A küldetés harmadik napjának reggelén a Gemini 10 legénysége az űrrepülés addigi történetének legbonyolultabb űrsétájára készül. Collinsnak sikerült a harmadik napra virradó éjszakát egy az egyben átaludnia - súlytalanság ide vagy oda. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Az Agenának küldött parancsok, üzemanyag-cella tisztogatások, csillag megfigyelések és szemproblémáink kivesézése mellett a holnapi teendőinket is tisztázzuk. Nagy nap lesz ez, amikor sokat manőverezünk az Agena hajtóművével, illetve a sajátunkkal, és mindez végül az Agena 8-sal való randevúban csúcsosodik ki. Ezután következik az űrsétám, ennek során egy mikrometeorit-csomagot szerelek majd le róla. A mai nap mérlege elég vegyes: nem alakultak jól a dolgok a könnyező szemeink miatt, viszont annál jobban zártuk a napot az üzemanyag-felhasználás szempontjából, hiszen még mindig 30 százalékon állunk. A földi irányítás azt mondja, hogy épp egy tesztet dolgoznak ki, amit reggel kell majd elvégeznünk – ez hivatott tisztázni a lítium-hidroxid-dilemmát. Közben pár háztáji teendőnk is akad, mint például az evés, majd jó nyolc óra hosszára kidőlhetünk.

Ma könnyen jön álom a szememre. Először is azért, mert nem fáj a térdem, és ez a kis fülke már nem is tűnik olyan szokatlan helynek a szundikáláshoz. Tudom, hova tegyem a fejem, lebegő kezeimet pedig ott egye meg a fene: nem foglalkozom velük. [Az alábbi képen Collins kesztyűi: eleinte zavarta, hogy kezei súlytalanságban önálló életet élnek, és félt attól, hogy valamit esetleg véletlenül átkapcsolnak.] De, mindenekelőtt, vizeltem, kakáltam, és hullafáradt vagyok: bárhol képes lennék elaludni. Egy egész jól sikerült napot tudhatunk a hátunk mögött: ha kevés is az üzemanyagunk, és a holnapi űrrandevúra meg űrsétára a bizonytalanság árnyéka vetül, de legalább kikászálódtunk abból a helyzetből, amibe belecsöppentünk. Jó esélyünk van arra, hogy a holnapra tervezett munkánkkal végezzünk.

A következő emlékképem hét órával későbbről való. Egy hangot hallok a fülemben: hűséges földi barátaink szólongatnak minket, jelezve, hogy ideje nekivágnunk a 3. napnak. Mialatt megreggelizünk, körvonalazzák annak a tesztnek a részleteit, ami fényt deríthet arra, hogy számíthatunk-e az előző napihoz hasonló incidens megismétlődésére - akár lítium-hidroxid, akár valami más okozta azt. Ez mindössze abból áll, hogy részlegesen csökkentjük a kabinnyomást, és megnézzük, érzünk-e valami bűzt, vagy szemirritációt.
Emellett a két ventilátor közül csak az egyiket használjuk majd, az elmélet szerint ugyanis tegnap a két ventilátor kavarhatta fel a laza szerkezetű lítium-hidroxidot; egy ventilátor viszont már nem fogja. A rám váró űrsétán (már ha lesz ilyen), másik oxigén-rendszert használok majd – az oxigén közvetlenül az űrhajó oxigéntartályából nagy nyomással egy szűk keresztmetszetű vezetéken át érkezik a köldökzsinór közvetítésével a mellkasomra szerelt csomagba. Utóbbi lecsökkenti a nyomást, és önálló tisztító- és hűtőrendszerrel is fel van szerelve.

John viszont már más kérdés… ő továbbra is ugyanazokra az oxigénvezetékekre lesz kötve, mint korábban, és feltétlenül szüksége lesz a látására. Az űrséta alatt ugyanis az ő precíziós feladata lesz, hogy kötelékben repüljön az Agena 8-cal. Emellett ő lesz az őrangyalom és a szemem is egyben, aki megakadályozza, hogy köldökzsinórom olyan helyekre tekeredjen fel, amit én nem láthatok.
Ezen kívül John természetesen úgy manőverezi a Geminit az űrhajó különböző pontjain lévő tizenhat segédhajtómű megfelelő kombinációinak begyújtásával, hogy mindvégig az Agena mellett maradjon. Ezek a kis rakétahajtóművek 450 N erővel nagy sebességű, és nagyon magas hőmérsékletű gázokat lövellnek ki: senki nem tudja pontosan, milyen közel merészkedhetek hozzájuk anélkül, hogy károsítanák sérülékeny szkafanderemet.

Ha a Gemini az Agena felé emelkedne, Johnnak épp ezzel ellentétesen, lefelé kell korrigálnia az űrhajó mozgását, hogy elkerülje az ütközést. Ehhez a felfelé mutató segédhajtóművet kell begyújtania; azt, amelyik közvetlenül a fülke mögött található – kapaszkodóm és a nitrogén szelep tőszomszédságában. Jól tenné, ha nem gyújtaná be addig, amíg a köldökzsinórom csatlakozóját erre a szelepre rá nem kötöm! A lényeg, hogy apait-anyait bele kell adnunk, és minden szemre szükség van ahhoz, hogy teljesítsük ezt az űrsétát. A tegnapi ajtóba kiállós űrséta elég egyszerű volt, de a mai csavargás bonyolult lesz, minden tudásunkra szükségünk lesz, és egyszer sem hibázhatunk."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.