"San Diegótól Miami kilenc perc, ha pedig valamiért elmulasztottuk megnézni, aggodalomra semmi ok: kilencven perc múlva újra láthatjuk." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Gratulálunk egymásnak, és földi barátainktól is sorra érkeznek a dicséretek. „Szeretnénk elmondani nektek, hogy veszettül örülünk idelenn… nagy meló volt ez a mai. Mesés volt.” John egyetért. „Hatalmas izgalom volt. Tényleg hihetetlen. Egy részét még én magam sem hittem el.” Szerintem arra gondolhat, amikor az Agenán mászkáltam, ami Isten tudja, de tényleg olyan valószerűtlen. Ki hinné el? „Remélem, a képekből azért kiderül” – mindössze ennyit tudok kinyögni.

Eközben az üzemanyag-spórolás jegyében lekapcsoltuk helyzet-befolyásoló rendszerünket, és a repülőgépeken megszokottól nagyon eltérően kezd űrhajónk viselkedni. Egy vadászgéppel lehet bukfenceket, orsókat, még dugóhúzókat is csinálni, de olyan nem fordulhat elő, hogy oldalirányba vagy hátrafelé menjünk – legalábbis, katasztrofális következmények nélkül biztosan nem. Most azonban bukdácsolunk – lassan, egyenletesen, céltalanul; ahogy haladunk, űrhajónk szögletes ormánya méltóságteljes ívet ír az égre: egyszer haladási irányunkba mutat, máskor egyik vagy másik oldalra, megint máskor hátrafelé. Ez egy lassú, három-dimenziós hullámvasút, mindenféle hang és dübörgés nélkül, ami nem párosul gyomorszorító érzéssel. Ha az Edwardson a régi vágású berepülő pilóták ezt értették azon, hogy az asztronauta passzív utas, amolyan konzervdobozba zárt ember, akkor egyetértek velük.

Vacsoraidő van, és az űrséta előtti sürgés-forgásban bizony kihagytam az ebédet, úgyhogy most farkaséhes vagyok. Most végre eljött az én időm, hogy hideg vízzel (azzal az egyfélével, amink van) felöntsem a műanyag tubusban tálalt szárított csirkehúsleves-krémet. A tubus pár perces gyömöszölése után, sebészi ollómmal lecsippentem az étkezőtubus végét (ez az olló elég erős volt ahhoz, hogy vészhelyzetben át lehessen vágni vele a 15 méteres köldökzsinórt, ha például nem sikerült volna lecsatlakoztatni a nitrogénszelepről. Tudom, mert kipróbáltam.) Ideje egy nagyot kortyolnom a levesből, és ez a legjobb dolog, amit valaha kóstoltam, jobban esik a Sardi’s-nál felszolgált martininál, vagy a Tour d’Argent kuktában főtt kacsájánál is. És a kilátás pedig egyenesen lélegzetelállító!

Megpróbálom elmagyarázni. Először is, ott a számtan. Egy 6400 kilométer sugarú gömb fölött 320 kilométerrel szinte a felszínt súroljuk: épp csak a sugara huszadrészével vagyunk magasabban. Maga a légkör nevetségesen vékony, vékonyabb, mint a narancs héja, és mi épp csak valamivel feljebb vagyunk. Az igaz, hogy látszik a Föld görbülete, de nem ez a meghatározó benyomás. Olyan ez, mint amikor futó pillantást vetünk egy köralakú tányérra: nem a mélyedés ragad meg minket, hanem a díszítése. A sebesség sem észrevehető. Semmiképp sem hasonlítható az Indianapolis 500 szédítő száguldásához. Nem sokkal gyorsabban halad el ablakunk előtt a táj, mint mondjuk egy repülőgép esetében.

Ez azért van, mert a repülőnél lényegesen gyorsabb földkörüli sebességünket ellensúlyozza az a tény, hogy magasabban is vagyunk, így nagyjából ugyanabból a szögből látunk mindent (ez pedig a legfontosabb vizuális segédeszköz a sebesség megítélésekor).
A hasonlóságok sorát folytathatjuk a színekkel. Bár az ég teljesen egyhangú fekete, nem pedig kék, odalent minden pontosan olyan színű, mintha csak egy repülőgépről néznénk le. Ha egy hatéves gyerek rápillantana, rövid idő alatt elvesztené érdeklődését, hogy figyelme újra visszakalandozzon a kifestőkönyvéhez. Akkor mégis mitől olyan mély ez a benyomás, mitől más?

A válasz a felnőtt szemében rejlik. Az űrbéli látványt a földfelszínen töltött életünkben tapasztalt színekkel vetjük össze. A szuperturista odafenn van, és hatalmat érez! Odalent nem megyék tűnnek tova, hanem országok és kontinensek, tavak helyett egész óceánok! Blanche, ma még akár eljuthatunk Yellowstone-ba, ha még hat órát vezetünk.
Felejtsd el, babám! Hat óra leforgása alatt mi már négyszer megkerültük ezt a bolygót! Lássuk csak: most hagytuk el Hawaii-t, de ez itt már a kaliforniai partvidék, ami Alaszkától egészen Mexikóig nyújtózkodik, én pedig még a csirkehúsleveses pépemmel sem végeztem. San Diegótól Miami kilenc perc; ha pedig valamiért elmulasztottuk megnézni, aggodalomra semmi ok: kilencven perc múlva újra láthatjuk.

További különbség, hogy magasan fent vagyunk, ahol minden állandó fényárban úszik. Nincsenek borús napok, vagy fenyegetően fölénk tornyosuló viharfelhők, ez mind csak odalenn igaz, és ez a hatalmas fényár az egész látványnak vidámságot kölcsönöz. Nincs ború, depi, csak optimizmus. Idefenn szebb a világ, mint az, amelyik odalenn van. Fantasztikus érzés!"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A szemétűrítés a világűrben abból áll, hogy kinyitjuk az ajtót, majd egyszerűen kihajítjuk a kukát a világűrbe. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Egyikünk sem lát túl sok mindent a köldökzsinór kábelrengetegén kívül, miközben próbáljuk kitapogatni azt a szelepet, amivel oxigénnel tölthetjük fel a kabint. Ezután keríthetünk sort szkafandereink dekompressziójára, amit monumentális feladat követ: legalább a rendre nyomokban emlékeztető állapotot kellene teremtenünk aprócska otthonunkban. A tapogatózás közben véletlenül lekapcsolom a rádiót, aminek annyi haszna mindenesetre van, hogy legalább pár másodperc erejéig áldott csönd vesz körül minket.

Mikor végül sikerül újra kapcsolatot létesíteni a földiekkel, John próbál vicces lenni. „Mike most kábé kilencméternyi vezetékbe csavarva üldögél. Problémás lehet majd kiszedni innen.” Én is próbálok poénkodni. „Az állatkert kígyóháza ehhez képest hétvégi piknik.” Meglehetősen gyenge vicc, de arra azért jó, hogy a földiek számára kiderüljön, mennyire örülünk annak, hogy ismét idebenn lehetünk, miközben az űrhajó kabinnyomása is szépen visszakúszott a kellemes 0,3 Barra.

Még egy űrséta áll előttünk, az utolsó, ami mindössze egy gyors ajtónyitásból áll: kidobjuk az immár feleslegessé vált berendezéseket. Egy hatalmas poggyászt rakunk össze, ebbe sikerül belezsúfolni az immár megszelídített köldökzsinórt, a mellkasra erősített zsákot, az üres ételtasakokat, és minden mást, amire a továbbiakban semmi szükségünk nem lesz.
Mielőtt még leengednénk a kabinnyomást, teljesen bepréselem magam ülésem aljára, így az ajtót bő tizenöt centivel a sisakom fölött nyithatom, illetve csukom majd vissza. Minden a terv szerint halad; kidobom a batyut az űrbe, a kabinnyomás újra a régi, és (remélhetően) utoljára kellett rábízni magunkat a worcesteri öreg nénikékre, és dunsztolási technikáikra, amivel szkafanderünket ragasztották össze kisebb darabokból. A legközelebbi ajtónyitáskor már semmi mással nem akarok törődni, csak azzal, hogy az Atlanti-óceán kék vize ki ne öntsön minket.
 
A fülke most sokkal tágasabbnak tűnik, különösen odaát, John térfelén. Most először nyújthatja ki teljes hosszúságban lábait úgy, hogy nem ütközik bele a padlólemezre rögzített cuccokba. Valamikor menetközben elvesztettünk egy kísérleti csomagot, és a repülési tervünket tartalmazó könyvet sem találjuk. Végül az utóbbit megleljük John lábai alatt kilapítva (ahol a berendezés kidobása előtt nem láthatta), de az egyik kísérlethez szükséges eszközök szemlátomást tényleg kámforrá váltak: valószínűleg a jobb oldali ajtón át egyszerűen kilibbentek a kabinból.

Van még pár teendőnk mielőtt a nap véget érne számunkra, de nem túl sok, mivel az műszerek tanúsága szerint mindössze 7 százalék üzemanyagunk maradt, nem több. Első és legfontosabb feladatunk, hogy a jelenlegi 400 kilométeres magasságunkról lejjebb ereszkedjünk, és ehhez bizony be kell gyújtani hajtóműveinket. Ezzel a 7 százalék üzemanyag javarészét el is használjuk, viszont pályánk legalacsonyabb pontján 290 kilométerre leszünk a földtől. A 290 kilométeres mélypont (perigeum) sem a legjobb - viszont mindenképpen jobb annál, mintha 400 kilométer magasan lennénk.

Miután biztonságosan megérkezünk új pályánkra, futólépésben megpróbálunk még egy kísérletet tető alá hozni. Ebben arra kell választ kapnunk, hogy az űrhajónk mellett elszáguldó pozitív töltésű ionokból meg lehet-e határozni haladási irányunkat. Ez egy nagyon egyszerű eljárás az általunk jelenleg is használt, bonyolult és nehéz giroszkópokhoz képest. Jól sül el a dolog, és az ion-szenzorainkra kötött mutatók a giroszkópok adataival közel azonos értéket mutatnak.

Miután ezt letudjuk, a Cape Kennedyről való indulásunk óta eltelt ötvenhárom óra alatt első ízben fordul elő velünk, hogy saját időnk felett rendelkezünk, ráadásul úgy, hogy még egy tízórás alvás is előttünk áll. Többé nem nyomaszt minket az Agena, nincs már egyetlenegy navigációval, űrrandevúval (vagy bármi mással) kapcsolatos teendőnk, ami minden percünket felemésztené. Csupán egyetlen korlátozás vonatkozik ránk: tilos megmaradt üzemanyagunkból egy cseppet is elhasználni, mivel a műszer nullához közeli értéket mutat. Ez azonban nem okoz problémát, mivel jelenleg gondtalanul lebegünk a világ fölött."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Miután a tizenöt méter hosszú kábelt - benne az oxigénvezetékkel - begyömöszölték a Gemini 10 apró kabinjába, úgy tűnt, hogy az űrsétájáról visszatérő asztronauta nem fog beférni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"A következő teendőm az, hogy beszéljek a földi személyzettel, mielőtt ismét elkezdenek szűkszavúságunk miatt kóstolgatni minket. John és köztem eddig minden beszélgetés az intercomon történt; mindebből a földön semmit nem hallottak. A dolog úgy működik, hogy beszédemet alapjáraton csak John hallja. Ahhoz, hogy a földön is hallják, mit beszélek, be kell nyomni a mikrofonom gombját, ami a fülkében van, ahol viszont csak John éri el. Ezért aztán, ha a földdel szeretnék beszélni, rászorulok a segítségére. Eddig mindketten túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy ezzel szórakozzunk. Mostanra, az Agenával a hátunk mögött, jobban teszem, ha bejelentkezem, mielőtt a földi irányítás beleőszülne a várakozásba. [Az alábbi fotó még a földi gyakorlatok közben készült. Az űrséta alatt a baloldali ajtó zárva, a jobb oldali - Collinsé - tárva nyitva volt:]

„Megtennéd, hogy benyomod a mikrofon-gombomat?” „Igen. Tiéd a pálya.” „OK. Houston, itt a Gemini 10. Odakinn minden a terv szerint alakul, azzal a különbséggel, hogy minden hosszabb ideig tart. Megfelelő testhelyzetbe kerülni valóban problémás, habár a nitrogénvezeték csatlakoztatásával csak apró gondok voltak. Amikor átmentem az Agenához, komoly akadályt jelentett a fogantyúk hiánya. Meg tudnék – tudtam voltam kapaszkodni bennük, így viszont képtelen voltam átmenni a túloldalra, holott pont ezt kellett tennem. Végül azért csak átjutottam a másik oldalára, és leszedtem róla az S-10-es csomagot a borításával együtt. Ezek most Johnnál vannak. Ugyanakkor egy darab lemez – vagy legalábbis az Agena orrának egy darabja – leszakadt, és ott lóg: féltem attól, hogy belegabalyodom. Így az új S-10-es a tervekkel ellentétben nem került az előző helyére. Az űrsétámon nagy sajnálatomra elvesztettem Hasselblad gépemet is. Most épp a puska kiértékelésére készülődöm. OK, John, ennyi volt.”

A földi irányításnak más elképzelései vannak. „Nem akarjuk, hogy több üzemanyagot elhasználjatok. Semmi többet, ennyi….” Ez azt jelenti, hogy John nem tarthatja egyhelyben a Geminit, mialatt pórázom végén kis gyakorlataimat lejtem. John zúgolódik. „Hát, akkor jobban tenné, ha visszajönne.” A földi irányítás egyetért vele. „OK, menjen vissza.” John most hivatalos értesítést engem is a fejleményekről: „Akkor gyere vissza a kuckóba.”
Nem akarok, tényleg nem akarok, de tisztában vagyok vele, hogy nincs a kezemben egyetlen ellenérv sem. A lényeg az volt, hogy leszereljük az S-10-es mikrometeorit-csomagot az Agenáról: ha pedig nincs üzemanyag, mit lehet tenni: akkor nincs üzemanyag.

Johnnak emlékeztetnie kell arra, hogy lecsatlakoztassam a nitrogénvezetéket, majd tájékoztatom az irányítást arról, hogy mire készülünk. „OK, Houston, itt a Gemini 10. Lecsatlakoztattam a nitrogénvezetéket, és most az ajtóban állok. John nem használja a segédhajtóműveket. Most egy kicsit megpihenünk, átbeszéljük a beszállási procedúrát, mielőtt továbblépnénk.” „Rendben. Itt Hawaii. Pihenjetek, tisztázzatok mindent, rövidesen az Államokban veszik az adásotokat.”

Houston vagy Hawaii: mit számít, hogy épp milyen földi ingatlan fölött vagyunk? Bárhonnan is jön az adás, számomra csak „a földi irányítást” jelenti. Ráadásul, a legutóbbi mondat úgy hangzik, mintha az ajtót csak és kizárólag az Államok fölött lehetne megfelelően becsukni – sehol másutt. A leghalványabb elképzelésük sincs arról, hogy milyen problémával nézek éppen szembe, amit ez az istenverte köldökzsinór okozott azzal, hogy párszor körbetekerődzött rajtam. Nem hiszem, hogy képes leszek eléggé behúzódni a kabinba ahhoz, hogy… A francba, ne is gondoljunk rá.

John látja nyomorult helyzetemet, és át is tud nyúlni a térfelemre annyira, hogy nyomás alatt lévő, merev, szkafanderes jobbjával egy hurkot lehámozzon rólam. Most rajtam a sor: ki kell farolnom belőle, John irányítja lábaimat, és megránt egy kicsit: majdnem kiszabadultam, már csak egy kitartó hurok vesz körül. A tizenöt méteres köldökzsinór többi része valahogy már bekerült a fülkébe, fehér hurkok áttekinthetetlen kuszaságban gabalyodnak mindenféle, és szinte teljesen eltakarják a műszerfalat – de legalább John és minden más az ajtókereten belül van. Jó ég, teltház, és én még mindig idekinn vagyok. Átpréselem a testemet a hurkokon, lábaimat beerőltetem a helyükre, térdeimet pedig bicska módjára összehajtogatom, így gyakorlatilag berántom a törzsemet is a kabinba: ez ismerős mozgás; korábban több százszor elgyakoroltam a zéró-g repülőgépen.

Megragadom az ajtót fölöttem, és lendületesen lehajtom. Két lehetőség van: vagy az ajtókeretnek vagy sisakomnak ütközik. Ha utóbbi, akkor ezt a rettenetes procedúrát elölről meg kell ismételnem. Klikk! Győzelem! Most már csak elő kell venni a zárószerkezetet, és addig kell kurblizni, amíg az ajtó – voilà – hermetikusan be nem csukódik! Mindeközben a földön egyesek meg akarják tudakolni Johntól az üzemanyagszintet. „Ezt most nem gondoljátok komolyan” – morogja."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Valószínűleg az űrkutatás történetének legszebb fotóit készítette Collins, amikor űrsétája során átzarándokolt az Agenára. Sajnos, a fényképezőgépet elvesztette, így az a világűrben maradt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Nálam van a mikrometeorit-csomag, ami idestova három hónapot töltött el ezen az Agenán, és bár a régi szerkezet helyére újat kellene tenni, ez most nem tűnik bölcs ötletnek. Az Agena bukdácsolni kezdett, John aggódik, és a céltárgyról leszakadt horog-alakú drót is kellemetlenül közel van hozzám. Készen állok arra, hogy visszatérjek a Geminihez, és erről tájékoztatom Johnt. „Ne aggódj. Ne aggódj. Jövök már. Csak nyugi.” „Szeretnéd, ha megfordulnék, és úgy várnálak?” – kérdezi John. Most gyakorlatilag azt ajánlja fel, hogy körbemanőverez a Geminivel, míg pont szembe nem kerül velem – ez teljesen felesleges. „Ne, semmit ne csinálj.”

Most, hogy az érintőirányú sebesség nem okoz fejtörést, a legegyszerűbb módon érkezem haza: egyik kezemmel a másik után „lépegetek” a köldökzsinóron, de csak lassan, nehogy túlzottan begyorsuljak, és felkenődjek az űrhajó oldalára, amikor odaérek. Már csak azt szeretném elkerülni, hogy John az arcomba pörköljön a segédhajtóművekkel. „Ha meg bírod állni, ne gyújts be egyetlen segédhajtóművet sem. Épp onnan érkezem” – ezt azt jelenti, hogy a Gemini háta mögé kerültem. Világos, hogy John csak rám koncentrál, mivel hirtelen megkérdezi: „Sehol nem látod az Agenát, ugye?” „Nem. De mégis. Látom. OK.” A fejünk fölött pillantom meg, most először van a Gemini mögött, ami megmagyarázza, hogy John miért nem látja. Biztonságos távolban vagyunk tőle. [Ezen a fantáziarajzon látható, mit is csinált a szerző űrsétája során:]

Visszaérek a nyitott, jobb oldali ajtóhoz, és rögtön nagyon szomorú felfedezést teszek. Elvesztettem 70 mm-es fényképezőgépemet, amit a mellkasomon viselt egység oldalán lévő rekeszben tartottam. Senki mást nem hibáztathatok a történtekért, csakis magamat, mivel ezt a szokatlan felszerelést én terveztem. Pár hónappal ezelőtt ugyanis azt kértem, hogy készítsenek számomra egy speciális tartót, hogy a kamerát egy fémpöcök összenyomásával a mellkasomon lévő egység kulcslyuk-formájú nyílásához lehessen rögzíteni. A rendszer nagyon jól bevált a kiképzés során, és ormótlan szkafanderem ellenére egy kézzel is meglehetősen ügyesen tudtam kezelni a fényképezőgépet.

Biztonsági óvintézkedés gyanánt a kamerát egy pórázzal a mellzsákon található gyűrűre is ráerősítettem. Az Agenával való fél órás birkózás során azonban a fényképezőgép egyre-másra kiszabadult a helyéről, és céltalanul billegett pányvája végén, miközben egyik oldaláról a másikra csapódott, csavarodott.
Ez fél tucatszor megismétlődött. Minden alkalommal megfogtam, csináltam egy gyors képet, majd újra visszagyömöszöltem a helyére. Útban az Agena felé több képet is készítettem, így az űrprogram történetének leglátványosabb fotói közül legalább tucatnyinak ezen a tekercsen kellett lennie – széles látószögű felvételek a Geminiről, a Földről és az Agenáról. Ez most mind odalett!

Sehol nem látom a fényképezőképet, a póráz pedig magányosan tekereg a mellzsákomon: céltalan kis piruettekkel hívja fel magára a figyelmemet. Valahányszor a fényképezőgép kiszabadult, és összevissza csapódott, a rögzítő csavar mindig egy kicsivel hátrébb vándorolt, míg végül – puff! Adios, gyönyörű képek.

Ezen az űrsétán kell még megfelelően kiértékelni a puska működését is. Egy sor manővert kiterveltem, amit a pórázom végére kötve próbálok el, ezekre a Gemini orrával szemben kerítenék sort, így John is láthat engem. John kamerafelvételei és saját benyomásaim alapján a mérnökök döntik majd el, hogy a puskát potenciális manőverező egységként be lehet-e vetni a jövőben, illetve, hogy használatával mennyire precíz mozgásokat lehet kivitelezni.

Előbb azonban még pár dolgot el kell intézni. Beszámolok Johnnak fényképezőgépem elvesztéséről, szomorúnak tűnik, de még mindig az Agena-n jár az esze. „Nem fogunk beleütközni, ugye?” „Nem. Biztonságos távolságban vagyunk tőle. Épp látom. Minden rendben.” Adios, Agena 8. Befejeztük három-hónapos románcunkat veled, és te újra egy gazdátlanul lebegő hajóvá válsz, amit jobb elkerülni."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Collins a Gemini 10 útján először lepattant az Agenáról, majd újra nekifutott a dolognak. Egy "köldökzsinór" végén fityegve kellett leszerelnie az ún. mikrometeorit-mérő csomagot az Agena 8-ról. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Nem mondanám, hogy eleganciával közeledem a Geminihez, ráadásul még mindig gyorsabban haladok felé, mint amennyire szeretnék. Mindenesetre, mihelyt karnyújtásnyi távolságra kerülök az ajtótól, elkapom az egyik karommal: gyakorlatilag azonnal lefékeződöm. Most már egyszerű a köldökzsinórt behúzni, és betömni vele együtt magamat is a nyitott ajtón belülre. Ideje újból nekifutni a kísérletnek. „OK, John. Újra meg akarod próbálni?” „Igen.” „OK, próbáljuk meg még egyszer.” „OK.”

Ezúttal úgy döntök, hogy a puska használatával ruccanok át az Agenához, így Johnnak nem kell annyira közel repülnie, hogy a cselekmény nagy része a látóterén kívülre kerüljön. Ha olyan négy és fél méter távolságot tart, szinte mindent látnia kell, beleértve összes megmozdulásomat. Amikor John elfoglalja a Geminivel a helyét az Agena alatt, elhagyom a fülkét: puskámmal felfelé spriccelek, és egyenesen az Agena hátsó része felé irányítom. Felfelé vitorlázom, mintha csodálatos módon magamtól emelkednék felfelé.

Amikor azonban a bal csizmám eléri a műszerfalat, a lábam egy pillanatra beakad valamibe, amitől enyhén előredőlök, mint az a búvár, aki fejjel akar a vízbe éri, nem pedig laposan, a hátára. Ugyanígy én sem a hátammal akarok nekicsapódni az Agenának, így pár gyors kiigazító manőver következik a puskával. A megfelelő helyzetbe állítom ahhoz, hogy törzsem hossztengelye mentén felfelé „bólintson”, majd pár másodpercnyi spriccelés eredményeként ismét visszanyerem eredeti irányomat.

Ugyanakkor, legnagyobb rémületemre azt veszem észre, hogy elegáns emelkedésem végén nem az Agena hátához érkezem majd, hanem valamivel feljebb. Szerencsére, pont van annyi időm, hogy még egy utolsó, hirtelen korrekció beleférjen, és mielőtt épp elszáguldanék mellette, bal karommal lenyúlok, és elkapom az Agena grabancát. Ahogy a testem körbepördül az újonnan keletkezett nyomaték következtében, a jobb kezemet szinte belehajítom az Agena dokkolóegysége és törzse közt tátongó résbe, majd megkapaszkodom a drótokban.

Ezúttal nem fogok lecsúszni róla! A történtek miatt elvesztettem tájékozódásomat, és nem tudom, melyik irányba is kellene elindulnom a meteorit-csomagért. Természetesen, mivel az Agena hengeres, bármerre is indulok, előbb-utóbb a megfelelő helyen lyukadok ki, de most jobb lenne Indiát nem nyugat felől felfedezni, pláne, ha ez egyben azt is jelenti, hogy belegabalyodhatok a lötyögő fémhurokba. John szintén aggódik. „Odafigyelj, nehogy fennakadj abban az undorító izében.” Látom, miről beszél. „Igen. Látom, hogy közel van.”

Folytatom a mászást, egyik kezemet a másik után téve, kicentizem a fenyegető akadályt. John még mindig aggódik. „Nehogy beleakadj abba az izébe. Pont mögötted van.”
Most már nincs megállás, és nem tudok ránézni a magam után húzott köldökzsinórra sem. „Ha kezd rosszul kinézni a dolog, szólj, mert akkor felhajlítom valahova.” Végül csak eljutok a meteorit-csomagig, amit egy burkolat véd, és sínek tartanak a helyén. A burkolat eltávolításához két gombot kell lenyomva tartani, ezután lehet kirántani az egészet. [Az alábbi képen a mikrometeorit-csomag látható, miután visszatért a Földre:]

A burkolat két dróttal a mikrometeorit-csomaghoz van rögzítve: az egész egy kábé 15 centi oldalhosszúságú fémből készült négyzet. Először el kell távolítanom a borítást, amit ezután eldobok, majd kihúzom a mikrometeorit-kísérletet tartalmazó lapot, és az életem árán sem engedem el. A mókának ezen a pontján már az sem lepne meg, ha az egész egység az Agena oldalához lenne hegesztve. Emiatt aztán kellemes meglepetésként ér, hogy a két gomb lenyomva marad, a burkolat pedig finoman lepattan, magával rántva a csomagot, ami a két drót végén lifeg! Valamiért sosem tudatosul a buta fejemben, mennyire bizonytalanul is fogom a csomagot, és örülök, hogy minden különösebb gond nélkül most az egészet itt tartom, egykezemben.
 
John még mindig aggódik amiatt, hogy összegabalyodom az Agenával, ami mostanra kezd mozgásba jönni. Hiába: kétszer is húztam-vontam, rángattam, csavartam a végénél fogva, és ennek hatása már elég egyértelmű John számára. Én ugyan nem látom az Agena mozgását, azt viszont érzem, hogy már korántsem olyan sziklaszilárd, mint amilyen az elején volt. John szavakba önti ijedtségét. „Gyere vissza … hagyd már ott azt a vacakot … gyere csak vissza, babám.”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu