"Túl nagy lendületet vettem, törzsem és lábaim tehetetlensége tovább sodorja testemet. Érzem, ahogy először a jobb, majd a bal kezemből siklik ki az Agena – hiába szorítom kétségbeesetten." Egy űrséta során megdöbbentően új dimenziók tárulnak fel az asztronauta előtt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Két kézzel megragadom a dokkolóegység kúpalakú, csúszos peremét, és az óramutató járásával ellentétesen körbe küzdöm magam rajta: 90 fokot kell kézen állva mendegélnem kemény, túlnyomásos kesztyűimben, mire eljutok a mérőcsomagig.

Útközben véletlenül kimozdítom a helyéről a dokkoló szerkezet egy részét, ez egy elektromos töltéslevezető gyűrű: leugrik a helyéről, és a továbbiakban már csak egyetlen pont rögzíti az Agenához, azon himbálózik. Olyan, mint egy vékony kasza, fél méteres gonosz horoggal a végén.
Nem tudom mi lesz akkor, ha belegabalyodom, bár gyanítom, hogy törékeny lehet, és szükség esetén könnyedén eltávolítható az Agenáról. Másfelől viszont mégiscsak valamilyen fémből készült… A legjobb, ha tisztes távolban maradok tőle. Ekkorra már elértem a csomagot, olyannyira, hogy már le is kellene fékeznem. A rohadt életbe, leesem róla!

Túl nagy lendületet vettem, törzsem és lábaim tehetetlensége tovább sodorja testemet. Érzem, ahogy először a jobb, majd a bal kezemből siklik ki az Agena – hiába szorítom kétségbeesetten. Miközben lassan távolodom az Agenától, pár másodpercig semmit nem látok a fekete égbolton kívül, majd a Gemini furakodik be a képbe. John valószínűleg teljes csöndben végignézte az egész jelenetet, de most krákogva mégis ezt kérdezi: „Merre vagy, Mike?” „Idefenn. Ne aggódj. Csak ne gyere közelebb, ha meg tudod oldani, OK?” „OK.” [Az alábbi képen Ed White látható, Collins is kábé így nézett ki, jobb kézben ott a manőverező puska.]

Hollétemre lassan fény derül. Úgy négy és fél vagy hat méterrel vagyok a Gemini orra fölött: lenézve látom John ablakát, és nyitva hagyott ajtómat. Egész biztosan John látóterén kívül esem.
Az Agena balkéz felől alattam, enyhén a hátam mögött. Köldökzsinórom hurka fenyegetően az Agena álnok eleje felé tart, ezért nem akarom, hogy John közelebb jöjjön. Ez mindössze futó aggodalom, mivel épp olyan irányba tartok, ami miatt megfeszül a köldökzsinór, én pedig a kötél végén felfelé és jobb oldalra lebegek.
Bár távolodom az Agenától, de pályám érintőjén a Gemini található, ami azért nem kellemes, mivel a fizika törvényei szerint ahogy közeledem felé (a sugaram csökken), úgy nő a sebességem, és megeshet, hogy csúnyán nekicsapódom. Ez a lendület-megmaradás miatt van: a pörgő műkorcsolyázók is gyorsabban forognak, mihelyt testükhöz közelebb húzzák karjukat. Valahogy semmilyen ehhez hasonló mutatványon nem jár most az eszem.

Szerencsére, derekamra rögzítve ott a puskám, a manőverező egységem. Ez képes lenullázni, vagy legalábbis csökkenteni érintőirányú sebességemet, így biztonságba visszajuthatok a Geminihez. Lenyúlok a puskáért. Eltűnt! Addig tapogatózom, míg a vezetéket követve rá nem találok; rájövök, hogy a puska nem veszett el, hanem csak magam után húzom.

Felcsévélem a vezetékénél fogva, kinyitom a puska karjait, és kezdem a "locsolást". Nitrogén spriccel ki belőle két apró fúvókán át, amit én állíthatok a megfelelő irányba úgy, hogy (1) lecsökkenjen érintőirányú sebességem, (2) növekedjen sugárirányú sebességem a Gemini felé, és (3) továbbra is a Gemini felé nézzek.

Mikor belekezdek a műveletbe, már magasan jobbra a Gemini fölött vagyok, így az űrhajó balra mélyen alattam van, és a hátulja felé közeledem. A puskával képtelenség teljesen megváltoztatni pályámat, de annyi beleszólásom azért van a dologba, hogy lapos ívben vitorlázzak, majd kiegyenesítem pályámat, mihelyt a Gemini mögé érek – ennek a területnek a feltérképezése nem szerepelt a terveim között. „A fülke mögött vagyok, hátul, John, ne használd a segédhajtóműveket.” „OK. Lejjebb kell mennünk, ha vele akarunk maradni.” „Most ne menj le. John, meg ne próbáld.”
Nem csak az lenne a probléma azzal, ha John most begyújtaná a segédhajtóműveket, hogy túl közel vagyok hozzájuk, hanem még a célpontom is lejjebb süllyedne –  pont amikor enélkül is épp elég gondot okoz, hogy közelebb evickéljek hozzá. „OK” – mondja John. Most jobb a helyzet: hátulról közelítem meg a fülkét, és már csak egyetlenegy segédhajtómű ad okot az aggodalomra. „OK, John, ne gyújtsd be azt az egy átkozott segédhajtóművet, jó?” „Melyik átkozottat ne?” Az isten verje meg, nincs idő a számháborúra. „Tudod, azt amelyik felfelé tüzel.” „Á, a tizenhatost.”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Collins óvatosan elrugaszkodott, és átrepült az Agena dokkolóegységéhez. Ilyet korábban még senki nem csinált. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Most már a nitrogénvezetékben kialakult hurokkal viaskodom, ami attól van, hogy a vezetéket nem a kapaszkodó alatt átbújtatva csatlakoztattam rá a szelepre. Ha a vezeték nincs kifeszítve, biztosra vehető, hogy előbb-utóbb a jó öreg 16-os Segédhajtómű fölé libeg, és pont akkor sérül meg, amikor szükségem lenne rá. A megoldás a kabinban rejlik. „Egy pillanatra visszamegyek a fülkéhez.” John szemlátomást messzebb sodródik az Agenától, mivel ezt válaszolja: „OK, felfelé kell mennem. OK?’ „Rendben, Egy pillanat. OK, hajrá. Felfelé mehetsz, az rendben van. Látod azt a laza nitrogén vezetéket? Valahogy le kellene fognod. Meg tudod oldani?” „Merre van?” Odahintázom, és benyújtom a jobb oldali ajtón. „Látod?” „Igen.” „Megfogtad?” „Igen.” Nem tudom, mit csinál majd vele, talán ráül, ha a szükség úgy hozza, de John mindenképp könnyebben birkózik meg ezzel a feladattal, mint én.
Talán egy pillanatra megcserélhetnénk a szerepeket…. „Jó fiú. OK. Akkor én szemmel tartom az Agenát, amíg te elintézed a nitrogén-vezetéket. OK?”

Ahogy ott kapaszkodom a jobboldali nyitott ajtóban, felnézek, és tőlem enyhén jobbra megpillantom az Agenát, aminek hat méterre kell lennie tőlünk. A Földet sehol nem látom, csak a fekete csillagtalan éjszakát az Agena mögött, így arra tippelek, hogy valahol mögöttem kell lennie.
Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy a Földdel egy pillanatra sem foglalkoztam attól kezdve, hogy kinyitottam az ajtót; rohadtul nem érdekelt, merre van, csak arra koncentráltam, hogy a vezetéket a helyére rakjam, ami ahhoz kell, hogy átjussak az Agenához, és leszereljem róla a mikrometeorit-csomagot. A Föld helyzete lényegtelen. Ahogy a sebességünk is az, ami most közel huszonkilencezer kilométer per óra; hát aztán?
Csak az Agenához mért relatív sebességünk számít, nem pedig az, hogy a földhöz képest milyen gyorsan száguldunk. „OK. Rögzítettem.” John tehát megoldotta a nitrogénvezeték dilemmát, és most közelebb manőverez az Agenához. „Megpróbállak egészen közel vinni téged.”

Nagyszerű! John a baloldali kis ablakán kukucskál kifelé, miközben az űrhajóval óvatosan előre és egyúttal felfelé lopakodik, az Agenának ahhoz a végéhez, ahol a mikrometeorit-felszerelés található. John most érte el határait. „Ha közelebb megyek, sem téged, sem pedig az Agenát nem fogom látni.” Én viszont jól látom az Agenát, mivel nem John vacak kisablakán át szemlélem a világot, és tájékoztatom, hogy jó helyen vagyunk. „OK. Akár már indulhatnék is, de még várnék vele, hátha egy kicsit is közelebb tudnál menni hozzá. Majd én navigállak, John … John?” John két másodpercig vacillál. „OK.”
Johnt előre navigálom: távolságunk négy és fél méterről … három méterre … majd két méterre csökken, miközben ő az egészből semmit sem lát: teljesen vakon irányítja az űrhajót, miközben az Agena szinte pont a fejem fölé kerül. „OK, jobban tennéd, ha itt most megállnál, John.” „OK.” Azt akarom, hogy most egy kicsit távolodjon el az Agenától, de ezt a közreműködésem nélkül is meg tudja tenni. „Menj hátrafelé. OK. Jó helyen vagy. Most elindulok a kicsike felé, John.” Meleg, atyai hangon John utamra enged. „Ne idegeskedj, babám.” „OK.”

Finoman, nagyon óvatosan eltolom magam a Geminitől, ügyelve arra, hogy azonos erőt fejtsek ki a nyitott ajtón megtámasztott jobb, és az űrhajó testéről elrugaszkodó bal kezemmel. Felfelé, enyhén előre úszom ki a fülkéből, és megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy köldökzsinórom nem csavarodott fel semmire: egyenes vonalban mozgok, a bólintó (fel-le) vagy legyezőirányú (bal-jobb) mozgás legkisebb jele nélkül.
 
Három vagy négy másodpercnél nem tart tovább az utam, majd nekiütközöm a célpontnak: az Agena végén található dokkolóegységen vagyok. Ez egy kúpalakú, sima peremű valami, ami kifejezetten pocsék hely az érkezésre: nem lehet rajta fogást találni, de legalább ezen a felén van a mikrometerorit csomag, és végülis ezért jöttem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Collinsnak űrsétája kezdetén a Gemini 10 egyik segédhajtóműve környékén kellett babrálnia, közben nagyon remélte, hogy társa, John Young nem fogja begyújtani azt. A kilövellő forró gáz könnyen szétégette volna az űrhajós karját. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Amennyire egy ablakra vetett futó pillantással fel lehet mérni, úgy látom, hogy John rendben van, és szerencsére az Agena sem bukdácsol a világűrben: olyan stabilnak tűnik, mint egy szikla. Az eltelt hat hónap után legalább emiatt nem kell aggódnom, mialatt végigrágom magam az ellenőrzőlista lépésein.

Közeledik a hajnal. Pont a terv szerint haladok, és készen állok az indulásra. Meg sem fordul a fejemben, hogy ezt a földön esetleg másképp gondolhatják. „Gemini 10 … folytathatjátok a kötelékrepülést.” John kissé döbbent hangon szólal meg. „Rendben. És mi legyen az űrsétával? Akarjátok?” „Pontosan arra céloztunk.” „Őrülök, hogy ezt mondtátok, mert Mike épp most megy ki.” És valóban: épp ezt teszem.

Az első teendőm, hogy a fülke mögötti 16-os Segédhajtómű közelébe keveredjek – itt található a nitrogénszelep egy mikrometeorit-mérő lemez társaságában, utóbbi idestova már két napja van idekinn. Gond nélkül eltávolítom a lemezt, miközben megbizonyosodom arról, hogy John nem akarja begyújtani a 16-ost, miközben a kezemmel gyakorlatilag a fúvóka torkában nyúlkálok. „Figyelj arra a segédhajtóműre, babám. Rendben, ne akarj most lefelé menni. Itt vagyok mellette.” „OK” – feleli John, de nem marad sokáig csöndben. Alig telik el pár másodperc, máris megszólal: „Hát, babám, ha rövidesen nem csinálok valamit, beleszáguldunk abba a madárkába.” Elképzelésem sincs arról, merre van az Agena, mivel a Gemini oldalát bámulom, lábaim pedig lustán előre és hátra himbálódznak a világűrben, miközben a mikrometeroit-lemezzel a kezemben próbálok a kapaszkodón előre jutni. Szerintem már elég messzire kerültem a 16-ostól. Vagy mégsem? „Várj! OK, mehet.” [Az alábbi képen történetesen Ed White (Gemini 4) látható, de Collinsnak is hasonló felszerelése volt. A manőverező puskát White a jobb kezében tartja.]

Sikerült elvergődnöm a fülkéig, a lemezt a nyitott ajtón át beadom Johnnak, majd megindulok visszafelé, hogy manőverező puskámat rákössem a nitrogén-ellátását biztosító egységre. Újra figyelmeztetem Johnt. „Most ne akarj lefelé menni.” És ismét ugyanazt a választ kapom. „OK, nekiütközünk ennek az izének, ha nem megyünk lefelé záros időn belül.” Arrébb megyek. „Mehetsz, beindíthatod. Elég szigorú vagy.” Johnnak új ötlete támad. „Hé! Mi lenne, ha egy kicsit hátrálnánk tőle?” Az ezért felelős segédhajtóművek működése nem érint engem, nem tartózkodom a közelükben. „Igen, csináld csak, lefelé akarsz menni?” „Nem, hátrálni akarok.” „OK, tolass csak, OK. Lefelé semmiképp ne akarj menni, amíg nem szólok.”

Gondban vagyok a két kapaszkodóval. Az egyiket manuálisan már kinyitottam, míg a másiknak automatikusan kellene kipattannia a Gemini oldalából. Az előbbit még a mikrometeorit-lemez leszedésekor emeltem ki a helyéről, de az utóbbi csak az űrhajó fülkétől legtávolabbra eső végén bukkant elő, viszont a hozzám közelebbi fele még mindig szinte belesimul a Gemini felszínébe. A tervem az volt, hogy a nitrogén vezetéket a kapaszkodó alatt bújtatom át, és így csatlakoztatom a nitrogén-szelephez.

Világos, hogy a vaskos csatlakozót ebben a helyzetben nem lehet a korlát alatt átvezetni, pedig jó párszor emberesen megrángattam a kapaszkodót. Végül úgy döntök, nem bújtatom át alatta. Eltávolítom a nitrogénszelep takarólemezét, megpróbálok a tőlem telhető legmegfelelőbb helyzetbe kerülni; két kapaszkodó segítségével testemet a szelep fölé igazítom, majd jobb kezemben a kapaszkodóval, balban a csatlakozóval, nekiveselkedek, hogy rásajtoljam a csatlakozót az aljzatra.

Eltévesztettem, az Isten verje meg, a csatlakozó gallérja előreugrott, és most vissza kell húznom (két kézzel). Előbbi lökdösődő mozgásom miatt a testem most az oldalára billen, és a lábaimmal az űrhajó oldalán dörömbölök. John megérzi izgatottságomat, ahogy a Gemini irányítórendszere is: utóbbi az általam okozott nem kívánatos himbálást zokon veszi, és a segédhajtóművek gyújtásával válaszol, hogy ismét egyenletessé tegye az űrhajó mozgását. „A mindenit, Mike, azok a segédhajtóművek igencsak aktivizálták magukat.”
 
Mit mondhatnék erre? „OK.” John folytatja: „Nyugi legyen ott hátul, rendben?” Próbálok megnyugodni, miközben újból készülök lesújtani a csatlakozóval a szelepre. Amikor a testem ismét megfelelő helyzetbe kerül, óvatosan elengedem kezeimmel az űrhajót – egy másodpercig szabadon lebegve – lenyúlok, kéz kézzel visszarántom a csatlakozó gallérját, megkeresem a kapaszkodót, és újra nekifutok a dolognak. Ezúttal sikerült. „OK. Rákötöttem magam a nitrogénre.” „OK” – nyugtázza John."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Szabad szemmel tájékozódva, a tervezettnél jóval kevesebb üzemanyaggal kifejezetten kalandos vállalkozás egy másik járművel randevúzni a világűrben. A Gemini 10-nek ez nem csak egyszer sikerült. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"A lítium-hidroxid teszt hipp-hopp véget ér. Fényesen sikerül, és már a következő napirendi pontnál tartunk: meg kell találni az Agena 8-at, amit immár két napja üldözünk. Ehhez két utolsó, apró manővert kell végrehajtani saját Agenánkkal, mielőtt végleg megszabadulunk tőle a küldetés negyvenötödik órájában. Eredetileg erre huszonhárom órája kellett volna sort kerítenünk, de természetesen a benne lévő üzemanyag a mi üres tankunk miatt igazi istenajándéka, és nélküle még csak meg sem kísérelhetnénk ezt a második űrrandevút.
 
Ezzel együtt kevés az üzemanyagunk, és átbeszéljük, mi lenne a legmegfelelőbb pillanat az Agena leválasztására. A földi irányítással egyetértünk abban, hogy az űrrandevú érdekében tett további kísérletezgetést mindenképp megszakítjuk, ha üzemanyagunk 7 százalékra csökkenne. Addig még jó pár, minimális pályakorrekció vár ránk, amit a földi számítások alapján kell végrehajtanunk, majd magunkra maradunk, és a továbbiakban csak a szemünkre hagyatkozhatunk. Annyit tudunk, hogy pályánk pontosan megegyezik az élettelen Agenáéval, ami közel 13 kilométerrel fölöttünk kering, és komótosan épp megelőzzük.

Rövidesen már látnunk kell az általa visszavert napfényben. Végül, 40 kilométernyire John valóban észrevesz egy apró foltot - úgy 15 fokos szögben fölöttünk. Most John összpontosít, hogy az űrhajónk orra pontosan erre nézzen, miközben én folyamatosan mérem, milyen szöget zárunk be a vízszintessel. Ezeket a tényleges szögértékeket egy táblázattal hasonlítom össze - utóbbi elméleti szögértékekkel van telezsúfolva, így meg tudom mondani John-nak, mikor kellene elhagyni pályánkat az Agena irányába, hogy a 13 kilométeres szintkülönbség az óvatos manővereknek köszönhetően nullára csökkenjen.

A két űrjárműnek időben kell találkoznia egymással, és a manőver közben nem számíthatunk a radar segítségére: naplemente előtt kell tehát beérni az Agenát, különben bottal üthetjük a nyomát a sötétben.
Hónapokkal ezelőtt már részletesen kiszámolták, miként hozhatjuk ki a legtöbbet a negyvenöt perces nappalból, de ettől függetlenül szorít az idő: egyrészt hajnalban ki kell szúrnunk az Agenát az égen, majd amikor delel a nap, és pontosan a fejünk fölött lesz, megindulunk az Agena felé, amit öt perccel a sötétség beállta előtt utol is kell érnünk.

A megközelítés során jól alakulnak a dolgok. Miután átálltunk az Agena pályájára, két alkalommal kell kiszámolnom a szükséges pályakorrekció mértékét, és mindkétszer csak megnyugtatóan keveset kell korrigálni. Az első számítás eredménye szerint 1,2 m/s-mal gyorsabban kell emelkednünk, a végén viszont 0,3 m/s-mal kell csökkenteni a sebességünket. Ha hihetünk ezeknek a számoknak, akkor jók vagyunk. Amikorra már csak pár kilométernyire vagyunk az Agenától, puszta fénypontnál többet látunk: már kivehető hengeres alakja is, én pedig előkapom a szextánsomat, és megmérem a túlnyúlás szögét. A méret változása és az eltelt idő összehasonlításával durva becslést adhatok John-nak távolságunkról és sebességünkről, amivel az Agena felé közelítünk.
Ezt leszámítva legfeljebb csak bátorításokat kiabálhatok át Johnnak, és a rettegett csavarthurok ellen érzelem-kitörésekkel védekezhetek: ezalatt az Agena közelébe érünk, majd "megállunk". Minden mozgás abbamarad, ott vagyunk mellette, békében, ráadásul úgy, hogy üzemanyagunk 15 százaléka is megmaradt. Ez nem sok ahhoz képest, hogy a repülés előtti számítások alapján ekkor üzemanyagunk 40 százalékával kellene rendelkeznünk, viszont még így is sokkal jobb a helyzet a 7 százalékos küszöbértéknél. Megérkeztünk.

Alapesetben az űrrandevú izgalmai után pihenni kellene egyet, de ebben az esetben a munka töretlenül folytatódik. A nap lemenőben van, mi pedig felkapcsoljuk reflektorunkat. John a következő harminchét perces sötétséget kemény munkával tölti: nem engedi ki az Agenát a mesterséges fény által bevilágított szűk körből. Nekem az űrsétámra kell készülődnöm, mivel a terv szerint hajnalban nyitom ki az ajtót. Annyiszor elpróbáltam már az előkészületeket, ahányszor csak tudtam, de minden a mellkasra erősíthető zsákon múlik. Ahhoz nincs elég hely, hogy felcsatolt zsákkal az űrrandevú táblázatait tanulmányozzam és a szextánst is használjam, így most először elő kell szednem a mellzsákot, majd magamra erősítem a 15 méter hosszú köldökzsinórt. Egy hetven lépéses ellenőrzőlistán kell végigmennem - az ilyesmi általában Johnnal közösen, egymás kölcsönös ellenőrzésével történik, ezúttal azonban mindkettőnknek megvan a maga baja."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A küldetés harmadik napjának reggelén a Gemini 10 legénysége az űrrepülés addigi történetének legbonyolultabb űrsétájára készül. Collinsnak sikerült a harmadik napra virradó éjszakát egy az egyben átaludnia - súlytalanság ide vagy oda. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Az Agenának küldött parancsok, üzemanyag-cella tisztogatások, csillag megfigyelések és szemproblémáink kivesézése mellett a holnapi teendőinket is tisztázzuk. Nagy nap lesz ez, amikor sokat manőverezünk az Agena hajtóművével, illetve a sajátunkkal, és mindez végül az Agena 8-sal való randevúban csúcsosodik ki. Ezután következik az űrsétám, ennek során egy mikrometeorit-csomagot szerelek majd le róla. A mai nap mérlege elég vegyes: nem alakultak jól a dolgok a könnyező szemeink miatt, viszont annál jobban zártuk a napot az üzemanyag-felhasználás szempontjából, hiszen még mindig 30 százalékon állunk. A földi irányítás azt mondja, hogy épp egy tesztet dolgoznak ki, amit reggel kell majd elvégeznünk – ez hivatott tisztázni a lítium-hidroxid-dilemmát. Közben pár háztáji teendőnk is akad, mint például az evés, majd jó nyolc óra hosszára kidőlhetünk.

Ma könnyen jön álom a szememre. Először is azért, mert nem fáj a térdem, és ez a kis fülke már nem is tűnik olyan szokatlan helynek a szundikáláshoz. Tudom, hova tegyem a fejem, lebegő kezeimet pedig ott egye meg a fene: nem foglalkozom velük. [Az alábbi képen Collins kesztyűi: eleinte zavarta, hogy kezei súlytalanságban önálló életet élnek, és félt attól, hogy valamit esetleg véletlenül átkapcsolnak.] De, mindenekelőtt, vizeltem, kakáltam, és hullafáradt vagyok: bárhol képes lennék elaludni. Egy egész jól sikerült napot tudhatunk a hátunk mögött: ha kevés is az üzemanyagunk, és a holnapi űrrandevúra meg űrsétára a bizonytalanság árnyéka vetül, de legalább kikászálódtunk abból a helyzetből, amibe belecsöppentünk. Jó esélyünk van arra, hogy a holnapra tervezett munkánkkal végezzünk.

A következő emlékképem hét órával későbbről való. Egy hangot hallok a fülemben: hűséges földi barátaink szólongatnak minket, jelezve, hogy ideje nekivágnunk a 3. napnak. Mialatt megreggelizünk, körvonalazzák annak a tesztnek a részleteit, ami fényt deríthet arra, hogy számíthatunk-e az előző napihoz hasonló incidens megismétlődésére - akár lítium-hidroxid, akár valami más okozta azt. Ez mindössze abból áll, hogy részlegesen csökkentjük a kabinnyomást, és megnézzük, érzünk-e valami bűzt, vagy szemirritációt.
Emellett a két ventilátor közül csak az egyiket használjuk majd, az elmélet szerint ugyanis tegnap a két ventilátor kavarhatta fel a laza szerkezetű lítium-hidroxidot; egy ventilátor viszont már nem fogja. A rám váró űrsétán (már ha lesz ilyen), másik oxigén-rendszert használok majd – az oxigén közvetlenül az űrhajó oxigéntartályából nagy nyomással egy szűk keresztmetszetű vezetéken át érkezik a köldökzsinór közvetítésével a mellkasomra szerelt csomagba. Utóbbi lecsökkenti a nyomást, és önálló tisztító- és hűtőrendszerrel is fel van szerelve.

John viszont már más kérdés… ő továbbra is ugyanazokra az oxigénvezetékekre lesz kötve, mint korábban, és feltétlenül szüksége lesz a látására. Az űrséta alatt ugyanis az ő precíziós feladata lesz, hogy kötelékben repüljön az Agena 8-cal. Emellett ő lesz az őrangyalom és a szemem is egyben, aki megakadályozza, hogy köldökzsinórom olyan helyekre tekeredjen fel, amit én nem láthatok.
Ezen kívül John természetesen úgy manőverezi a Geminit az űrhajó különböző pontjain lévő tizenhat segédhajtómű megfelelő kombinációinak begyújtásával, hogy mindvégig az Agena mellett maradjon. Ezek a kis rakétahajtóművek 450 N erővel nagy sebességű, és nagyon magas hőmérsékletű gázokat lövellnek ki: senki nem tudja pontosan, milyen közel merészkedhetek hozzájuk anélkül, hogy károsítanák sérülékeny szkafanderemet.

Ha a Gemini az Agena felé emelkedne, Johnnak épp ezzel ellentétesen, lefelé kell korrigálnia az űrhajó mozgását, hogy elkerülje az ütközést. Ehhez a felfelé mutató segédhajtóművet kell begyújtania; azt, amelyik közvetlenül a fülke mögött található – kapaszkodóm és a nitrogén szelep tőszomszédságában. Jól tenné, ha nem gyújtaná be addig, amíg a köldökzsinórom csatlakozóját erre a szelepre rá nem kötöm! A lényeg, hogy apait-anyait bele kell adnunk, és minden szemre szükség van ahhoz, hogy teljesítsük ezt az űrsétát. A tegnapi ajtóba kiállós űrséta elég egyszerű volt, de a mai csavargás bonyolult lesz, minden tudásunkra szükségünk lesz, és egyszer sem hibázhatunk."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu