Michael Collins az Apollo 11 útja előtt a Gemini 10-essel repült, a felszállás pillanatait is leírja könyvében. "A fokozatváltás egy igazi sokk. Túl sok minden történik túl gyorsan ahhoz, hogy agyunk képes legyen feldolgozni." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy alig észlelhető döccenést követően máris a levegőben vagyunk. Meglehetősen magas a zajszint, de az űrhajót inkább érezzük, mintsem halljuk. Odalenn a hajtóművek görcsös gyors egymásutánban előre és hátra mozognak, ahogy szivarformájú terhüket egyensúlyozzák a széllökések és a tartályokban lötykölődő üzemanyag közepette. Mi ezt odafenn apró, oldalirányú rángatások formájában érzékeljük. A sebességet egyáltalán nem érzékeljük, mindössze finoman székeinkbe nyomódunk, amikor a terhelés enyhén meghaladja az 1 g-t. A fölöttünk lévő vékony réteg egyre közelebb ér, és hirtelen egy pillanat alatt átszáguldunk a gomolyfelhőkön, ami egyértelműen ellentmond az alfelünk által közvetített egyhelyben állás érzésének. A mindenit, tényleg megyünk! [Az alábbi képen a Gemini 10 startja látható, fedélzetén a szerző, Michael Collins és John Young.]

Ahogy a g-terhelés kezd növekedni, úgy jelentkezik a változó erejű, búgó vibrácó, ezúttal azonban nem oldalirányból, hanem függőlegesen. Ez az úgynevezett POGO-mozgás, amire számítottunk is: nem ért minket váratlanul, és nem is kellemetlen, mindössze magas frekvenciájú remegés rázza testünket és a műszerfalat, ami miatt a kijelzőkön mutatott értékek életlennek tűnnek. Ötven másodperc alatt sebességünk akkora, hogy már nem lehet katapultálni, így halálos szorításomat meglazítom a D-gyűrűn. A zaj és a vibráció hirtelen megnő, ahogy a hangsebesség határához közeledünk, majd ugyanilyen hirtelen enyhül, mihelyt szuperszonikus sebességgel elérjük az atmoszféra vékony felső rétegét. (A műszaki adatokért lelkesedő olvasók kedvéért: egy tipikus Gemini-Titant a maximális dinamikus nyomás 12200 méteren, 1,5 Mach sebességnél érte, egy perccel és húsz másodperccel a felszállás után: ekkor az űrhajó minden négyzetméterére 3662 kilogrammnak megfelelő súly nehezedett.)

A g-terhelés egyre észrevehetőbb most, amikor az első rakétafokozat üzemanyagtartályai majdnem kiürültek, de az első fokozat két hajtóműve még mindig teljes tolóerőt fejt ki. A repülés két és fél percének elteltével közel a fokozatváltás (az üres első fokozat leállása, leválása és a második rakétafokozat gyújtása), és a g-mérő 5 fölötti értéket mutat.

A fokozatváltás egy igazi sokk. Túl sok minden történik túl gyorsan ahhoz, hogy agyunk képes legyen feldolgozni. A szemnek csak arra van ideje, hogy elkönyvelje a katasztrófát és a megmenekülést: a g-terhelés hirtelen lecsökken, és olyan érzésem támad, mintha egy gumikötélen repülnék előre - amíg engedi. Az ablak hirtelen tele lesz piros, sárga és fényes részecskékkel, szállingózó törmelékdarabokkal, és ekkor – pont olyan hirtelen, ahogy a káosz kialakult – eltűnnek, fekete égboltot és csöndet hagyva maguk után, amit már a második rakétafokozat morajlása kísér. Odalenn a földön Pat tévén nézi a történteket, és azt gondolja most magában, hogy az űrhajó felrobbant. Igaza van. Az első fokozat leválását követő pillanatban az oxidáló-anyag tartálya szétszakadt, törmeléket röpítve minden irányba drámai – bár ártalmatlan – képi effekt gyanánt. A fülkében nincs időnk átbeszélni a dolgot. John, aki már másodszorra utazik a Titannal, tudja, hogy ez más, én viszont nem – így a tudatlanság luxusával kezdem élvezni ezt a repülést.

Már magunk mögött hagytuk a légköri turbulenciákat, tulajdonképpen „az űrben” vagyunk, leszámítva, hogy még nem értük el azt a sebességet, ami ahhoz kell, hogy itt is maradjunk. Ha most leállna a hajtómű, gyalázatosan visszazuhanunk az óceánba. De a sebességünk egyre nő, és a g-erők jelzik ezt, ahogy a valamivel több mint 5 g-ről 6 g fölé emelkedik a terhelés. A 7 g már kellemetlen érzés, olyan, mintha egy óriási kéz nehezedne a mellkasomra, de ez nem tart tovább pár másodpercnél. Pontosan a tervek szerint áll le a második fokozat hajtóműve (SECO); leválunk az elhasznált Titanról, és ellenőrizzük a sebességünket. Jelentéktelen 32 km/h-val megyünk a kelleténél lassabban, amit saját segédhajtóműveinkkel azonnal korrigálunk is.

A földön a CAPCOM – Gordo Cooper – véletlenül rossz gombot nyom meg, és a Küldetésirányítás személyzete részére szánt üzenetet továbbít nekünk. „Figyelem, teljes személyzet, rövidesen tájékoztató az Előkészítő Szobában.” Azzal a hangsúllyal, ami reményeim szerint leginkább hasonlít a szarkasztikushoz, azt felelem: „Elnézést kérünk, lehetséges, hogy mi most ezt kihagynánk.” Gordo nem válaszol."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.