Földkörüli pályán az űrhajón kilencven percenként "kel fel a nap", ez azonban nem zavarja meg biológiai óránk működését. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Nem sokkal azután, hogy letettem a cigarettát, komolyra fordultak a dolgok a NASA-val és az asztronauta-programjával, olyannyira, hogy életemben először önként kezdtem el futni, anélkül, hogy egy edzőnek rám kellett volna ripakodnia. Annyira fanatikusan csináltam, hogy az Edwards Légibázis lakóövezete mögötti sivatagban a közel 40 Celsius fokos délutáni napon futottam hegynek felfelé – errefelé ugyanis a futásra ez a legbiztonságosabb időpont: a csörgőkígyók elmés jószágok, és sosem bújnak elő az esti lehűlésnél korábban. Az volt az elméletem, hogy a felfelé haladva egyre meredekebb hegy jó gyakorlás a futópadhoz, amit úgy állítottak be, hogy percenként pár fokkal mindig meredekebb legyen.

Így aztán amikor harmadszorra - és egyben utoljára - visszamentem Brooksba, teljesen felkészültnek éreztem magam a futógépre. Úgy éreztem, hogy kondimmal most elpusztítom, és egy rakás hasznavehetetlen rommá zúzom, amit a kezelőszemélyzet értetlenül, összefüggéstelenül dadogva néz majd végig. Nos, ebben tévedtem. Bár az időm meglehetősen sokat javult, az egy évvel korábbi, futógépen nyújtott teljesítményemhez képest nem volt észlelhető olyan nagy ugrás. Ebből azt a tanulságot vontam le magamban, hogy a testedzés elhagyása rossz, a dohányzás még ennél is rosszabb, és az űrrepülésre készülőknek tisztában kell lenniük mindezzel, és eszerint kell felkészülniük. Azok is átgondolhatják a fentieket, akik soha nem repülnek az űrbe; persze, azért nem kell fanatikussá válniuk.

Borman és Lovell - mindketten nem-dohányzó futók voltak - az űrrepülés idejére jó formába került. Ahogy Ed White és én is; pontosabban Ed nagyon jó kondiban volt, jómagam pedig mindent megtettem azért, hogy tőlem telhetően lépést tartsak vele. Időnk javarészét azonban nem a testedzésnek szenteltük, hanem leginkább annak, hogy biztosak legyünk benne: értjük a nagy rakás komplikált szerkezet működését, amiben már jó előre, órára pontosan tudtuk, miként fogjuk időnket eltölteni a földkörüli pályán. Minden eshetőségre fel akartunk készülni.

A korábbi küldetések alkalmával a legénység tagjai beosztották egymás közt a pihenőidőt, így mindig ébren volt valaki. De bármennyire is figyelmes volt az éber asztronauta, még mindig épp eleget kellett beszélnie a rádión, kísérleteket kellett végrehajtania, amivel megzavarta társa álmát: Conrad és Cooper repülés utáni kimerültsége leginkább annak volt betudható, hogy nyolc napig egyikük sem aludhatta ki magát rendesen. A Gemini 7-esen ezt a gyakorlatot módosították, így a legénység egyszerre, egyidőben aludt: feltételezték, hogy a berendezéseket már eleget tesztelték ahhoz, hogy felügyelet nélkül lehessen hagyni: a legénység kiüzemelte az űrhajót, az ablakokra szerelte a sötétítőt, és máris napi nyolc órát pihenhetett zavartalanul. [Az alábbi képen a nappal és az éjszaka határa látszik a Földön: az ún. terminátor.]

A változtatás, hogy huszonnégy órából nyolcat pihenéssel töltsünk, pszichológiai szempontból is ésszerű volt, hiszen a Földön ezt szoktuk meg. Biológiai óránk eszerint működik, ez az ún. Cirkadián ritmus: a huszonnégy órás periódus a föld forgási idejéből adódik, ez felelős azért, hogy sötétedés után elálmosodunk, másnap pedig felébredünk. Durván egy hétig tart a belső óra „átállítása”, így ha Washingtonból Tokióba repülünk, éjszaka eleinte éberek, nappal pedig nyomottak leszünk.

De mi a helyzet a földkörüli pályán, amikor kilencven percenként kerüljük meg a Földet, és a nappal-éjszaka ebben az ütemben váltja egymást? Nos, a szervezet ezt a tényt nem veszi figyelembe: a jól megszokott huszonnégy órás bioritmushoz tartja magát, így amikor otthon éjszaka van, a legénység elálmosodik, hiába váltakozik gyors ütemben a hajnal, a dél és az alkony. (Otthonnak ez esetben Cape Kennedy számított, hiszen a legénység itt töltött el több mint egy hetet a repülést megelőzően.) Emiatt aztán óráinkat Cape-i helyi időhöz igazítottuk, és eszerint próbáltuk beosztani földkörüli teendőinket.

A későbbi küldetéseken az egyszerűség kedvéért már a houstoni helyi időt mutatták óráink; Houston és Cape között csak egy óra az időeltolódás, ami nem sokat változtatott a dolgokon. A karóránkon és a két, műszerfalon található órán kívül, a Gemini fedélzetén egy digitális stopper is volt, ami a küldetés egész ideje alatt mutatta az indítás óta eltelt időt. Ezt mi GET-nek (alapidőnek, ground elapsed time) hívtuk, repülési tervünket is eszerint határoztuk meg: az összes fontos és kevésbé fontos történést a start óta eltelt órákban és percekben mértük."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.