Az űrhajóban az oxigén tiszta és csípős; alig érződik a fertőtlenítő szaga. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Irány a fülke. Segítőkész kezek óvatosan a helyemre tuszkolnak, összekötik az oxigénvezetékeket, az ejtőernyő hámját, a kommunikációs kábeleket, és végül óvatosan ránk hajtják az ajtókat. Ezzel teljesen magunkra maradtunk a mi kis világunkban, ahol csak az intercom recsegése és az oxigén sziszegése zavarja meg a csöndet.

Az űrhajó oxigénjének kissé eltérő az illata, tiszta és csípős, alig érződik a fertőtlenítő szaga. Ránézek Johnra, és elmosolyodom. Fényesre polírozott sisakrostélya felnagyítja arcát, így orra az átlagosnál hosszabbnak és hegyesebbnek tűnik: ettől olyan rókaszerű, furfangos arckifejezése lesz, és mitagadás jól áll neki. Talán olyat tud az előttünk álló három napról, amit senki más, és ettől olyan elégedett. Beszélünk egymáshoz, a közeli tömbházban lévő emberekhez, és a távoli Küldetésirányítással. A csevej műszaki jellegű, célja, hogy ellenőrizzük: mindenki hall mindenkit, illetve, hogy rendben van-e minden a gépezettel. Már az előkészületek végén tartunk, ekkor kerül sor a minket útnak indító két Titan-hajtómű próbaállítására is. Hiába figyelmeztettek minket előtte, mégis meglepetésként ért, mivel ilyesmiben a szimulátoros tréning alatt soha nem volt részünk.

Hosszú hónapok után a szunnyadó szörnyeteg ébredezik, jól érezhető a remegés, ahogy 27 méterrel alattunk a két hajtómű oldalirányba kitér. Istenem, mozog! A következő meglepetés korántsem volt ennyire kellemes. Miközben kis fülkénk szorgos műszerrengetegén végignéztem, a szemem megakadt az üzemanyag-mennyiség mérő műszeren, ami a másik oldalon, Johnnal szemközt volt. Nullán állt! Ez meg hogy lehet?
Az összes ellenőrzés és újraellenőrzés közepette megtörténhet, hogy valaki egyszerűen elfelejtette feltölteni az űrrandevúhoz szükséges üzemanyaggal a tankot? Képtelenség, legfeljebb csak arról lehet szó, hogy valami valahol az érzékelőkben elromlott. Most mitévők legyünk?

Átnyúltam a műszerhez, megkocogtattam az üveget, és Johnra néztem. Kurtán biccentett, majd folytatta azt, amit épp csinált. Úgy döntöttem, hogy napirendre térek a dolog fölött; ha John így szándékozik felszállni, akkor nekem is megteszi. A pokolba is. Nem telt el öt perc, és végigsöpört rajtam a szégyenérzet, mivel a műszer hirtelen életre kelt, és a megfelelő értéket mutatta. Az történt, hogy a szimulátortól eltérően a műszer a valóságban csak röviddel az indítás előtt kapcsol be. Ezt tudnom kellett volna.

Szóltak, hogy Atlas-Agenánk [ld. a fenti képet] már úton van, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor megfelelő pályára állt. Szükségünk lesz rá. Habár tőlünk alig több mint egy kilométerre szállt fel, az egészből semmit nem láttunk, ahogy a külvilágból sem, leszámítva egy kis darabka eget a fejünk fölött.
27 Celsius fok volt, a szél 30 km/h-s sebességgel fújt, de ezt már magunktól nem tudtuk volna megmondani.

Idebenn vagyunk, a hátunkon fekve, miközben egyenesen felfelé nézünk. Az Atlanti-óceán valamivel a jobb könyökünk alatt terül el, lábunk pedig észak felé mutat. Egyenesen felfelé indulunk majd, aztán lassan kelet felé (jobb oldalunkra) ívelünk, és az Atlanti óceán felett 161 kilométerrel pályára állunk, a jobb oldalunkon fekve. Az emelkedés öt perc negyvenegy másodpercig tart, ez idő alatt az indítóálláshoz képest 853 kilométerrel leszünk keletebbre, a hajtómű leállításakor pedig sebességünk 28100 km/h lesz. Legalábbis, a tervek szerint.

Jelenlegi sebességünk nulla, megtett távolságunk szintén nulla, és ismeretlen a küldetés kimenetele is. A napokból órák lettek, az órákból percek. Ez már nem szimulációs tréning, nem lehet lemenni a lifttel, hogy egy kávét kortyolgatva átbeszéljük a dolgokat.
Elsődleges műszerünk az óra, meg az a rádióban beszélő, izgatottságát egykedvűséggel leplező hang, ami egyre közeledik monológja végéhez: 10 – 9 – 8 . . . két kézzel megragadom a lábaim között lévő katapult D-gyűrűjét; csak egy rántás, és üléseink kirobbannak ebből a szörnyetegből . . . 7 – 6 – 5 . . . most már tényleg repülni fogunk . . . 4 – 3 – 2 – 1 . . . a hajtóműveknek most kell bekapcsolniuk – GYÚJTÁS – figyeld a műszereket – FELSZÁLLÁS!"

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.