépő súrlódás hője okozza, ami megolvasztja az ernyő nejlonanyagát. Később kiderült, hogy a tüzet a rádió okozta, ez gyújtotta be a szivárgó üzemanyagból összegyűlt tócsát.

Ennél is fontosabb volt azonban az a tanulság, amit a történtek után levonhattam magamban. Az volt legmegnyugtatóbb tudat, hogy a korábban begyakorolt módon jártam el mindenben. Sok mindent helyesen tettem: épp eleget maradtam a gépben ahhoz, hogy a katapultáláshoz megfelelő magasságot érjek el, de még azelőtt elhagytam, hogy a robbanást kockáztattam volna. A memorizált eljárásokra tisztán emlékeztem, amikor szükségem lett rájuk, és gyorsan, pontosan hajtottam végre ezeket. Röviden összegezve: nagyot nőtt az önbizalmam - már ami a vészhelyzetben nyújtott teljesítményemet illeti."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.