Mivel tölti a start előtti utolsó estéjét egy asztronauta? Kiderül Michael Collins beszámolójából, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Kiképzésünk utolsó hete Cape-en fejvesztett rohanással kezdődött, és békésen ért véget. Ahogy a repülés ideje közeledik, a legénység a hátralevő időt megpróbálja úgy beosztani, hogy jusson idő azokra az amúgy betervezett tréningekre, amik egészen idáig kimaradtak az életükből.
Bármennyire is szorgalmas a legénység, egyszer eljutnak arra a pontra, amikor be kell ismerniük: nem tudnak mindent teljesíteni abból, amit célul tűztek ki önmaguk számára. Legalábbis, ez volt a helyzet a Gemini 10 esetében, de szerencsére a fontossági sorrendet korábban úgy állítottuk fel, hogy a fehér foltok inkább a „jó tudni” kategóriában legyenek, és ne a „fontos tudni” kategóriában.

Esetemben a tréning üteme hónapokig egyre gyorsult, és három nappal a repülés előtt érte el a csúcspontját. Akkor azt mondtam magamnak: „A pokolba az egésszel, amit most nem tudok, már nem is fogom tudni”. A repülés előtti utolsó pár nap mindig túl izgalmas ahhoz, hogy egy szimulátorba bújva töltsük. Régi cimborák táviratokat küldenek, vagy felhívnak, hogy jó utat kívánjanak. Az űrhajó valamelyik részén állandóan tönkremegy valami, és a start menetrendje emiatt mindig meghiúsul. Mindenki tördeli a kezét, össze-vissza rohangál, megoldja a felmerült problémát – kivéve a legénységet, akik ekkorra már tudásuk magaslatairól szemlélődnek, és nem engednek közel magukhoz olyan kellemetlenségeket, mint amilyenek például a szivárgó üzemanyag-cellák - a Gemini 10 gonosz szelleme ugyanis ezt szánta nekünk. [Az alábbi képen a legénység, John Young (balra) és a szerző Michael Collins látható, a kép a repülés előtti sajtótájékoztatón készült:]

A start idején Cocoa Beach és a környező falvak lüktetnek az élettől. Az emberek napokkal korábban már azt kiabálják, hogy „Hajrá!”, turisták tömegei özönlik el a tengerpartokat, a lebujok tele vannak, a lokálokban éjjel-nappal megy a buli, és fellendül a gazdaság – legalábbis egy röpke pillanatra. A legénység persze tud erről, de nem veheti ki a részét a mulatságból, mivel Cape-en egy plüssbörtönbe van bezárva (nehogy valami bajuk essen), ami a fertőtlenítő szag ellenére kellemes, még ha hiányos bútorzattal is rendelkezett.

A Gemini 10 esetében a legénységi szálláson jóval kellemesebb dolgunk volt, mint a többségnek, mivel az Agena 8 csak késő délután halad át fölöttünk. Ezért aztán délután 5:20-ra tervezték indításunkat, és belső óráinkat is ehhez igazítottuk – ezt el is várták tőlünk: sokat éjszakáztunk, reggel pedig sokáig aludtunk, míg végül az utolsó pár nap hajnali 3-ig vagy 4-ig ébren voltunk, és délig aludtunk. Az éjszaka során volt időnk átismételni teendőinket, a késői ébredés miatt viszont ez az egész olyan volt, mintha csak egy vakáción lennénk: ez az érzés sokat segített, ahogy a július 18-a rohamosan közeledett.

A leggyakoribb kérdések egyike, amit egy asztronautának feltesznek, így hangzik: „Mennyi ideig tart felkészülni egy repülésre?” Remélem, hogy épp eléggé összezavartam olvasóimat a könyvben eddig leírt részletekkel, hogy ne tudják a választ, mivel én sem tudom. Hat hónapig kifejezetten a Gemini 10-re készültem, beleértve a fura űrsétám gyakorlását és az űrrandevú problémás ügyeit. Ezt megelőzően viszont a Gemini 7 tartaléklegénységének tagjaként töltöttem el másik hat hónapot, akkor a Gemini alapjaival ismerkedtem meg.

Akkor most a válasz: egy év? De vajon mi a helyzet a "Seggelős Alaptréninggel", ahol a hangsúly a pályaszámításon volt; mi legyen a dzsungelben töltött túlélőtáborral, a centrifugával, a zéró-g repülővel vagy a szkafanderes munkámmal? Vajon beleszámítanak a kiképzésbe a berepülő- és kutató pilótaként szerzett tapasztalataim is? Vagy mindaz, amit Edwardson a tesztrepülések során megtanultam? Beleszámít-e a kiképzésbe, amikor évekkel korábban egy füsttel teli pilótafülkéből katapultáltam? És mi a helyzet az iskolában tanult matekkal, ami a pályaszámítás alapja?

Egész egyszerűen nem tudom megmondani, mennyi ideig tart a kiképzés, leszámítva azt a tényt, hogy harmincöt év után eljutottam a floridai Merritt Islanden lévő legénységi kvártélyra, és 1966. július 17-én felkészültnek éreztem magam a repüléshez. Úgy éreztem, hogy a tréning pont kellő ideig tartott. Nem akartam volna, hogy akár egy nappal korábban, vagy később legyen az indulás.

Tudtam, hogy a másnap sokkoló meglepetésekkel is szolgálhat, talán egyikünk – vagy akár mindketten – bele is halhatunk valamelyikbe, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy jó esélyünk van a sikerre, és mi többet kérhetnék ennél? Pattal hosszasan beszélgettem telefonon, majd egy ideig bíbelődtem még a repülési tervvel, Johnnal összehasonlítottuk jegyzeteinket egészen hajnali 3-ig. Aztán bedőltem az ágyba, és délig úgy aludtam, mint a bunda."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.