Kezdetben a szimulátor egy osztályterem volt, ahol a pilóták elképzelték a kapcsolókat, és a gép mozgását. Pár évvel később nagyot változott a világ. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Azokban az időkben, amikor F-86-asokkal száguldoztunk, még nem volt szimulátorunk. Az osztályteremben úgy gyakoroltunk, hogy elképzeltük a szükséges kapcsolókat és mozgásokat, más esetben kisétáltunk a gépekhez, vagy bementünk a hangárba, és a pilótafülkében ülve a kapcsolók helyzetét és funkcióját memorizáltuk. A legfontosabbakat pedig csukott szemmel is meg kellett találnunk.

A Gemini-program idején már körberöhögtük volna ezt a puritán egyszerűséget: a szimulátor az űrhajó fülkéjének pontos mása volt, és a különböző műszereket, kapcsolókat egy számítógéppel kötötték össze, amitől aztán valóságos adatokat jelenítettek meg a kijelzők, ha pedig a pilóta átállított egy kapcsolót, vagy arrébb mozdított egy kart, a szerkezet aszerint reagált. A Gemini 7 jó alkalom volt arra, hogy közelebbről megismerkedjek a szimulátorral, és mivel az űrrandevút nem kellett gyakorolni, magára a szerkezetre, annak kezelésére és a vészhelyzet esetén követendő eljárásokra koncentrálhattam.

Idővel aztán beletanultam a Geminibe, és szerelmes lettem a Gemini 7-esbe. Én akartam repülni vele, és egészen az indításig nem is lehettem teljesen biztos abban, hogy ez nem következik-e be: ha ugyanis megbetegedne valaki az elsődleges legénységből, akkor - tartaléklegénység lévén - Ed-del kettesben mi repülhetnénk.

Jelzem, nem Frank és Jim balszerencséjében reménykedtem, egyszerűen csak felkészültem egy nem is olyan elvont lehetőségre. Visszatekintve már el nem tudom képzelni, miért akartam, hogy tizennégy napra bezárjanak egy férfi klozetba, ráadásul egy olyan küldetésen, amin még egy űrrandevúra és űrsétára sem került sor. Ahelyett, hogy inkább szép nyugodtan kivártam volna a későbbi rövidebb, de annál izgalmasabb Geminis repülések valamelyikét.

Ahogy 1956 augusztus 16-a volt az a nap, amikor F-86F 52-5244 típusú gépem ki akart gyulladni, ugyanúgy 1965 október 25-e az Agena 5002, a Gemini 6-hoz tartozó céltárgy nagy napja volt – ekkor lőtték fel ugyanis a magasba.

A Gemini 6 legénysége végignézte az Atlas hordozórakéta tetejére szerelt Agena hibátlan indítását, majd szorgosan kezdtek készülődni saját startjukra. De hat perccel később szörnyű hírek érkeztek. Amikor az Agena főhajtóműve bekapcsolt, a telemetriai adatok hirtelen elakadtak, és Cape radarjai egy helyett öt vagy hat különböző céltárgyat jeleztek. Szemlátomást balul ütött ki a főhajtómű indítása odafenn, emiatt aztán az egész szerkezet felrobbant. A Gemini 6 legénysége – Wally Schirra és Tom Stafford – már alig várta, hogy végrehajtsa az első űrrandevút és a dokkolást, de céltárgy nélkül csak álltak ott felöltözve, immáron feladat nélkül. Egy gyors újratervezést követően a Gemini 7 lépett az Agena helyére: ez lett a Gemini 6 újdonsült céltárgya.

Természetesen, tényleges dokkolás, fizikai kontaktus nem jöhetett létre a két jármű közt, de mivel a Gemini 6 küldetésének bonyolultabb része az űrrandevú végrehajtása volt, végül az a döntés született, hogy a Gemini 7 játssza a céltárgy szerepét, és ennek révén jutunk adatokhoz az űrrandevúval kapcsolatban. Így nem kell az időt vesztegetni egy újabb Agena megépítéséig.
Ez nem sokban befolyásolta a Gemini 7 repülési tervét; mindössze annyi történt, hogy az egyazon indítóállásra váró két űrhajó helyet cserélt egymással: Gemini 7-esünket a Gemini 6 követte. A földi személyzet - miután kijavította az 7-es startja által az indítóállásban okozott károkat - a Gemini 6-ot ugyanoda állította fel, ahonnan nemrég a 7-es indult. Úgy tűnt, hogy talán sikerül mindkét űrhajót tíz nap különbséggel repülésre bírni - még 1965 vége előtt.

A Gemini 6 küldetése épp annyira volt rövid, amennyire a 7-es hosszú volt. Borman eltökélte magát, hogy tizennégy napig marad odafenn; Schirra viszont legalább ennyire elszánt volt abban, hogy a sikeres űrrandevú után a lehető leghamarabb visszatérjen a földre. Tom Stafford űrsétát szeretett volna, Wally viszont hallani sem akart erről. A tudósok indítványozták, hogy a legénység végezzen kísérleteket a repülés alatt, de Wally csak nevetett rajtuk: az egyszerűségre, a rövidségre és a sikerre törekedett – utóbbi záloga egész biztosan az első kettő volt.
Ő rendelkezett a világ legjobb emberalapú számítógépével, Tom Stafforddal, így alaposan körüljárhatták az űrrandevú kérdéskörét minden irányból. Mihelyt túl voltak ezen, Wallynak semmi más dolga nem maradt, mint a kabin ablakán át bemutatni a haditengerészek seregen belüli felsőbbrendűségét kifejező egyezményes jelét a másik űrhajó legénysége részére, eljátszani harmonikáján pár hangot a „Jingle Bells”-ből Frank és Jim örömére, majd visszajönni a földre, és elszívni egy cigarettát. A marhahúsos szendvicsügyben érintett John Youngot minden bizonnyal elevenen megnyúzták volna egy hasonló húzásért, de Wally lendületével valahogy ez is jól sült el."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.