"A Hold felé menet, és onnan hazafelé jövet már képesek vagyunk pályánk korrigálására: mindössze a csillagokhoz képest megfelelő irányba kell állítani rakéta-hajtóművünket." A navigációról is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo irányításáért és navigációjáért felelős rendszer alapgondolata elég egyszerű volt. Minden a csillagokkal indul, ezek helyzete az űrben jól ismert és változatlan. Az űrhajó mozgását így hozzájuk lehet igazítani, biztos viszonyítási pontot szolgáltatnak. A csillagok tanulmányozása már önmagában érdekes volt, legalábbis számomra, dacára annak, hogy rengeteget kellett magolni.
Van valami csodálatos a csillagokban. Még ma is, valahányszor az éjszakai égbolt alatt repülök - különösen a délnyugati területek tiszta, sivatagi levegőjében - és feltekintek rájuk, a nosztalgia valósággal lerohan. Ők az én öreg barátaim, a csillagok, akik bármikor visszavezetnének a Holdhoz, vagy azon is túl, az űr fekete bársonyába, ahol már csak ők látszanak. Természetesen, olyan távol vannak, hogy egyformának látszanak akár a Földről, akár a Hold mellől nézzük is őket. Emlékeztetnek arra, hogy milyen csöppnyi távolságokat képes az ember megtenni: a legközelebbi csillag, az Alpha Centauri négy fényévnyire van, és ezzel már olyan elérhetetlen messzeségben van számunkra, hogy még egy emberélet is kevés lenne ahhoz, ha meg akarnánk látogatni. Csillagok: jelzőfények, akik kinevetnek minket és álmainkat. Öreg barátaim ők, ismerős, mégis oly rejtélyes, főként arab eredetű titokzatos nevükkel. Az észak karolinai Chapel Hillben, a Morehead Planetáriumban tanulmányoztuk őket, méghozzá átkozottan figyelmesen – két csillag összetévesztése legjobb esetben is idegesítő, de könnyen katasztrofális következményekkel is járhat.
Nevüket mankót használva, tömbökbe szedve tanultuk: a Göncölszekér rúdjáról „átívelünk az Arcturusra, majd a Spicára száguldunk” („Arc to Arcturus, Speed on to Spica”).

A szavak banalitása persze semmi ahhoz képest, amit a végtelen ezen szimbólumainak megismerése jelent: anélkül váltunk a csillagos ég mestereivé, hogy elhagytuk volna a planetárium kamráját. Emellett fel is vágtunk tudományunkkal. Természetesen, az a Zuben el Genubi ott a Zubenes-chamali másik oldalán. Mi más lehetne, te kis butus?
A fura nevek bizonyos méltósággal, fenségesen hangzottak ajkunkról, és ráadásul hasonlítottak is az észak-karolinai hegyek hangzására. Altair, Deneb, Vega. Csodálatosak – egyiküket haza is vittem magammal, és kölyökkutyánkat „Dubhe”-nek neveztem el - egy sor állatorvos értetlenkedését váltva ki ezzel. „Du-micsoda?”

Az MIT irányítási rendszerekért felelős kuruzslói megálmodták, hogy az asztronauták számítógépébe harminchét kiválasztott csillag koordinátáit kell betáplálni.

(Saját szórakoztatásomra felsorolom mind a harminchetet, a nevek mellett a nyolcas számrendszerből való kódjuk is szerepel, ezekkel együtt tanultuk meg őket. (Mivel a számítógép nem tudott tízig elszámolni, ezért a nyolcas számrendszert használta.) 1. Alpheratz, 2. Diphda, 3. Navi, 4. Achernar, 5. Polaris, 6. Acamar, 7. Menkar, 10. Mirfak, 11. Aldebaran, 12. Rigel, 13. Capella, 14. Canopus, 15. Szíriusz, 16. Procyon, 17. Regor, 20. Dnoces, 21. Alphard, 22. Regulus, 23. Denebola, 24. Gienah, 25. Acrux, 26. Spica, 27. Alkaid, 30. Menkent, 31. Arcturus, 32. Alphecca, 33. Antares, 34. Atria, 35. Rasalhague, 36. Vega, 37. Nunki, 40. Altair, 41. Dabih, 42. Páva, 43. Deneb, 44. Enif, 45. Formalhaut)

Az asztronauta a távcsövén vagy a szextánson át bámulja a csillagokat, és amikor megtalálja a megadott csillagok valamelyikét, megjelöli egy „+”-jellel, majd megnyom egy gombot, mihelyt a csillag tökéletesen a „helyére” kerül. Ezután a szám alapján megadja a gépnek, melyik csillagról is van szó. Ezt a folyamatot aztán egy második csillaggal is megismétli, így már a számítógép és az egyensúly- és pozíció-meghatározó rendszer megállapíthatja, milyen irányba halad az űrhajó.

Akkor most már tudjuk, merre van felfelé? Nem éppen, mivel a „fent” fölöttébb törékeny fogalom, ami a minket oly szorosan magához láncoló Föld gravitációs középpontjával ellentétes irányt jelenti. De tegyük fel, hogy az ablakon át még csak nem is látjuk a Földet, miközben mondjuk a Föld gravitációs mezőjéből kiszabadulva lebegünk. Akkor mi a helyzet, kedves MIT? Vissza a jó öreg csillagokhoz. Mindössze annyi a dolgunk, hogy újra meghatározzuk, merre van a fent-lent, illetve a balra és a jobbra, miközben a Földet egy csillaggal helyettesítjük. Minden rendben lesz addig, amíg betartjuk a játékszabályokat, és amíg a földi irányítók instrukciókat küldenek nekünk (majdnem kiszaladt a számon: megmondják, merre van a fent) – feltéve, hogy mi is, és ők is az égnek ugyanarra a darabjára gondolnak.

Ezennel magunk mögött hagytuk az összes földi megszokást és beidegződést. A Hold felé menet, és onnan hazafelé jövet már képesek vagyunk pályánk korrigálására: mindössze a csillagokhoz képest megfelelő irányba kell állítani rakéta-hajtóművünket.

1964-ben még úgy mozogtam a fenti fogalmak között, mint egy „elefánt a porcelánboltban” - legalábbis Wayne Hays szóhasználatával élve, aki pár év múlva így jellemezte azt a korszakot, amikor a Külügyminisztériumba kerültem. 1967-re azért már alakult a dolog, 1968-ban pedig már képes voltam MIT-s nyelven megfogalmazni emlékeztetőimet: „… A következő eljárás javasolt a Hold és a Föld megközelítésekor: az MSFN [az űrhajó útját a Földről követő állomások hálózata] kiszámolja a gyorsító-manőver mértékét. Az MSFN frissíti az állapotvektort a holdkomp állapotvektora alapján. A legénység a számítógépben az MSFN-vektort áthelyezi a holdkomp tárhelyéről a parancsnoki/műszaki egységébe. Ezt hívjuk ”visszakapcsolási” eljárásnak. A legénység ezután végrehajtja a gyújtást az MSFN-vektor használatával. A legénység a hajtóműleállást követően az új vektorértéket a számítógépen áthelyezi a parancsnoki/műszaki egység tárhelyéről a holdkompéba, ez az ’odakapcsolás’. A legénység folytatja a fedélzeti navigációt, frissíti a parancsnoki/műszaki egység állapotvektorát, a holdkompét viszont nem. Ettől a W-mátrix (Kálmán-szűrő) is jól érzi majd magát…”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.