Sorozatunk legutóbbi posztjában befejeztük az Androméda csillagkép bemutatását, amit ma a Perszeusszal folytatunk. Rovatunkban az Apollo-asztronauták által a világűrben való navigáció során használt harminchét csillaghoz tartozó csillagképeket mutatjuk be; a Perszeusz csillagképből az Alpha Perseit (Mirfak) használták az Apollo-programban a tájékozódáshoz. A következőkben Julius D. Staal "Patterns in the sky" című könyvéből fordítunk részleteket magyarra (az illusztrációt is innen vettük kölcsön):

"Két herceg élt Argosz szigetén: Akrisziosz és Próteusz. Igazságosan fel kellett volna osztaniuk királyságukat egymás között, ehelyett azonban féltékenykedtek egymásra, és mindig több földhöz akartak jutni, mint, ami jogosan járt volna nekik. Végül egy heves vitát követően Akrisziosz elűzte Próteuszt Argoszról.
Ezzel a béke és nyugalom ideje köszöntött be Akrisziosz életében: ő lett az argosziak ura. Mi egyebet kívánhatott volna még? Talán lelki békét. Akriszioszt ugyanis nagyon nyomasztotta egy prófécia, miszerint lánya, Danaé fia keze által vész majd el.

Ebbe a gondolatba szinte beleőrült. Végül úgy döntött, hogy meghiúsítja Danaé házasságát, és egy bronzfalú toronyba záratta a lányát. Látta mindezt Jupiter, akinek nagyon megtetszett a gyönyörű Danaé, és magáévá akarta tenni: arany eső formájában bejutott az áthatolhatatlannak hitt toronyba. A Jupiterrel való együttlét után Danaé megszülte Perszeuszt. Amikor Akrisziosz fülébe jutott a csoda híre, ijedtségében és haragjában Danaét egy ládában a tengerbe vetette.
Tudhatta volna, hogy a halandók hiába próbálnak ellenszegülni az istenek akaratának! Danaé pár napig még hánykolódott a vízen, majd a tenger Serifos szigetén vetette partra, ahol egy Diktüsz nevű halász talált rá: otthonába vitte, és lányává fogadta. Diktüsznak volt azonban egy testvére, Polüdektész, aki a sziget törzsfőnöke volt. [Magyarországról nézve este hatkor a Perszeusz szinte pontosan fejünk fölött látható, ld. az alábbi csillagtérkép közepén:]
Egy ideig nem is volt semmi baj. Danaé fia, Perszeusz, erős, sudár férfivá érett, akit az istenek sokoldalúsága és művészetekben való jártassága miatt szerettek. Egy napon aztán meghalt Polüdektész felesége. Danaé csodaszép nő volt, ráadásul egy király leánya, így aztán Polüdektész megkérte a kezét. Danaé azonban azt felelte, hogy nem érez iránta szerelmet, és mindössze csak fiát, Perszeuszt akarja felnevelni. A kikosarazott Polüdektész dühében rabszolgájává tette Danaét.
Sajnos, minderre akkor került sor, amikor Perszeuszt Szamoszba, a környező szigetek egyikére szólította a kötelesség. Egyik délután, amikor Perszeusz egy erdőben pihent, elaludt, és csodás álmot látott. Egy gyönyörű nő jött elé, sisakkal a fején, dárdával és hatalmas rézpajzzsal a kezében. Úgy érezte, mintha mondani akarna neki valamit, mondandóját azonban eleinte egyáltalán nem értette.
Egyszer csak a fényes pajzson egy nő képmása jelent meg, akit undorító fej csúfított, haja pedig tekergőző kígyókból állt, és ördögi mosoly ült az arcán. A nő hatalmas szárnyaival csapkodott, lábán pedig görbe karmok voltak. Perszeuszt olyannyira szíven ütötte a látvány, hogy álmában nyugtalanul megfordult, de a látomás csak nem akart véget érni. Ezután az istennő azt mondta neki, hogy a közeljövőben meg kell ölnie ezt a szörnyeteget.
Amikor Perszeusz felébredt, még mindig tisztán hallotta az álombeli istennő hangját. Latolgatta az álom jelentését, de sehogy sem tudott rájönni annak értelmére, így megpróbálta kiverni a fejéből.

Mikor Perszeusz hazatért, látta, hogy anyját Polüdektész a rabszolgájává tette. Haragosan beviharzott a palotába, és valószínűleg meg is gyilkolta volna a királyt, ha Diktüsz nem próbálja meg lebeszélni Perszeuszt szándékáról: kímélje meg Polüdektész életét. Perszeusz uralkodott haragján, anyját azonban Aphrodité templomába vitte, ahol biztonságban lesz, mivel senki nem sértené meg az istennő szentélyét.

Polüdektész jól tudta, hogy Perszeusz örökké az útjába fog állni, ezért elhatározta, hogy megszabadul tőle: egy nagy fogadást adott, és a kor szokásának megfelelően, minden vendég ajándékot hozott. Perszeuszt is meghívta, mivel pontosan tudta, hogy a szegény embernek nem telik ajándékra. A nemesek kinevették és kigúnyolták Perszeuszt, amitől ő iszonyú haragra gerjedt. Majd hirtelen eszébe jutott az álma, és helyéről felpattanva ezt mondta: „Olyan ajándékot adok neked, amit még senkitől nem kaptál: elhozom Medusza fejét, és örökre megbánod, hogy kinevettél engem.” A jóbarátok és törzsfőnökök persze tovább gúnyolódtak Perszeuszon. Polüdektész pedig felszólította, hogy hagyja el a palotát és a szigetet, és addig ne merje a szigetre tenni a lábát, amíg meg nem szerzi ezt a csodálatos ajándékot.

Perszeusz távozott, és visszavonult magányába, hogy kieszeljen egy tervet, és hogy Minervához, a Bölcsesség Istennőjéhez fohászkodjon tanácsért. Hirtelen ugyanaz a látomása támadt, mint az álmában, és rádöbbent, hogy az álmában szereplő gyönyörű nő nem más volt, mint Minerva. Ott állt a fürge Merkúr, az Istenek Küldönce mellett.
Minerva újra elmagyarázta Perszeusznak, mit kell tennie, és útba igazította, hogy merre találja a rettenetes Gorgókat, a három nővért: Sztheinót (Erőteljes), Eurüalét (Messze üvöltő) és Meduszát (Uralkodó), akik Phorküsz, az agg tengeri isten és Kétó leányai voltak. Ezek a csúf teremtmények a messzi Heszperidák, az Éj és az Örök Sötétség Lányainak földjén éltek. Perszeusz azt a tanácsot kapta, hogy sose nézzen közvetlenül Meduszára, hanem a Minervától kölcsönkapott fényes pajzs tükrében szemlélje. Ha nem fogad szót, azonnal kővé válik Medusza egyetlen pillantásától. Minerva egy varázskardot is adott Perszeusznak, Merkúr pedig a szárnyas szandálját ajánlotta fel, amivel földek és tengerek fölött lehet elsuhanni. Amikor Perszeusz felkészült, és jól emlékezetébe véste az intelmeket, Minerva és Merkúr elbúcsúzott tőle, jó szerencsét kívántak neki a küldetéséhez, majd eltűntek a szeme elől. Perszeusz a levegőbe emelkedett, szandáljának szárnyai csapkodni kezdtek, és tovaszállt, mintha csak egy madár lenne.

Perszeusz pedig csak repült, és repült, maga mögött hagyta Görögországot. A szárnyas szandálok az Északi Csillag felé irányították, a félhomályban derengő kietlen vidékre, ahol a nap sosem süt, köd az úr, és hideg szelek fújnak a jéggel borított mezőkön. Itt három nővér ült a hóban, és a sápadt holdfényben énekeltek. Egyetlen szemen és egyetlen fogon osztoztak, és látta, ahogy ezeket egymásnak adogatják éneklés közben. Megkérdezte, hogy útba tudnák-e igazítani a Heszperidák földjére, de ők tudomást sem vettek róla. Kétségbeesésében Perszeusz megfenyegette őket, hogy elveszi egyetlen szemüket, és messzire hajítja. Attól való félelmükben, hogy tényleg megteszi, a nővérek elárulták, hogy rossz úton jár, és déli irányba kellene folytatni útját, amíg meg nem találja Atlaszt.
Perszeusz örömmel hagyta maga mögött a lehangoló, sivár tájat, és a nap felé repült. Amikor a köd felszállt, megpillantotta a hegyet, ahol Atlasz élt. Perszeusz elmesélte neki feladatát, Atlasz pedig figyelmeztette őt, hogy láthatatlanná tévő sisak nélkül eszébe ne jusson a Gorgók közelébe merészkedni. Ezután Atlasz a sisakért menesztett egy küldöncöt Hádészhoz, az Alvilágba. Mielőtt azonban átnyújtotta volna azt, Atlasz megfogadtatta Perszeusszal, hogy - amennyiben sikerrel jár - megmutatja majd neki Medusza fejét. Perszeusz eleinte vonakodott. Atlasz végül könyörgőre fogta, mondván, hogy megöregedett, és belefáradt abba, hogy az égboltot tartsa, és örök időkre meg akarna pihenni. Perszeusz ennek hallatán megesküdött, hogy teljesíti utolsó kívánságát.

Atlasz ekkor átnyújtotta a sisakot, Perszeusz pedig felvette, és azon nyomban láthatatlanná vált. Visszarepült északra, és egyre közelebb ért a Heszperidák földjéhez. Hallotta a Gorgók szárnycsattogását, és fémkarmaik érces hangját. Minerva tanácsát megfogadva, pajzsát úgy tartotta, hogy csak a rettenetes nővérek tükörképét lássa. Egy idő után aztán elérkezettnek látta az alkalmat, lecsapott, és kardjának egyetlen suhintásával levágta Medusza undorító fejét. Perszeusz gyorsan egy bőrszütyőbe rejtette a fejet, és amilyen gyorsan csak tudott, elrepült. A másik két nővér hosszasan üldözte, de szárnyas szandáljai miatt gyorsabb volt.
Amikor aztán Perszeusz visszatért Atlasz országába, ígéretének híven megmutatta a rémisztő fejet Atlasznak, aki azonnal hatalmas heggyé változott: ma is látható Észak-Afrikában.

Ekkor már nagyon hazavágyott, és útját megváltoztatva végül Kefeusz király birodalma fölött repült át. Itt heroikus küzdelemmel megmentette Andromédát a Cet nevű szörnytől, ahogy azt Androméda hercegnő legendájában már leírtuk.
Perszeusz arannyal és ezüsttel megpakolva, újdonsült felesége, Androméda kíséretében végül visszavitorlázott Serifosra. Képzelhetjük anyja, Danaé örömét, amikor hét hosszú esztendő után ismét viszontláthatta fiát.

Perszeusz első teendője az volt, hogy felkereste Polüdektész palotáját, a király ismét épp egy fogadást adott. Polüdektész elsápadt, amikor felismerte Perszeuszt, aki ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Visszajöttem leróni adósságomat, hogy odaadjam, amit megígértem.” Ezzel Perszeusz előhúzta Medusza fejét a bőrszütyőből, és az egybegyűlt nemesek, jóbarátok egész kompániája egy csapásra kővé vált. Ezután Diktüszt tette meg királlyá, majd Andromédával és anyjával együtt visszatért szülőföldjére, Argoszra.

A helyzet időközben megváltozott Argoszon. Próteusz, akit Akrisziosz annak idején elűzött, sok harcossal visszatért, és elzavarta Akriszioszt királyságából. Perszeusz a szigetre érve felfedte kilétét, a szigetlakók pedig a Perszeusz és Próteusz közti csatában Perszeusz mellé álltak. Próteusz elesett, így Perszeusz lett Argosz királya.
Egy ideig béke honolt a szigeten, de ahogy Danaé öregedett, a történtek dacára egyre jobban vágyott arra, hogy viszontlássa apját. Perszeusz megfogadta, hogy elhozza Akriszioszt a szigetre, és megengedi, hogy hátralévő napjait békében élje le. Elhajózott a pelaszgok földjére, ahol Akriszioszra egy nagy fogadáson rá is talált. Itt sokféle játékban és versenyszámban próbára tehette magát Perszeusz. Az egyik ilyen verseny alkalmával minden erejével elhajított egy diszkoszt, ami minden bizonnyal el is találta volna a célt, ha egy hirtelen széllöket el nem téríti pályájáról. A diszkosz végül Akriszioszt érte, aki azonnal szörnyethalt. Ezzel a jós jövendölése valóra vált!" (Folyt.köv.)

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A szovjet holdprogram valószínűtlen helyen – egy gyereklap hasábjain kezdődött 1951 október elsején. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"A szovjet holdprogram valószínűtlen helyen – egy gyereklap hasábjain kezdődött 1951 október elsején. Mihail Tyihonravov az 1920-as évek veterán rakétamérnöke volt, és meggyőződése szerint a holdutazás rövidesen megvalósíthatóvá válik. Sztálin Oroszországának paranoiás környezetében a hivatalos kánonba nem illeszkedő dolgokról beszélni – mint amilyen a holdutazás is – veszélyes vállalkozás volt, így egy relatív biztonságos fórumot választott, amitől kis valószínűséggel megy fel a cenzorok vérnyomása: ez pedig a Pionerszkaja Pravda, a kommunista ifjúságnak szóló újság volt. Itt 1951. október 2-án körvonalazta, hogyan repülhet két ember a holdra, majd térhet vissza onnan egy ezer tonnás rakétahajóval. A cikk ezzel a konklúzióval zárult:

Már nem kell sokáig várnunk. Feltételezhető, hogy Ciolkovszkij merész álma megvalósul az elkövetkező 10-15 évben. Ennek valamennyien tanúi lesztek, és közületek páran talán még példátlan utazások részeseivé is válhatnak.

Cikkét azonnal kiszúrták a nyugati titkosszolgálatok, amik a vezető országos politikai lapok mellett szemlátomást átböngészték a gyerekmagazinokat is. A nyugat első alkalommal valószínűleg a New York Times „Dr. Tyihonravov cikke” írása nyomán értesült a szovjet űrkutatási tervekről, amiket a lap azzal kommentált, hogy a szovjet rakéták gyors ütemben fejlődnek, és utolérhetik – ha túl nem szárnyalják – a nyugati eredményeket. Igazából a Szovjetunió hivatalos berkeiben is felfigyeltek a cikkre, mivel a Nagy Szovjet Enciklopédia következő kiadásának előkészítésekor Mihail Tyihonravovot kérték fel egy szócikk megírására a bolygóközi kommunikációval kapcsolatban (1954).

A következő lépésre 1954 áprilisában került sor, a Sztálin halálát követő évben. Habár nincs közvetlen kapcsolat az NII-4 kutatóintézet (Tyihonravov munkahelye) és az OKB-I kísérleti tervezőiroda között, ahol az űrrepülés főkonstruktőre Szergej Koroljov dolgozott, tisztán észrevehető bizonyos mértékű informális együttműködés kettejük között. 1946-ban Sztálin kinevezte az űrrepülő-tervezők bizottságát, a testületet a „főkonstruktőr” vezette. Ő pedig Szergej Koroljov volt, a legenda, aki a szovjet űrprogramot a kezdettől fogva vezette. A főkonstruktőr nem csupán egy meghatározó mérnöki poszt, hanem egyben az űrprogram politikai vezetője is volt, ami miatt ez volt az ipari szektor legirigyeltebb állása. Minden az ő  támogatásán múlott.

1954 májusáig kellett a közelgő Nemzetközi Geofizikai Év eseményein részt venni szándékozó országoknak benyújtani javaslataikat: milyen projektekkel kívánnak hozzájárulni a nemzetközi erőfeszítéshez. Az oroszok javaslatát Mihail Tyihonravov írta meg Szergej Koroljov támogatásával, mitöbb buzdításával. A tanulmány elkészítésébe Msztyiszlav Keldis vezető szovjet matematikust és Valentyin Gluskot, Oroszország vezető rakétamérnökét is bevonták. Az „Értekezés a Föld mesterséges szatellitjéről” című munka a korszakot kutató egyik legnagyobb történész, Siddiqi szerint egy erődemonstráció volt az 1950-es évekre nézve, és a mai napig figyelemre méltó. Habár a Szovjetunió még nem kötelezte el magát egy kisméretű földi szatellit mellett, az írók az első pillanattól kezdve megpróbálták országukat az emberes űrrepülés felé terelni.

Az értekezés harmadik része a holdutazás problémáival foglalkozott, és vázolta, hogy az akkoriban épülő rakéta, képes lenne eljuttatni egy szondát a Holdhoz, ami aztán vissza is térhetne a földre a légkör fékezőhatása révén. Bár az írás csak az 1990-es években került elő az archívumokból, ez volt az első eset, hogy egy hivatalos szovjet dokumentum megemlítette a holdutazást. A dokumentum első pillantásra úgy tűnt, hogy elsüllyed a vörös bürokráciában, ehelyett azonban a szovjet űrprogram alapjává vált. Siddiqi szerint Koroljov vezetői géniusza Tyihonravov műszaki téren tanúsított gyors észjárásával megerősítve alapozta meg, hogy az emberiség elhagyja a Földet.

A terror enyhülésével a Szovjetunióban már nyíltabban lehetett megvitatni a holdi küldetéseket. 1955. szeptember 25-én lett a NE Baumann Moszkvai Állami Műszaki Egyetem 125 éves. Ebből az alkalomból Szergej Koroljov egy vaskos tanulmányt készített „Az atmoszféra felső rétegeiben való kutatás során a rakéták alkalmazásának kérdéséről”. Ebben a Hold felszínére leszálló robotokkal foglalkozott.

Koroljov főkonstruktőrként addigra már egy sor rakétát fejlesztett ki a német V-2-esekből, némelyiket állatokkal a fedélzetén a légkör felső részébe küldték. Ekkor már Nyikita Hruscsov volt a Szovjetunió vezetője, aki az ország első interkontinentális ballisztikus rakétájának kifejlesztésével bízta meg Koroljovot: olyannal, ami képes csapást mérni az Egyesült Államokra.
A háborút követő szovjet rakétafejlesztéseket két, egymást kiegészítő követelmény határozta meg. A politikai vezetés hadászati célú rakétákat akart, a mérnökök viszont olyanokat, amivel fel lehet fedezni a világűrt. A mérnökök a katonai felhasználhatósággal és potenciállal igazolták rakétaépítésüket. A politikai vezetés később aztán felismerte, hogy a katonai célú rakéták jó szolgálatot tehetnek nem-katonai vonalon is. Miközben az interkontinentális ballisztikus rakéta egyfelől eleget tett Hruscsov elvárásainak, a tervezése során Koroljov mindvégig szeme előtt tartotta azt is, hogy a rakéta egyben az űrutazásra is alkalmas legyen."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Hogyan is indulhatna jobban egy átlagos munkanap? Kedélyesen megreggelizünk főnökünk társaságában, majd felcihelődünk, és komótosan elindulunk a Holdra. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Másfelől viszont hatalmas különbség volt a Gemini-10 és az Apollo-11 útja között. Habár a Gemini-programot világszerte figyelemmel kísérték, volt valami provinciális, kispályás jellege, és inkább úgy kezelték, ahogy egy barátságos mérkőzést szokás – mint egy sporteseményt. Persze, benne volt a pakliban, hogy akár meg is halhat valaki, de akkor is: a személyes kockázaton kívül nem nehezedett ránk nemzetközi nyomás.
Az Apollo-11 már teljesen más tészta volt. Mi, hárman országunk nagyköveteinek számítottunk, és egy ország marad szégyenben, ha valamit elpuskázunk. Az egész világ minket figyel majd, beleértve annak nem épp baráti felét is, mi pedig nem hibázhatunk. Nagy volt a késztetés, hogy agyam minden zeg-zugával folyamatosan valamilyen halálos hibaforrás után kutassak, amin esetleg átsiklottunk, vagy amit rosszul terveztünk meg; egyszóval kerestem valamit, amit majd meg kell tennem, de mégsem sikerül. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, csak mi, a programban résztvevők voltunk tisztában azzal, hogy mi az, ami nem működhet, mi tudtunk az egyenlet ismeretlenjeiről, a világ többi része szemlátomást kész tényként kezelte a holdraszállást. Mielőtt azonban a Columbia az Óceán Drágakövévé válhatna, százával lesznek éles helyzeteink, amikor dönteni kell, és ezernyi kritikus kapcsolóállítás néz velünk farkasszemet. Egy elromlott dokkolófej, egy beragadt segédhajtómű, egy rövidzárlat, a legénység figyelmetlensége, és csillió egyéb dolog: annyi lehetőség kínálkozott arra, hogy ez az egész vállalkozás kudarcba fulladjon. Nem tudom, Neil és Buzz mit gondolt minderről, mert ilyesmikről sosem beszéltünk, de én valóban éreztem a vállaimra nehezedő felelősség félelmetes súlyát, és a parancsolatot, ami így szólt: „Nem szúrhatod el.” A start napján már mindkét szemem tikkelt, de ez abban a pillanatban elmúlt, ahogy felszálltunk.
 
Pár komédiába illő közjátékra is sor került, ilyen volt, amikor Chuck Berry (aki „személyi orvosunknak” titulálta magát, habár ahhoz elég ritkán láttuk) azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az Egyesült Államok elnöke a repülés előtt nem vacsorázhat velünk legénységi szállásunkon, mivel elképzelhető, hogy megfertőz minket a bacilusaival. Ha steril környezetben ténykedtünk volna, akkor még csak-csak lett volna ennek értelme, mi azonban nap mint nap emberek tucatjaival kerültünk kapcsolatba, és eggyel több (pláne olyasvalaki, akinek egészségi állapotát folyamatosan ellenőrzik) már igazán nem osztott-szorzott volna. Az Elnök ezzel a kijelentéssel azonnal a figyelem középpontjába került, hiszen bármi is történik velünk a repülés alatt, azt az ő számlájára írnák majd. És ha nem is történik semmi, még mindig megvádolhatják azzal, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyta „személyi orvosunk” szakértő tanácsát. Az Elnök természetesen elállt a találkozótól. A Berryizmusok közé tartozott, amikor arról beszélt a sajtónak, hogy egyikünk valószínűleg megbetegszik a repülést követően a karanténban, és megkockáztatta, hogy egész életünkben megfigyelés alatt kellene tartani minket, nehogy valamilyen elképesztően hosszú lappangási idővel megáldott holdi organizmust hordozzunk magunkban. Egyik jóslata sem vált valóra.

Tom Paine szemlátomást bacimentes volt, mivel ő valóban eljött hozzánk, és egy csöndes, visszafogott vacsorát költött el a társaságunkban, a legénységi szálláson. A NASA igazgatójaként számára legalább olyan ismerős lehetett a ránk nehezedő nyomás, mint számunkra, ennek ellenére egyikünk sem beszélt erről: fesztelen, baráti beszélgetésben volt részünk. A fő – és szerintem fontos – mondandója  az volt, hogy ne vállaljunk indokolatlan kockázatokat. Ha a dolgok nem jól alakulnak, jöjjünk haza, és ő mindent megtesz annak érdekében, hogy a következő küldetés ismét a miénk legyen, és újra megkísérelhessük a holdraszállást. Ezzel mérsékelte azt a kézenfekvő kockázatot, hogy a vágyunk (elsőnek lenni a Holdon) elhomályosítsa józan ítélőképességünket az esetleg ránk leselkedő veszélyes helyzetekben.

Július 16-a közeledtével azonban ritkán fordult elő, hogy a rajtunk lévő nyomás csökkenjen. Mennyire álltunk készen? Egyes esetekben, mint például a repülési tervünk próbáin, több mint felkészültnek éreztem magunkat. Más, kevésbé fontos területeken azonban elkeserítően felkészületlenek voltunk, de remélhetően ezek csak flancos részletkérdések voltak. Például, az amerikaiak többsége az Apollo-t a tévével köti össze: televíziós adásaink rettenetesen fontos kapocsnak számítottak köztünk és közöttük.
Kameránk volt az Apollo szeme. Későn is kaptuk meg, és nem egyszer gondoltunk arra, hogy nem akarunk szórakozni vele, mivel küldetésünk biztonságos teljesítéséhez nincs rá szükségünk. Kelletlenül beleegyeztünk, hogy a repülési tervben meghatározott alkalmakkor párszor bekapcsoljuk, de ettől nem voltunk boldogak, és előzőleg nem is gyakoroltuk a használatát, ahogy egyetlen tévés bejelentkezést sem próbáltunk el. Egyszerűen nem volt rá időnk. Neil és Buzz még csak azt sem tudta, hogyan kell bekapcsolni vagy fókuszálni, de az én ismereteim is fölöttébb felületesek voltak. A repülés során aztán rájöttünk arra, hogy a legokosabb, amit tehetünk, ha a monitort egy ragasztószalaggal ráerősítjük a kamera tetejére, így legalább jobban tudjuk irányítani, merre nézzen: nevetséges megoldás, főleg ha a küldetés matematikai pontosságával és az alapos próbákkal hasonlítjuk össze. De a tévébe legalább nem halhatunk bele, szemben sok más dologgal, amibe viszont igen. Amennyire emlékszem, a közvetítéssel kapcsolatban kapott legutolsó jótanács valahogy így hangzott: „Hé, fiúk, remélem, jó műsorokat csináltok majd. Tudjátok, egymilliárd ember néz majd titeket, úgyhogy ne toljátok el, OK?”

A legjobb visszajelzést a szimulátortól kaptam. A január és július közt eltelt hat hónapban összesen négyszáz órát töltöttem el vele, és ekkorra már otthonosan éreztem magam benne: távolról sem egy kínzókamrára emlékeztetett. Odakinn, nagy konzoljaik előtt ültek az oktatók, akik egy sor, nagyon életszerű üzemzavart idéztek elő, amiket én kivétel nélkül orvosolni tudtam. Konzoljaikon fények százai világítottak, de volt egy vagy két sötét mező is. Vették a fáradtságot, hogy ezek egyikére ráírják: „Collins jól halad”. Én pedig amint kikecmeregtem a szimulátorból egy-egy gyakorlat után, első dolgom volt odarohanni, és megnézni, látom-e a „Collins jól halad” felirat vidám fényét. Ha nem láttam, csak magamat okolhattam. Egészen addig nem igazán értékeltem ennek a lámpának a jelentőségét, mígnem évekkel később, Washingtonban rá nem döbbentem arra, hogy emberek tömegeinek karrierje olyan, mint a képzeletbeli lámpák sora: „politikai pályája jól alakul”, vagy „jó úton halad, hogy kormányember legyen belőle”.

Július 11-én pénteken került sor utolsó orvosi vizsgálatunkra, amit július 14-én, hétfőn a repülés előtti sajtótájékoztató követett. Az orvosi vizsgálat rövid volt és meghitt, a sajtótájékoztató pedig teljesen banális, a kérdések és a válaszok egyaránt. A két esemény között a hétvégén hosszú idő óta az egyetlen mulatságban volt részem. Leautóztam a Patrick Légibázisra, bepattantam egy T-38-asba, és egy óráig műrepültem, egyszer szombaton, egyszer pedig vasárnap, egyszer Deke Slayton ült mögöttem, egyszer magamban voltam. Ezeknek a repüléseknek a célja nem az öncélú mókázás volt: belső füljáratunkat próbáltuk hozzászoktatni az előttünk álló megpróbáltatásokhoz. [Az alábbi képen a szerző, Michael Collins (balra) Deke Slayton társaságában látható, ő volt az asztronauták főnöke.]
Mivel Borman az Apollo-8 útján tengeribeteg lett, Schweickart pedig az Apollo-9-esen, érintőlegesen foglalkoztunk azzal is, hogy miként készíthetnénk fel legjobban félkörös ívjáratainkat a súlytalanság szokatlan élményére. A T-38-assal nem is annyira a súlytalanságot kiváltó parabolákat repültük, hanem inkább hirtelen, akrobatikus manőverek sorát váltogattuk, hurkokat és forgást, hadd lötyögjön csak odabenn az a folyadék. Szerény próbálkozás volt, de remélhetően azért jól imitálja azt a helyzetet, amikor majd az Apollo-kabinjában súlytalanul mozgunk.

Minden különösebb nehézség nélkül tengeribeteggé tudom tenni magam egy T-38-ason, feltéve, hogy megfelelően járok el. Egy csűrőforgás (aileron roll) okozza a legdrámaibb helyzetváltozást, de hosszú évek alatt a belső fül, az agy, és a gyomor szemlátomást hozzászokott ehhez a mozgáshoz, és azt mondják: „Hohó, ez csak egy újabb csűrőforgás.” Nem ez a helyzet akkor, ha a fejemet még a forgás előtt elfordítom kilencven fokkal valamelyik irányba, majd a továbbiakban úgy is tartom. Ekkor a belső fül már nem a megszokott forgásként érzékeli a dolgot, hanem úgy, mintha nagyon gyorsan átbucskáznék a fejemen, erre pedig nincs felkészülve: ez, legalábbis számomra, tengeribetegséget okoz. Így mindössze annyi a dolgom, hogy elfordítom a fejem, és csinálok pár forgást, és máris érzem azt a kellemetlen érzést a gyomrom mélyén. Mindig sikerült a hányás előtt abbahagyni, és a forgások közé jóval hagyományosabb manővereket, és nyugodt, egyenes, szintbeli repüléseket iktattam be. Fizikai felkészítés, pszichológiai felkészítés, mentális felkészítés: nem maradt más dolgom. Készen álltam. Tizenötödikére, keddre szabadnapot vettem ki, és a legénységi szállás környékén bolyongtam. (…)

A Gemini-10 késő délután startolt, ami civilizált készülődést tett lehetővé, de ezúttal nem volt ilyen szerencsénk. Ma, július 16-án az indítási ablak houstoni idő szerint 8:32-kor nyílik (ezt az időt mutatják majd karóráink a küldetés során), így Deke valamivel hajnali négy óra után ugraszt ki minket az ágyból. Gyors borotválkozás, zuhany, majd irány a vizsgáló, ahol Dee O’Hara utolsó vizsgálatai várnak ránk (súlyunkat megméri, hőmérőzés). Jó, hogy Dee itt van velünk: a Mercury-s korszak óta ezt csinálja, és ezt a merőben szokatlan reggelt képes meghitté és kellemessé varázsolni. Dee elsőosztályú nővér, emellett pedig jóbarát, elragadó egyéniség. Mindig vidám, de nem olyan erőltetett, hisztérikus módon, ahogy mások teszik ezt akkor, ha hajnalban kell dolgozniuk.

Gyorsan teszi a dolgát, mint általában, majd eltűnik, hogy átadja helyét Lewnak, aki utolsó szolgálatát teszi nekünk: marhahús, tojások, pirítós, dzsúz és kávé a menü. Egy művészt, Paul Calle-t bíztak meg azzal, hogy lerajzoljon minket reggelizés közben a NASA művészprogramja keretében. Akárcsak Dee esetében, Paul jelenlétét sem vesszük zokon, mivel nyilvánvalóan profi, és ezzel remélhetően azokhoz hasonlít, akikkel ma még találkozni fogunk. Szinte tudomást sem veszünk róla és vázlatfüzetéről: mi, hárman pirítósunkat majszoljuk, közben barátian cseverészünk Deke-kel és Bill Anders-szel. A start előtti reggelik hangulatát mindig valamiféle erőltetett lazaság jellemzi, és ez alól a mai nap sem kivétel. Mindannyian tudjuk, hogy a reggelire Deke pontosan huszonhárom percet ütemezett, vagy valami ilyesmit, és egy másodperc csúszást sem engedélyezne nekünk. Úgy teszünk, mintha ez nem így lenne, és bárki, aki meghallaná az ötünk közt zajló beszélgetést, joggal gondolhatná: kicsit már unjuk, hogy egy újabb eseménytelen nap vár ránk. Lewnak megköszönöm az ételt, és rövid időre visszavonulok a szobámba."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Némiképp átvariáltuk blogunkat, az index is megújult, mi miért ne tennénk? Ahogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny kezd egyre élesebbé válni (az utóbbi időben két-két csapat is egymásba olvadt, ezzel a résztvevők számát 23-ra csökkentve), nagyobb nyomatékot akarunk adni a Puli Space híreinek.

Alapjáraton hétfőnként beszélünk magunkról, csapatunk híreiről. Hiszen van történés bőven: január 20-ig mérnökeinknek el kell készíteniük holdjárónk földi prototípusának újabb változatát. Lévén az eredeti épp úton van a marokkói sivatagba, ahol február elején az osztrák sógorok által szervezett MARS2013 keretében éles megmérettetésen vesz részt. A kedd, a csütörtök és a szombat az asztronautáké marad: egy ideig még Michael Collins, az Apollo-11 parancsnoki egység pilótájának visszaemlékezéseiből közlünk - az eddigieknél arányosan hosszabb - részleteket, hogy olvasóink közül senki ne érezze magát megrövidítve. Vasárnaponként kerül sor az Apollo-programban a navigációhoz használt csillagokhoz tartozó csillagképek bemutatására. A fentiekből következően már csak a szerda és a péntek maradt üresen, ezeken a napokon általában holdrobotok, roverek bemutatására, GLXP-hírekre, aktuális, űr-, illetve holdkutatással kapcsolatos termésre számíthatnak olvasóink. Ilyenekre tehát, mint az alábbi (elvégre szerda van):  A címben feltett kérdésre a válasz egyszerű igen. Történt ugyanis, hogy a nemrég hazatért Sunita Williams (a legutóbbi, 33-as expedíció parancsnoka volt) egy NASA által fejlesztett laptop segítségével egy LEGO-robotot vezetett, miközben mintegy négyszáz kilométer magasan, 27500 kilométeres óránkénti sebességgel száguldozott a Föld körül a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén.

Még 2012. májusában képeztek ki két asztronautát a rover vezetésére, Williams mellett Chris Hadfield volt a másik tanuló – ő jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson teljesít szolgálatot.
A kísérletben az USA egyik egyeteméről küldték fel az ISS-en lévő notebook-ra a Mocup nevű tesztrover irányításához szükséges indítóscriptet.
A METERON projekt (Multi-purpose End-To-End Robotic Operations Network) keretében megépített robot a bolygóközi internetes toszogatás hatására a németországi Darmstadtban lévő ESA-központban előregurult, sőt, még fotókat is készített. A rover érdekessége, hogy a LEGO Mindstorms készletből készült, ilyenből építette meg. és nyerte meg a Puli Space által támogatott soproni Hungarobots csapat a 2012 Google Lunar X PRIZE LEGO Mindstorms Challenge-t. Az ötfős gimnazista csapat (szakmai vezetőjük egyben a Puli Space tagja), egy egyedülálló videót készített a Holdon hagyott, ember alkotta eszközök jövőjéről, majd bebiztosította első helyét egy összetett LEGO robot építésével, amely egy komplex Hold Küldetés szimulációját végezte el. (További részleteket itt olvashattok.)

A rover mellett fontos megismerni a NASA és az Európai Űrügynökség által sikeresen kifejlesztett bolygóközi internet lényegét is. A kísérletben a NASA roppant egyszerű névvel megáldott Megszakítás-toleráló Kapcsolat (Disruption Tolerant Networking, DTN) protokollját használták az üzenetek továbbítására, és bizony kiderült, hogy egy nap a földi internethez hasonló kommunikáció jöhet létre űreszközök és más bolygón leledző hátországuk között.

A NASA közmondásosan „egyszerű” névválasztása azonban ezúttal sokat elárul a cucc lényegéről. Legegyszerűbb, ha a mi pórias internetünkkel hasonlítjuk össze a továbbiakban is. A földi internet lelke az Internet Protokoll (IP), ennek megfelelője bolygóközi viszonylatunkban a BP, úgymint Batyu Protokoll (az angol eredetiben Bundle Protocol). Az IP egy folyamatos, két pont közötti útvonal létét feltételezi a júzer és egy távoli rendszer között, ezzel szemben a DTN felkészül arra az eshetőségre is, ha a kapcsolat megszakadna, vagy hibák csúsznának be: az adatok a hálózaton pontról-pontról „ugrálnak”.
Mintha csak egy hegyi patak egyik kövéről a másikra akarnánk átugrani relatíve száraz lábbal: a partról átugrunk az első kőre, a következőn azonban a patak közepén időnként átcsobog a víz, így várunk. Majd ugrunk. És így tovább.

Miközben tehát a következő állomással létesített kapcsolatra várunk, az adatbatyukat átmenetileg tárolja a hálózat, és akkor mennek tovább, amikor a következő állomás elérhetővé válik. A jövőben akár a Nemzetközi Űrállomásról, de akár még az Enterprise űrhajóról is várhatják, hogy például "rálássanak" egy másik bolygó vagy holdja(i) körül keringő műholdra.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy kisvállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Buzz Aldrin számára három hónappal az Apollo-11 útja előtt vált egyértelművé, hogy csak másodikként, Armstrong után léphet a Holdra. Ezt nem tudta feldolgozni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A legénységi szállások irodáink tőszomszédságában voltak a Merritt Island hatalmas összeszerelő és tesztkomplexumán belül. Egy speciális kulccsal lehetett csak bemenni a kis nappaliba, ahonnan egy ablaknélküli folyosóra jutottunk, amiből mindkét oldalról aprócska, ablak nélküli hálószobák nyíltak. Ezután egy konditerem és egy szauna következett, majd a folyosó kilencven fokban elkanyarodott, és egy konyhás étkezőbe, illetve a végén egy dolgozószobába torkollott, aminek berendezését egy világtérkép, zártláncú kommunikációs rendszer, és a munkavédelmi sisakok számára fenntartott polc tette teljessé – a sisakokra akkor volt szükség, ha fel akartuk keresni az indítóállást.
A legénységi szállásra csak az általunk meghívottak léphettek be, illetve az a pár ember, aki az ottani személyzethez tartozott, így például a hihetetlen hatékonysággal dolgozó szobalányok és Lew Hartzell, a szakács. A szobalányok ráírták nevünket az alsónemünkre, kikeményítették pólóinkat, és ragyogó tisztaságot biztosítottak számunkra.

Lew éveken át egy vontatóhajón dolgozott szakácsként, amit a yachtozás társas világába tett portyákkal színesített, és amikor jól feltankolta magát sörrel, a fedélzetről a vízbe potyogó celebekről és más izgalmakról anekdótázott. Azonban ideje legnagyobb részében mégis inkább a konyhában főzött. Munkája eredményét legjobb esetben is a „masszív” jelzővel lehet jellemezni, ennek alapját a hús és a burgonya által alkotott kéreglemez alkotta, amit salátákkal, zsemlékkel és természetesen, egy ötszáz kalóriás desszerttel fejelt meg. Nem volt jó ötlet Lewnál diétára hivatkozni; nem sértődött meg, mindössze elengedte füle mellett ezt az irreleváns információt. A vontatóhajónak muszáj mennie előre, akár tajtékzó vízeken is. A Holdig eljutni pedig egyértelműen heroikus konyhai műveleteket igényelt. Több húst, több burgonyát, több kenyeret, több desszertet! Ezekkel jutunk el csak igazán a Holdig. [Az alábbi fényképet a szerző a szakácsnak dedikálta a Geminis-időkben. A felirat: "To Lou with full stomach and many thanks - Michael Collins, Gemini X." - Lounak teli hassal és sok köszönettel - Michael Collins, Gemini X.]
Általában hat és hét között keltünk. A Gemini-10-re készülve, ami a rám váró űrsétám miatt jóval megerőltetőbb kihívás volt, reggelente mindig három kilométert futottam, de ezúttal érzésre csináltam: néha elmentem futni, néha nem. Általában csak arra volt időm, hogy átfussam az újságot, bekapjak valamit reggelire, majd mehettem is az egy tömbbel arrébb lévő szimulátort elszállásoló épületbe, esetleg valamilyen megbeszélésre a zárt ajtón túl található irodáink egyikébe. Általában arra kértük Lewt, hogy ebédünket ételhordóban küldje utánunk, majd a szimulátorok közelében elcsócsáltuk, és elintéztük telefonjainkat, mivel a titkárnők mindig egy takaros kupacra való megkereséssel leptek meg minket mire délben kimenekültünk a szimulátorból, ezek a sárga cetlik az időközben a kormánytól érkezett hívásokat tartalmazták.
„Ó, valóban, Mrs. ….., még nem kapta meg a meghívót a startra? Nem értem, hogy történhetett ez meg, különösen egy olyan ember esetében, aki ennyire elkötelezett az űrprogram iránt, mint ön!” Ki a pokol felelős ezért, és miért örvendek ilyen nagy népszerűségnek? Miért engem hívnak? Talán valaki tehetne valamit ezért a hölgyért, de én biztos nem fogom őt Julian Scheer nyakára szabadítani Washingtonban: Juliant épp eléggé lefoglalta, hogy a kongresszusi képviselők elől bújkáljon, mivel egészen biztosan nem tud majd választópolgárokkal tömött repülők utasainak belépőt biztosítani a startra, hogy aztán a szívüknek kedves helyekre ülhessenek. Talán a hölgy magától odébbáll.

A következő hívás Bill Tindalltól érkezett, Houstonból, aki számos megfontolásra érdemes, lényeges dologról beszél: hogyan haladunk kiképzésünkkel, és, hogy milyen sajátos problémaköröket hagyunk szemlátomást figyelmen kívül tréningük során. Tindallra muszáj odafigyelni, ő koordinálja a lehető legjobban a mérnökök különböző véleményeit. Tudja, mit beszél, és nekünk kutyakötelességünk megszívlelni kritikáit. Közben majszolunk. Lew szendvicsei hét és fél centi vastagok. OK, Fran, OK, Hazel, nincs több telefon, hadd üljek itt még egy kicsit, és hadd próbáljam meg felidézni magamban, mi az, ami nem sikerült a reggeli szimuláció során, amíg átrágom magam Lew ételkölteményein.

Néha belebotlottam Neilbe és Buzzba, akik külön, de legalább ugyanolyan mókuskerékben töltötték idejüket a közelben, de leghamarabb csak este ültünk le hármasban a legénységi szálláson, meginni egy-egy értékes italt, mielőtt Lew ismét telepumpált volna minket táplálékkal. A vacsora után könyveket bújtunk – volt, amikor egymástól külön-külön, néha viszont közösen, hogy átvegyük a repülési tervnek azokat a fázisait, amikor együttes ténykedésre lesz szükség. Neilnek és Buzznak sokkal szorosabb munkakapcsolatban kellett lennie egymással, mint velem, ennek ellenére azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról beszélnek nekem (különösen Buzz), amihez igazából nem sok közöm volt.

Különösképp egy nagyon szerencsétlen szimulációs gyakorlatot követő estére emlékszem. Neil és Buzz a holdkomppal ereszkedtek, amikor valami katasztrófa történt, és Houston parancsára meg kellett szakítaniuk a leszállást. Neil valamiért vagy megkérdőjelezte az utasítást, vagy csak egyszerűen lassan reagált. Akármi is történt, a számítógépes értékelés szerint a holdkomp a hold felszíne alól kezdte meg az emelkedést. Magyarán Neil összetörte a holdkompot, elpusztítva a gépet, önmagát és Buzzt.
Aznap este Buzz ingerült volt, és sokáig nem hagyott lefeküdni, miközben a történtekről panaszkodott. Nem tudtam eldönteni, hogy igazából saját biztonságát érzi veszélyben, ha esetleg Neil megismételné ezt a hibát a küldetés során, vagy egyszerűen csak az zavarta, hogy a houstoni Küldetésirányításnál egy egész terem szakértő szeme láttára csapódtak be a képzeletbeli Holdba. Bármi is volt az oka, Buzz beszélőkéje olajozottan működött, és ahogy fogyott a Scotch az üvegből, úgy lett egyre hangosabb és személyeskedőbb. Egyszer aztán Neil hirtelen megjelent pizsamájában, kócosan és hűvös felháborodással, majd ő is bekapcsolódott a csetepatéba.

Én udvariasan kimentettem magam, és hálásan visszakúsztam az ágyamba, mivel semmiképp nem akartam kivenni a részem egy legénység tagjai közti összecsapásból – legyen szó akár technikai, akár személyes kérdésekről. Hál’ Istennek, a parancsnoki egységben egymagam leszek a Colossus IIA társaságában, és ha az átokfajzat vissza találna pofázni, fogom magam, és egyszerűen kikapcsolom. Neil és Buzz éjszakába nyúlóan beszélgettek, de másnap a reggelinél egyikükön sem fedeztem fel változást, semelyikük sem tűnt feldúltnak, zavartnak, vagy dühösnek, így szerintem – a Külügyminisztérium szóhasználatával élve – egy őszinte és mindkét fél hasznára váló megbeszélésben volt részük. Kiképzésünk folyamán ez volt az egyetlen alkalom, hogy ilyen kirohanásra került sor.
Habár Buzz sosem állt elő, és öntötte szavakba érzéseit, szerintem alapvetően az volt a gondja, hogy Neil lép elsőként a Holdra. Eredetileg, egyes korai ellenőrzőlisták szerint ez a másodpilótát jelölték ki erre a feladatra, de Neil ezeket nem vette figyelembe, és élt parancsnoki előjogával, hogy elsőként másszon ki.  Ez áprilisban dőlt el, és Buzz hozzáállása röviddel ezután észrevehetően megváltozott: komor lett és magába roskadt. Egyszer nálam is puhatolózott igazságtalan helyzete miatt, de nagyon gyorsan leállítottam. Épp elég problémám volt anélkül is, hogy belemennék ebbe.

Ahogy kezdtünk kifutni az időből, úgy tágult ki a tudatom. Azt mondják, hogy mi, emberek teljes agykapacitásunk töredékét használjuk csak ki, és ez alól én sem számítok kivételnek, még 1969 július elején sem. Úgy vélem, ha alapjáraton 20 százalékon üzemelek, akkor ezúttal legalább 25 százalékát használtam ki a rendelkezésemre álló kapacitásomnak. Ez számomra jobb koncentrációban nyilvánult meg, illetve abban, hogy könnyebben tudtam elsajátítani dolgokat. Mivel a Geminis-időkben mindezen egyszer már átestem, a tapasztalat hatalmas segítségnek bizonyult, mégpedig több okból is.
Először is, az új és váratlan helyzetekben egy rakás energia megy pocsékba teljesen fölöslegesen. A legénységi szállás nyújtotta környezet azonban számomra nem furának és szokatlannak tűnt, hanem olyan kényelmesnek, mint egy bejáratott cipő. Még a hálószobám is ugyanaz volt, mint korábban, amikor a Gemini útjára készültem: ugyanaz a tökéletes tejfehér bőrű, barna hajú lányt ábrázoló fénykép volt kirakva, aki sötétvörös, egyrészes fürdőruhájában kacéran egy olasz völgyfalu házára emlékeztető romos épület kőlépcsőin pózolt. Korábban ő volt az én falra kitűzött védőszentem, aki arra emlékeztetett, hogy az emberek ebből a szobából indulnak az égbe, hogy aztán biztonságosan visszatérjenek a földre.

A korábbi repülés már csak azért is hasznos volt, mivel bizonyos alapokat soha többé nem kell újra tanulni, ha egyszer már megtanultuk; ilyen például a nagy G-terhelés során alkalmazott optimális légzéstechnika. Még fontosabb, hogy Geminis tapasztalatom révén képes voltam a repülési tervben szereplő teendőinket lapról-lapra felidézni, és meg tudtam állapítani, hogy hol van az a pont, amikor túlvállaljuk magunkat, és miként védhetjük ki ezt."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.