"Elsőként szögezzük le: mindaddig, amíg valaki nem látta a Gemini kabinját, elképzelése sem lehet arról, milyen lehet egy vagy két hétig bezárva lenni oda. Átkozottul szűk ugyanis: kisebb hely van benne, mint egy Volkswagen első ülésén." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"1965. augusztus 21-én délelőtt 9 órakor Gordo Cooper és Pete Conrad megkezdte nyolcnapos küldetését a Gemini 5 fedélzetén. Az orvosi célú kísérleteken felül (ezek többnyire a Gemini 7 kísérletek rövidített verziói voltak) a Gemini 5 feladata az volt, hogy első alkalommal kipróbálják az üzemanyagcellákat és az űrrandevúhoz használatos radart. A radar teszteléséhez egy speciális tokot rögzítettek az űrhajó adapter-egységére, amit röviddel azután, hogy Gordo és Pete pályára állt, szabadjára engedtek. A tokot radar transzponderrel és villogókkal látták el. Feladatuk egy bonyolult űrrandevú végrehajtása volt, aminek során a tokot kellett az égen át üldözniük, de sajnos az oxigéntartályban mért alacsony nyomás miatt csínján kellett bánni az elektromos árammal, és az üzemanyagcellák nem tudtak a randevúradar működtetéséhez elegendő áramot előállítani. Ennek ellenére a radar rövid ideig azért üzemelt, az üzemanyagcellák jól teljesítettek, és az oxigéntartály nyomása szépen helyreállt, így lehetővé vált, hogy kitöltsék a küldetés tervezett nyolc napját.

Talán azért, mert hiányoztak az Ed White űrsétáját kísérő izgalmak, vagy mert csak a Gemini 7 küldetésre voltam ráhangolódva, vagy esetleg valamilyen teljesen más okból, de a Gemini 5 egy érdektelen, unalmas küldetésnek tűnt számomra, és még Pete Conrad szokásos fortyogását sem lehetett hallani. A földre visszatérő legénység fáradtnak, kiszáradtnak és legyengültnek tűnt, így a Gemini 7-es többi asztronautájával együtt csak találgatni tudtuk, mennyiben lesz más egy tizennégy napos repülés a nyolcnaposhoz képest.

Elsőként szögezzük le: mindaddig, amíg valaki nem látta a Gemini kabinját, elképzelése sem lehet arról, milyen lehet egy vagy két hétig bezárva lenni oda. Átkozottul szűk ugyanis: kisebb hely van benne, mint egy Volkswagen első ülésén, ráadásul a pilóták között egy nagy konzol is helyet kapott – mintha egy színes TV lenne egy VW-ben, és ez választana el két felnőttet egymástól.
A Geminiben egy 175 centis ember még teljesen kinyújthatta a testét, de ha valaki csak egy kicsit is magasabb, már beveri a fejét az ajtóba, vagy beüti a lábát a padlólemezbe. Esetleg mindkettőt.

Egy katapultálás esetére az optimális testhelyzet biztosítása olyan ülést eredményezett, ami legalább olyan méretes és kényelmetlen, mint egy XIII. Lajos korabeli szék. Az ülésből képtelenség kikászálódni, mivel nincs hova. Meggyőződésem, hogy a földön, egy g-nél, senki nem bírna ki a Geminiben nyolc teljes napot. Szerintem még a legmotiváltabb ember is szó szerint megőrülne jóval azelőtt, hogy sajogni kezdene minden tagja, lemerevednének és begörcsölnének végtagjai, és mielőtt úgy általában nagyon nyomorultul érezné magát.
Sosem bírtam egyhuzamban három óránál többet a Gemini-szimulátorban ülni, pedig az a vízszinteshez képest mintegy 30 fokkal hátrébb is volt döntve, hogy az ülés benne a lehető legkényelmesebb legyen. [Az alábbi képen Ted Freeman és Roger Chaffee épp a Gemini-szimulátorban üldögél.]

Akkor mégis hogyan bírta ki Cooper és Conrad, és miből gondolta Borman és Lovell, hogy tizennégy napig kibírják majd benne? A válasz a súlytalanságban rejlik. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy az asztronauta ülepe szabadon lebegjen az ülés fölött, helyreállítja a keringést, megelőzi a felfekvést, és általában véve a két ember úgy száguldozhat Volkswagenjében, hogy a gravitáció eközben nem préseli valamijét a kabin valamelyik részéhez.

A súlytalanság okozta megkönnyebbülés ellenére a Geminiben lenni nem volt túl rózsás. A pilótafülke kicsi volt, ahogy a két ablaka is, a szkafanderek pedig méretesek voltak, sok helyet elfoglaltak, és milliónyi dolgot kellett állandóan a helyére visszarakni - majd újra visszarakni. A tárolórekeszek hosszúak, mélyek és keskenyek voltak, ami azt jelentette, hogy ha a keresett tárgy történetesen alul volt, az egész fülke szó szerint tele lett mindenféle mással, amiket aztán össze kellett gyűjteni, vissza kellett tuszkolni dobozukba: ekkorra valószínűleg az ember már elvesztette azt, amit eredetileg keresett, így lehetett elölről kezdeni az egészet, mint egy véget nem érő húsvéti tojás-vadászatot."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az űrhajósok inkább a letartóztatást választották volna, semhogy kinyissák táskájukat egy repülőtéri ellenőrzés során: az ugyanis széklet- és vizeletmintákkal volt tele. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Soha senki meg nem kérdezte volna nagy nyilvánosság előtt, de az előadások után elkerülhetetlen volt, hogy valaki az autogram-vadászok közé vegyülve oda ne sompolyogjon hozzánk, és a fülünkbe ne súgja: „Mondjuk, mindig is kíváncsi voltam, hogy ti, srácok … izé… szóval tudjátok … hogyan, szóval, mentek ki a mosdóra odafenn?” Engedjék meg, hogy idemásoljam a hivatalosan elfogadott Gemini 7-es eljárásrendet, ami  a WC-zés rendjét szabályozta.

Kezelési Útmutató
Kémiai Vizeletmennyiség-mérő Rendszer (CUVMS)
Kondom csatlakozó

1.  Tekerje le a gyűjtő/keverő tasakot a szelektáló-szelepről.
2.  Helyezze péniszét a bemeneti nyílásba, ellenőrizze a szelepet és csavarja fel a latex csatlakozót a péniszére.
3.  Fordítsa el a szelektáló-szelep gombját (óramutató járásával megegyező irányba) a „Vizelés”-pozícióba.
4.  Vizeljen.
5.  A vizelés végeztével fordítsa a szelektáló-szelep gombját a „Minta” állásába.
6.  Csavarja le a latex-csatlakozót, és vegye ki péniszét.
7.  Vegyen ki egy mintavételi tasakot a tárolórekeszből.
8.  Tüntesse fel a tasakon a szükséges információkat.
9. Helyezze a mintavételi tasak gallérgyűrűjét a szelektáló-szelep mintavételi peremére, majd fordítsa a gallérgyűrűt 1/6 állásba, és rögzítse.
10. Nyomkodja meg a gyűjtő/keverő tasakot, hogy a vizelet alaposan összekeveredjen a kémiai jelzőanyaggal.
11. Forgassa el a mintavételi kart 90 fokban oly módon, hogy a mintavételi tű átszúrja a tasak gumizárját.
12. Préseljen ki a gyűjtő/keverő tasakból mintegy 75 cc-t a megjelölt vizeletből a mintavételi tasakba.
13. Forgassa vissza a mintavételi kart 90 fokkal úgy, hogy a tű teljesen kijöjjön a tasakból.
14. A vizelettel teli mintavételi tasakot távolítsa el a szelektáló-szelepről.
15. Tárolja el a feltöltött mintavételi tasakot.
16. Csatlakoztassa a CUVMS-t az űrhajó fedélzeti szennyvízvezetékére a gyors eltávolító használatával.
17. Fordítsa el a szelektáló-szelepet a „Kifúvás” pozícióba.
18. Hozza működésbe az űrhajó fedélzeti szennyvíz-rendszerét.
19. Csatlakoztassa le a CUVMS-t az űrhajó fedélzeti szennyvíz-vezetékéről a gyors eltávolító használatával.
20. Csavarja a gyűjtő/keverőtasakot a szelektáló-szelep köré, és tegye el a CUVMS-t.

A Gemini 7 jelvényét a legénység tervezte: ezen egy fáklyát (nem, nem egy CUVMS-t) tartó kéz látható, ami a maratoni futót jelképezi. Ez teljesen helyénvaló dizájn volt, mivel a Gemini 7-esre maratoni kéthetes küldetés várt, feltéve, hogy gép vagy ember nem dobja be hamarabb a kulcsot. A Gemini-program két fő célja az volt, hogy megtudjuk: a súlytalanság elviselhető-e a holdutazáshoz szükséges ideig (nyolc napig), illetve, két űrjármű randevúja kivitelezhető-e a világűrben.

A Gemini 7 küldetést pont annyival tervezték hosszabbra egy holdutazás idejénél, amennyi ahhoz kellett, hogy biztonságos ráhagyással meggyőződhessünk veszélytelen voltáról. Emellett a Gemini 7 két korábbi küldetés folytatásának tekinthető: a Gemini 4 négy napot, a Gemini 5 nyolc napot töltött a világűrben. Űrrandevút nem terveztek, lévén ez egy elsősorban orvosi kísérletekre szabott repülés volt - orvosi vizsgálatok valóságos orgiájával. Ha egy olyan egyszerű dolog, mint amilyen a vizelés, húsz lépésből oldható meg, vessünk egy pillantást a Geminis orvosi kísérletekre; ezeket mind a Gemini 7-esen kellett végrehajtani:

M-1 Kardiovaszkuláris kondicionálás
M-2 Testedzés repülés közben
M-3 Fonokardiogramos vizsgálat repülés közben
M-5 Testfolyadékok bioelemzése
M-6 Csontok ásványi anyag tartalmának csökkenése
M-7 Kalcium-háztartás vizsgálata
M-8 Alvásvizsgálat repülés közben
M-9 Emberi otolith szervek működése

A fenti orvosi célú méréseken kívül (elképzelésem sincs mi történt az M-2-vel) további tizenegy tudományos, műszaki vagy katonai kísérletre is sort kellett keríteni a küldetés alkalmával. Az orvosi kísérletek általában a repülés előtt, alatt és után mért adatok összehasonlításából álltak, így próbáltak a súlytalanság szervezetre gyakorolt hatásaira következtetni. Pár kísérlet csak mérésből állt, más esetekben a szervezet lassú leépülésének megakadályozása volt a cél. Utóbbiak közé tartozott az M-1, ennek keretében Pete Conrad (Gemini 5) és Jim Lovell (Gemini 7) combjára egy-egy felfújható gyűrű került, ami – függetlenül attól, hogy éjjel volt-e, vagy nappal - bizonyos időközönként felfúvódott, és megszorította a combokat, amivel a kutatók a gravitációt elég nyers formában kívánták imitálni.

Azt remélték, hogy a vegetatív idegrendszer stimulálásával visszatérésük után jóval gyorsabban jönnek majd helyre az asztronauták. Társaikat - Gordo Coopert az 5-ösön, és Bormant a 7-esen - már nem szerelték fel ennyire, ők voltak a kontroll. A testgyakorlatoknak szintén jótékony hatást tulajdonítottak. Az M-3 egy szimpla rugó volt, egyik végén fogantyúval, másik végén egy nejlon hurokkal. Az expander 30 centis tágításához 220 - 270 N erőt kellett kifejteni. Ha a hurkot rárakjuk a lábainkra, majd kezünkkel húzzuk magunk felé a fogantyút, elég alaposan megdolgoztathatjuk végtagjainkat. Ha a meghatározott számú gyakorlat közben, illetve azt követően is megmérjük pulzusunkat, a kapott értékek összevethetők a gyakorlat előtt mértekkel.

Az M-4 kísérlet során a szívhangokat (és az esetleges szívizom kifáradást), míg az M-5-tel a test folyadékveszteségét mérték. A szervezet az űrben veszít folyadéktartalmából, mivel a súlytalanság miatt több vér gyűlik össze a mellkasi területen, ahol a receptorok tévesen azt hiszik, hogy megnövekedett a testünkben keringő vér mennyisége, ezért fokozott vizelésre utasítják a szervezetet. A folyamat hátterében álló mechanizmus meglehetősen bonyolult, amiben közrejátszik az ADH és az aldoszteron nevű hormonok kiválasztása is.

Az M-6 vizsgálat során a súlytalanság csontsűrűségre gyakorolt hatására voltak kíváncsiak. Ez abból állt, hogy összehasonlították a repülés előtt a kézről, valamint a sarokról készült röntgenfelvételeket a visszatérést követően készített felvételekkel.

Az M-7 (kalcium-háztartás) vizsgálat igazán trükkös volt. A repülés előtt és alatt nagyon pontosan meg kellett mérni a szervezetbe bevitt, illetve az onnan távozó kalcium mértékét. A kalciumbevitelt kontrollálták, tekintve, hogy több héttel a küldetés előtt csak olyasmit ehettünk és ihattunk, amit a kísérletezgető orvosok elrendeltek számunkra, és ők természetesen tudták, minek mennyi volt a kalciumtartalma. Még a martinimet is megmérték. Ha valamit nem ettünk vagy ittunk meg teljesen, a maradékot precízen lemérték.

A kimeneti oldal még komplikáltabb volt, hiszen a kalcium vizelettel, széklettel vagy izzadással is távozhat a szervezetből. Speciális jégernadrágokat hordtunk, amiket használat után visszaszolgáltattunk. Desztillált vízben fürödtünk, és a piszkos fürdővizet mindig hátrahagytuk elemzésre. Bárhova mentünk, üvegeket és jégkrémes dobozokat vittünk magunkkal a vizelet- és székletminták kedvéért. Ezeket az orvosok speciális aktatáskába csomagolták arra az esetre, ha hosszabb időre el kellene utaznunk. Hál’ Istennek, ez még a repülőgép eltérítések előtti időkben volt: úgy voltam vele, hogy inkább a letartóztatást választom, semhogy kinyissam az aktatáskámat egy repülőtéri biztonsági ellenőrzés során. A küldetés során az M-7 azt jelentette, hogy leltárt vezettünk, illetve minden egyes vizelést dokumentálni kellett (lásd a húsz lépésből álló ellenőrzőlistát). A székletmintákat kis műanyagdobozokban kellett tárolni, majd egy szekrényben elzárni.

Az M-8 vizsgálattal agyhullámokat mértek, oly módon, hogy elektródákat illesztettek a leborotvált fejbőrre. Ahogy az egyik kísérletező megfogalmazta, „az együttműködésre épülő kutatómunka a következő gyakorlati és tudományos kérdések megválaszolására irányul: lehet-e az agy elektromos aktivitását a fejbőrön át olyan részletességgel rögzíteni, ami egy EEG-vizsgálathoz szükséges, és ennek révén lehet-e hasznos információhoz jutni a legénység alvási-ébrenléti ciklusával, éberségi szintjével és munkakészségével kapcsolatban? …” Ez pontosan az a fajta kísérlet volt, amivel fel lehetett dühíteni a legénységet – bármilyen legénységet. Egy amúgyis bonyolult helyzet ugyanis még bonyolultabb lett a kényelmetlen elektródák, drótok, elektronikus jelerősítők, stb. stb. hozzáadásával. Történt mindez annak érdekében, hogy pár csirkefogó a földön meghatározza, készen állunk-e a munkára, vagy sem.
Ez a „farok csóválja a kutyát” tipikus esete, amikor rossz emberek (orvosok) rossz helyen (föld) rossz információ (agyhullámok) alapján döntenek. Szükségtelen mondani, hogy kicsi volt a lelkesedés az M-8 alapú döntéshozatal további kidolgozását illetően. Az M-9 ezzel szemben egy ártalmatlan kis kísérlet volt, ami a belső fül (itt található egyensúlyozó rendszerünk) működését vizsgálta a súlytalanság állapotában."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A szovjetek 105 grammos holdtalaj-mintája 350 g-vel, fehéren izzón érkezett meg a Földre, ebből 2 mg-ot a Sotheby’s csillagászati áron, 442 500 dollárért vásárolt meg. Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra, a képeket is a könyvből "vettük kölcsön".

"[1970] szeptember 21-én a Luna 16 már egy napja a Holdon állt. A hivatalos források még mindig nem jelentették be, hogy pontosan mi is a kutatók célja a robottal. Jodrell Bank újra erős jeleket észlelt. Valójában a Luna 16 ekkor ellenőrizte a landolási hely pontos koordinátáit, hogy a visszaúthoz a legkedvezőbb pályát meg lehessen határozni. A Luna 16 a holdi egyenlítőnél, a keleti hosszúság 56. fokán szállt le, ami Dimitrij Ohocimszkij passzív visszatérés pályakalkulációja szerint tökéletes helyszín volt a Földre vezető közvetlen úthoz. A visszatéréshez használt rendszert is ekkor ellenőrizték.

Végül minden készen állt a felszállóegység Föld felé indításához. A Luna 16 tetején található egység 520 kilós volt, ezt egy kapszula egészítette ki. A felszálló egységben egy hajtómű volt, a KRD-61, amit az Iszajev tervezőiroda készített: 245 kilónyi hidrazin (UDMH) és nitrogén-tetroxid égetésével a felszállóegység fajlagos impulzusa 313 sec volt. A hajtóművet csak egyetlen egyszer lehetett gyújtani 53 másodperc erejéig, ennyi időre volt ugyanis szükség a 2600-2700 m/s közti sebesség eléréséhez. A közel három napos visszaút során a legnagyobb kihívást a kapszula begyűjtése jelentette a szokásos kazahsztáni leszállókörzeten belül. A felszállás azonban Jevpatorijából nem látszott: a Hold ugyanis az Atlanti óceán fölött volt, így egy Kuba partjainál állomásozó szovjet megfigyelő hajó követte az eseményeket.

Huszonhat órával a holdraszállás után robbanótöltetek léptek működésbe a Luna 16 leszállóegységének tetején. Egy lángsugár kíséretében a felső egység kilőtt, és a távolban csüngő kékesfehér Föld felé vette az irányt. Egyenesen felfelé ment, a hajtómű még mindig dolgozott, ahogy a Hold elhagyásához szükséges szökési sebességre gyorsított. Az egység rádiója ontotta a részleteket a kapszula oldalából kiálló négy antennán keresztül. A Termékenység tengerének felszíne ismét olyan nyugodt lett, mint amilyen a korábbi évezredek során volt. Az elhagyatott leszállóegység maradt az egyetlen nyom, ami utalt a rövid látogatásra. Ez pár napig még sugározta a jeleket, amíg az akkumulátor le nem merült. Úgy tűnik, két műszer volt rajta: egy hőmérő és egy sugárzásmérő.
 
A visszatérő rakéta – benne a kapszulával, a műszeres egységgel, az üzemanyagtartályokkal és a hajtóművekkel – időről-időre visszajelzést küldött állapotáról, ahogy orral a Föld felé haladva egyre közelebb került a légkörbe lépéshez. Az így kapott koordinátáknak a lehető legpontosabbaknak kellett lenniük, hogy minél precizebben meg lehessen jósolni a leszállóhelyét.

A Földtől 48000 kilométerre a kis kapszula levált a műszeres egységről és a rakétáról, bevágódott az atmoszféra felső rétegeibe, először vörösen, majd fehéren világított, ahogy hőmérséklete elérte a 10 ezer Celsius fokot: eközben 350 g terhelés érte. A helikopterek már javában a levegőben voltak, amikor 14 500 méteren kinyílt az ejtőernyő. A kapszula becsapódott a földbe, majd az adók elkezdték a bip! bip! jelet sugározni, amíg a mentőegységek az értékes rakományért a helyszínre nem értek. A matematikusok jó munkát végeztek, a Luna 16 harminc kilométerre a landolásra kijelölt zóna közepétől, a kazahsztáni Zsezskazgantól 80 kilométerre, a várostól délkeletre érkezett.

A kis kapszulát rögtön repülőre rakták, majd azonnal Moszkvába, a Vernadszkij Geológiai és Analitikai Kémiai Intézetbe szállították elemzésre. Valerij Barszukov (1928-92) végezte a holdi talajminta elemzését, később ő lett az intézet igazgatója (1976-92). Rejtély, hogy a tudósok miként nyitották ki a mintát tartalmazó tartályt, mivel a kapszula külseje valószínűleg teljesen egybeégett a légkörbelépés során keletkező hő miatt.
Amikor kinyitották, szürke, szemcsés holdpor ömlött ki belőle – a laza szerkezetű, sötétszürke, feketés por leginkább sötét, nedves tengerparti homokhoz hasonlított. Kis szemcsék voltak a minta tetején, míg a nagyobbak az aljára kerültek, közvetlenül a sziklatörmelék fölötti rétegbe. .
A minta hiába volt csekély (105 g), figyelemre méltó tudományos adatokat szolgáltatott. A fő jellegzetességei az alábbiak voltak:

• Egységes minta volt
• 70 különböző kémiai elemet azonosítottak
• A minta por, valamint finomabb és durvább szemcsék keveréke volt
• Jól tapadt, akárcsak a nedves homok
• A minta összességében a bazaltra emlékeztetett
• Üveg- és fémszerű alkotóelemei is voltak
• Napszélből származó részecskéket is tartalmazott

A küldetés sikere hatalmas győzelem volt. A Luna 16 útján elejétől a végéig minden tökéletesen ment. A rázós szakaszok, amilyen a finom landolás, a fúrás és a felszállás, úgy történt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. „Ez az űrrobot évtizede” – jósolta a szovjet sajtó. A Szovjetunió erősen rájátszott arra, hogy a robotos repülések mennyivel olcsóbbak voltak az olyan emberes küldetéseknél, mint például az Apollo. Azt sulykolták, hogy a robotokkal az embereket nem kell veszélynek kitenni, és mennyire sokoldalú is a használatuk, ráadásul gyakorlatilag bárhol le lehet szállni velük.

A NASA és nyugati megfigyelők számára a Luna 16 igazi jelentősége másban nyilvánult meg: küldetése megerősítette, amit sokan gyanítottak - ha nem mindenki - a Luna 15 igazi céljáról: azt, hogy jelenléte valódi kihívást jelentett az egy évvel korábbi Apollo 11 számára.

A Szovjetuniónak jó oka volt a Luna 16 ünneplésére. A repülés olcsóságát és a robotok sokoldalúságát azonban eltúlozták, a 105 grammos minta pedig meglehetősen csekély volt az Apollo-program által a földre hozott mintákhoz képest: az amerikai asztronauták minden egyes küldetésükön jóval 20 kiló fölötti holdkőzetet hoztak magukkal. Ezzel a Luna 16 nem vehette fel a versenyt, ráadásul a minta csak a leszállóegység környékéről, "robot-karnyújtásnyi" távolságból származott.

Az oroszok később a Luna 16 által hozott mintából 3 grammot elcseréltek az Apollo 11 és 12 küldetésből származó 3 grammos mintákra. Sok évvel később 2 mg talajmintát is eladtak a New York-i Sotheby’s részére, csillagászati áron, 442 500 dollárért. A talajminta elemzését követően egy sor tudományos értekezés látott napvilágot a következő években." (Az előző részt ide kattintva olvashatjátok el.)

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A szovjetek Neil Armstrongja egy robot volt: egy évvel Armstrong holdraszállása után talajmintát vett a Holdból, amit aztán visszalőtt a Földre. Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra, a mellékelt képeket is innen "vettük kölcsön".

"A Luna 16-ot 1970. szeptember 12-én indították hosszú, négynapos útjára, majd a Hold felé vette az irányt. A Luna 15 nagy média visszhangot keltett, ezzel szemben a Luna 16-ról gyakorlatilag tudomást sem vett a nyugati sajtó. Kár, hogy így történt, mivel a Luna 16 minden mércével figyelemreméltó műszaki teljesítmény volt. Útja egyidőben volt azzal, ami világszerte Fekete Szeptember néven vált ismertté: palesztin fegyveresek pár óra leforgása alatt négy repülőgépet raboltak el, hogy aztán a jordániai Dawson’s Field leszállópályájára térítsék el őket. Hussein király hadserege ekkor bevonult az országba, hogy csapást mérjen a palesztinokra. A világ döbbenten figyelte az eseményeket.

A Luna 16-ot – elődjéhez, a Luna 15-höz hasonlóan – az Iszajev tervezőiroda által épített vadonatúj KTDU-417 főhajtóművel látták el. A KTDU-417 tolóerejét 7500 N és 19200 N között lehetett változtatni. A hajtóműnek maximális teljesítményen a fajlagos impulzusa 310 szekundum volt, ami 10 perc 50 másodperces folyamatos használatot tett lehetővé, ennyi idő alatt égette el ugyanis a négytonnányi üzemanyagot.
A pályaközi korrekciók, a Luna 16 holdkörüli pályára állítása, illetve a leszállást megelőző fékezőmanőverek során használták, ahogy a „teljes megállás” manővert is a KTDU-417 hajtotta végre – ennek során hagyta el az űrhajó a holdkörüli pályát. A hajtómű utolsó, holdraszállás előtti beindítására 600 méterrel a Hold felszíne fölött került sor.
A Luna 15 példájából kiindulva, szükség esetén  a felsoroltaknál több manőverre is lehetőség volt a Hold körüli pályán: összesen tizenegy alkalommal lehetett begyújtani a hajtóművet. A legkisebb teljesítményre kapcsolva a hajtómű fajlagos impulzusa 250 szekundum volt. A holdraszállás utolsó szakaszában, a landolás során a hajtóművek 2100 N és 3500 N tolóerőt fejtettek ki.

A Luna 16 startot követő első napján a hajtóműveket 6,4 másodpercre gyújtották be egy pályakorrekció kedvéért, majd szeptember 17-én 110 km és 119 km közötti magasságban holdkörüli pályára állt (71 fokos inklinációval, és 1 óra 59 perces keringési idővel). Az volt a cél, hogy az űrhajó a holdfelszín fölött egy 100 kilométer magas körpályán keringjen.
Két nappal később a Luna 16 ismét begyújtotta hajtóművét, és 20 m/s-mal változtatta meg a sebességét. Ezzel egy elliptikus pályára állt, aminek Holdhoz legközelebbi pontja 15,1 kilométerrel, legtávolabbi pontja 106 kilométerrel volt a felszín fölött - az ellipszis felszínhez legközelebbi pontja alatt volt egyben a leszállóhely is. A végső megközelítés során 9 km és 15 km között váltakozott a magassága, ami annyira alacsonyan volt, hogy kis híján súrolta a legmagasabb holdi hegyek csúcsait. A repülésnek ebben a szakaszában vált le a négy nagy, egyenként 75 kilós üzemanyagtartály – ezek tették lehetővé a pályakorrekciókat, a holdkörüli pályára állítást és a keringési sebesség módosítását.

Ahogy a Luna 16 szeptember 20-án átrepült a hold keleti fennsíkjai fölött, az 1880 kilós jármű fékezőrakétái begyújtottak, és a Luna 16 zuhanni kezdett. Elsőként a főhajtóművek 267 másodpercig üzemeltek, ezzel a megmaradt üzemanyag 75 százalékát elhasználták – a manőverrel minden előre irányuló mozgást megszüntettek. Ez kemény menet volt, 1700 m/s-kel csökkent a sebesség.

A kritikus szakasz viszont csak most kezdődött. A Luna 16 sík mélyföldek fölött repült. Kifinomult radar- és elektronikai rendszere segítségével végigpásztázta a felszínt, felmérte a távolságot, és a süllyedés mértékét. A „teljes megállás” manővert követően a Luna 16 szabadesésbe kezdett: 215 m/s-mal zuhant lefelé, mígnem hat perccel később már csak 600 méter választotta el a Hold felszínétől. A főhajtómű ekkor gyújtott be újra. 20 méteren – a magasságot Doppler-radarral állapította meg – a fékezőrakéta levált, és a kis segédhajtóművek léptek működésbe. Két méterrel a talaj fölött - érzékelve a felszín közelségét - ezek lekapcsoltak, mivel a landolási sebességet 2,5 m/s-ra, azzal 9 km/h-ra tervezték. A Luna 16 csöndben lehuppant a légüres felszínre, majd négy lábán méltóságteljesen billegett.

Biztonságban és rendben megérkezett tehát a Termékenység tengerére, 100 kilométerre a Webb krátertől. A lapos, köves talajt csak néhány kisebb kráter borította, ezeket azonban a leszállás közben nem látták, hiszen sötétben érkezett. A Luna 16, valamint a talajminta-vételre szánt további küldetések járművei ugyanis sztereokamerákkal voltak felszerelve, olyanokkal, amilyen a Luna 13-ason is volt. Így a képminőségnek nagyon jónak kellett lennie. A kamerák segítették a fúrást, megkönnyítve a gépet a földről irányító operátorok dolgát, ezért az éjszakai landolásokhoz elengedhetetlen reflektorok is voltak a fedélzetén.

A nyugati megfigyelő állomások erős jeleket észleltek. A Szovjetunió órákon belül bejelentette, hogy sor került a harmadik holdi finom-landolásra – ennél többet azonban nem árultak el. Az oroszok ekkor még mindig nem vallották be, hogy a robot feladata a mintagyűjtés volt.

Eközben több mint negyedmillió kilométerre egy 90 centis fúrókar nyúlt ki a Luna 16-ból, ami leginkább egy állványra szerelt fogorvosi fúróhoz hasonlított. Kiért az űrhajó közvetlen környezetéből oda, ahol a talajt a landolás gázai nem szennyezhették be. A fúró függőleges irányba 110 fokot tudott kitérni, 180 fokos elfordulásra volt képes, és 35 centiméter mélyre fúrt. A fúrófej percenként 500 fordulatra volt képes, és elektromotorjai segítségével 7 percig fúrta a holdfelszínt, miközben már 35 centi mélyről forgatta ki a talajt. Végül sziklába ütközött, és kockázatos lett volna a további fúrás, ezért abbahagyták a műveletet. A mintát a robot összegyűjtötte, és a fúrófejhez rögzített tárolóba helyezte. Mintha csak egy háztáji összeszerelő üzem robotja lenne: a fúrófej felfelé lendült, és amikor a kicsi, gömbalakú, 39 kilós kapszulához ért, elfordult, majd belenyomta a szemcséket a légmentesen záródó tárhelyre, aminek teteje ezt követően lecsapódott." (Folyt. köv.)

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Ironikus módon Armstrongról az egyik legjobb kép saját, Aldrinról készített portréja lett, akinek sisakrostélyában ő tükröződik. A Holdon Neil Armstrong készítette a fényképek többségét, emiatt aztán legtöbbször csak egy árnyék látszik belőle.  Viszont rekonstruálni lehet, hogy a leszállóhelyen milyennek látta a Holdat. Egy dán fotós ezt most nagy felbontásban meg is tette.

Eddig tizenkét ember járt a Holdon mindössze három év leforgása alatt: minden Apollo-misszió során ketten léptek a szomszédos égitestre, harmadik társuk ezalatt holdkörüli pályán keringett a fejük fölött.
A tizenkét emberhez 6 küldetés (Apollo 11, 12, 14, 15, 16, 17) tartozik tehát; ne feledjük, hogy az Apollo 13 sosem szállt le a Holdra, az is nagy szó volt, hogy egyáltalán túlélték az utazást.)
 
Mivel minden Apollo-küldetés alkalmával egyszerre ketten tartózkodtak a Holdon - és mindkettejükhöz egy-egy kamera is tartozott - az Apollo 11 esetében Armstrongról leginkább társa, Buzz Aldrin készíthetett volna képeket, ő azonban nem épp japán turistát megszégyenítő sebességgel kattogtatott.

Szinte az összes fotót Armstrong lőtte, ezért aztán elvétve szerepel a képeken – legtöbbször csak az árnyéka látszik. Ironikus módon az egyik legjobb kép önmagáról épp Aldrinról készített portréja lett, akinek sisakrostélyában a fotós Armstrong tükröződik.

A küldetések során sokezer fotó készült. A holdasztronautákat 60 mm fókusztávolságú, polárszűrővel ellátott Biogon lencsékkel és Hasselblad 500 EL típusú készülékekkel szerelték fel, utóbbiba speciális Kodak Ectachrome 160-as film került. (Egy-egy gép jutott mindenkire.)
A gépet egy speciális övvel a mellkasukra rögzítették [ld. a fenti képet]: az űrhajósoknak kereső nélkül kellett boldogulniuk, "vakon" fényképeztek – ez azonban a képek többségén egyáltalán nem érződik. Nem hiába volt a sok földi felkészülés és pszeudo-holdséta. A tizenkét fényképezőgép – így Armstrongé is – jelenleg a Holdon hever, az asztronauták ugyanis csak a filmet hozták vissza magukkal.

Az űrhajósok azonban nem csak vadul kattintgattak – különben sem társasutazáson vettek részt, akadt dolguk bőven - hanem sorozatfelvételeket is készítettek: többségüket már sok helyen publikálták, a kétezres évekig azonban ezek a képek csak kis felbontásban és méretben jelentek meg.
Az eredeti filmeket aztán 2000 és 2005 között nagy felbontásban újra beszkennelték, a végeredményt pedig egy héttel az Apollo 11 harmincötödik évfordulója előtt hozták nyilvánosságra.

Ezekből Hans Nyberg dán fotós interaktív körpanorámát készített. Eredetileg az első emberes holdraszállás 35. évfordulójára már készen is volt a Holdat megjárt hat Apollo-küldetés fotóiból összeállított körpanoráma.

„A 2004-ben végzett újabb szkennelés 18000 pixel szélességű panorámaképeket tett lehetővé” – nyilatkozta Nyberg. „Ez jóval nagyobb volt annál, amit akkoriban publikálni akartam, de ma már ennél jóval nagyobb képek sem okoznak gondot. A képillesztő programok is sokkal fejlettebbek annál, amit 2004-ben használtam: a durva illesztést gyorsan megcsinálják, ezt utána Photoshoppal lehet korrigálni.”

Nyberg Armstrong augusztus 25-i halálát követően hozta nyilvánosságra az első nagyfelbontású változatot, ami már az Apollo 11 újraszkennelt, nagyfelbontású fotóiból készült. Állítása szerint rövidesen a többi Apollo-misszió körpanorámája is megtekinthető lesz honlapján. Elkészítésük azonban korántsem egyszerű, hiszen az asztronautáknak sejtésük sem lehetett a 25 évvel későbbi interaktív panorámaképekről, illetve a képillesztési technikákról, emiatt aztán a mai fotósnak sok ideje elmegy, mire "összehegeszti" a körpanorámát a sok-sok fényképből.
Az Apollo 11 zoomolható, teljes képernyős interaktív körpanorámája ide kattintva tekinthető meg, a többi Apollo-küldetésről készített, kisebb felbontású körpanorámákat itt lehet megnézni.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu