Amikor az ember először jár a világűrben, szívesen nézelődne egy csöppet. Nem lehetett: a Gemini 10 fedélzetén óriási volt a kapkodás. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Johnnal ekkorra már elővettük ellenőrzőlistánkat, és gyorsan végigfutunk a szimulátorban oly sokszor elgyakorolt rutinlépéseken, aminek révén Geminink passzív rakományból aktív, keringő űrhajóvá alakul át. Sietnünk kell, mivel hét percen belül teljesen ránk sötétedik, és első éjszakánkon a pályánk meghatározásához (VI-os Modul) szükséges kalkulációk alapjául szolgáló csillagmegfigyeléseké a főszerep.
 
A bennem lapuló berepülő pilóta felnyüszít, hogy egy ilyen kritikus szakaszban rohannunk kell: itt vagyunk egy vadonatúj gépezetben, ami első alkalommal repül, és még arra sincs időnk, hogy ellenőrizzük, minden rendben működik-e. Rohanás – rohanás – rohanás: mindez csak azért, hogy a VI-os Modullal kapcsolatos feladatokat időben elkezdhessük.
Turista énem legalább ennyire megbotránkozik, mivel odakinn, a kis ablakon át kinézve életem leggyönyörűbb látványa fogad, a tenger és az égbolt szédítő együttese, de nézelődésre sincs idő. Rövid időre odanyomom az orrom az üveghez, de John pár másodperc múlva – félig viccesen, félig komolyan – munkára utasít.

A fülkében először találkozom a súlytalanság jeleivel: apró darabkák, csavaralátétek, csavarok, a hézagok feltöltése során használt anyagok és a kosz miniatűr armadája lebeg céltalanul körülöttünk. Kábé egy órán belül eltűnnek, a szellőztető rendszer ugyanis beszívja őket, de addig is szórakoztató momentumnak számítanak, egyben kijózanító emlékeztetők: ezt a gépezetet is esendő kezek építették, amik néha elejtenek egy-két dolgot, hogy azok ezután megközelíthetetlen és potenciálisan veszélyes résekbe találjanak utat maguknak.

Most, hogy végre súlytalanok vagyunk, testemben nem érzek nagy változást, leszámítva az enyhe telítettség-érzetet a fejemben, illetve, hogy ellazult karjaim hajlamosak imádkozó sáska módjára az arcom elé úszni. Ennyi az egész, legalábbis, amíg a kis fülkébe vagyok bezárva.

Cape Kennedy-ről szálltunk fel, majd az Atlanti óceán felé íveltünk, hogy délnyugat Afrika angolai partjai fölött haladjunk át. Még az egyenlítő fölött sem haladtunk át, amikor hirtelen  ránk sötétedik. [Ilyen volt a kilátás a Gemini 10-ből:].

Földkörüli pályán, amikor percenként 480 kilométert teszünk meg, a hajnal és az alkony megdöbbentő gyakorisággal követi egymást, a földön megszokott színváltozásokat egy-két percbe sűrítve kapjuk meg. A kettő közül a napfelkelte a drámaibb, mivel a sötétséghez szokott szemünk hunyorogva veszi tudomásul a bántóan erős fény hirtelen jelentkezését kelet felől: először aranyszínű, majd erős narancsszínű, végül izzó fehér fény áraszt el mindent. Szinte észrevétlenül sötétedik ránk, és mint egy kötögető öreg néni, egyszer csak rádöbbenünk, hogy semmit nem látunk, és fel kell kapcsolni a világítást.

A sötétség egyben jelzés, hogy kipakolhatom szextánsomat, és kezdhetem közelharcomat a VI-os Modullal. Az első csillagom a Shedir, ami a Kassziopeiában található – ez az északi égbolt W-alakú csillagképe. A Shedir a W jobb alsó pontján van; nem nehéz megtalálni. A feladatom, hogy mintegy féltucatszor megmérjem a csillag és a horizont által bezárt szöget. Minden alkalommal beütöm a számítógépbe a kapott értéket, ebből a gép "megtanulja" a vizuális horizont pontos magasságát, legalábbis, ahogy én látom azt. Ezt a szögértéket a föld átmérőjének pontosításához használjuk, annak érdekében, hogy pályánk meghatározása a lehető legpontosabb adatokkal renelkezzünk. Az első sokk akkor ér, amikor megpróbálom megtalálni a horizontot: valahol ott kell lennie abban a homogén semmiben, ahol a sötét égbolt sötét vízzé válik – és amit csak nagyjából látok, mivel az ide „érkező” csillagok egy adott pont után egyszer csak eltűnnek a semmibe: nincs semmiféle éles határvonal.

Annak ellenére, hogy örök optimista vagyok, és még csak mindössze huszonhárom perc telt el életem legnagyobb kalandjából, kénytelen vagyok szembenézni a tényekkel. „John, gyűlölök pesszimista lenni, de szerintem ez a dolog elég rosszul fog elsülni.” John azt válaszolja, amit bárki válaszolhatna: „Hát, tedd legjobb tudásod szerint.” Némi kísérletezés után rájövök, hogy a szextánson keresztül látni lehet a horizont felé közeledő csillagot. A légkör derengése halvány, elmosódott sávot hoz létre. Ebbe ereszkedik a csillag, és csaknem eltűnik. Ha azonban nagyon figyelek, még láthatom, ahogy egyszer még előbukkan abban a rettenetesen keskeny láthatósági zónában, mielőtt még elnyelné az atmoszféra.

Az elnyelés pillanatát kell rögzítenem, amilyen pontosan csak tudom. Ha sikerül, felordítok, hogy megvan, John pedig megnyom egy gombot. Ezután fel kell kapcsolni a világítást, amíg leolvassuk a szextáns szögértékét, és manuálisan, számjegyenként bepötyögjük azt a számítógépbe. Kezdek rákapni a dolog ízére, de lassan megy, és a tervezetthez képest máris késésben vagyunk, mire végzünk a Shedirral, hogy aztán az egészet elölről megismételjük a Hamallal, a második csillagunkkal."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.