Collins óvatosan elrugaszkodott, és átrepült az Agena dokkolóegységéhez. Ilyet korábban még senki nem csinált. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Most már a nitrogénvezetékben kialakult hurokkal viaskodom, ami attól van, hogy a vezetéket nem a kapaszkodó alatt átbújtatva csatlakoztattam rá a szelepre. Ha a vezeték nincs kifeszítve, biztosra vehető, hogy előbb-utóbb a jó öreg 16-os Segédhajtómű fölé libeg, és pont akkor sérül meg, amikor szükségem lenne rá. A megoldás a kabinban rejlik. „Egy pillanatra visszamegyek a fülkéhez.” John szemlátomást messzebb sodródik az Agenától, mivel ezt válaszolja: „OK, felfelé kell mennem. OK?’ „Rendben, Egy pillanat. OK, hajrá. Felfelé mehetsz, az rendben van. Látod azt a laza nitrogén vezetéket? Valahogy le kellene fognod. Meg tudod oldani?” „Merre van?” Odahintázom, és benyújtom a jobb oldali ajtón. „Látod?” „Igen.” „Megfogtad?” „Igen.” Nem tudom, mit csinál majd vele, talán ráül, ha a szükség úgy hozza, de John mindenképp könnyebben birkózik meg ezzel a feladattal, mint én.
Talán egy pillanatra megcserélhetnénk a szerepeket…. „Jó fiú. OK. Akkor én szemmel tartom az Agenát, amíg te elintézed a nitrogén-vezetéket. OK?”

Ahogy ott kapaszkodom a jobboldali nyitott ajtóban, felnézek, és tőlem enyhén jobbra megpillantom az Agenát, aminek hat méterre kell lennie tőlünk. A Földet sehol nem látom, csak a fekete csillagtalan éjszakát az Agena mögött, így arra tippelek, hogy valahol mögöttem kell lennie.
Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy a Földdel egy pillanatra sem foglalkoztam attól kezdve, hogy kinyitottam az ajtót; rohadtul nem érdekelt, merre van, csak arra koncentráltam, hogy a vezetéket a helyére rakjam, ami ahhoz kell, hogy átjussak az Agenához, és leszereljem róla a mikrometeorit-csomagot. A Föld helyzete lényegtelen. Ahogy a sebességünk is az, ami most közel huszonkilencezer kilométer per óra; hát aztán?
Csak az Agenához mért relatív sebességünk számít, nem pedig az, hogy a földhöz képest milyen gyorsan száguldunk. „OK. Rögzítettem.” John tehát megoldotta a nitrogénvezeték dilemmát, és most közelebb manőverez az Agenához. „Megpróbállak egészen közel vinni téged.”

Nagyszerű! John a baloldali kis ablakán kukucskál kifelé, miközben az űrhajóval óvatosan előre és egyúttal felfelé lopakodik, az Agenának ahhoz a végéhez, ahol a mikrometeorit-felszerelés található. John most érte el határait. „Ha közelebb megyek, sem téged, sem pedig az Agenát nem fogom látni.” Én viszont jól látom az Agenát, mivel nem John vacak kisablakán át szemlélem a világot, és tájékoztatom, hogy jó helyen vagyunk. „OK. Akár már indulhatnék is, de még várnék vele, hátha egy kicsit is közelebb tudnál menni hozzá. Majd én navigállak, John … John?” John két másodpercig vacillál. „OK.”
Johnt előre navigálom: távolságunk négy és fél méterről … három méterre … majd két méterre csökken, miközben ő az egészből semmit sem lát: teljesen vakon irányítja az űrhajót, miközben az Agena szinte pont a fejem fölé kerül. „OK, jobban tennéd, ha itt most megállnál, John.” „OK.” Azt akarom, hogy most egy kicsit távolodjon el az Agenától, de ezt a közreműködésem nélkül is meg tudja tenni. „Menj hátrafelé. OK. Jó helyen vagy. Most elindulok a kicsike felé, John.” Meleg, atyai hangon John utamra enged. „Ne idegeskedj, babám.” „OK.”

Finoman, nagyon óvatosan eltolom magam a Geminitől, ügyelve arra, hogy azonos erőt fejtsek ki a nyitott ajtón megtámasztott jobb, és az űrhajó testéről elrugaszkodó bal kezemmel. Felfelé, enyhén előre úszom ki a fülkéből, és megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy köldökzsinórom nem csavarodott fel semmire: egyenes vonalban mozgok, a bólintó (fel-le) vagy legyezőirányú (bal-jobb) mozgás legkisebb jele nélkül.
 
Három vagy négy másodpercnél nem tart tovább az utam, majd nekiütközöm a célpontnak: az Agena végén található dokkolóegységen vagyok. Ez egy kúpalakú, sima peremű valami, ami kifejezetten pocsék hely az érkezésre: nem lehet rajta fogást találni, de legalább ezen a felén van a mikrometerorit csomag, és végülis ezért jöttem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.