Az Apollo-11 parancsnoki egységének pilótája az Apollo-17 parancsnoka lehetett volna, ha továbbra is az űrprogramban akart volna maradni. De nem akart. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az észrevétlenül maradt apróságok törhettek ránk csak igazán orvul. Arra számítottam, hogy közülük párral minden bizonnyal szembe is találom magam, mivel elkerülhetetlen, hogy valami tönkre ne menjen azzal a komplikált szerkezettel, amiben nyolc napot töltünk majd odafenn. Vajon mi lesz az, és képes leszek-e megbirkózni vele? Időm nagy részében emiatt aggódtam, miközben a szimulátoron azt gyakoroltam, hogyan kerekedhetek felül rajtuk. Még mindig vért izzadtam az irányító és navigáció rendszerrel, mivel rám várt a feladat, hogy a Holdig elnavigáljak, majd onnan vissza.

A számítógépemet az eddigiektől enyhén különböző programmal is felszerelték, amit az MIT nagyon találóan Colossus IIA-nak nevezett. Társaságában bolhaméretűnek éreztem magam, és gombjait nagy tisztelettel vertem, valahányszor csak ezen óriás rendelkezésére bocsátottam magam. Pontosabban, a tisztelet egészen addig tartott, amíg nézeteltérésünk nem támadt, és meg nem tagadta tőlem az általam keresett válaszokat. Akkor kijöttem a sodromból. Csak próbálj még egyszer rámvillogtatni egy „kezelői hiba” üzenetet, te ostoba, istenverte számítógép - ettől pedig hebegni-habogni kezdek, míg végül Tom Wilson, vagy az oktatók egyikének csitító hangját meg nem hallom a fülhallgatóban, aki aztán fennkölten elmagyarázta, mivel sértettem meg serdülőkorba lépett porontyukat. [Az alábbi képen, a szerző, Michael Collins látható:]
A holdkomp számítógépes programja a Luminary nevet kapta, és gyakorlatilag a holdraszállásig őrültmód villogott Buzz arcába, így szerintem ezt is találóan nevezték el. Akárhogy is volt, a Colossus IIA lett az én megalkuvást nem ismerő társam, ami miatt aztán igazán sosem leszek majd igazán egyedül a parancsnoki egységben. Bárcsak megtaníthatnám ezt az átkozottat a dokkolófej- és tölcsér eltávolítására.
Ahogy a május júniusba fordult, egyre több és több időt töltöttem a Cape-en, és egyre kevesebbet Houstonban, vagy bárhol másutt. A hétvégeken még mindig Houstonban víkendeztem, de hétfőn korán kellett indulnom (a kimutatásaim szerint rendre hajnali 4:55-kor szálltam fel), hogy az aznapi munkadózishoz időben a Cape-re keveredjek. Emiatt aztán jólesett, amikor Pat és a gyerekek június első két hetében a Cape-re látogattak. Egy tengerparti motelben laktunk, ahol Patnek lehetősége volt kissé lazítani a houstoni zűrzavar után, ahol az Apollo-11 repülésének utolsó simításai őrületes érdeklődést váltottak ki a sajtó, a barátok és a kíváncsi idegenek körében.
Ez persze nem azt jelentette, hogy a Cape csöndes hely lett volna, de Pat itt többé-kevésbé inkognitóban lehetett, ráadásul ott volt a tengerpart is – a nagy itatóspapír, aminek békés társasága mindig képes volt felszívni a Collins családban keletkezett feszültségeket. Nekem is szükségem volt erre, mivel egyre nagyobb iramot diktáltunk. De, a pokolba is, arra gondoltam, hogy pár hét alatt mindenben utolérem magam, és aztán ennyi volt: vége!

Nem gondoltam arra, hogy mi lesz az Apollo-11 után. Lehet, hogy lesznek újabb küldetések, de azokra nélkülem kerül sor. Vagy talán nem azt mondta Kennedy elnök, hogy az évtized vége előtt le kell szállni a Holdra, és vissza is kell jönni onnan? Arról nem beszélt, hogy újra és újra meg kell ismételni ezt, hogy a tudomány nevében minél jobban felfedezzük szomszédunkat. Nem mintha ez ellenemre lett volna, épp ellenkezőleg, de egyszerűen túl sok energiát beleöltem az Apollo-11-be ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem a maradásomat, illetve azt, hogy egy későbbi időpontban az egészet elölről kezdjem. Emellett a feleségem által cipelt teher sem tett jót, és minél előbb véget akartam vetni mindennek.
Így aztán, amikor egy napon Deke-kel épp egy T-38-ason osztoztunk a Houston—Cape viszonylaton, és felvetette, hogy „talonban” tartana későbbi küldetésekre, én udvariasan visszautasítottam az ajánlatát. Azt mondtam neki, hogy abban az esetben bekopogtatok hozzá, ha esetleg az Apollo-11 küldetését meg kellene szakítani, és az űrhajó a felszállás után az óceánba zuhanna; ha azonban minden a terv szerint alakul, az Apollo-11-et az utolsó űrrepülésemnek gondolom.
Még a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, mihez kezdek utána, vagy, hogy milyen küldetéseken vehettem volna részt a későbbiekben. Nagy valószínűség szerint én lehettem volna az Apollo-14 tartalékos parancsnoka, és a program befejező küldetésén, az Apollo-17 keretében sétálhattam volna a Holdon. De 1969. júniusában még csak el sem tudtam számolni tizenhétig, és döntésemet ma sem bánom… Ugyanakkor három és fél év múlva Gene Cernan útját a szokásosnál jóval nagyobb érdeklődéssel követtem figyelemmel.

Amikor Pat a gyerekekkel együtt június közepén visszatért Houstonba, komolyan hátat fordítottam a világnak, és a legyőzhetetlenség bábját kezdtem magam köré növeszteni. A Colossus IIA mestere leszek, elsajátítom mind a tizennyolc űrrandevú-forgatókönyvet, és azzal a dokkolófejjel is simán megy majd minden, mint kés a vajban.
A szóbeszéd szintjén felmerült az is, hogy egy hónappal elhalasztják a startot a több gyakorlás kedvéért, de nem miattam. Az időhiány ugyanis nem annyira az én problémám volt, sokkal inkább Neilt és Buzzt érintette, akik cudar pillanatokat éltek át, miközben arra próbálták rávenni a holdkomp-szimulátort, hogy elég ideig működjön ahhoz, hogy a betervezett körülményes próbák végére érjenek a houstoni Küldetésirányítással.
Felváltva, hol az egyik, hol a másik fél számítógépe dobta be a törülközőt menetközben, majd az egész gyakorlatot el kellett halasztani, az így elvesztegetett idő pedig pótolhatatlan volt: Neil és Buzz pedig kezdtek lemaradni. Némi szerencsével még így is teljesíthették az előírt tréning alapkövetelményeit július 16-ig, de éppen hogy csak. Senki nem szereti, ha egy startot elhalasztanak, pláne azért, mert felkészületlennek találtatott; ennek ellenére egyikük sem erőltette a júliusi startot.

Nem tudtam eldönteni, hogy túlzott óvatosság miatt nem erőltették a dolgot, vagy tényleg ennyire nem voltak felkészülve bizonyos helyzetekre. Az előbbire gyanakodtam, de a döntés nem rajtam múlt. Mindössze önmagammal kapcsolatban nyilatkozhattam, amikor Slayton rákérdezett, mondván, hogy igen, pokolian készen állok majd július közepére.
Az egy hónappal elhalasztott start tulajdonképpen nem okozott volna nagy tragédiát, de súlyos következményei lehettek volna, ha egy szerkezeti probléma miatt az augusztusi start is elmaradt volna. Ekkor ugyanis az űrhajó egyes, korrozív üzemanyaggal érintkező részeit vissza kellett volna szállítani a gyárba egy alapos átvizsgálás erejéig, és senki nem tudta pontosan megjósolni, hogy ez a szét- majd összeszerelés mennyi időbe tellik, és miként csökkenti az űrhajó megbízhatóságát.

Emiatt aztán június 17. pirosbetűs ünnepnek számított, mivel igencsak örömömre szolgált (egy kilencórás hivatalos megbeszélést követően, ahol a küldetés állapotát nézték át) Sam Phillips tábornok bejelentése: július 16. lesz a nagy nap. Iacta alea est! A kocka el van vetve! Jól éreztem magam a bőrömben, dacára annak, hogy ez pont egy nappal a speciális egészségügyi vizsgálatok előtt történt, amit T mínusz 30-as orvosinak hívtunk (igen, a napokat is visszaszámoltuk).

Aznap éjjel költöztem be első alkalommal a Merritt Islanden lévő legénységi szállásra egy üveg gin és egy másik üveg vermouth társaságában: nagy kő esett le a szívemről. Egy hónap volt arra, hogy teljesen felkészüljünk, és ezt az egy hónapot maximális erőbedobással kellett végigdolgozni a lehető legkevesebb zavaró körülmény nélkül.
Épp ezért költöztünk be a legénységi szállás kolostorokat idéző világába. Általában, mi, a legénység tagjai Cocoa Beach szabadságát és vakító fényeit egészen az utolsó pillanatig élvezhettük. A Gemini 10 küldetése előtt Johnnal az utolsó hétig a tengerparton időztünk, ezúttal azonban más volt a helyzet. Egy hónapig a világtól elzártan kellett élnünk, hogy újra és újra átérezzük a ránk váró bonyolult küldetést, és a legénységi szállás volt az egyetlen hely, ahol ezt megtehettük."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.