"Itt állok, mint egy felcicomázott nehézgép-kezelő, aki semmit nem lenne képes megjavítani ezen az űrhajón. Ennél még a feleségem is jobb szerelő" - írja Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Jól ismert szkafanderem egy átalakított lakókocsiban már várt rám, itt kell majd beöltöznünk: nem messze a 19-es Indítóállástól, ahol a Gemini-Titanunk áll. Az egészségügyi technikus idegesítően cseveg, kérdez valamit, én felelek, közben egy-két tisztást borotvál a mellkasom szőrzetébe, majd a köralakú szenzorokat ráilleszti a bőrömre. Ezután következik a pamut alsónemű, aminek öve elektronikus jelerősítőkből áll: ezek felerősíti szívverésemet annyira, hogy a Küldetésirányítás is hallja. Rákötnek egy gépre, ami ellenőrzi a jelszintet.

Eközben egy színes televízión a ránk váró űrrandevúról beszélnek. A Geminit egy elektromos játékvonat jelképezi a belső pályán, miközben utoléri a külső vágányon haladó, lassabb „Agena”-vonatot. Johnnal kuncogunk a bemondón, aki durván leegyszerűsíti a történetet.

Majd itt az ideje felvenni egy háromszögletű sárga műanyag vizelettasakot, ami úgy történik, hogy a péniszt bele kell dugni a tasak egyik sarkára szerelt gumi foglalatba. Három különböző méretű foglalat van (kicsi, közepes, nagy), ezekre persze jóval heroikusabb jelzőkkel hivatkoztunk, úgy mint: „extra nagy”, „óriási” és „hihetetlen”. A földi tesztek keserű tapasztalatai nyomán kiválasztjuk a megfelelő méretet; a tesztek során a Gemini „lábak-a-fej-fölé” helyzetű ülései miatt a vizelet a gerinchez csordogál, és a hátnál kis tócsába gyűlik. „Vizeshátú” – bosszúsan így hívják a szkafander-technikusok ezeket az újonc asztronautákat.

Most a szkafanderen a sor: először a lábakat kell belekínlódni a tekergő, össze-vissza csavarodó nejlonbélés mentén, majd a törzsünket kétszer meghajlítva, karjainkat sikerült helyükre csúsztatni annyira, hogy fejünk átbújjon a nyakgyűrűn. Majd fel kellett állni, és segítséggel összecipzárazni a hátán. Ezután a rettenetesen szűkre szabott kesztyűket kellett felhúzni, és belepasszintani a csuklógyűrűkbe. Majd a sisak méltóságteljesen, már-már áhítattal leereszkedett, brutálisan lenyomják, majd egy klikkel a helyére is került.

A sisakrostély lezárásával kezdődik az űrbe való átmenet. Ettől kezdve nem levegőt lélegzünk, csak tiszta oxigént, emberi hangot csak drótok segítségével hallhatunk. A szkafanderbe zárva még mindig látjuk a minket körülvevő világot, de ezzel érzékeink véget is értek – nem szagolunk, hallunk, tapintunk vagy ízlelünk semmit. Ma G-4C-36 köszöni, jól van. Nincs ok a rettegésre, csak az önelégültség a szkafander ismerős szorítását érezve: sehol egy púp, egyenetlenség: a szkafander hibátlan – olyan, mint egy régi jóbarát, aki a mai alkalomra újjászületett.

A külvilág észrevehetően megváltozott. A személyzet gyakorlott mozdulatokkal, magabiztosan teszi a dolgát. Régebben, a próbák során még voltak bakik, megesett, hogy kiestek a szerepükből, nevettek. Ma azonban még a kuncogások is gondosan megtervezettek. Mialatt Johnnal a testünkben lévő nitrogéntől megszabadulunk, és uralkodóhoz méltóan terpeszkedünk a barna színű, dönthető támlájú karosszékekben, jó hírek érkeznek.

Az űrhajó állapotáról jelentés érkezett (természetesen, tökéletes.) Az időjárás együttműködőnek tűnik, leszámítva egy kis vihart, ami a jelek szerint észak felé halad. Szerencsések vagyunk, hogy egy júliusi késő délutánon Floridában mindössze egy vihar ólálkodik a környéken – pláne, ha csakugyan távozóban van.

Ideje, hogy egy kis furgonnal elinduljunk az indítóállásra, majd a kis lift az indítóállványzat oldalán küszködve felvisz minket a grillsütőhöz hasonlító ketrecben, egyenesen fel a „fehér szobába”. Édesanyám – nővérem és sógorom társaságában – valahol a közelben követi figyelemmel az eseményeket. Vajon láttak engem, mielőtt még újra eltűntem a szemük elől? A fehér szoba gyakorlatiasan van berendezve, a személyzet céltudatosan sürög-forog, ahogy a szoba szétszereléséhez előkészülődnek.

A szokásos viccet se lehet megspórolni: Günter Wendt, az indítóállás guruja, közel másfél méteres, habszivacsból készült óriásszerszámokat – egy villáskulcsot és egy fogót – nyújt át nekünk. Ez gúnyos utalás arra, hogy az eltelt hónapokban mennyire leamortizáltuk az űrhajó egyes részeit. Günter nem járt messze a valóságtól. Itt állok, mint egy felcicomázott nehézgépkezelő, aki semmit nem lenne képes megjavítani ezen az űrhajón. Ennél még a feleségem is jobb szerelő."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.