Semmit sem látott a legénység a könnyeitől, miközben egyikük még félig kinn állt a világűrben, űrhajójuk pedig nyitott ajtóval száguldozott. [A sisak rostélyának bepárásodása ellen egy speciális párátlanító anyag is az asztronauták felszerelésének része lett. Ez nedves törlőpárnákat jelentett; amivel űrsétája előtt Collins jó alaposan bekente a rostélyát, és eleinte azt gyanította, hogy emiatt könnyezik.] Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

„Van egy kis problémám, John.” „Mi a gond, babám?” „Nos, amint feljött a nap, könnyezni kezdtem, és nem tudom, hogy ezt vajon ez az anyag okozza-e, amit belülre kentünk ... vagy egyáltalán mi okozza. Mindenesetre záporozik a könnyem, olyannyira, hogy alig tudom a szemem nyitva tartani, hogy lássam, mégis mi a fenét csinálok. Nem viccelek.” John a napfényre tippel: „Ne nézz bele a napba.” „Hát, nem nézek … most már becsuktam a szemem, és … tudod, valahogy úgy behúztam a fejem, mint egy teknős, a szkafander mélyére húzódtam … a fejem árnyékban van.” Most Johnon a sor, hogy elmondja, vele mi a helyzet. „Én is könnyezem, babám, egész idő alatt.” „Ez így szerinted rendben van?” „Igen.”

Nagyszerű! Már csak ez hiányzott: két vak száguldozik a világűrben nyitott ajtóval, miközben képtelenek elolvasni az ellenőrzőlistákat, nem látják az ajtó fogantyúit, illetve azokat a menetközben felmerülő problémákat sem, amik miatt nem lehet majd becsukni az ajtót. Olyan vagyok, mint egy rossz lemezjátszó. „Folyik a könnyem.” Talán akkor elmúlik, ha elég sűrűn ismételgetem. John próbál felvidítani. „Az enyém is, Mike. Egyáltalán nem látok semmit.” „OK. Leemelem a tartót. Elvesztettem.” Johnnak végre átmegy az üzenet. „Rendben, gyere vissza. Csukjuk be az ajtót.” „Rendben.” Már ha sikerül. Megragadom az ismerős kart, és megemelem. „OK., zárom az ajtót, babám.” „Van valami gond vele?” „Nincs.” Fantasztikus, ez az ajtó egyszerűen fantasztikus. Amint sikerül a testemet olyan mélyen begyömöszölni az űrhajóba, amennyire csak tudom, érzem, hogy az ajtó a helyére kerül, rárakom a zárószerkezetet, majd zárt állásba kurblizom. [Az alábbi képen John Young látható. Valószínűleg ennyire homályosan sem látott a Gemini 10 két űrhajósa.]

Valahogy ráakadtunk a megfelelő szelepekre, és rövidesen oxigénnel kezd feltöltődni a mi kis kabinunk. John még mindig a szemével küszködik. „Semmit nem látok.” „Csak hunyd le a szemed, John. Egy idő után elmúlik, ha becsukod a szemed.” John kételkedik. „Te látsz?” „Igen, már jól látok. Ne aggódj, haver. A kabinnyomás csodásan alakul. Szépen emelkedik, a kabin zár, az ajtó könnyen csukódik, mi kell még?” „Olyan hirtelen történt, Mike. Valaminek történnie kellett az oxigénrendszerben.” „Igen, lefogadom, hogy ez az izé az oka, amit a rostély belsejére kell dörzsölni. Vagy talán a lítium-hidroxiddal történt valami…” „Nem tudom, haver, de nagyon fáj a szemem. Lefogadom, hogy ez bizony a lítium-hidroxid.” „OK, a nyomás már 0,15 Bar, az oxigénnyomás stabil.” „OK, ne haragudj, Mike, de semmit nem látok.” „Csak ülj nyugodtan, és ne aggódj.” „Te látsz egyáltalán valamit?” „Igen, most már egészen jól látok.” És tényleg; percről-percre javul a helyzet. Most végre felvesszük a kapcsolatot a földi állomással, elmondjuk problémánkat, záporoznak a kérdések, de egyikünk sem tudja megmondani biztosan, hogy mi okozhatta a gondot.

A lítium-hidroxidot az általunk kilélegzett szén-dioxid megkötésére használjuk. Minél tovább beszélgetünk Johnnal a történtekről, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy ez a bűnös, de bizonyíték gyanánt sehol nem találunk egy árulkodó morzsát sem belőle. A lítium-hidroxidnak egy tartályban kellene lennie, ha viszont ez szivárog, hogy nem vettük észre eddig? Szerencsére nincs idő, hogy tovább foglalkozzunk vele, mivel a kísérleteket folytatni kell. Most már mindketten elég jól látunk, muszáj továbblépnünk. De akkor is … valahogy nem egészséges ezzel a tudattal repülni - és akaratlanul is arra gondolok, hogy mi történhetett volna, ha akkor vakulok meg hirtelen, amikor egy tizenöt méteres póráz végén vagyok, és nem az ajtóban állok. Remélem, holnapra okosabbak leszünk.

Eközben újra a csillagokat bogarászom, most épp egy navigációs kísérlet miatt, ami a horizont megtalálását hivatott megkönnyíteni. Ezúttal szextáns helyett egy fotométert tartok a kezemben. Ahelyett, hogy egy csillag és a horizont által bezárt szöget próbálnám megmérni, most egyszerűen csak ráirányítom a szerkezetet egy ismert csillagra, amint az a horizont közelében épp eltűnik a homályban, és hagyom, hogy a fotométer megmérje a csillag fényerejének gyengülését.
Ez pihentető munka, és ahogy telik az idő, úgy tisztul a kabin atmoszférája is, olyannyira, hogy sírásunk teljesen abbamarad, csak bedagadt, vörös szemeink emlékeztetnek a történtekre, ezt leszámítva Johnnal ismét jól vagyunk."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Első űrsétáján Isten-szerűnek érezte magát a Gemini 10 űrhajósa: egész felsőtestével kinn volt a világűrben, így fotózta a csillagokat. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Valami nincs rendben a bal oldalamon. Mintha valami visszatartana, visszahúzna a fülkébe. Hirtelen eszembe jut, hogy a bal vállhevederem még mindig be van csatolva a legutóbbi Agena-gyújtás során tett óvintézkedés emlékeként. A kioldószerkezettel babrálok, amit ugyan nem látok, de végül csak megtalálom a mellkasomon a drótok, csövek és szíjak rengetegében. Megrántom, majd elengedem.
Most már nyugodtabb vagyok, túl a kezdeti sokkon, amit az „odakinn” létezés okozott: körbenézek, és tetszik a látvány. Dél-délkelet felé tekintek, nagyjából arra, amerre tartunk: tőlem jobbra az Agena, balra pedig a Gemini adapteregysége. Első benyomásom a tisztelet érzése a széles tér láttán, ami hatalmasat tágult a Gemini parányi ablakai által biztosított korlátozott kilátáshoz képest.

Istenem, csillagok mindenütt, bármerre is nézek: fölöttem, sőt, még alattam is, a homályos horizonthoz közel. A csillagok fényesek és mozdulatlanok. Természetesen, tudom, hogy a csillagok vibrálását a légkör okozza, és a planetáriumban láttam villogás-mentes csillagokat, de ez most egészen más: nem szimuláció, hanem az univerzum legnagyszerűbb látványa, amiben embernek csak része lehet.
Odalenn a föld csak alig látható, mivel a hold még nem jött fel, és az egyetlen azonosítható fényt a viharfelhők villámlásai jelentik. A szinte földöntúli kékesszürke ragyogás épp elég ahhoz, hogy megkülönböztethessem a felhőket, a vizet és a szárazföldet, ezáltal pedig mozgásunkról is képet alkossak. Tökéletes csöndben, egyenletesen vitorlázunk a világ fölött, olyan méltóságteljesen, ami miatt Isten-szerűnek érzem magam, ahogy oldalkocsis harci szekeremen átszelem az éjszakai égboltot.

Egyesül a sisakrostély védőburkolata adhat okot a panaszra, emiatt nem láthatom még szebbnek a csillagokat. Nehézkesen balra fordítom a fejem, észak felé, és keresem az ismerős „hét nővért”, a Plejádokat. Az Arizonai sivatagban tiszta éjjel szabad szemmel tizenegy vagy tizenkét csillagot is megszámolhatunk hét helyett, de most csalódott vagyok, amikor rájövök, hogy rostélyom miatt a világűrben is csak hétig jutok a számolásban. Másrészről viszont a Vénusz olyan fényes, hogy győzködnöm kell magamat arról, hogy valóban a Vénuszt látom: pont ott van az égen, ahol a Vénusznak lennie kell.

A fényképezés jól halad, és ahogy a hajnal közeleg, egy tekercs tele van a déli égbolt ultraibolya titkairól készített huszonkét másodperces exponálások sorozatával. Készen állunk, hogy a következő feladatunkra áttérjünk. Ez is fényképészet, csak teljesen másfajta. Az univerzum összes csodája mellé – akár hiszik, akár nem – magunkkal hoztunk saját fotómodellünket is. Ez egy húszcentis oldalhosszúságú, négyzet alakú titánium-lemez, amit négy különböző színű mezőre osztottak: pirosra, sárgára, kékre és szürkére. Saját tokja és egy kilencven centis hosszabbító rúdja is van, utóbbival rögzítem a fényképezőgéphez, és így kell a közvetlen napsütésben a legkülönfélébb expozíciós beállításokkal lefotóznom a lemezt.

Az elgondolás szerint felvételeimet összehasonlítják a földi laboratóriumban ugyanerről a lemezről készített képekkel, hogy meghatározzák az emulziót, és kidolgozzák azt az optimális előhívási eljárást, aminek révén az űrbéli színeket minél pontosabban lehet majd reprodukálni. A fotók tudományos elemzése a holdfelszínen készített képeknél bizonyul majd különösen fontosnak. Johnnal úgy véljük, hogy egyszerűbb módja is lenne ennek, minthogy egy ostoba lemezt fotózunk. Már hajnalodik, és szorgosan babrálok a fényképezőgéppel, a filmmel,a lemezzel és a rúddal, hogy időre készen álljak - dacára annak, hogy ez a kísérlet nem tartozik a kedvenceink közé.

A nap a szokásos heves fényáradattal jön fel, fehér fénnyel, amitől könnyezni kezdek. Pár exponálást követően a könnyezés egyre rosszabbodik, annak ellenére, hogy leeresztettem a sisakom napellenzőjét, és teknősmód behúztam a fejem a szkafanderbe – ezzel tartva szemeimet árnyékban. De akkor mitől folyik a könnyem? Egyetlen dolog jut eszembe - az, ami megkülönbözteti a Gemini 10-est a korábbi küldetésektől: Gene Cernan rostélyának bepárásodása miatt egy speciális párátlanító anyag is felszerelésünk része lett. Ez nedves törlőpárnákat jelent; az egyiket közvetlenül az űrséta előtt szó szerint rákentem sisakrostélyom belsejére. Elméletem szerint a napfény hatására valahogy ez az anyag elpárolgott, a keletkező gáz pedig irritálja a szemet. A helyzetnek rövidesen javulnia kellene, mivel az arcomat érő folyamatos oxigénáramlat előbb-utóbb eloszlatja a gázt. Addig azonban nem látom az f-értékek jelölését a fényképezőn, így a gépet visszaadom Johnnak, és segítséget kérek tőle."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Gemini 10 legénységét arra utasították, hogy beszéljenek többet, mert a média hallani akarja őket. Épp az első űrsétára készültek, kicsit idegesek lettek. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Amíg Johnnal ezeket átbeszéljük [ld. tegnapi poszt], elpakolásszuk az ezer és egy apró tárgyat (elmaradhatatlan nyitánya annak, ha az ember le akarja ereszteni a kabinnyomást, hogy kinyissa az ajtót), hirtelen meglepetés-vendéget kapunk.

A rádión főnökünk, Deke Slayton sírontúli hangját halljuk. „John, Deke vagyok. Srácok, dicséretes csöndben vagytok… Miért nem beszéltek mondjuk ettől kezdve kicsit többet?” Ez éppenhogy nem cenzúra volt, de a mi kis világunkban igenis NAGY ÜGYnek számított.
A szűkszavú Deke csak extrém esetekben jelentkezik be a rádión, és valószínűleg rengetegen zaklatták a Küldetésirányítás környékén, amíg végre rászánta magát arra, hogy megpróbáljon minket beszédre bátorítani. A földi irányítás valamiért azt gondolja, hogy a 36 százalékon álló üzemanyag-szintünk valami csoda folytán 60 százalékra ugrik vissza, ha jobban kiveszik a részüket az űrrandevúból. Hiába készülnek ultraibolya-felvételek a ránk váró űrsétán, a riporterek a houstoni hírközpontban nem érik be azzal a bizonytalan ígérettel, hogy majd egyszer  ezeket a tudományos eredményeket nyilvánosságra hozzák: ütős hírek akarnak, idézeteket, ráadásul azonnal. Az amerikai közvéleménynek JOGA VAN TUDNI ezekről!

Az nem érdekes, hogy jóval több a dolgunk, mint féllábú embernek a dzsudó-mérkőzésen. Az sem számít, hogy négy nap munkáját három nap alatt kell elvégezni, és mindent megpróbáltunk, hogy az össze feladatunk beleférjen ennyi időbe – a rendszerek irányítása, az Agena-parancsok, a fedélzeti navigáció, a csilliónyi kísérlet, a dupla űrrandevú, meg minden más. Ez mind nem számít – nem vagyunk elég beszédesek, ezért ránk kell parancsolni, hogy beszéljünk. John mérges. „OK. Mégis miről akarjátok, hogy beszéljünk?” Deke elbizonytalanodik. „Hát, bármiről, ami alkalmas lehet. Például az űrsétáról.” John nem éri be ennyivel. „Rendben. Mike most például éppen beszél.”

Mike nem csak beszél, hanem úgy csicsereg, mint egy kanári, véget nem érően csacsog olyan dolgokról, amiket jobb lenne egy-egy velős mondattal, vagy kettővel elintézni a repülést követő sajtótájékoztatón. Mesélek az Agenáról, elmesélem a törött kameránk esetét, tanácsot kérek a megjavítására, erre Houston a Houston Astros és a New York Mets baseball-meccset meséli el nekünk válaszképpen. Jézus Mária! Itt ülök, elveszve az űrséta előtti 131 lépésből álló ellenőrzőlistában, és ők a baseballról akarnak beszélni. Elég egy apró figyelmetlenség ezen a ponton, és minden oxigénünk távozik szkafanderünkből és akkor én meghalok, ők pedig még akkor is a pálya színéről fognak beszélni, nekem pedig félbe kell őket szakítanom, hogy még pont időben legyek a városi kiadás lapzártájához, és elmesélhessem, milyen az, amikor utoljára levegő után kapkodok.

Igazából ez az űrséta nem ígérkezik ennyire durvának, de egy kis melodráma általában nem rontja a teljesítményt. Mindössze arról kell meggyőződnöm, hogy a hosszabbító vezetékét a megfelelő helyekre kötöttem, és a bemenet került a bemenethez, a kimenet pedig a kimenethez. Ezek a hosszabbítók elég hosszúak ahhoz, hogy felállhassak a nyitott ajtóban, miközben még mindig biztonságosan csatlakozom az űrhajó oxigénellátó rendszeréhez. Mivel alkonyatkor nyitom ki az ajtót, és teljes sötétségben emelkedek ki az űrhajóból, kicsit trükkös lesz a dolog, de remélhetően nagy meglepetések így sem érnek majd minket. [Az alábbi felvétel még egy földi tréning során készült, de jól látszik az ajtó, amit Collinsnak kellett kinyitnia űrsétája előtt.]

Számba vesszük a fő gondokat: hogyan fogjuk a berendezést kezelni szkafanderünkben, tudjuk-e tartani a menetrendet, és így tovább. Pontban napnyugtakor egy kis szelep kinyitásával leeresztjük a kabin nyomását, de mindaddig nem merjük kinyitni az ajtót, amíg a kabinnyomás-mérő nullát nem mutat, máskülönben még nagy erővel kirántaná magát az ajtó a kezemből, és esetleg megsérülne. Amikor az ajtót végre kinyitom, nem tanúsít ellenállást, és egy kézzel is könnyedén ki tudom nyitni. Ez jó hír, mivel az ajtókról köztudott volt, hogy hajlamosak megszorulni, és attól kezdve, hogy egy tökéletesen záródó ajtóra van szükség a sikeres légkörbe lépéshez, a vele való bohóckodásba azért mindig némi idegeskedés is vegyült.

Már teljes a sötétség, amikor óvatosan megjelenek az ajtónyílásban, deréktól fölfelé kinn vagyok a világűrben, és enyhén a bal oldalamra fordulok. Geminink orra dél felé néz, a kamerát (amit némi nehézség árán sikerült a helyére rögzítenem) a déli égbolt Kentaur csillagképe felé fordítom. John az óráját nézi, mivel most ő játssza a kioldó szerepét, én pedig minden exponálás esetén a zármechanizmust húsz másodpercig lenyomva tartom."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

„Ez lehet, hogy csak egy g, de akkor ez a legnagyobb egy g, amit valaha tapasztaltam. Ez az izé tényleg szinte beléd robban!” Így jellemezte John Young azt a pillanatot, amikor az Agena hajtóműve bekapcsolt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Alapvetően ez a nap a kísérletekről szól, ezek egy részét pedig a nyitott ajtóban állva végzem el. Rengeteg leválás, majd újabb dokkolás vár ránk az Agenával, csakhogy Johnnal ne jöjjünk ki a gyakorlatból, és lesz egy-két pályakorrekciós manőver is, hogy az Agena 8-assal jobban összhangban legyünk. A dokkolási gyakorlat szükségtelen flancoskodás, merő üzemanyag-pazarlás, így ezt akár törölhetnénk is, viszont ha az egész napot az Agenára tapadva töltjük, pár kísérletet óhatatlanul meg kell változtatni. A földi irányításnak ott volt az egész éjszaka, hogy kifundálja a részleteket, és csak remélem, hogy a megoldás nem az ajtóba-kiállós űrséta törlése lesz. John a saját oldalán már mocorog – nyilvánvaló jeleként annak, hogy felébredt. Így eltávolítjuk a napellenzőket, és kinézünk a nagyvilágra.

Ennek csak egy kínosan kis szeletét látjuk, mivel az Agena ott dereng az ablakunk előtt, és gyakorlatilag minden más látványt eltakar. Hogy még rosszabb legyen a dolog, az Agena szigorúan a horizonthoz igazodik, mégpedig úgy, hogy a fejünk mindig felfelé nézzen: így legfeljebb a fekete vákuumban gyönyörködhetünk, és viszonylag kevés esélyünk van az alattunk elsuhanó bolygóméretű ingatlanunk megfigyelésére. Ahogy John találóan rámutat, az Agenával repülni nem sokban különbözik attól, mintha egy mozdony mögött utaznánk, azzal a különbséggel, hogy a látvány mindössze a vágány mentén két csíkra korlátozódik. [Az alábbi képen a Gemini és az Agena duettje látható.]

Alvásidőnkből újabb pár óra eltelt, mire végeztünk felszerelésünk ki- és bepakolászásával, a rendszerek ellenőrzésével, a reggelivel, és a macskaszerű mosakodással, majd Houston is elérkezettnek látta az időt a hívásra. Így is tesznek, és John válaszol. Pörgős kezdésnek ígérkezik. „Rendben. Jó reggelt, John. Szeretnénk a legénységtől egy állapotjelentést és egy radiométer-értéket kérni.” „Rendben. A legénység állapota rendben. A pisztolyszámláló 335-öt mutat. (Ez a vízkészletünkre utal, amiből egy vízipisztoly segítségével másfél centes adagokat spriccelhetünk. Valahányszor inni akarunk, vagy épp egy szárított ételzacskót töltünk fel vízzel, megnyomjuk a ravaszt, és a számláló ugrik egyet. A földön meg akarnak győződni arról, hogy elegendő vizet iszunk, de mivel két emberre csak egy számláló jut, lehetetlenség megállapítaniuk, hogy melyikük iszik.) Meglehetősen jót aludtunk az éjjel. (A hazug!) A radiométer .78 radot mutat, a doziméter pedig értékelhetetlenül alacsonyat.”
 
.78! Ez sokkal, de sokkal kevesebb, mint amire bárki számított, és ez az érték már nem is nagyon lehet magasabb, mivel két órán belül ismét beindítjuk az Agena hajtóművét, hogy jelenlegi pályánkról a Van Allen sugárzási övek alá ereszkedjünk: vissza oda, ahonnan majd alulról beelőzhetjük Agena 8-asunkat. Pusztán az időzítés miatt volt szükséges 765 kilométer magasra emelkednünk, és ezzel – mintegy mellékesen – Johnnal most mi bitoroljuk a magassági világrekordot.
Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek, amikor azokra a pilótákra gondolok, akik újabb és újabb magassági rekordok felállítására áhítoztak, és erre tették fel hírnevüket, pénzüket, egész életüket, miközben ezt mi most tálcán megkapjuk.

Amikor a hajtómű bekapcsol, az Agena ismét akkorát rúg, mint egy ló, és Johnra ez még mindig nagy hatást tesz. „Ez lehet, hogy csak egy g, de akkor ez a legnagyobb egy g, amit valaha tapasztaltam. Ez az izé tényleg szinte beléd robban!” Új pályánk földhöz legközelebbi pontja 298 kilométer, legtávolabbi pedig 386 kilométer magasan van, és még mielőtt véget érne a nap, 386 kilométer magas körpályára állunk rá – ezzel körülbelül 13 kilométerrel leszünk az Agena alatt, és 19300 kilométerrel mögötte, amit apránként még tovább csökkentünk majd.
A dokkolási gyakorlatot töröltük, így a ránk váró következő teendő az "ajtóba-kiállós"-űrséta lesz. Erre legfőképp az S-13 Kísérlet miatt van szükség: a kiválasztott forró, fiatal csillagok karakterisztikáját kell rögzíteni az ultraibolya tartományban. Mivel az űrhajó ablaküvege nem engedi át az ultraibolya fényt (hogy megvédje szemünket), 70 mm-es kameránkat a nyitott ajtóba kiállva kell használnunk. Egy erre a célra kialakított tartóra pattinthatom a kameraállványt, emelett pedig egy speciális kioldóval is rendelkezünk, ami lehetővé teszi, hogy a huszonkét másodperces expozíció pontosan annyi legyen.
Sajnos, megpróbáltam kicsit előre dolgozni, és még az Agena hajtóművének indítása előtt összeszereltem a kamerát, az állványt és a kioldót: a gyújtás pillanatában a kamera mindenestől felkenődött a válaszfalra, az ütközés következtében pedig letört a kioldó szára. Semmi gond. John is megteszi majd kioldónak, én pedig majd a szükséges húsz másodpercig manuális tartom nyitva a zárat."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Keszonbetegség gyötörte az egyik asztronautát a világűrben, de nem mert szólni az orvosoknak, mert félt a fél éjszakán át tartó orvosi konzíliumok sorától. Inkább bevett egy-két aszpirint. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Apropó, fájdalom: a bal térdemben lüktető fájdalmat érzek, ami pár órával ezelőtt kezdődött, majd fokozatosan rosszabbodott, és mostanra megállapodott egy elviselhető, de nagyon kellemetlen szinten. Szerintem a szövetekből kioldódó nitrogén okozza ezt, ami kis buborékokat hoz létre, ezek aztán nyomást gyakorolnak az idegekre. Valamilyen okból az ízületek – különösen a könyök és a térd – a legérzékenyebbek a keszonbetegségnek erre a fajtájára. Azért pont ezt a diagnózist állítottam fel, mert a fájdalmam, pont olyan volt, mint amit korábban a magassági kamrában éreztem. Való igaz, hogy felszállás előtt pár óra hossza azzal ment el, hogy testemet a nitrogéntől próbáltam megszabadítani. Az ehhez szükséges idő azonban egyénenként jelentékenyen eltérő lehet, és én valószínűleg a többségnél jóval érzékenyebb vagyok – vagy talán az indítóálláson valahogy mégis beszivárgott némi levegő, amikor a vezetékeimet a hordozható oxigéntartályról az űrhajó oxigénellátó rendszerére átkötöttem.

Ez azonban most teljesen érdektelen, a lényeg, hogy mit tegyek. Megbeszéljem, vagy próbáljak inkább beletörődni? Élénken látom magam előtt, amint orvosi konzíliumok egész lavinája zúdul ránk, ennek elindításához egyetlen röpke panasz is elegendő. Ez esetben a személyes kivizsgáláson kívül minden másban részem lesz. A legkevesebb, ami történik, hogy a fél éjszaka rámegy az izgatott, oda-vissza rádiózásra. Erre pedig semmi szükségem.
Mi mást mondhatnak azon kívül, hogy vegyek be pár aszpirint? Mindenféle konzultáció nélkül bevettem két szemet. Ha ez csakugyan keszonbetegség, akkor az idő nekem dolgozik, és pár órán belül a nitrogén-buborékoknak fel kell szívódniuk. [Az alábbi képen a Küldetésirányítás látható, a felvétel a Gemini 10 útja idején készült:]

John morózus, és a szokásosnál is szófukarabb. Ha aztán nagy ritkán mégis mond valamit, csak az űrrandevúval kapcsolatban nyilvánul meg, és értetlenkedik, hogy miként ugrott meg ennyire az üzemanyag-fogyasztás. Nem jön rá, hogy miért történt, és én ebben nem vagyok jó partner, két okból sem. Először is beleszámítva azt a melót, amit a Gemini 6 idején, Tom Stafford tartalékaként végzett, John többet felejtett az űrrandevúról, mint amennyit én eddig összesen megtanultam róla. Másodszor hozzájárulásom a randevúhoz – miközben egy sor bonyolult táblázatot szorongattam – az orr-farok és a fel-le irányú mozgásra korlátozódott, és a bal-jobb irányú síkra nem terjedt ki, eközben hoztuk össze a csavart nyolcast.
John űrrandevúval kapcsolatos tépelődése és saját űrsétám törlésétől való rettegésem közepette nem is említve átkozott térdemet, meglehetősen zord a hangulat idefenn.

Miközben a fülkét előkészítem nyolcórás alvásunkra, arra gondolok, hogy Jesszusom, itt tényleg ellenséges környezetben vagyunk, ahol nincs pardon, és csak a jó ég tudja, mennyi hibalehetőség vár ránk holnap és holnapután.
A térdemet leszámítva, ami az aszpirin ellenére még mindig fáj, további két akadály áll az alvás útjában: a kezeim és a fejem. Előbbiek szemmagasságban himbálóznak előttem, valahányszor csak ellazulnak a karjaim – szemlátomást gravitációra van szükségük ahhoz, hogy odalenn maradjanak. Aggódom, mivel közvetlenül a kezeim mellett van a műszerfal, ahol füzérekben vannak a visszapattanó kapcsolók, ezeket nem lenne szabad átállítani az éjszaka folyamán. Mi van, ha a röhejesen lebegő kezeim átkapcsolnak közülük egyet-kettőt? El kell pakolnom valahová őket, ahol nem okozhatnak bajt, de vajon hová? Megpróbálom a hátam mögé rakni kezeimet, de a szkafanderben kényelmetlennek találom a pozíciót. Épp azon merengek, hogy a számba tömöm őket. Eközben a fejemmel is problémáim vannak. Egész egyszerűen helytelennek tűnik párna, vagy valamilyen fejtámasz nélkül álomba szenderülni, itt azonban szabadon lebegek, amit csak néha-néha zavar meg az a kis döccenés, ahogy a fejem az ajtóhoz ér, majd lepattan róla.

John már lekapcsolná a világítást, azonban a fülke fényeinek leoltása mellett mindkét ablakra egy-egy vékony fémlemezt is fel kell erősíteni, mivel minden egyes földkörüli keringésünk felét vakító napfényben töltjük. Kedves meglepetés vár, amikor a fedőket kipakoljuk: valamilyen jótét lélek egy fotót ragasztott rájuk: mindkettőről egy-egy érzéki, hihetetlenül gyönyörű lány néz ránk.

Ők sokkoló betolakodónak számítanak ebben a kis maszkulin kamrában, ami zsúfolásig tele van gépekkel, és a lányok valahogy nem illeszkednek a képbe, viszont ha nélkülük nem lesz sötét, akkor nincs mit tenni: ilyen a földönkívüliek élete. Az ablakokra tehát felkerülnek a lányok, és a kabinban vaksötét lesz, én pedig addig ficegek, míg rátalálok egy olyan pozícióra, amiben valamicskét azért tudok szunyókálni. Enyhén a jobb oldalamra fordultam, Johnnak háttal, és fejemet a párnaérzet érdekében a kabin felső sarkával ékeltem be. Még mindig nem vagyok teljesen elégedett össze-vissza kóválygó kezeim miatt, de a gombok véletlenszerű kapcsolgatásának veszélyét hülyeségnek nyilvánítom, és megpróbálok a továbbiakban nem foglalkozni a kezeimmel és a térdemmel. Pár óra feszengést követően újabb két aszpirint veszek be, és ismét kísérletet teszek az alvásra. Ezúttal talán két óra hosszára sikerül is álomba szenderülnöm, és amikor felébredek, megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy a térdfájásom szinte teljesen elmúlt. Nem tudok visszaaludni, de nincs értelme felébreszteni Johnt, így csak ülök, és átismétlem magamban a következő nap teendőit."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu