Ha az űrhajós felállt a Gemini kabinjában, az már űrsétának minősült: ki kellett nyitni az ajtót, majd kiegyenesedhetett a világűrbe. Így fotózták például a csillagokat is. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mind a tizenöt kísérlet, minkét űrrandevú és a VI-os Modul már biztonsággal a fedélzeten érezhette magát, hiszen masszív szavazóbázisuk volt az MSC környékén. Így a két űrsétának volt a legnagyobb esélye arra, hogy áldozatul essen, és a küldetés feladatainak egyszerűsítése érdekében töröljék őket.
Emlékszem, Dick Carley, a VI-os Modul leghangosabb szószólója egyszer félrevont engem - röviddel azután, hogy a Gemini 10 legénységébe kerültem, és az egekbe magasztalta a fedélzeti navigáció erényeit. Dick az araboknál kezdte, végigvette a civilizáció fejlődésének főbb állomásait - már ami az emberiség által megtett utazások távolságát és a célba érkezés pontosságát illeti. „Végül pedig a látóhatáron túlra került a szárazföld” – suttogta síri hangon, így adózva a korai nagy navigátorok rettenthetetlensége előtt.

Dick napjaink modern Magellánjává akart engem tenni. Mindkét űrsétát törölte volna, és helyettük a Gemini 10 küldetését valóságos navigációs orgiává akarta változtatni, aminek során a pálya meghatározását és előrejelzését a tökéletességig begyakorolhatnánk. Mondanom sem kell, hogy rossz embert győzködött. Az MSC-nél eltöltött két év során a szkafanderek és az űrséta volt a szakterületem, így rábeszélési kísérlete olyan eredménnyel járt, mintha az anyamedvétől akarnák elszakítani a bocsait.

Az űrséta volt a legutolsó dolog, amit törölni kívántam a küldetésből. Dick mindössze azt érte el (amellett, hogy John Magellánnak kezdett szólítani engem), hogy kicsit rendbe szedtük gondolatainkat, és hirtelen felindulásból összeállítottunk egy (reményeink szerint) nyomós érveket felvonultató listát, amiben kifejtettük: miért is van szükség két űrsétára.
Az első űrséta alkalmával egy egyszerű állj-fel-a-kabinban gyakorlatra kerülne sor, ekkor kizárólag tudományos kísérleteket végeznénk: megadott csillagok ultraibolya színképét gyűjtenénk be, ez ugyanis a föld légkörének erőteljes szűrőhatása miatt a csillagászok elől rejtve marad. (Az sem elég, ha csak kivisszük kameránkat a légkörön túlra: a kabinból is ki kellett vinni, mivel az űrhajó ablakainak védőüvege kiszűrte az ultraibolya sugarakat, pont azt, amit a csillagászok annyira meg szerettek volna mérni. Ennélfogva űrsétára volt szükség annak érdekében, hogy a kamera lencséi mindenféle szűrő nélkül felvételeket készíthessenek a világűr mélységeiről.)

Ezután kerülne sor a második űrsétára, feltéve, hogy az ehhez szükséges felszerelést gyorsan kifejlesztik. Ez esetben nagyon érdekes feladatom lenne: a "puskával" egy korábbi küldetéshez használt Agenához (a Gemini 8 céltárgyához) manőverezem magam, amiről ezután eltávolítok egy mikrometeorit-mérő berendezést - ez addigra már négy hónapot töltött a világűrben, kiszolgáltatva annak minden szeszélyének.
Egy sor műszaki indokkal támasztottuk alá ennek az űrsétának a fontosságát, de ehhez egy-két berendezés gyors kifejlesztésére volt szükség. Tudtam, hogy Chuck Mathews nem örül majd ennek – ő tartotta ugyanis szemmel a változtatásokat. Szerencsére Chuck türelmes ember, aki végighallgatja a másikat. Láttam, mint egykedvű láncdohányosként óraszám üldögél félig lehunyt szemmel a megbeszéléseken; olykor-olykor bólintott egyet. Igazából ilyenkor nagyon éber volt – ő amolyan igazi, profi döntéshozó, aki nem szab gátat a beszélgetésnek, amíg az összes tény birtokába nem jut.

Megbeszélésünkön legalább annyira voltam ideges, amennyire Chuck nyugodt volt. Udvariasan végighallgatta mondandómat, majd ezek után még mindig nem foglalt állást, így arra következtettem, hogy a csatát Carley nyerte, és tényleg egy Magellán lesz a szegény párából, aki minden alkalommal eltévedt, ha a Pentagonba kellett mennie.
Az alapok adottak voltak: a szkafander, a mellre erősíthető táska, a manőverhez szükséges puska, a köldökzsinór. Mindössze arról volt szó, hogy az űrhajón kívül nagyobb sugárban mozoghassak, és ehhez minden eddiginél több üzemanyagra volt szükségem a puska üzemeltetéséhez.

Ehhez egy új, tizenöt méter hosszú kábelt kellett legyártani, a puska hajtógázait pedig üvegekben eltárolni, amit az űrhajóból lehetett adagolni (és nem közvetlenül a puskába kellett tölteni). Így a puska az üzemanyagát a köldökzsinóron át, az űrhajóból kapta. Ennélfogva a kábelnek nem csak hosszúnak, hanem vastagnak is kellett lennie: benne fut ugyanis egy vezeték, ami a légzésemhez szükséges oxigént továbbítja, és egy másik, ami a manőverpuska működtetéséhez szükséges nitrogén utánpótlásáról gondoskodik. Szintén a kábelen belülre került egy erős nejlonpóráz, ami biztonsággal rögzített engem az anyahajóhoz, függetlenül attól, mekkora erővel rántom meg. Végül egy köteg elektromos vezeték is helyet kapott benne, ami lehetővé tette, hogy Johnnal beszéljek, és hogy az orvosok is figyelemmel kísérhessék pulzusom alakulását.

Persze, a földi irányítással is beszélhettem, John-nak ehhez a fülkében mindössze a mikrofon gombját kellett benyomnia helyettem. A köldökzsinórt egy ötcenti átmérőjű, nehéz nejlonburok vette körül, így védve a nap hőjétől, és a Gemini manőverezéséhez használt segédhajtóművek forró gázaitól. Lányom szóhasználatával élve, NAGGYON DURVA volt."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Két űrrandevú, két űrséta, egy kiforratlan fedélzeti számítógép és tizenöt kísérlet: mindezt három nap alatt kellett abszolválnia a Gemini 10 legénységének. Nem unatkoztak. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az első dolog, amivel John-nal szembesültünk, az volt, hogy át kellett néznünk a Gemini 10-re vonatkozó terveket, mivel egyikünk sem tudott sokkal többet annál a puszta ténynél, hogy a küldetés a sorozatból hátralévő „sztenderd” repülések egyike. A Gemini-programból hátralévő öt küldetés mindegyikét háromnaposra tervezték, és valamennyi repülésre űrrandevú, űrséta, és egy sor tudományos, műszaki és orvosi kísérlet várt. Az űrrandevúk a megvalósítás módjában különböztek egymástól - legalábbis, amennyire a földi körüli pálya ezt lehetővé tette. A különböző küldetések űrsétáinak célja is eltérő volt, ahogy az egyes kísérleteké is. [Az alábbi képen John Young látható, amint éppen Gemini 3-as küldetésére készül.]

Amikor Johnnal mindent átnyálaztunk, azonnal kijózanodtunk a tőlünk elvárt feladat nagysága láttán. Három nap alatt két különböző Agenával két űrrandevút kell végrehajtanunk, két különböző földkörüli pályán. Emellett pedig szintén két, egymástól nagyon eltérő űrsétára, valamint tizenöt tudományos és műszaki kísérletre is sort kellett kerítenünk.
Ráadásul, amolyan navigációs tengerimalacok is lennénk: ahelyett, hogy a földön kiszámolt instrukciókat követve közelítenénk meg első Agenánkat annyira, hogy saját radarunkkal lássuk, az összes manővert nekünk kell beprogramozni az űrhajóba, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy rátaláljunk, majd utolérjük céltárgyunkat.
Ezt a technikát nem tökéletesítették, de egy bővített memóriájú fedélzeti számítógépet azért megterveztek, amit VI-os Modulnak hívtak: ettől kezdve ránk volt bízva, hogy a szimulátorban számos lehetőség kipróbálása után kitaláljuk, miként lehet optimálisan használni a szerkezetet.

Az első dolog, amire rájöttünk, hogy nagyon pörgősen kell dolgoznunk, ha mindezzel három nap alatt végezni akarunk. Mivel az űrhajó négy napra elegendő ellátmánnyal rendelkezett (az oxigén volt ezek közül a kritikus elem), miért is ne maradhatnánk odafenn egy nappal tovább? Valamiért ez az ötlet nem nyerte el Chuck Mathews, a Gemini programigazgatójának, vagy csapatának a tetszését, így a hosszabbításra irányuló kérésünket elutasították. (A NASA menedzsmentje ismeretlen okból egészen az utolsó Gemini-repülésig tartotta magát ehhez, csak a Gemini 12 tölthetett négy napot a világűrben.)

Ezek után átfutott rajtunk a gondolat, hogy esetleg kezdeményezzük a kísérletek egy részének törlését, mivel egyik-másik elég nagy hülyeségnek tűnt. Azonban a kísérletek mindegyikét - hosszas elemzések után - már hivatalosan is jóváhagyták, azt viszont nem akartuk, hogy túl sok időt elpazaroljunk arra, hogy fejjel megyünk a bürokrácia falának. Mindkettőnknek tetszett viszont az űrrandevú és az űrséta, ezért egyiket sem akartuk megkurtítani, így aztán a törlésre számba jövő egyetlen lehetséges jelölt a VI-os Modul maradt. A készülék fejlesztése még gyerekcipőben járt, és ha Johnnal kitartottunk volna amellett, hogy ez már sok a jóból, a menedzsment minden bizonnyal átrakta volna egy későbbi repülés feladatai közé. Visszatekintve, ez lett volna a legjobb megoldás, bár lehet, hogy jobb lett volna az egészet teljesen elfelejteni.

A VI-os Modul használata nagyon macerás volt: egy hordozható szextáns segítségével le kellett mérni egy adott csillag és a föld horizontja által bezárt szöget (majd gondosan meghatározott időközönként a pályánkon elfoglalt helyzetünknek megfelelően más csillagokkal újra és újra meg kellett ismételni az egészet). Ezután a szögértékeket és időadatokat be kellett táplálni a számítógép VI-os Moduljába. Utóbbi, valamint egy rakás, fedélzeten tárolt diagram és ábra összehasonlításával meghatározhattuk pályánkat, és így meg tudtuk jósolni, hogy adott pillanatban az Agena céltárgyunkhoz képest hol leszünk - utóbbi pályáját ugyanis pontosan ismertük.

Mindebben az volt a hülyeség, hogy VI-os Modul köszönőviszonyban sem volt az Apolloéval, ami már egy jóval kifinomultabb és pontosabb navigációs sémát használt. Emiatt az értékes szimulátoron töltött időt egy olyan eljárás kifejlesztésére pazaroltuk, ami műszaki zsákutcának tűnt. A VI-os Modul értékes órákat rabolt el tőlünk a felkészülésből, valamint iszonyatosan túlterhelte a tényleges küldetés első néhány óráját, így valójában csökkentette esélyeinket, hogy a küldetés többi része sikeres legyen. Másfelől viszont nem azt akartuk, hogy az emberes űrhajók a földi irányítástól függetlenül száguldozzanak a világűrben, és képesek legyenek odafenn megtervezni és kiszámolni manővereiket? Vajon véletlenül nem azért lett „emberes űrrepülés” a gyerek neve, hogy a pilóták maguk irányítsák űrhajójukat? Így hát megtartottuk a VI-os Modult."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo 11 asztronautája egy kenguruval is hajlandó lett volna repülni, csak mehessen már végre az űrbe. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mikor a Gemini 6 és a 7 is földet ért, a program tíz emberes küldetéséből öt teljesült, és ekkorra a Gemini által megválaszolandó kérdések több mint felére már választ kaptunk. Közülük a két legfontosabb az volt, hogy kibírja-e az emberi szervezet a súlytalanságot a holdutazáshoz szükséges ideig, ezen kívül ellenőriztük a holdutazás stratégiáját is, amihez egy űrrandevúra volt szükség. Valójában tényleges dokkolásra még nem került sor, és Ed White világűrbe tett húszperces kiruccanása ellenére nem volt semmi kézzelfogható adat, ami igazolná, hogy az ember képes hatékonyan ténykedni űrhajóján kívül is - bár utóbbit meglehetősen mellékes problémának tekintették.

Az egyetlen nagy ismeretlenünk az űrrandevú kérdése maradt, ami egy elképesztően bonyolult mutatvány, jóval több változóval, mint amit az ember egy könyvben fel szeretne sorolni. Csak mert Wally és Tom egyszer összehozta földkörüli pályán gondosan ellenőrzött körülmények között, ez nem jelentette azt, hogy holdkörüli pályán is sikerül majd megismételni, figyelembe véve a fényeknek, az időzítésnek, és a két űrjármű egymástól való távolságának legkülönfélébb variációit. Nem is beszélve a berendezések lehetséges meghibásodásairól (ezt „csökkentett üzemmódnak” hívtuk), amikor még mindig kivitelezhető az űrrandevú, csak más technikával valósítható meg.
Emiatt aztán a fennmaradó öt Gemini-repülés mindegyike az űrrandevú, a dokkolás és az űrséta témakörével foglalkozik majd, ezek során pedig annyi variációt próbálunk ki az űrrandevúval kapcsolatban, amennyit csak bele lehet sűríteni öt földkörüli pályán végrehajtott repülésbe.

A soron következő küldetés a Gemini 8 volt, fedélzetén Neil Armstronggal és Dave Scott-tal. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Tizennégyek közül Dave lesz az első, aki a világűrbe repül, annak ellenére, hogy elsőként én kaptam feladatot egy konkrét küldetés tartaléklegénységében.
Dave a 8-ason, Charlie Bassett a 9-esen beelőzött engem, mégpedig úgy, hogy őket korábban nem osztották be tartaléklegénységhez. Ez kijózanítóan hatott számomra, és alaposan helyrerakott engem.

Amikor a 8-as legénységét szeptemberben bejelentették, majd ezt követően, novemberben a 9-esét is, örültem, hogy ők mennek; úgy éreztem, ez újabb bizonyítéka annak, hogy a NASA tudja mit csinál. De amikor már 1966-ot írtunk, kezdtem kissé ideges lenni. Az eltelt hat hónapban ugyanis arra számítottam, hogy a Gemini 10-es elsődleges legénységébe kerülök, de ekkor Ed White azt mondta, hogy ő mégsem repül, és Deke azt ígérte neki, hogy ehelyett inkább az Apollo-programba kerül. Ellentmondásos érzelmei voltak, egyrészt szeretett volna még egy Gemini-küldetésen részt venni, másrészt az Apollo-program alapozásánál ott lenni sem tűnt kevésbé vonzónak.

Személy szerint azt gondoltam, hogy Ed számára az Apollonak több értelme lenne, és úgy véltem, hogy nagyon jó eséllyel ő lesz az első ember a Holdon, mivel a dolgok szempontjából nagyon kedvezően alakultak. Ő volt a nemzet első asztronautája, aki űrsétán vehetett részt, miért is ne ő lenne az első, aki a Holdon sétál?

Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy a Gemini 7-es kettőnkből álló tartaléklegénysége nem repül majd a Gemini 10-zel, így oda meg vissza voltam az örömtől, amikor John Youngtól megtudtam, hogy vele együtt osztanak majd be a 10-esre. Ed kétségkívül hiányozni fog, de egyrészt kedveltem John, másrészt pedig annyira akartam repülni, hogy akár egyedül, de még egy kenguru társaságában is nekivágtam volna az útnak.

Szerintem üres süketelés azt firtatni, hogy a legénység tagjai pszichológiailag passzolnak-e egymáshoz. Gyakorlatilag bárki bárkivel képes konkrétan meghatározott időt együtt eltölteni, ha ez mindkettejük közös érdeke. Így aztán Johnnal belevetettük magunkat a 10-esbe, aminek indítását 1966 júliusára ütemezték."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A műszerek szerint az űrhajó már elemelkedett az indítóállásról, amikor a hajtómű leállt. Wally Schirra feneke azonban mást jelzett. A döntésen az életük múlt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 7 küldetésének nyolcadik napján a Gemini 6 készen állt arra, hogy csatlakozzon hozzá: a 19-es indítóálláson ismét egy Gemini-Titan álldogált. Wally Schirrának és Tom Staffordnak ezúttal azonban nem kellett egy újabb Agena miatt aggódnia, és úgy tűnt, hogy minden rendben van a visszaszámlálás során.

A hajtómű gyújtása megtörtént, a műszerek az indítóállásról való elemelkedés tényét meg is erősítették – majd hirtelen csönd lett. Körülbelül egy másodpercük volt arra, hogy két lehetőséget mérlegeljenek: (1) A hajtóművek akkor álltak le, amikor az űrhajó épp csak elemelkedett az indítóállásról. Ebben az esetben a katasztrófa határán vannak, hiszen vagy visszahuppan az űrhajó a helyére, vagy eldől, ekkor viszont azonnal katapultálni kell, különben végük; (2) a hajtóművek még az indítóállásról való elemelkedés előtti pillanatban álltak le, ebben az esetben az űrhajó még mindig stabilan az indítóálláshoz rögzítve áll, és így is maradhat, hacsak nem üti fel a fejét valami újabb probléma.

Az űrhajó tervei az (1) verziót támasztották alá (gyaníthatóan a fülkébe szerelt elemelkedés-jelző atombiztos volt), Wally alfele azonban a 2-es variációra szavazott. Mozdulatlannak érzett maga alatt mindent. Egy idegesebb típus mindenképp katapultált volna. Ha Wally és Tom ezt meg is teszi, senki nem vádolta volna őket a szakemberek közül.
De a szuperhiggadt Wally nem vesztette el a fejét, és pontosan mérte fel a helyzetet, így egy újabb próbálkozás erejéig megmentette a Gemini 6-ot. Kiderült, hogy egy elektromos csatlakozó rázkódott ki a hajtómű gyújtása után, az elemelkedés előtti tizedmásodpercben, majd egy hamis jel hatására leálltak a Titan hajtóművei.
Másnap bejelentették, hogy „egy műanyag porvédő gondatlanságból az üzemanyagcsőben maradt, ami akkor is meghiúsította volna a Gemini 6 startját, ha az elektromos csatlakozó nem esett volna ki az űrhajó alján, és emiatt nem álltak volna le a Titan II hajtóművei. Ezt az alkatrészt a … gyárában szerelték össze, és „emberi mulasztás” miatt nem távolítottak el onnan…”. (NASA SP-4006, „Astronautics and Aeronautics, 1965,” p. 548.) Wally és Tom tud valamit az életről.

Harmadik indítási kísérletüket 1965. december 15-én már siker koronázta, és miután a terv szerint négyszer végigüldözték a Föld körül a Gemini 7-et, felzárkóztak mellé, és további öt órán keresztül kötelékben repültek. Eközben a két űrhajó legénysége beszélgetett egymással, fotókat készítettek egymásról. Majd Wally és Tom számára eljött a búcsú ideje, hunytak egy keveset, eljátszották a „Jingle Bells”-t, majd visszatértek a légkörbe, pár napos küszködés erejéig hátrahagyva Frank-et és Jimet. [Az alábbi képen Frank Borman látható pár évtizeddel később, 1988-ban.]

Végül december 18-án Franken volt a sor, hogy megfelelő helyzetbe állítsa a fékezőrakétákat, és előkészítse azt az elektromos áramkört, ami a négy fékezőrakéta begyújtásáért felelős. Feltéve, hogy bekapcsolnak, és nem fagytak szét, vagy nem lett valamilyen más károsodásuk a több mint 300 óra során, amit az űr vákuumában eltöltöttek.

A Gemini 7-et csakis a fékezőrakéták gyújtásával lehetett lehozni, még mielőtt elfogyott volna az oxigén. Így aztán érthető, hogy az MCC-ben valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor Frank sikeres gyújtásról számolt be. Eggyel kevesebb dolog miatt kellett aggódnunk.
De még így is maradt épp elég kétség: megfelelő helyen érnek-e földet, kinyílik-e az ejtőernyő, jó kondiban lesznek-e? Nem sokkal később a TV-képernyőkön láttuk, amint ketten kilépnek (igen, képesek voltak gyalogolni) az anyahajó fedélzetére. Sápadtak, fáradtak és borostásak voltak, ugyanakkor boldognak tűntek, mosolyogtak; végelgyengülésnek a nyomát sem lehetett látni rajtuk.

A repülést követő egészségügyi vizsgálat megerősítette, hogy valóban jó formában voltak: tizennégy űrben töltött napjuk után valahogy kevésbé voltak viseltesek, mint Cooper és Conrad volt a maga nyolc napja után. Borman négy és fél kilót fogyott, Lovell közel hármat. Lovell pulzáló combszorítójának semmilyen kimutatható hatása nem volt. Borman agyhullámainak elemzéséből kiderült, hogy első éjszakán jó pár óra erejéig pihentető alvásban volt része, a második éjszaka már hét órát aludt – Borman szerint rég nem aludt ilyen jót. A harmadik éjszaka agyi aktivitását nem rögzítették, mivel a fejbőrre helyezett EEG elektródáit idő előtt leszakadtak. Hogy ez véletlenül történt-e, vagy Borman hathatós közreműködésével, ezt csak ő tudhatja. A legénység kondíciója az expanderrel végzett gyakorlatok hatására nem változott számottevően a tizennégy nap során.

A csontsűrűséget mérő röntgenfelvételek kellemes meglepetéssel szolgáltak, mivel mindössze 3 százalékos veszteséget állapítottak meg – ez a Gemini 5 legénysége esetében mért érték harmada volt. A kalcium-háztartás vizsgálatának eredményeit sosem láttam, igaz, nem is égtem a vágytól, hogy átnyálazzam értük az archívumot. Arról sem tudok beszámolni, hogy mennyi időt vett igénybe, amire a vegetatív idegrendszer újratanulta a láb vénabillentyűinek szabályzásával kapcsolatos feladatait, de elég csak Borman és Lovell televízióban látott magabiztos járására gondolni, amint átsétáltak az anyahajó fedélzetén, és sejthetjük: komoly probléma nem lehetett.

Két tényező játszhatott közre abban, hogy a Gemini 7 legénysége az 5-öshöz képest jobban bírta a gyűrődést. Egyrészt kevésbé volt méretes a szkafanderük, amit ráadásul a küldetés jó részében le is vehettek magukról. A másik tényező pedig az volt, hogy a 7-esen az egyidőben, egyszerre alvó legénység számára jóval pihentetőbb volt a küldetés.
A harmadik ok Frank Borman eltökéltsége volt. Vénabillentyűi márpedig működni fognak, ha fene fenét eszik is, és Lovell billentyűi is jobban tennék, ha követnék példáját. Máskülönben a hadbíróság elé állítatta volna őket!"

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Susan igazából azt akarta megtudni, hogy Frank vajon túléli-e az utazást, ami egy magától értetődő, természetes kérdés. Erre azonban egyikünk sem tudta a választ." Susan Borman volt a Gemini 7 egyik asztronautájának, Frank Bormannek a felesége. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ahogy a Gemini 7 nagy napja (december 4.) közeledett, kelletlenül beletörődtem abba, hogy Jim Lovell tényleg repülni fog, így a tartaléklegénység jól nevelt tagjához illően mindent megtettem, hogy segítsek, egészen odáig, hogy indítás előtt megfelelő helyzetbe állítottam a kabinban a kapcsolókat, és kifogástalan állapotba hoztam a fülke Lovell felőli oldalát. Egy kis hímzésmintát is készítettem, amit, ha akart, kitűzhetett a műszerfalra. Ez a felirat volt rajta: „OTTHON ÉDES OTTHON”. Két hétig valóban itt lesz az otthonuk, akár édesnek találják majd, akár nem.

December 4-én déltájban Ed White-tal fehér kezeslábasban és fehér sapkában a „fehér szobában” voltunk, ez a Titan II rakéta tetején, hordozható egységekből összeszerelt zárt rendszer volt, ami egyszerre volt rakodódokk, kommunikációs központ, és egyben innen nyílt az egyetlen bejárat a Gemini űrhajóba.
Amikor Jim és Frank megjelent, egy szót sem tudtunk váltani, mivel szkafanderükbe zárva 100 százalék oxigént lélegeztek, hogy a nitrogént száműzzék szervezetükből. Nagy nyüzsgés volt körülöttük, vizuális poénokat mutogattunk nekik szűnni nem akaró hátlapogatások közepette. Ezután betuszkoltuk őket a kabinba, ügyelve arra, hogy épp eléggé belepasszírozzuk őket ülésükbe, és az ajtókat rájuk lehessen csukni anélkül, hogy nekiütköznének a fejüknek. Amikor Jim vállmerevítőjét, biztonsági övét, oxigénvezetékeit és kommunikációs drótjait elrendeztük, még egyszer utoljára kezet fogtunk, majd a kabinajtó bezáródott. A többiekkel együtt visszavonultam az indítóállás állványzatába, majd a fehér szobát is szétszerelték. [Lovellt és Bormant ide zárták be, ez a Gemini 7. Az alábbi fotót a Gemini 6 legénysége készítette.]

Ezzel egycsapásra dologtalanná váltunk, teljesen hasznavehetetlennek éreztük magunkat. Ed White társaságában egy biztonságos megfigyelőpontba húzódtunk vissza – ezek fából készült, tető nélküli lelátók voltak az indítást felügyelő központ területén kívül, mindössze pár kilométer távolságra. Ahogy a délután 2:30, a start ideje közeledett, úgy lettem egyre idegesebb. Ha egy Atlas-Agena felrobbanhatott a magasban, miért ne fordulhatna elő ez egy Gemini-Titannal? Az eddigi hibátlan Geminis indítások (Gemini 1-től az 5-ig) ténye vajon csökkenti vagy növeli a katasztrófa bekövetkezésének valószínűségét a későbbi küldetések során? Ez a logika - vagy éppen annak hiánya - uralkodik el az emberen a start pillanatában.

A hónapok óta hideg fejjel végzett szenvtelen elemzések helyett pár perc erejéig az érzelmek dominálnak, a remény és rettegés váltja egymást, ahogy a tunya szörnyeteg életre kel, megrázza magát és újdonsült tűzfarkát, majd lassan – nagyon lassan – megmozdul. Az első pár másodperc tisztán a látványról szól, mivel érzékszerveink közül ekkor még csak a szemünkre hagyatkozhatunk: ekkor még nem kerülünk a történtek hatása alá.
Amikor aztán elér hozzánk a robaj a hangsebesség átlépésekor, és a föld is beleremeg alattunk, akkor tudatosul csak, hogy ott vagy, veled történik mindez, és ekkor már magukkal ragadnak az érzelmek: sírsz vagy nevetsz, ordítasz vagy éppen suttogsz.
Az eltelt hat hónapban a Gemini 7-esen dolgoztam, most egyszerre ő dolgozott meg engem. Nélkülem ment, vagy legalábbis csak egy részt vitt belőlem magával. Úgy tűnt, hogy távolodik, és ehhez segítséget is kapott a tömegből. „Menj!... menj!...menj!...” - kiabálták az emberek ütemesen. „Menj … menj” – suttogtam magamon kívül, gombóccal a torkomban. „Kérlek, menj.” És ezt is tette, egyre gyorsabban, míg végül egy ponttá zsugorodott az égen, majd teljesen eltűnt. Ekkor mindenki gratulált a mellette állónak, és azt mondta: no, ennyi volt. Persze, a legénység számára ez csak a kezdet volt.

Ed-del visszarepültünk Houstonba, és a Küldetésirányító Központba (MCC) mentünk. A tartaléklegénység tagjai a küldetés idején afféle celebeknek számítanak az MCC környékén. Kikérik tanácsukat, különösen akkor, ha valami elromlik, hiszen ők azok, akik aprólékosan ismerik a szerkezetet. Általában nincs konkrét feladatuk, mivel az asztronauta hivatalt a CAPCOM-ok képviselik az MCC-ben: ők azok, akik általában három műszakban, szünet nélkül dolgoznak: kizárólag ők beszélhetnek az űrhajó legénységével. (A CAPCOM kifejezés a Mercury-s időkből maradt ránk, amikor az űrhajókat még kapszulának hívták, emiatt aztán azok, akik kapcsolatban álltak velük, lettek a kapszula kommunikátorok – „CAPsule COMmunicators”.)

Mivel a Gemini 7-tel minden rendben ment, nem sok teendőm akadt, így aztán szokásommá vált, hogy napi szinten tájékoztassam Susan Bormant és Marilyn Lovellt a küldetés alakulásáról. Különösen Susan mutatott határozott érdeklődést a repülési terv iránt, amiről naponta tájékoztattam őt, majd egy térképen megmutattam neki, hogy adott pillanatban a földgömb melyik pontja fölött repül éppen Frank. Ahogy kínkeservesen teltek a napok, úgy lett ez a kis rituálé egyre erőltetettebb. Szerintem Susan igazából azt akarta megtudni, hogy Frank vajon túléli-e az utazást, ami egy magától értetődő, természetes kérdés. Erre azonban egyikünk sem tudta a választ, amivel Susan is pontosan tisztában volt, így soha nem tette fel nekünk ezt a kérdést."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu