"Túl nagy lendületet vettem, törzsem és lábaim tehetetlensége tovább sodorja testemet. Érzem, ahogy először a jobb, majd a bal kezemből siklik ki az Agena – hiába szorítom kétségbeesetten." Egy űrséta során megdöbbentően új dimenziók tárulnak fel az asztronauta előtt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Két kézzel megragadom a dokkolóegység kúpalakú, csúszos peremét, és az óramutató járásával ellentétesen körbe küzdöm magam rajta: 90 fokot kell kézen állva mendegélnem kemény, túlnyomásos kesztyűimben, mire eljutok a mérőcsomagig.

Útközben véletlenül kimozdítom a helyéről a dokkoló szerkezet egy részét, ez egy elektromos töltéslevezető gyűrű: leugrik a helyéről, és a továbbiakban már csak egyetlen pont rögzíti az Agenához, azon himbálózik. Olyan, mint egy vékony kasza, fél méteres gonosz horoggal a végén.
Nem tudom mi lesz akkor, ha belegabalyodom, bár gyanítom, hogy törékeny lehet, és szükség esetén könnyedén eltávolítható az Agenáról. Másfelől viszont mégiscsak valamilyen fémből készült… A legjobb, ha tisztes távolban maradok tőle. Ekkorra már elértem a csomagot, olyannyira, hogy már le is kellene fékeznem. A rohadt életbe, leesem róla!

Túl nagy lendületet vettem, törzsem és lábaim tehetetlensége tovább sodorja testemet. Érzem, ahogy először a jobb, majd a bal kezemből siklik ki az Agena – hiába szorítom kétségbeesetten. Miközben lassan távolodom az Agenától, pár másodpercig semmit nem látok a fekete égbolton kívül, majd a Gemini furakodik be a képbe. John valószínűleg teljes csöndben végignézte az egész jelenetet, de most krákogva mégis ezt kérdezi: „Merre vagy, Mike?” „Idefenn. Ne aggódj. Csak ne gyere közelebb, ha meg tudod oldani, OK?” „OK.” [Az alábbi képen Ed White látható, Collins is kábé így nézett ki, jobb kézben ott a manőverező puska.]

Hollétemre lassan fény derül. Úgy négy és fél vagy hat méterrel vagyok a Gemini orra fölött: lenézve látom John ablakát, és nyitva hagyott ajtómat. Egész biztosan John látóterén kívül esem.
Az Agena balkéz felől alattam, enyhén a hátam mögött. Köldökzsinórom hurka fenyegetően az Agena álnok eleje felé tart, ezért nem akarom, hogy John közelebb jöjjön. Ez mindössze futó aggodalom, mivel épp olyan irányba tartok, ami miatt megfeszül a köldökzsinór, én pedig a kötél végén felfelé és jobb oldalra lebegek.
Bár távolodom az Agenától, de pályám érintőjén a Gemini található, ami azért nem kellemes, mivel a fizika törvényei szerint ahogy közeledem felé (a sugaram csökken), úgy nő a sebességem, és megeshet, hogy csúnyán nekicsapódom. Ez a lendület-megmaradás miatt van: a pörgő műkorcsolyázók is gyorsabban forognak, mihelyt testükhöz közelebb húzzák karjukat. Valahogy semmilyen ehhez hasonló mutatványon nem jár most az eszem.

Szerencsére, derekamra rögzítve ott a puskám, a manőverező egységem. Ez képes lenullázni, vagy legalábbis csökkenteni érintőirányú sebességemet, így biztonságba visszajuthatok a Geminihez. Lenyúlok a puskáért. Eltűnt! Addig tapogatózom, míg a vezetéket követve rá nem találok; rájövök, hogy a puska nem veszett el, hanem csak magam után húzom.

Felcsévélem a vezetékénél fogva, kinyitom a puska karjait, és kezdem a "locsolást". Nitrogén spriccel ki belőle két apró fúvókán át, amit én állíthatok a megfelelő irányba úgy, hogy (1) lecsökkenjen érintőirányú sebességem, (2) növekedjen sugárirányú sebességem a Gemini felé, és (3) továbbra is a Gemini felé nézzek.

Mikor belekezdek a műveletbe, már magasan jobbra a Gemini fölött vagyok, így az űrhajó balra mélyen alattam van, és a hátulja felé közeledem. A puskával képtelenség teljesen megváltoztatni pályámat, de annyi beleszólásom azért van a dologba, hogy lapos ívben vitorlázzak, majd kiegyenesítem pályámat, mihelyt a Gemini mögé érek – ennek a területnek a feltérképezése nem szerepelt a terveim között. „A fülke mögött vagyok, hátul, John, ne használd a segédhajtóműveket.” „OK. Lejjebb kell mennünk, ha vele akarunk maradni.” „Most ne menj le. John, meg ne próbáld.”
Nem csak az lenne a probléma azzal, ha John most begyújtaná a segédhajtóműveket, hogy túl közel vagyok hozzájuk, hanem még a célpontom is lejjebb süllyedne –  pont amikor enélkül is épp elég gondot okoz, hogy közelebb evickéljek hozzá. „OK” – mondja John. Most jobb a helyzet: hátulról közelítem meg a fülkét, és már csak egyetlenegy segédhajtómű ad okot az aggodalomra. „OK, John, ne gyújtsd be azt az egy átkozott segédhajtóművet, jó?” „Melyik átkozottat ne?” Az isten verje meg, nincs idő a számháborúra. „Tudod, azt amelyik felfelé tüzel.” „Á, a tizenhatost.”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.