Collinsnak űrsétája kezdetén a Gemini 10 egyik segédhajtóműve környékén kellett babrálnia, közben nagyon remélte, hogy társa, John Young nem fogja begyújtani azt. A kilövellő forró gáz könnyen szétégette volna az űrhajós karját. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Amennyire egy ablakra vetett futó pillantással fel lehet mérni, úgy látom, hogy John rendben van, és szerencsére az Agena sem bukdácsol a világűrben: olyan stabilnak tűnik, mint egy szikla. Az eltelt hat hónap után legalább emiatt nem kell aggódnom, mialatt végigrágom magam az ellenőrzőlista lépésein.

Közeledik a hajnal. Pont a terv szerint haladok, és készen állok az indulásra. Meg sem fordul a fejemben, hogy ezt a földön esetleg másképp gondolhatják. „Gemini 10 … folytathatjátok a kötelékrepülést.” John kissé döbbent hangon szólal meg. „Rendben. És mi legyen az űrsétával? Akarjátok?” „Pontosan arra céloztunk.” „Őrülök, hogy ezt mondtátok, mert Mike épp most megy ki.” És valóban: épp ezt teszem.

Az első teendőm, hogy a fülke mögötti 16-os Segédhajtómű közelébe keveredjek – itt található a nitrogénszelep egy mikrometeorit-mérő lemez társaságában, utóbbi idestova már két napja van idekinn. Gond nélkül eltávolítom a lemezt, miközben megbizonyosodom arról, hogy John nem akarja begyújtani a 16-ost, miközben a kezemmel gyakorlatilag a fúvóka torkában nyúlkálok. „Figyelj arra a segédhajtóműre, babám. Rendben, ne akarj most lefelé menni. Itt vagyok mellette.” „OK” – feleli John, de nem marad sokáig csöndben. Alig telik el pár másodperc, máris megszólal: „Hát, babám, ha rövidesen nem csinálok valamit, beleszáguldunk abba a madárkába.” Elképzelésem sincs arról, merre van az Agena, mivel a Gemini oldalát bámulom, lábaim pedig lustán előre és hátra himbálódznak a világűrben, miközben a mikrometeroit-lemezzel a kezemben próbálok a kapaszkodón előre jutni. Szerintem már elég messzire kerültem a 16-ostól. Vagy mégsem? „Várj! OK, mehet.” [Az alábbi képen történetesen Ed White (Gemini 4) látható, de Collinsnak is hasonló felszerelése volt. A manőverező puskát White a jobb kezében tartja.]

Sikerült elvergődnöm a fülkéig, a lemezt a nyitott ajtón át beadom Johnnak, majd megindulok visszafelé, hogy manőverező puskámat rákössem a nitrogén-ellátását biztosító egységre. Újra figyelmeztetem Johnt. „Most ne akarj lefelé menni.” És ismét ugyanazt a választ kapom. „OK, nekiütközünk ennek az izének, ha nem megyünk lefelé záros időn belül.” Arrébb megyek. „Mehetsz, beindíthatod. Elég szigorú vagy.” Johnnak új ötlete támad. „Hé! Mi lenne, ha egy kicsit hátrálnánk tőle?” Az ezért felelős segédhajtóművek működése nem érint engem, nem tartózkodom a közelükben. „Igen, csináld csak, lefelé akarsz menni?” „Nem, hátrálni akarok.” „OK, tolass csak, OK. Lefelé semmiképp ne akarj menni, amíg nem szólok.”

Gondban vagyok a két kapaszkodóval. Az egyiket manuálisan már kinyitottam, míg a másiknak automatikusan kellene kipattannia a Gemini oldalából. Az előbbit még a mikrometeorit-lemez leszedésekor emeltem ki a helyéről, de az utóbbi csak az űrhajó fülkétől legtávolabbra eső végén bukkant elő, viszont a hozzám közelebbi fele még mindig szinte belesimul a Gemini felszínébe. A tervem az volt, hogy a nitrogén vezetéket a kapaszkodó alatt bújtatom át, és így csatlakoztatom a nitrogén-szelephez.

Világos, hogy a vaskos csatlakozót ebben a helyzetben nem lehet a korlát alatt átvezetni, pedig jó párszor emberesen megrángattam a kapaszkodót. Végül úgy döntök, nem bújtatom át alatta. Eltávolítom a nitrogénszelep takarólemezét, megpróbálok a tőlem telhető legmegfelelőbb helyzetbe kerülni; két kapaszkodó segítségével testemet a szelep fölé igazítom, majd jobb kezemben a kapaszkodóval, balban a csatlakozóval, nekiveselkedek, hogy rásajtoljam a csatlakozót az aljzatra.

Eltévesztettem, az Isten verje meg, a csatlakozó gallérja előreugrott, és most vissza kell húznom (két kézzel). Előbbi lökdösődő mozgásom miatt a testem most az oldalára billen, és a lábaimmal az űrhajó oldalán dörömbölök. John megérzi izgatottságomat, ahogy a Gemini irányítórendszere is: utóbbi az általam okozott nem kívánatos himbálást zokon veszi, és a segédhajtóművek gyújtásával válaszol, hogy ismét egyenletessé tegye az űrhajó mozgását. „A mindenit, Mike, azok a segédhajtóművek igencsak aktivizálták magukat.”
 
Mit mondhatnék erre? „OK.” John folytatja: „Nyugi legyen ott hátul, rendben?” Próbálok megnyugodni, miközben újból készülök lesújtani a csatlakozóval a szelepre. Amikor a testem ismét megfelelő helyzetbe kerül, óvatosan elengedem kezeimmel az űrhajót – egy másodpercig szabadon lebegve – lenyúlok, kéz kézzel visszarántom a csatlakozó gallérját, megkeresem a kapaszkodót, és újra nekifutok a dolognak. Ezúttal sikerült. „OK. Rákötöttem magam a nitrogénre.” „OK” – nyugtázza John."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.