Az Apollo-11 parancsnoki egységének pilótája az Apollo-17 parancsnoka lehetett volna, ha továbbra is az űrprogramban akart volna maradni. De nem akart. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az észrevétlenül maradt apróságok törhettek ránk csak igazán orvul. Arra számítottam, hogy közülük párral minden bizonnyal szembe is találom magam, mivel elkerülhetetlen, hogy valami tönkre ne menjen azzal a komplikált szerkezettel, amiben nyolc napot töltünk majd odafenn. Vajon mi lesz az, és képes leszek-e megbirkózni vele? Időm nagy részében emiatt aggódtam, miközben a szimulátoron azt gyakoroltam, hogyan kerekedhetek felül rajtuk. Még mindig vért izzadtam az irányító és navigáció rendszerrel, mivel rám várt a feladat, hogy a Holdig elnavigáljak, majd onnan vissza.

A számítógépemet az eddigiektől enyhén különböző programmal is felszerelték, amit az MIT nagyon találóan Colossus IIA-nak nevezett. Társaságában bolhaméretűnek éreztem magam, és gombjait nagy tisztelettel vertem, valahányszor csak ezen óriás rendelkezésére bocsátottam magam. Pontosabban, a tisztelet egészen addig tartott, amíg nézeteltérésünk nem támadt, és meg nem tagadta tőlem az általam keresett válaszokat. Akkor kijöttem a sodromból. Csak próbálj még egyszer rámvillogtatni egy „kezelői hiba” üzenetet, te ostoba, istenverte számítógép - ettől pedig hebegni-habogni kezdek, míg végül Tom Wilson, vagy az oktatók egyikének csitító hangját meg nem hallom a fülhallgatóban, aki aztán fennkölten elmagyarázta, mivel sértettem meg serdülőkorba lépett porontyukat. [Az alábbi képen, a szerző, Michael Collins látható:]
A holdkomp számítógépes programja a Luminary nevet kapta, és gyakorlatilag a holdraszállásig őrültmód villogott Buzz arcába, így szerintem ezt is találóan nevezték el. Akárhogy is volt, a Colossus IIA lett az én megalkuvást nem ismerő társam, ami miatt aztán igazán sosem leszek majd igazán egyedül a parancsnoki egységben. Bárcsak megtaníthatnám ezt az átkozottat a dokkolófej- és tölcsér eltávolítására.
Ahogy a május júniusba fordult, egyre több és több időt töltöttem a Cape-en, és egyre kevesebbet Houstonban, vagy bárhol másutt. A hétvégeken még mindig Houstonban víkendeztem, de hétfőn korán kellett indulnom (a kimutatásaim szerint rendre hajnali 4:55-kor szálltam fel), hogy az aznapi munkadózishoz időben a Cape-re keveredjek. Emiatt aztán jólesett, amikor Pat és a gyerekek június első két hetében a Cape-re látogattak. Egy tengerparti motelben laktunk, ahol Patnek lehetősége volt kissé lazítani a houstoni zűrzavar után, ahol az Apollo-11 repülésének utolsó simításai őrületes érdeklődést váltottak ki a sajtó, a barátok és a kíváncsi idegenek körében.
Ez persze nem azt jelentette, hogy a Cape csöndes hely lett volna, de Pat itt többé-kevésbé inkognitóban lehetett, ráadásul ott volt a tengerpart is – a nagy itatóspapír, aminek békés társasága mindig képes volt felszívni a Collins családban keletkezett feszültségeket. Nekem is szükségem volt erre, mivel egyre nagyobb iramot diktáltunk. De, a pokolba is, arra gondoltam, hogy pár hét alatt mindenben utolérem magam, és aztán ennyi volt: vége!

Nem gondoltam arra, hogy mi lesz az Apollo-11 után. Lehet, hogy lesznek újabb küldetések, de azokra nélkülem kerül sor. Vagy talán nem azt mondta Kennedy elnök, hogy az évtized vége előtt le kell szállni a Holdra, és vissza is kell jönni onnan? Arról nem beszélt, hogy újra és újra meg kell ismételni ezt, hogy a tudomány nevében minél jobban felfedezzük szomszédunkat. Nem mintha ez ellenemre lett volna, épp ellenkezőleg, de egyszerűen túl sok energiát beleöltem az Apollo-11-be ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem a maradásomat, illetve azt, hogy egy későbbi időpontban az egészet elölről kezdjem. Emellett a feleségem által cipelt teher sem tett jót, és minél előbb véget akartam vetni mindennek.
Így aztán, amikor egy napon Deke-kel épp egy T-38-ason osztoztunk a Houston—Cape viszonylaton, és felvetette, hogy „talonban” tartana későbbi küldetésekre, én udvariasan visszautasítottam az ajánlatát. Azt mondtam neki, hogy abban az esetben bekopogtatok hozzá, ha esetleg az Apollo-11 küldetését meg kellene szakítani, és az űrhajó a felszállás után az óceánba zuhanna; ha azonban minden a terv szerint alakul, az Apollo-11-et az utolsó űrrepülésemnek gondolom.
Még a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, mihez kezdek utána, vagy, hogy milyen küldetéseken vehettem volna részt a későbbiekben. Nagy valószínűség szerint én lehettem volna az Apollo-14 tartalékos parancsnoka, és a program befejező küldetésén, az Apollo-17 keretében sétálhattam volna a Holdon. De 1969. júniusában még csak el sem tudtam számolni tizenhétig, és döntésemet ma sem bánom… Ugyanakkor három és fél év múlva Gene Cernan útját a szokásosnál jóval nagyobb érdeklődéssel követtem figyelemmel.

Amikor Pat a gyerekekkel együtt június közepén visszatért Houstonba, komolyan hátat fordítottam a világnak, és a legyőzhetetlenség bábját kezdtem magam köré növeszteni. A Colossus IIA mestere leszek, elsajátítom mind a tizennyolc űrrandevú-forgatókönyvet, és azzal a dokkolófejjel is simán megy majd minden, mint kés a vajban.
A szóbeszéd szintjén felmerült az is, hogy egy hónappal elhalasztják a startot a több gyakorlás kedvéért, de nem miattam. Az időhiány ugyanis nem annyira az én problémám volt, sokkal inkább Neilt és Buzzt érintette, akik cudar pillanatokat éltek át, miközben arra próbálták rávenni a holdkomp-szimulátort, hogy elég ideig működjön ahhoz, hogy a betervezett körülményes próbák végére érjenek a houstoni Küldetésirányítással.
Felváltva, hol az egyik, hol a másik fél számítógépe dobta be a törülközőt menetközben, majd az egész gyakorlatot el kellett halasztani, az így elvesztegetett idő pedig pótolhatatlan volt: Neil és Buzz pedig kezdtek lemaradni. Némi szerencsével még így is teljesíthették az előírt tréning alapkövetelményeit július 16-ig, de éppen hogy csak. Senki nem szereti, ha egy startot elhalasztanak, pláne azért, mert felkészületlennek találtatott; ennek ellenére egyikük sem erőltette a júliusi startot.

Nem tudtam eldönteni, hogy túlzott óvatosság miatt nem erőltették a dolgot, vagy tényleg ennyire nem voltak felkészülve bizonyos helyzetekre. Az előbbire gyanakodtam, de a döntés nem rajtam múlt. Mindössze önmagammal kapcsolatban nyilatkozhattam, amikor Slayton rákérdezett, mondván, hogy igen, pokolian készen állok majd július közepére.
Az egy hónappal elhalasztott start tulajdonképpen nem okozott volna nagy tragédiát, de súlyos következményei lehettek volna, ha egy szerkezeti probléma miatt az augusztusi start is elmaradt volna. Ekkor ugyanis az űrhajó egyes, korrozív üzemanyaggal érintkező részeit vissza kellett volna szállítani a gyárba egy alapos átvizsgálás erejéig, és senki nem tudta pontosan megjósolni, hogy ez a szét- majd összeszerelés mennyi időbe tellik, és miként csökkenti az űrhajó megbízhatóságát.

Emiatt aztán június 17. pirosbetűs ünnepnek számított, mivel igencsak örömömre szolgált (egy kilencórás hivatalos megbeszélést követően, ahol a küldetés állapotát nézték át) Sam Phillips tábornok bejelentése: július 16. lesz a nagy nap. Iacta alea est! A kocka el van vetve! Jól éreztem magam a bőrömben, dacára annak, hogy ez pont egy nappal a speciális egészségügyi vizsgálatok előtt történt, amit T mínusz 30-as orvosinak hívtunk (igen, a napokat is visszaszámoltuk).

Aznap éjjel költöztem be első alkalommal a Merritt Islanden lévő legénységi szállásra egy üveg gin és egy másik üveg vermouth társaságában: nagy kő esett le a szívemről. Egy hónap volt arra, hogy teljesen felkészüljünk, és ezt az egy hónapot maximális erőbedobással kellett végigdolgozni a lehető legkevesebb zavaró körülmény nélkül.
Épp ezért költöztünk be a legénységi szállás kolostorokat idéző világába. Általában, mi, a legénység tagjai Cocoa Beach szabadságát és vakító fényeit egészen az utolsó pillanatig élvezhettük. A Gemini 10 küldetése előtt Johnnal az utolsó hétig a tengerparton időztünk, ezúttal azonban más volt a helyzet. Egy hónapig a világtól elzártan kellett élnünk, hogy újra és újra átérezzük a ránk váró bonyolult küldetést, és a legénységi szállás volt az egyetlen hely, ahol ezt megtehettük."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

A Moon Express (ME) a Dynetics-szel megegyezve felvásárolta a Rocket City Space Pioneers (RCSP) csapatát, ezzel ismét eggyel csökkent a résztvevők létszáma: már csak összesen 23 csapat vesz részt a Google által szponzorált Lunar X PRIZE holdversenyben; az ME és az RCSP eddig a mezőny két önálló versenyzője volt. Ezt megelőzően, tavaly novemberben másik két csapat állt össze: az izraeli SpaceIL és a Man szigeten bejegyzett Odyssey Moon. Akkor a Lunar X PRIZE versenyzőinek száma huszonötről huszonnégyre olvadt.

A Dynetics - az RCSP eddigi fő szponzora - és az ME között létrejött megállapodással - mint írják - az utóbbi újabb lendületet kapott a kereskedelmi célú holdutazásokhoz, és az RCSP által eddig elvégzett munka folytatásához.
A továbbiakban az RCSP csapatvezetője, Tim Pickens [ld. a fenti képen] lesz a ME hajtóművét fejlesztő csapat főmérnöke. Pickens díjnyertes rakétamérnök, aki korábban Burt Rutan SpaceShipOne repülőgépének hajtóművét tervező csoportot vezette. Talán dereng, hogy a SpaceShipOne 2004-ben megnyerte a 10 millió dollár díjazású Ansari X PRIZE-t.
Már az is eldőlt, hogy a csapat leszállóegységének a "Spirit of Alabama" nevet adják, így kívánnak ugyanis tisztelegni az alabamai Huntsville és Alabama állam amerikai űrprogramban betöltött felbecsülhetetlen szerepe előtt. Felmerül a kérdés: miért ez a nagy tisztelgés Alabama előtt?

A választ Alan Shepard, az első amerikai asztronauta könyvében is megtaláljuk: "A jövő Huntsville-től alig tizenöt kilométerrel nyugatra sejlett fel, a Redstone Arsenalban – ez egy sivár épületegyüttes volt az alabamai 72-es autópálya mentén, az észak-alabamai agyagbuckák és a magas fenyők sűrűjében, amik egészen a Tennessee folyóig nyújtózkodtak. Itt került robbanótöltet a tüzérségi gránátokba, bombákba, és más fegyverekbe, amik révén Amerika magabiztosan megnyerte a II. Világháborút. A háborút követően aztán beszüntették a Redstone Arsenalban folytatott tevékenységet. A Szárazföldi Erők bezárta a létesítményt, és Huntsville nyugalmas hétköznapjai ismét visszatértek.

Öt évvel később, 1950-ben aztán az arzenál ismét megelevenedett: mérnökök, műszakiak, specialisták, tudósok és a szükséges személyzet százával érkezett ide. Köztük volt az a 118 férfi is, akik családjukkal együtt Európa közepéről jöttek. Ők voltak a hírhedt Harmadik Birodalom legértékesebb rakétacsapata.
A lepukkant állapotban lévő Redstone Arsenalba jöttek dolgozni, Huntsville-ben laktak, és céljuk egy olyan rakétakutató laboratórium megépítése volt, ami átrepíti a nyugati világot a huszadik század második felébe.

Hitler legkiválóbb emberei voltak, akiket az Egyesült Államok kormánya toborzott egy olyan országban, ahol pár röpke éve még alabamai fiatalemberek harcoltak és haltak meg. Valamennyien német állampolgárok voltak, akiknek felajánlották az amerikai állampolgárságot, és egy új otthon lehetőségét a vidéki Alabama csöndes, gyapotültetvényekkel tűzdelt tájain. Ők tervezték, építették, tesztelték és indították a Birodalom halálos rakétáit, köztük a V-1-esekkel és a V-2-esekkel, amiknek robbanóerejétől a Blitz során egész London rettegett.

Ezeket a tudósokat és mérnököket az Egyesült Államok nagy hatótávolságú rakétáinak megtervezésével, megépítésével, tesztelésével és indításával bízták meg. Huntsville-be érkezve biztosak voltak abban, hogy képesek lesznek múltbeli teljesítményüket felülmúlni.
Senki nem vonta kétségbe szakértelmüket. Az amerikai hadseregnek nem volt tapasztalata a rakétákkal kapcsolatban, így ezeket a németeket tekintették a legyőzött Harmadik Birodalom legértékesebb zsákmányának. Az Egyesült Államok Szárazföldi Erők égisze alatt zajló Paperclip Művelet keretében toborozták azokat a rakéta-, atom- és repülőgép-specialistákat, akiket aztán Amerikába lehet hozni, hogy a továbbiakban is egy csapatként dolgozzanak.
A német tudóscsapatot egy dinamikus, tiszteletet parancsoló egyéniség vezette, aki egyben briliáns hajtómű-mérnök is volt: Dr. Wernher von Braunnak hívták [ld. a fenti képen]. Látnok volt, aki ifjúkora óta a világűr felfedezésére induló rakéták fejlesztéséről álmodott. Társai közül sokan osztották jövőképét, és a háború előtti időkben sorra alakultak a rakétaklubok Berlinben. A háború kitörésével ezeket a mérnököket Adolf Hitler céljait szolgáló pusztító fegyverek építésére kényszerítették. Amikor von Braun első V-2 rakétája becsapódott Londonba, az eseményt ezekkel a szavakkal kommentálta kollégáinak: „A rakéta hibátlanul működött, leszámítva, hogy rossz bolygót talált el.”"

Akárcsak a nagy elődök esetében, a most egyesült két csapatról is lerí, hogy távolról sem kispályás versenyzőkről van szó. Olyannyira nem, hogy 2010-ben a ME-t és a RCSP/Dynetics-t is együttműködő partnerének választotta a NASA, a szerződés egyenként 10 millió dollárról szólt.
A most összebútorozó két csapatot a 30 millió dollár összdíjazású Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyt élmezőnyébe sorolják. Mindketten 2010-ben szálltak be a versenybe, az RCSP a nagy múltú Huntsville térségében egy konzorciumot hozott létre, aminek keretében a Dynetics és partnerei a leszállóegység prototípusának hajtóművét fejlesztik.

A másik csapatot, a Moon Expresst a Forbes 2011-ben beválogatta azon tizenöt cég közé, amik nevét érdemes megjegyezni. A vállalat egy sor robotos küldetés indítását tervezi a Holdra a Föld javát szolgáló kutatások és kereskedelmi célú fejlesztések céljából, és ennek érdekében együttműködési megállapodást kötött a NASA-val egy leszállóegység kifejlesztésére.

A Moon Express-t 2010-ben két másik vállalattal együtt kiválasztotta a NASA, utóbbi a vállalat Holddal kapcsolatos dédelgetett terveibe való betekintésért és hozzáférésért 30 millió dollárt fizet az ún. Innovative Lunar Demonstration Data programja keretében.

Az ME és a RCSP egyesülésével tehát 23 csapat maradt versenyben, tíz csapat azonban ezt már nem mondhatja el magáról: fúziók, kiesés következében a  résztvevők száma ennyivel csökkent a kezdetek óta. A fentiek jól mutatják, milyen erős mezőnyben kell a magyar holdjárót fejlesztő Puli Space csapatának helyt állnia.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Az Androméda csillagkép a nyugati világ számára egy nőalak, akinek a fejét az arabok egy ló köldökével azonosítják, a kínaiak viszont csak egy papucsot látnak benne. Sorozatunk legutóbbi posztjában elkezdtük az Androméda csillagkép bemutatását, amit ma folytatunk. Pénteki rovatunkban az Apollo-asztronauták által a világűrben való navigáció során használt harminchét csillaghoz tartozó csillagképeket mutatjuk be, az Androméda csillagképből az Alpha Andromédát (Alpheratz) használták az Apollo-programban a tájékozódáshoz. A következőkben Julius D. Staal "Patterns in the sky" című könyvéből fordítunk részleteket magyarra (az illusztrációk is innen származnak):

"A történészek szerint az Androméda történet nagyon régi, és valószínűleg Mezopotámiából származik, a Tigris és az Eufrátesz folyó által határolt területről, ahol ma Irak található. A történet Marduk és Tiámat sárkány teremtéstörténetéhez kapcsolódik, amiről a Kígyótartó és a Kígyó csillagképek kapcsán beszélünk még. Ez a forrás meglehetősen távol van a közel-keleti Levantétől. Az első legendában említett Etiópia legnagyobb valószínűség szerint a Vörös-tenger mentén elterülő afrikai partokat jelenti. Eszerint Androméda sötétbőrű lány volt, pont amilyennek Ovidius is leírja: „as fusca colorre patriae suae”, „országa sötét színét viseli”. Másfelől viszont Caius Manilius, az első századi római költő nivea cervice, „hófehér nyakú" Andromédáról beszél.

Androméda hercegnő története szépen nyomon követhető a mennyekben. Az Androméda csillagképet sorban elhelyezkedő, meglehetősen erős fényű csillagok alkotják, feje a Pegasus Alpheratz csillagával esik egybe, lábai pedig a Perszeusz felé mutatnak. Halványabb csillagok jelképezik Androméda kinyújtott karját, amikor még a sziklához volt láncolva (1-es, 2-es ábra).
Perszeusz védelmezőn magasodik Androméda fölé, egyik lábát a Pleiádokon veti meg, amit gyakran a nimfákkal azonosítottak: a szárnyas szandálokat tőlük kapta, és ők mutatták meg neki a Meduszához vezető utat is. Kezében Medusza ronda fejét tartja.
Ebben egy érdekes csillag, az Algol (Alghul), az „Erdők Démona” látható. Ez a csillag a fényét három naponta változtatja meg, és ez szabad szemmel is könnyen megfigyelhető. Az ókori emberek úgy hitték, hogy ez a rettenetes fej még halálában is démoni erőkkel bír, gonosz szemével pedig időnként kacsint egyet-egyet. Perszeusz kardjának hegyét a Perszeusz csillagkép híres kettős csillaga alkotja, ami szabad szemmel szintén látható.
A Pegazus egy hatalmas négyzet az Androméda közelében, miközben a Cet a horizont déli részéről lopakodik be az őszi égboltra. A Kefeusz és a Kassziopeia csillagkép az Andromédától északra található.
A kínaiak számára az égbolt ezen szeglete a Koui-siou, a Szandál Háza, ami a Fehér Tigris első háza. A kínai csillagkép az Androméda csillagainak középső részéből és a Pisces (Halak) csillagkép észak felé néző csillagaiból áll. Megjelenése az őszi égbolton arra figyelmeztette az embereket, hogy ideje nekilátni a lábbeli készítésének. A kínaiaknak semmilyen nőalakra emlékeztető megfelelője nincsen az Andromédára.

A kínai csillagvilág másik érdekes szereplője a Kiun-nan-mun, a Déli Tábor Kapuja, ami az Androméda szoknyáját alkotó φ, ε, ω, χ csillagokból áll. Amikor a tábor elkészült, harci szekerekkel vették körül, aminek bejáratát két szekérrel zárták le. Később a szekerek széttolásával tették ismét szabaddá a tábor bejáratát.
A μ és ν csillagoktól kissé északkeletre található a híres Androméda-galaxis, ami a Földtől 2,4 millió fényévre van. A tiszta és kellően sötét éjszakai égbolton is csak alig látható szabad szemmel, mindössze egy homályos csíknak látszik, azonban távcső segítségével már megfigyelhető. A Tejutat leszámítva az Androméda galaxis a galaxisok közül talán a legismertebb. A Tejúthoz közeli Androméda gyakori fotótéma: nagy teleszkópokon át, hosszú expozícióval készített fényképeken kivehető a galaxis spirális alakja, ovális formáját annak köszönheti, hogy mintegy 15 fokkal elhajlik széleihez képest.
A γ Andromedae igazából egy kettős csillag. A csillagpár fényesebb tagja aranyszínű, társa kékeszöld. A kettő egymástól mintegy 260 fényév távolságra van. A γ Andromedae-ből ered az évente ismétlődő Androméda meteorzápor.
Ezeket a Biela-üstökös maradványainak tartják, ami a 19. század közepén a csillagászok szeme láttára szakadt két darabra. Hét évvel később kellett volna visszatérnie az üstökösnek, és a kellő időben valóban meg is érkezett, de ekkor már a két darab közti távolság jelentékenyen megnőtt. Az 1872-re várt újbóli felbukkanásakor azonban üstökös helyett csak meteorzápor érkezett. 1885-ben ugyanez megismétlődött, és manapság évente november 17. és 27. között látható, amikor a Föld keresztezi a korábbi üstökös pályáját. Ekkor látványos csillaghullás tapasztalható, ami már nem hasonlítható az 1872-es meteorzáporhoz, de azért manapság is óránként jó párat meg lehet számolni közülük, amint áthasítanak az égbolton.

Habár azt mondjuk, hogy az Andromédák a γ Andromedae csillagból erednek, mindez csupán látszólagos. A meteorrajok valójában egy közel párhuzamos vonalon mozognak, és akárcsak a vasúti sínek esetében, úgy tűnik, hogy a távolban összeérnek: mintha csak a γ Andromedae-ből ágaznának szét.
A valóságban azonban a látványosságra mintegy 160 kilométerrel a fejünk fölött kerül sor, amikor a kis meteordarabok becsapódnak a Föld légkörébe. Ezek aztán a ritka légrétegekbe érve a légellenállás miatt elpárolognak. Méretük és a légkörünkbe való belépés szögének függvényében ezek a darabkák általában 65 és 95 kilométerrel a fejünk fölött megsemmisülnek. A nagyobbak néha túlélik az atmoszférát, és a Föld felszínébe csapódnak. Ezeket hívjuk meteoritoknak.
Szemünkkel természetesen nem tudunk különbséget tenni a 160 kilométerre lévő perspektíva és az Androméda sokkal-sokkal távolibb csillagainak perspektívája között. Így számunkra a Földről úgy tűnik, mintha a meterorrajok egy-egy csillagképből érkeznének; ezért is róluk nevezték el őket. Ez esetben a meteorzápor az Andromédáról kapta a nevét, mivel úgy tűnik, mintha a hátterüket alkotó látható Androméda csillagképből érkeznének."

A XX. század elején William Tyler Olcott "Star Lore: Myths, Legends and Facts" című könyvében is megemlékezik az Andromédáról, ebből fordítottuk a következő részletet:

"Brown szerint Androméda és Perszeusz ezen legendája a mindent átható napmítosznak mindössze egy újabb változata. Perszeusz megfelelője Bar-Sav lehet, aki Héraklész, a Nap, menyasszonya pedig Androméda-Schachar (a vörös hajnal).
A hinduk csillagmitológiájában szinte ugyanez a történet létezik, ráadásul még a szereplőknek is nagyon hasonló a neve ahhoz, ahogy mi ismerjük őket. A csillagképet „Antarmada”-nak hívják. Egy ősi szanszkrit műben Antarmadát egy sziklához láncolva ábrázolják, egy hal társaságában. Szapphó, az i.e. 7. században élt görög költőnő is megemlíti Andromédát, de Euripidész és Szophoklész is írt egy-egy drámát róla – azonban fölöttébb valószínű - ahogy Allen állítja - hogy a csillagkép az eufráteszi völgyekből származik, és jóval a klasszikus kor előtti időbe vissza lehet vezetni eredetét.
Plunket azon a véleményen van, hogy az Androméda csillagkép - és a körülötte lévő összes többi - i.e. 3500-re vezethető vissza, de van némi alapja annak a feltevésnek is, hogy már i.e. 6000-ben is ismert volt. Sayce azt állítja, hogy a kétezer évvel ezelőtti babilóniai teremtésmítoszban leírt Marduk király és Tiamát, a sárkány története minden kétséget kizáróan a Perszeusz és Androméda monda alapja.

Pluche a Perszeusz, Androméda és Kefeusz csillagképek neveit az alábbi zseniális módon magyarázza. A héber és a föníciai nyelvekben megszokott szófordulatnak számított azt mondani, hogy egy város vagy ország az azt körülölelő sziklák, sivatagok, vagy hegyek leánya, de ez akkor is így volt, ha a hegy történetesen a határokon belülre esett. Ennélfogva aztán Jeruzsálemet gyakran „Sion lányának” hívják, tehát az aszály lányaként vagy a környező kopár dombok lányaként azonosítják. Palesztina eredetileg mindössze egy hosszú kikötői partszakasz volt, amit sziklás és lapos, homokos tengerpartok tagoltak. Ezt a hosszú partszakaszt helyénvaló volt Kefeusz és Kassziopé lányaként emlegetni, mivel a Cepha követ jelent.
Föníciai nyelven egy hosszú partszakaszt vagy egy hosszú hegygerincet Andromédának hívnánk. Palesztina elpusztult volna a bárkák és a révkalauzok segítsége nélkül, akik Faroszra és Szaiszra továbbították a rendeleteket. Sztrabón arról számol be, hogy a föníciaiak szokása volt lovat festeni bárkáik tatjára, de a szárnyas ló (a navigáció jelképe) mellett egy lovas is megjelent, és sajátos szimbólumot hurcolt: Szaisz városának fegyverzetét. Ez pedig nem volt más, mint Medusza feje. Ezen kívül a bárkát a köznyelvben Perszeusznak hívták, ami futót vagy lovast is jelent.
Pluche szerint tehát így értelmezhető Androméda mesebeli feláldozása: egy kegyetlen szörny kénye-kedvének a szír Joppa szikláin kiszolgáltatva, Androméda (vagyis Palesztina partmenti városai) megszabadulásukat egy repülő lovasnak, Perszeusznak tulajdonították (a föníciai bárkáknak), akiknek Szaisz istennője kölcsönadta Medusza rettenetes fejét. Ennek láttán ellenségeik ijedtükben kővé dermedtek. Josephus szerint az ő korában Joppa lakói még mindig mutogatták az Andromédát a sziklához rögzítő lánc maradványait, és a tengeri szörny csontjait.
Burritt úgy véli, hogy Androméda meséjének hátterében állhat, hogy a szűzlánynak egy szörnyeteg tengerészkapitány udvarolt, aki megkísérelte őt elrabolni, de egy gáláns és sikeres rivális megakadályozta ezt. (…)
Asztronómiai szempontból a csillagkép érdekessége a híres nebula, az úgynevezett „Nebulák királynője”, Al-Szufi „Kis Felhője”, ami állítólag már i.sz. 905-ben is ismert volt. A nyugati világból Simon Marius 1612. december 15-én figyelte meg elsőként. Ez az egyetlen szabad szemmel is látható nebula, és Marius szerint olyan, mint „a gyertya lángjának elmosódó fénye egy tölcséren át nézve.” Egy hosszanti fénycsík sűrű ködön át nézve – így is leírható, milyennek tűnik szabad szemmel. Hatalmas kiterjedése van, hosszúsága a Nap-Föld távolság (150 millió kilométer) harmincezerszerese, ami gyakorlatilag elképzelhetetlen. Herschel szerint a nebula különálló csillagokra bontható, habár lencséivel ezt nem sikerült bebizonyítania. A nagyobb teleszkópokkal végzett későbbi megfigyelések azonban alátámasztották vélekedését. Egy Cambridgeben 1848-ban végzett vizsgálat több mint ezerötszáz apró csillag létezését bizonyította a nebulában, úgy, hogy közben a jellegzetes köd is látható maradt.
A spektroszkópban a nebula széles skálát lefed, ez bizonyítja, hogy nem egyetlen izzó gáztömegről van szó, hanem csillagokkal nagyon sűrűn megszórt csillagcsoportról. Újabb és megbízhatóbb számítások alapján a fénynek tizenkilenc évébe telik megtenni a távolságot.

Az Alpha Andromedae-t, vagy Alpheratzot, ahogy az arabok hívták, korábban a Pegazus csillagképhez sorolták, ennek megfelelően ez volt a Delta Pegasi. Az arabok „Sirrah” névvel illették, és számukra a ló köldökét jelölte. Az Alpheratz a Pegazus Nagy Négyzetének északkeleti sarkában található; jól felismerhető égi támpont: a csillag „Három Kalauz” egyike, és a Beta Cassiopeiae-val illetve a Gamma Pegasi-val (a másik két kalauzzal) a napéjegyenlőségi délkört jelöli, a mennyek fő délkörét. (…) Az Alpheratz az Androméda csillagkép fejében található, és Angliában két évszázaddal ezelőtt is „Androméda Fejének” hívták. A Ptolemaioszi alapokon nyugvó késői arab csillagászat a „Láncravert nő fejeként” utalt rá. Prof. Russell szerint spektroszkóposan kimutatható, hogy az Alpheratznak egy sötét kísérője is van, ami igencsak ekcentrikus pályán kering körülötte; keringési ideje mintegy száz nap."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Az Apollo-11 útja során legalább tizenegy veszély leselkedett az asztronautákra. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy egész könyvet villámgyorsan teleírtam jegyzetekkel, folyamatokkal, számítógépes parancsokkal és diagramokkal. Mindent összeszedtem, amire szükségem lesz akkor, amíg Neil és Buzz távol lesz tőlem: Magánykönyvnek hívtam; hossza 117 oldalra rúgott. A szimulátorban a tizennyolcféle forgatókönyvet újra és újra elpróbáltam, de nem volt idő a legkevésbé valószínű esetek gyakorlására, így a munkámat segítő mérnökcsapatra támaszkodtam, akik folyton ezeket böngészték: én pedig gyakorlatias hozzáállásukra hagyatkoztam.
Az űrrandevún kívül mindenféle más hasfájásról is készült egy hosszú lista. Ahogy a Gemini-10 esetében is tettem, fogtam egy fekete jegyzetfüzetet, amiben egy részt a nyitott kérdéseknek szenteltem, azaz a még megoldatlan problémáknak. Ahogy fokozatosan beérkeztek a válaszok, úgy húzogattam át az adott bejegyzéseket. A repülés napjáig pontosan száz elemet húztam ki a listáról. Ez fölöttébb különös volt, hiszen rövidebb lett, mint a Gemini-10 esetében készített felsorolás, ami 138 tételből állt. Ráadásul annak ellenére volt rövidebb a lista, hogy az Apollo jóval bonyolultabb szerkezet volt a Gemininél, és ezúttal jóval több teendőm is akadt. Talán az Apollo-11 esetében tényleg csak a legfontosabb elemeket jegyeztem fel, de az is lehet, hogy ez egyszerűen csak jóval nagyobb stressz hatásának tudható be, hiszen az egész világ kémlelő tekintetét mindvégig a hátam közepén éreztem.

A problémáimat két kupacra lehetett osztani: voltak azok a tételek, amit az Apollo-11 első alkalommal hajt végre, ennélfogva nincsenek kész válaszok. És voltak azok, amit ugyan korábban már megcsináltak mások, de lustaságom, figyelmetlenségem vagy értetlenségem miatt egészen egyszerűen nem láttam át elég alaposan.
Az utóbbi kategóriába tartozott a parancsnoki és műszaki egységet, valamint a holdkompot egymáshoz rögzítő mechanizmus, a dokkolófej és a tölcsér. Amikor a parancsnoki és műszaki egység először a holdkomppal dokkol, huszonkilencezer-ötszáz kilót nyom, a holdkomp pedig tizenötezer kilót. A parancsnoki és műszaki egység szépen belehelyezi dokkolófejét a holdkomp tölcsérébe, pont úgy, ahogy két szerető csinálja. A dokkolófej karimáján három iciripiciri villa („befogóreteszek”) összekapcsolódik a holdkomp tölcsérével, majd a helyére rántja azt. A két jármű, aminek együttes tömege 45000 kiló, ezután ezekkel a kis gemkapcsokkal kevesebb, mint tíz centi távolságban rögzül egymástól. Amikor a parancsnoki egység pilótája nyugtázza ennek megtörténtét, és megbizonyosodik arról, hogy a két jármű nem billeg túlzottan, megnyom egy kapcsolót. Ennek következtében túlnyomásos nitrogén gáz áramlik ki a dokkolófejbe épített kis hengerből, a nyomás pedig visszahúzza a dokkolófejet a parancsnoki egységbe – vele együtt pedig a holdkompot is. Ez a mozgás egészen addig tart, amíg a parancsnoki egység alagútja össze nem ér a holdkompéval. Ekkor tizenkét mechanikus retesz lép működésbe, és a holdkompot a parancsnoki és műszaki egységhez rafináltan rögzíti a csatorna külső felén található tizenkét kapcsolódási pont segítségével. Ekkor a parancsnoki egység pilótája elhagyja ülését, egy időre megszűnik pilóta lenni, és műszerész-gurunak tetteti magát.
A dokkolófej a járatban ugyanis már útban van, és el kell távolítani a tölcsérrel együtt, hogy az emberek oda-vissza mozoghassanak a két jármű között. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, egy elképesztően hosszú ellenőrzőlistán kell végigmenni, ami zsúfolásig tele van mindenféle titokzatos jelmagyarázattal, mint például „Előfeszítés kiválasztó kar – Óramutató járásával azonos irányban elfordítani (a narancsszínű csíkkal ellentétes irányba), Előfeszítés fogantyú - óramutató járásával ellentétesen elforgatni, a Reteszkinyújtás aktiválásához (a vörös jelző nem látható)”, és így tovább.
Ha ez az izé megmakacsolja magát, és beszorulna, egy szerszámosládikót kell előbányásznom, majd szét kell szerelnem. Nekem, aki még a szúnyoghálós ajtó zárját sem tudta megjavítani. Gyűlöltem a dokkolófejet, és legalább ennyire biztos voltam abban, hogy ez kölcsönös, és ezt be is bizonyítja majd a holdkörüli pályán, amikor majd jól beszorul a tölcsérbe. Ez esetben Neilre és Buzzra egy veszélyes űrséta vár: a holdkomp bejárati ajtaján kilépve el kell jutniuk a parancsnoki egység oldalajtajához. Mindezt hosszú órákon át gyakoroltam egy szimulált alagútban egy valódi dokkolófej és tölcsér segítségével, miközben azt panaszoltam, hogy az űrprogramba több angol tanárszakos kellene, akik megírnák az ellenőrzőlistákat („Befogóretesz kiengedő kar-zár: az Isten szerelmére. Az vajon melyik?”) Bár az is lehet, hogy csak jobb műszaki érzékkel megáldott emberek kellettek volna, én ugyanis nem ilyen voltam.

A sajtó folyton azt kérdezte, hogy a ránk váró repülés melyik része a legveszélyesebb, én pedig folyton azt válaszoltam vissza, hogy mindig az a rész a legveszélyesebb, amit kihagytunk a felkészülésünk során; ez őszinte, habár némiképp kitérő válasz volt.
Tizenegy pontban össze lehetett foglalni az Apollo-11 küldetésének azokat a pillanatait, amik különleges figyelmet követeltek. Megpróbáltam a felkészülésre fordított időmet eszerint beosztani, hogy a végén a tizenegy kritikus pont rutinszerűen, gördülékenyen menjen, továbbá megértsem a berendezés felépítését és működését legalább annyira, hogy képes legyek megbírkózni a valószínűsíthető meghibásodásokkal is. Általában hárman osztoztunk a feladatokon, de pár teendő kizárólag rám maradt, és természetesen, csak én követhettem figyelemmel a holdkomp által végrehajtott műveleteket is.

A tizenegy pontból álló lista a következő:

1.    Start: Egyértelműen kockázatos: gigantikus hajtóművek, robbanékony üzemanyag, magas hőmérséklet, nagy sebesség, hatalmas széllökések – precíz irányításra van szükség abban a felszállástól számított nagyon feszült tizenegy percben, amíg földkörüli pályára állunk.
2.    Holdirányú gyújtás: a Saturn harmadik rakétafokozatának hajtóművét ismét beindítjuk, így a relatív stabil földkörüli pályáról olyan pályára állunk, amin három nap múlva remélhetően a Hold mellé érkezünk. Ha a hajtómű túl hamar leáll, bonyolult mutatvány várna ránk, hogy egyáltalán sikerüljön visszakeverednünk a Föld közelébe.
3.    Átfordulás és dokkolás: a parancsnoki és műszaki egység leválasztása, 180 fokos fordulat, dokkolás a holdkomppal, amit kiszabadítunk a Saturn maradványából. Ideszámítom a dokkolófej és a tölcsér eltávolítását, az átjárható alagút szabaddá tételét is.
4.    Holdkörüli pályára állás: két gyújtásból áll, ezek során annyira kell lelassítani, hogy a Hold gravitációs tere elkapjon minket, de azért ne csapódjunk be a felszínébe. Ha a hajtómű az első gyújtás alkalmával túl hamar leáll (a kettő közül ez a fontosabb), meglehetősen fura pályán találhatjuk magunkat, és megtörténhet, hogy a holdkomp hajtóművét gyorsan be kell üzemelni, ami majd visszavisz minket a Földig.
5.    Leszállópályára állás, és a hajtóműves ereszkedés kezdete: ez a holdkompra váró két gyújtás, aminek során Neil és Buzz elhagyja kényelmes, holdfelszín fölött 96 kilométerrel ívelő pályámat, és megindul a felszín megfelelő pontja felé. Ha ezt nem pontosan hajtjuk vége, a holdkomp rossz helyre érkezik, vagy – és ez sokkal valószínűbb – le sem tud szállni, ez esetben igazán bolondos űrrandevúra készülhetünk.
6.    Landolás: nagyon veszélyes is lehet, aminek mibenlétéről még csak fogalmunk sem volt. Kevés az üzemanyag, emiatt az időzítés kritikus tényezőnek számít. A holdfelszín adottságai kedvezőtlenek lehetnek a leszállóhely környékén. Még rosszabb, hogy a rossz látási viszonyok és a mélységészlelés problémái miatt landolás helyett a holdkomp akár be is csapódhat. A Wright-fivérek óta így van ez.
7.    Járművön kívüli tevékenység: a holdséta fizikailag kimerítő lehet, ami megterheli az oxigén-, és hűtőrendszereket. Lehetnek kátyúk, vagy földalatti lávatölcsérek, ami miatt a felszín beszakadhat az űrhajósok alatt. A veszélyt fokozza, hogy minden űrséta alkalmával csak egy vékony, összeragasztott gumimembrán választja el az embert a szinte azonnali haláltól.
8.    Felszállás: erre egyetlenegy hajtómű áll rendelkezésre, és ennek megfelelően kell működnie. Tehát elegendő tolóerőt kell a megfelelő irányban kifejtenie. Ha ez nem így történik, akkor is legjobb esetben a holdkomp olyan pályára áll, amiről esetleg meg tudom menteni. Legrosszabb esetben azonban Neil és Buzz a Nyugalom tengerének szikláit díszítheti örök időkre.
9.    Űrrandevú: ez mehet úgy is, mint kés a vajban… de akár horrorrá is válhat … melyik valósul meg? Ennél a pontnál a könyvemben szereplő tizennyolc variáció szó szerint a torkomnak szegeződik, miközben a parancsnoki egységben várom, hogy melyik forgatókönyvet kell majd alkalmaznom. Aztán, remélhetően, a dokkolás következik, illetve az átjáró ismételt szabaddá tétele.
10.    Földirányú gyújtás: beindítjuk egyetlen hajtóművünket. Ha minden jól megy, hazajutunk, de akár örökös holdkörüli pályára is állíthat minket. Ezúttal szóba sem jöhet a tartalékhajtómű, mivel a holdkomp ekkorra üres, és már le is választottuk a parancsnoki és műszaki egységről.
11.    Légkörbe lépés: a sikeres vízreszállás érdekében a megfelelő szögben kell belépni a Föld atmoszférájába, nem is szólva arról, hogy az ejtőernyő- és az ezzel összefüggő rendszereknek hibátlan időzítéssel kell működésbe lépniük. A légkörbelépés az én feladatom, mivel természetesen egyedül is mennie kell, ha Neil és Buzz nélkül kellene visszatérnem a Holdtól.  

Bár ezek voltak a fő aggályaink, mindez nem jelentette azt, hogy a repülés többi részét el lehetett volna bagatellizálni."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Az Apollo-11 által a Holdon hagyott plakettre egy aláírógép "hamisította" rá az asztronauták aláírását. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A parancsnoki és műszaki egység neve már nem volt ennyire magától értetődő, és én szó szerint majd belezavarodtam, hogy ráakadjak egy megfelelőre. Egy nap aztán épp egy távolsági telefonbeszélgetést folytattam Julian Scheer-rel, a NASA közkapcsolatokért felelős igazgatóhelyettesével Washingtonban, és érdeklődött, hogy találtunk-e nevet parancsnoki és műszaki egységünk számára.
Amikor nemleges választ adtam, azt felelte, hogy „idefenn páran közülünk a Columbia névvel dobálóznak.” Az állásfoglalást elkerülendő, morogtam valamit, majd a beszélgetés más dolgokra terelődött. Columbia, mi? Kissé fennköltnek hangzott számomra, különösen két elődjéhez, a Gumdrophoz és a Charlie Brownhoz képest (A Gumdropot szerettem, de a Charlie Brownt szörnyű választásnak tartottam). Aztán arra jutottam, hogy végülis ennyi fennköltség igazán megengedhető, és a Columbia mellett valóban sok érv szólt.

Először is, szembetűnő a hasonlóság Jules Verne mítikus holdhajójával, amit egy hatalmas, Columbiad nevű ágyúból lőttek ki a floridai Tampa közeléből 1865-ben, majd miután elrepült a Hold mellett, a Csendes-óceánba landolt. De mindközül talán a legfontosabb nemzeti gyökereinkre való utalás volt. (Vagy nem Kolumbuszról, a felfedezőjéről kellett volna elnevezni az országot? Ehelyett Columbia lett a Kapitólium kupolájának tetején található dísz, egy dél-amerikai ország, valamint egy új közösség neve, ami Washington Maryland-i zöldövezetében nemrég jött létre – hogy pár példát említsek.)

A sas a mi szimbólumunk volt, a Columbia viszont majdnem az országunk neve lett, és ennélfogva megfelelő – mégha kicsit hazafias – párja lett az Eagle-nek. Végül a „Columbia, az óceán drágaköve” dal szövegét sem tudtam kiverni a fejemből – és ez csupa jóval kecsegtetett egy űrhajó esetében, ami remélhetően az óceánon lebeg majd. Mivel Neilnek és Buzznak sem volt ellenvetése, és mert jobb ötletem amúgysem volt, Columbia lett a neve, és most is úgy gondolom, hogy nem volt rossz választás. Köszönöm, Julian.

A Holdon hátramaradó, a holdkomp egyik lábára rögzített plakett már merőben más kérdés volt. „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. /I.sz. 1969. július/ Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” – ez volt rajta a felirat, és Nixon elnök és mindhárman aláírtuk. Két kör is volt rajta, az egyik a nyugati, a másik a keleti féltekét ábrázolta. Mivel a holdkomp lábához volt rögzítve, talán Neil és Buzz részt vett a tervezésében, bár kétlem; én biztosan nem. Nem emlékszem, hogy a küldetés előtt láttam volna belőle másolatot, és az aláírásom sem a saját kézjegyem volt, hanem a houstoni irodában lévő aláírógép közreműködésének köszönhető. Kilométerekről felismerem ezt az aláírást a maga lottyadt, egymást átfedő hurkai miatt. (A berendezés egyébként az autogram-vadászok és bélyeggyűjtők számára készült. A komoly gyűjtők, valahányszor egy-egy asztronauta aláírásáért folyamodtak, levelükben gyakran hozzátették:  „Nem kérek a gépi aláírásból. A borítékot inkább aláírás nélkül juttassák vissza részemre, ha már az asztronauta személyesen nem írhatja alá.” Egy gépi aláírásnál szemmel láthatóan még a semmi is többet ért.)
„Az egész emberiség nevében” felirat nemzetközi szellemiségét tovább erősítve, egy apró, alig négycenti átmérőjű szilikonlemez is készült. Ez hetvenhárom államelnök üzenetét is tartalmazta, akárcsak Eisenhower, Kennedy, Johnson és Nixon elnökökét is. A lemez a terv szerint egy amerikai zászló társaságában a Holdon marad – ez az egyetlen zászló, amit ilyen megtiszteltetés ér. Egy ideig a NASA fontolgatta, hogy az ENSZ minden tagállamának zászlóját a Holdon hagyja, és az MSC-nél egy karácsonyfa-jellegű állványt építettek. Ezt egy színes kúppá lehetett szétnyitni, amin az összes zászló látható. A tervvel kapcsolatos Kongresszusi jajveszékelések hatására azonban a NASA gyorsan elállt az ötlettől. A magam részéről egyetértettem a Kongresszussal, mivel a holdraszállást kizárólag az amerikai adófizetők finanszírozták, és úgy éreztem, hogy joguk van a nacionalizmus egyetlen megnyilvánulásaként a zászlóhoz a nemzetközi totemek kavalkádjában.

1969. tavaszán a hetek valósággal röpültek. Májusban még úgy tűnt, hogy egy év munkája áll még előttünk, amikor hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a mi legénységünk a következő. Tom Stafford, John Young, és Gene Cernan május 18-án, délben szálltak fel a Cape-ról a 39B Indítóállásról. (A Merritt-szigeten lévő 39. számú Indítókomplexumra eredetileg három különböző indítóállást terveztek – az A-t, a B-t és a C-t. A C sosem épült meg, és a B-t csak az Apollo-10 esetében használták. Az összes többi Saturn V-öt a 39A-ról indították, amiből én azt a következtetést vonom le, hogy a B-re és C-re igazából nem is volt nagy szükség. Természetesen, amikor a Saturn V gondolata először felmerült, senki nem tudhatta, hogy a szörnyeteg perzselő hője milyen kárt tesz alatta a betonban, vagy az űrrepülés mennyire válik elterjedtté.)

Három nap múlva megérkeztek a Holdhoz, és ezzel az Apollo-10 legénységében utazott a negyedik, ötödik, hatodik ember, aki ilyen közelről láthatta. Stafford és Cernan még alaposabban szemügyre vehette, mivel feladatuk az volt, hogy Snoopy nevű holdkompjukkal tizenötezer méterre megközelítsék a Holdat, mielőtt visszatérnek a Charlie Brownban várakozó John Younghoz. Ez volt az egész küldetés értelme: ellenőrizni a holdkomp működését a holdi környezetben, leereszkedni az Apollo-11 tervezett leszállóhelye fölé, és lefotózni azt, majd végrehajtani egy viszonylag kevés kockázattal járó űrrandevút.
A folyamatban az űrhajók útját a földről követő hálózatnak is lehetősége lesz pontosítani a Hold sajátos gravitációs teréről alkotott modelljét, amit nagy tömegkoncentrációjú helyek és más perverziók színesítettek. Szerencsére minden a terv szerint alakult, az űrrandevú volt a hab a tortán. Neil, Buzz és jómagam megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Nem csak azért, mert Tom és Gene biztonságosan visszatért a parancsnoki és műszaki egységhez, hanem mert – jóval önzőbb szempontból – napnál világosabbá vált, hogy a 11-sel meg lehet kísérelni a holdraszállást, és nem csak egy újabb száraztesztre kerül sor.

Tom és Gene radarja szerint 14300 méteren voltak legközelebb a Hold felszínéhez, és nem ütköztek komoly akadályokba, leszámítva egy rövid viaskodást a holdkomp irányítórendszerével. Ugyanis pörögni kezdtek - épp eléggé ahhoz, hogy Gene Cernan száján az egész világ számára jól hallhatóan kicsússzon: „A kurva anyját!” Ezzel cserkésztagságának lőttek is, és négy újabb gyorsírót fel kellett venni, akik a levélözönre válaszolnak majd.
Ezen kívül az volt különös, hogy a Holdat az Apollo-8 legénységétől eltérően látta az Apollo-10 legénysége. A Nyolcas fekete-fehérnek látta, amit a szürke árnyalatai választottak el egymástól. A Tízes legénysége viszont inkább barnának látta a holdfelszínt, ami délben világos testszínűnek, napfelkelte és napnyugta környékén pedig sötétebb barnának tűnt számukra. A két küldetés során készített fényképek nem sokban járultak hozzá a vita eldöntéséhez, mivel az előhívás folyamatának és az emulzió megváltoztatásával, a felszín akár szürke, barna, vagy akár zöld is lehetett. Ez egy mellékszál volt, ami ugyanakkor fölöttébb felcsigázta kíváncsiságomat. Hogyan változhatott meg a Hold színe öt hónap alatt? Miként fordulhat elő, hogy hat szakembert (?) három a három ellenében így megossza? Kinek volt igaza?

Rövidesen persze mi magunk is megtudjuk, de addig nem sok idő maradt a morfondírozásra, mivel épp elég volt a magunk baja: nem a hívójelek, az érmék és a protokoll miatt főtt a fejünk, hanem a ránk váró kemény, műszaki-jellegű ismeretlenek miatt. Számomra ezek közül is toronymagasan kiemelkedett az űrrandevú tizennyolc különböző variációja aszerint, hogy a holdkomp mégsem jut el a Hold felszínére, ha igen, akkor túl közel vagy túl messze landol-e a kijelölt leszállóhelytől, elszúrja-e a visszaindulást, vagy sem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.