Az Apollo-11 hivatalos emblémáját maguk az asztronauták tervezték, és a mai napig hibás: valószínűleg emiatt olyan emberi. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A szimulátoron kívül a való világban már nem mentek a dolgok annyira szervezetten, és annak ellenére, hogy az időbeosztásunkat felügyelő stáb nem volt népes, mégis embertömegek versengtek értünk. Legtöbbjük mérnök volt, akik biztosak akartak lenni abban, hogy valóban megértettük egy-egy alrendszer működését, vagy csak be akartak számolni nekünk valamilyen újonnan feltárt problémáról, illetve annak megoldásáról. Lelkiismeretes emberek voltak, akiket képtelenség volt leállítani, még ha gyakran olyan dolgokról fecsegtek is, amikre egyáltalán nem volt ráhatásunk. Mégis, időnként azért hasznos információkat is el lehetett csípni tőlük.

Aztán ott voltak azok, akikkel éveken át együtt dolgoztunk, és akik mindössze csak csevegni akartak egyet velünk, vagy jókívánságaikat akarták kifejezni, esetleg azt akarták, hogy valami csecsebecséjüket magunkkal vigyük a Holdra. Ha az illető a NASA vagy valamelyik beszállító cég munkatársa volt, és a tárgy elég kicsi volt, a magam részéről általában beleegyeztem a dologba, mivel mindegyikünk kapott egy "kívánságkosarat" (personal preference kit), amit személyes tárgyainkkal vagy másokéval tetszés szerint megtölthettünk.

Az Apollo 11-en imákat, verseket, medálokat, érméket, zászlókat, borítékokat, brossúrákat, nyakkendőtűket, emblémákat, mandzsettagombokat, gyűrűket, sőt még egy pelenkatűt is magammal vittem. A felsoroltak egy része a sajátom volt, a többi azonban másoké volt.
Az egyetlen feltétel az volt, hogy a tárgynak kicsinek kell lennie, de egyik sem volt annak az úriembernek a zsenialitásához fogható, akitől egy kevesebb, mint egy centis üreges babszemet kaptam az útra. Ebben ötven elefánt volt, ezeket elefántcsont-szilánkokból faragták ki, és a kollégái között akarta szétosztani a repülést követően. Ha nem hiszik el nekem, meg tudom mutatni azt a tasakot, amiben az elefántokat szállítottam.

Aztán voltak olyanok, akik levelet küldtek nekünk, csecsebecséket mellékeltek, esetleg a tanácsunkat kérték, vagy egyszerűen csak jó utat akartak kívánni nekünk.
Ahogy egyre elfoglaltabbak lettünk, úgy foglalkoztunk egyre kevesebbet a postával, és azóta több barátom is egyértelművé tette: akkoriban úgy érezte, azért nem válaszolok szívhez szóló üzenetére, mivel nagyon magas lovon érzem magam.

Az üzenetek többsége meglehetősen őszinte volt, de akadt pár furcsaság is. Egy szegény pára, aki nyilvánvalóan zavarodott volt, Izraelből írt, és adatokat küldött hatalmas hangyákról, amik megfertőzték a Holdat. Katasztrófával járna a holdkomp számára – mutatott rá – ha az egyik hangyadombon, vagy annak közelében szállna le, és boldogan bocsátotta volna rendelkezésünkre részletes térképeit, amin minden egyes hangyaboly helyét feltüntette – mindezt természetesen nem ingyen gondolta.

Akadt egy sor nem műszaki jellegű teendő, mint például űrhajónk nevének kifundálása, valamint a küldetés emblémájának megtervezése is. Úgy éreztük, hogy az Apollo-11 nem szokványos repülés, és ennek megfelelően nem is akartunk szokványos tervvel előállni, ugyanakkor azért profi dizájnerek sem voltunk. Ezen a vonalon a NASA nem sok segítséget nyújtott számunkra (szerintem, bölcsen tette). A művészi vénával megáldott Barbara Young fejlesztette tovább John ötletét – korábban ő tervezte a Gemini-10-es küldetés emblémáját is, amit a Gemini-sorozat legszebb emblémájának tartottam. Barbara előállt egy elegáns tervvel, egy aerodinamikai X-szel, amin semmiféle név vagy gép nem szerepelt. Ezt a megközelítést akartuk továbbvinni az Apollo-11-re is.

Nem akartuk hármunk nevét feltüntetni, mivel olyan emblámát szerettünk volt, ami mindenkit képvisel, aki bármit is tett valamit a holdraszállás érdekében: sokezren voltak olyanok, akik erre igényt tarthattak volna, de nevüket mégsem hímzik rá egyetlen embléma szövetére sem. Ezen kívül azt is szerettük volna, ha a dizájn inkább szimbolikus lenne, mintsem gyakorlatias.
Az Apollo-7-esen Wally emblémája a Földet és a körülötte keringő, maga után lángot húzó parancsnoki és műszaki egységet ábrázolta. A 9-es esetében McDivitt egy Saturn V-össel, egy parancsnoki és műszaki egységgel és egy holdkomppal állt elő. Az Apollo-10-esé még zsúfoltabb volt.
Az Apollo-8 emblémája állt hozzánk a legközelebb, ezen a nyolcas szám két hurka vette körbe a Földet és a Holdat a parancsnoki egység alakú emblémán, de erre is rá volt nyomva a három név, akárcsak az összes többire. Valami egyszerűbbet kerestünk, ami ugyanakkor félreérthetetlenül kifejezi az Egyesült Államok békés holdraszállását. Jim Lovell, Neil tartaléka, dobta be egyszer valamelyik beszélgetés alkalmával az amerikai sast. Hát persze! Hogy lehetne jobb szimbólumot találni – a sasok leszállnak, nem igaz?
Otthon átfutottam a könyvtáramat, és végül megtaláltam, amit kerestem a National Geographic madarakról szóló könyvében: egy fehérfejű rétisast - futóművek kiengedve, szárnyak részben behajlítva, épp a leszállás előtti pillanatban. Egy darab selyempapírt a képre fektetve körberajzoltam, majd aláskicceltem a himlőhelyes holdfelszín egy részletét.

Így aztán megszületett az Apollo 11 emblémája, de hosszú út várt még rá, mire végleges lehetett volna.
A háttérbe még egy miniatűr Földet is biggyesztettem, majd rárajzoltam a rossz irányból érkező napfényt, így a mai napig a hivatalos emblémánkon a Hold horizontja fölött a Föld így látszik: holott ilyennek kellene lennie: .
A köralakú terv tetejére egy APOLLO feliratot skicceltem, aljára pedig a TIZENEGY került. Neil nem volt kibékülve a TIZENEGGYEL, mivel ez a külföldiek számára érthetetlen, így - miután rápróbáltuk a XI-et és a 11-et is - végül az utóbbi mellett döntöttünk, és az APOLLO 11-felirat került felülre.Egy nap a szimulátor környékén épp Jim Lovellnek ecseteltem az embléma érdekében tett erőfeszítéseimet, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a sas önmagában még nem közvetíti az általunk kívánt üzenetet. Mindössze az van benne, hogy az amerikaiak le akarnak szállni a Holdra, na és aztán? Tom Wilson, számítógép-szakértőnk és szimulátor-oktatónk meghallotta beszélgetésünket, majd előhozakodott azzal, hogy miért nem rakunk az emblémára egy olajfaágat, ami jól kifejezné küldetésünk békés voltát? Csodálatos! A sasok pedig hol szállítanak olajfaágakat? Természetesen, a csőrükben.
Így odaskicceltem egyet. Neillel és Buzz-zal a színválasztás megvitatása után készen álltunk arra, hogy nyilvánosság elé tárjuk művünket. Az ég nem kék, hanem fekete, mégpedig tökéletesen fekete lett - úgy mint a valóságban. A sas sasszínű lett, a Hold Holdszínű, akárcsak az Apollo-8 esetében, és a Föld is a saját színét kapta. Így igazából csak a betűk és az embléma szélének színe maradt kérdéses. A kéket és az aranyat választottuk, majd az MSC-nél találtunk egy illusztrátort, aki megcsinálta a tervet. Ezt aztán lefotóztuk, és jóváhagyásra elküldtünk egy másolatot Washingtonba.

Washingtonban általában minden elsőre átment. Ez egyszer viszont nem így történt: tervünket jóváhagyás nélkül kaptuk vissza. Indoklás? Elfogadhatatlannak tűntek számukra a sas futóművéből a Hold felé meredező nyomatékos karmok. Túl ellenséges, háborús volt az összhatás, mintha bizony a sas nagyon fenyegető módon csapna le a Holdra, legalábbis Bob Gilruth szerint. Mit tegyünk? A behúzott futómű elképzelhetetlen egy pilóta számára, akit életében több mint egy alkalommal kivert a víz egy ilyen leszállás gondolatától.
Talán a karmokat lehetne egy kicsit lágyítani, és olyan petyhüdtté tenni, mint amilyenek a hivatalos gratulációk során a kézfogások szoktak lenni. Majd valaki hirtelen megvilágosodott: az olajfaágat a sas csőréből a karmába kell rakni, és máris semmi fenyegető nincs benne. Az új verzióban a sas kissé furcsán festett, ahogy az ágat páros lábbal markolászta, de elküldtük újra Washingtonba, ahol ezúttal már elfogadták a tervet.

Évek múlva a sas a lehető legszokatlanabb helyekről rontott rám, és a többi közt megjelent a részben ezüstből készített Eisenhower-dollár hátoldalán is. Ezt az érmét John Connally rövid pénzügyminisztersége idején adták ki, és kedves gesztus volt tőle, hogy  1971 augusztusában tollat ragadott, egyebek mellett nem kevesebbet állítva, mint hogy „… a hátoldal terve az Apollo 11 embléma feldolgozása”. Mintha bizony nem tudtam volna.
Az érme „tervezője” azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ez egy „boldog” sas – nem tudom, számomra még mindig olyan furcsának tűnt. Mindig is abban reménykedtem, hogy még a leszállás előtt leejti majd azt az olajfaágat. A sas egy sor ezüstérmére is rákerült; ezeket mi hárman rendeltük meg (2731,74 dollár értékben), hogy emléktárgy gyanánt magunkkal vigyük az útra; továbbá három arany érme is készült feleségeink számára.

A sasból, mint a holdraszállás motívumából egyenesen következett, hogy a leszállóegységet is Sasnak nevezzük el. Ez Neil és Buzz számára is elfogadhatónak tűnt, ráadásul a rádióban is jól hangzott.
(A pilóták azon szoktak aggódni, hogy hívójelük vajon hogyan hangzik majd a rádión keresztül, ami az emberi hangok közül sem a nagyon magas, sem pedig a nagyon alacsony frekvenciákat nem engedi át. Ez az apró változás néha egy ismerős hangot is felismerhetetlenné tesz. Jól emlékszem arra, amikor egyszer egy vadászgép század hívójele a „Vad Puska” volt, amit mindig félreértettek a földi irányítók, valahányszor robbanékony természetű csapatparancsnokunk cérnavékony hangját meghallották a rádióban. „Rendben, Hat Puska,” - felelték, amire ő kesernyésen kijavította őket. „Nem, itt a Vad Puska.” „Rendben, Hat Puska.” Szinte belebetegedett a dologba. „Nem, az isten verje meg, itt a Vad Puska! Vad! Vad!” Élmény volt vele kötelékben repülni, és közösen átélni a katonaélet ezen pillanatait. [Az angol eredetiben az alakulat neve „Flit Gun” volt, amit a földi irányítás „Six Gun-nak” értett – a ford.])

Ezzel a poszttal kívánunk boldog új esztendőt az index.hu valamennyi olvasójának!

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Vadonatúj rovatunkban az Apollo-asztronauták által a világűrben való navigáció során használt harminchét csillaghoz tartozó csillagképeket mutatjuk be. Sorozatunkat az Andromédával folytatjuk, a csillagképből az Alpha Andromédát (Alpheratz) használták az Apollo-programban a tájékozódáshoz. A következőkben Julius D. Staal "Patterns in the sky" című könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

"Androméda az etióp Kefeusz király és Kassziopeia királynő lánya volt. Kassziopeia nagyon gyönyörű királyné volt, de emellett nagyon büszke és dicsekvő természettel is megverte a sors. Egy nap azzal kérkedett, hogy még a Néreidáknál, a vízi nimfáknák is szebb, akik kivételes szépségükről voltak híresek. Ez aztán a Néreidák fülébe jutott, és apjuknál, Poszeidónnál, a tengerek istenénél emeltek panaszt.
Poszeidón bedühödött, megrázta a tengereket szigonyával, és ezzel egy áradást idézett elő, ebből született meg a Cet nevű szörny is. Poszeidón a Cetet az etióp vizekbe küldte, ahol a szörny a legváratlanabb pillanatokban emelkedett ki a habokból, hogy felfalja az embereket és az állataikat. Esélytelen vállalkozásnak tűnt a szörny megfékezése. Kétségbeesésében Kefeusz király végül Ammon jósához fordult tanácsért: hogyan lehetne országát ettől a csapástól megszabadítani?
El lehet képzelni Kefeusz rémületét, amikor a jós válasza az volt, hogy földjét csak úgy mentheti meg, ha lányát, Andromédát feláldozza a szörnynek.
Mit tehetett Kefeusz? Választania kellett saját vére és népe között, királyként pedig nem kínálkozott számára alternatíva. Így aztán Andromédát a vízpartra vezették, és egy sziklához láncolták, majd kiszolgáltatták a szörnynek. (Ma 22 órakor így látszik majd az Androméda Magyarországról (ld. kép jobb oldalán).)
Perszeusz szárnyas lovának, Pegazusnak a hátán épp akkor haladt el Etiópia fölött, amikor a szerencsétlen Andromédát a sziklához láncolták. Perszeusz felajánlotta, hogy megmenti Andromédát, ha Kefeusz király beleegyezik abba, hogy feleségül veheti a lányát. A király azonnal belement az alkuba, Perszeusz pedig megbújt egy szikla mellett, nem túl messze Andromédától. Annyit kért tőle, hogy szemeit tartsa erősen becsukva. Mihelyt a szörny előmászott a vízből, és megindult arrafelé, ahol Androméda nagy rettegésben és behunyt szemekkel várakozott, Perszeusz előugrott rejtekhelyéről, előrántotta Medusza fejét a bőrszütyőből, és meglengette a Cet előtt. A szörny abban pillanatban hatalmas sziklává változott, amiről úgy tartják, hogy még mindig látható a Földközi tenger levantei partjai mentén.
Perszeusz gyorsan visszarejtette a fejet a zsákba, majd kiszabadította Andromédát láncai fogságából. Csodálatos esküvőre került sor, de nem feledkeztek meg a szörnytől való szabadulás megünnepléséről sem. Ugyanakkor egy csúnya incidens is beárnyékolta az esküvőt. Fíneusz, Kefeusz király bátyja, akinek korábban Androméda kezét ígérték, heves vitába bonyolódott, majd az ő sorsát is Medusza fejének démoni ereje pecsételte meg.
Az esküvő után Perszeusz és Androméda Argoszra költözött. Medusza fejét Minervának adták, aki a pajzsán lévő címerbe illesztette azt.
A mitológia nem valami egzakt tudomány, így az Androméda-történet számos változatban létezik, így vannak más forrásból származó történetek is. Az alábbiakban az Androméda-történetet szabad fordításban közöljük Publius Ovidius Naso – vagy csak egyszerűen Ovidius – Metamorphoses IV. könyvében található leírás nyomán. Ovidius római költő volt, aki i.e. 43-ban született, és i.sz. 18-ban halt meg.
Miután Perszeusz teljesítette küldetését, és lefejezte Meduszát, felvette szárnyas szandálját, felövezte magát kardjával, és a magasba emelkedett. Egy idő után megpillantotta alatta az egyiptomi partokat. Itt Kefeusz volt a király, Andromédát pedig nemrég láncolták a sziklákhoz, mivel a szegény szűzlány bolond anyja túl sokat szövegelt. Amikor Perszeusz meglátta őt, könnyek futottak végig Androméda arcán, aki szélben lobogó hajával olyan volt mint a kemény sziklából kifaragott műremek.

Így aztán Perszeusz leszállt a lány mellé, és ezt mondta neki: „Soha többé ne kelljen viselned azokat a láncokat. Helyettük szerelmes ölelések bilincsét hordjad. Kérlek, áruld el a neved. Miért jutottál erre a sorsra? Honnan származol?”
Félénk és szerény természete miatt a lány nem válaszolt rögtön. Félt, hogy csak úgy fiatalemberekhez szóljon, és ha kezei nem lettek volna láncba verve, valószínűleg el is takarta volna az arcát. Végül legyőzte félénkségét, és beszélni kezdett. Elmondta Perszeusznak, kicsoda is ő valójában, és hogy az anyja a saját szépségével kérkedett. Miközben beszélt, hatalmas csobbanást lehetett hallani a tenger felől, ahol most egy óriási szörnyeteg lovagolt a hullámok hátán. Amikor nehézkesen part közelébe vonszolta magát, és Androméda felé indult, a lány félelmében felsikoltott, szülei pedig odasiettek mellé: zokogtak és mellüket verték a lányra leselkedő veszély láttán.

Perszeusz ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Lesz még idő a sírásra később is. A menekülésre viszont annál kevesebb idő van. Feleségül adná a lányát hozzám, Perszeuszhoz, Jupiter és Danaé fiához, akiben aranyos eső fomájában fogantam meg, amikor apja bezárta őt egy bronz ládikóba? Hozzám adja-e a lányát, Perszeuszhoz, akit szárnyas szandáljai az egekig repítenek, és aki megölte a kígyóhajú Gorgó Meduszát?”
Mi mást tehettek volna a szülők? Elfogadták feltételeit, és könyörögtek Androméda megmentéséért, valamint gazdagon termő földjeiket és a lány hozományát is neki ígérték. Eközben a szörny rohamosan közeledett a parthoz, mint egy hajó, ami rabszolgák karjaitól hajtva bukdácsol a hullámokon. A víz tajtékzott, és vízpermettel vette körül a szörnyet.
Perszeusz a levegőbe emelkedett. A szörny meglátta Perszeusz árnyékát a tengeren, és rávetette magát, hogy széttépje. Ebben a pillanatban Perszeusz lecsapott a dühös szörnyre, majd kardját tövig belevágta az állat vállába. A megsebesült, vérző bestia Perszeuszra támadt, de ő fürge szárnyainak segítségével félreugrott a hatalmas állkapcsok elől. Majd, amikor a szörny átfordult, és felfedte lágy hasát, Perszeusz újra lesújtott. A szörnyeteg bíborszínűt kezdett hányni. Perszeusz szárnyai időközben átnedvesedtek a tengervíz párájától, és elnehezültek. Észrevett egy sziklás kiszögelést, leszállt rá, hogy innen folytassa a küzdelmet, majd még háromszor belevágta kardját a szörny hasába.
Ezzel véget is ért a küzdelem, és a mennyek kupolájából, ahonnan az istenek Perszeuszt figyelték, üdvrivalgás hallatszott. Kefeusz és Kassziopeia odarohant a hőshöz, aki megmentette becsületüket. A láncaiból kiszabaduló Androméda előlépett, és Perszeusz megkaphatta beígért jutalmát. Ő áldozatokkal köszönte meg az istenek segítségét, majd eljegyezte Andromédát. Himen és Kupidó lengette az esküvői fáklyát, és mindenhol tüzek gyúltak. Az égő tömjén illata töltötte be a levegőt. A házakat és az utcákat füzérekkel díszítették fel, mindenhonnan zeneszó hallatszott, és a palota kapuit szélesre tárták, ahol arannyal borított termek várták a pazar menyegzői lakomára érkezőket." (Folyt. köv.)

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Miben hasonlít az autóvezetés az űrhajók vezetéséhez? Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A legénységnek nagy szüksége volt arra, hogy minél több időt töltsön szimulátoron; sok más mellett például azért, hogy a nagyon összetett Apollo-s repülés mesterévé váljanak, amikor a másodperc töredékén múlt az időzítés, és több száz különböző feladat tökéletes végrehajtására volt szükség. Repülés közben ugyanis nem lesz velünk egyetlen oktató sem, aki rácsapna a kezünkre, ha valamit rosszul csinálunk: élesben, hibázás esetén nincs második esélyünk.

Vegyünk például valakit, aki még sosem vezetett autót. Anélkül, hogy megengednénk neki, hogy ténylegesen kipróbálja a vezetést, készítsük fel egy utazásra Downeyből Los Angelesen át, végig a Long Beach sztrádán, majd fel a San Diego autópályán egészen a repülőtérig. Útközben hagyjuk, hadd gyorsítson, cseréljen kereket, majd folytassa az utazását. Elmagyarázzuk neki a közlekedési szabályokat, a gép működését, a kuplung, a fék és a gáz közti összefüggést, a kerék érzetét. Betanítjuk a piros lámpákat, a villogó sárgákat, és felkészítjük a szembejövők vakító fényeire. Majd bízunk benne, hogy amikor első alkalommal vezet - immár teljesen egyedül -  még a lökhárítót sem horpasztja be.

Lehet, hogy ez egy nagyon elvont párhuzam, de pontosan ezt tettük az Apollo-val. Az autóra vagy a fülkére rákötünk egy nagy számítógépet, és a gázpedált érő nyomás mértékében változtatjuk a sebességmérőn megjelenő értékeket, pont úgy, ahogy az állapotvektor változik a csillag-horizont mérések alapján. A számítógép minden kijelző, pedál, kar és kapcsoló működését a lehető legéletszerűbben szimulálja. Az üzemanyagtartály a megtett mérföldek arányában ürül, az oxigénnyomás növekszik, amikor a fűtést bekapcsoljuk, stb., stb. Odakinn, az ablakon túli világot már jóval nehezebb modellezni, de a legfontosabb vonatkozásaiban azért megoldható. Filmre vett autók suhanhatnak el a szomszédos sávokban, ahogy az űrhajó ablakaiban megjelenő csillagmezőket is pontosan lehet imitálni.

A navigáció egyszerű: a San Diego autópálya felé útba igazító táblákat lehet modellezni. A holdi horizont ennél pontatlanabbul képezhető le, de ahhoz azért elég pontosan, hogy megmérhessük a holdi horizont és egy kiválasztott csillag által bezárt szöget. Hibákat is bele lehet építeni a rendszerbe. A kormánykerék rázkódik pár másodperccel azelőtt, hogy vadul az egyik oldalra csapódna az első kerék defektje miatt. A stabilizáló és irányítási rendszerben kialakulhat egy rövidzárlat, ami miatt az egyik segédhajtómű folyamatosan üzemel, és így egyik oldaláról a másikra bukdácsol az űrhajó. Akár autóban, akár Apollo-űrhajóban is utazunk, a látványt és a kockázatokat egyaránt szimulálhatjuk, begyakorolhatunk normál üzemi, illetve vészhelyzeti eljárásokat, és mindezt annyiszor ismételhetjük, hogy rákapjunk a dolog ízére.
Az ok, amiért a kocsikázáshoz mégsem használunk szimulátort az, hogy vannak egyszerűbb, olcsóbb és jóval megbízhatóbb módjai az utazás lebonyolításának (hagyjuk, hogy a feleségünk vezessen), de az űrrepülés elképzelhetetlen egy jó szimulátor nélkül.

Amikor John Young első alkalommal megpillantotta a parancsnoki és műszaki egység szimulátorát, azonnal "Nagy Vonatroncsnak" nevezte el, mégpedig fizikai kiterjedése és geometriai bonyolultsága miatt. Hatalmas, tarkabarka szerkezet volt, és egy szőnyeggel borított lépcső vezetett a mintegy négy és fél méter magasan lévő fülke bejáratához. A fülke mérete természetesen adott volt: az Apollo parancsnoki egység fülkéjének pontos másolatának kellett lennie. A kabint azonban minden oldalról fura szögekben ráillesztett nagy dobozok vették körül, ezek gondoskodtak a látványelemekről, amit az ablakokon kinézve láttunk.
A számítógép ettől a kusza összevisszaságtól elszigetelten, egy üvegfal mögött álldogált, egy szimulátorral szomszédos légkondícionált palotában, ahol hatalmas stáb sürgölődött körülötte éjjel-nappal. A számítógép volt a méhkirálynő, amit herék nyalogattak, és dolgozók tápláltak a legújabb repülési információkat, pályaadatokat, űrrandevú-sémákat, vagy holdi gravitációs modelleket, vagy bármi mást tartalmazó lyukkártyákkal. Ez az egész dollármilliókba került, és több száz ember tartotta karban, akik három műszakban dolgoztak, a hét minden napján. Természetesen, a gép nem volt mindig tökéletesen hadrafogható állapotban, különösen az Apollo-program elején nem, amikor még egyszerűbbnek tűnt a valóságban kipróbálni dolgokat egy tényleges űrhajóval, mint egy szimulátorban imitálni a küldetést. [Az alábbi képen a szimulátor "kezelőfelülete" látható:]

A számítógép kedvenc mutatványa az volt, hogy miután egy adott folyamatba belekezdtünk - mint például egy űrrandevúba - hagyta, hogy egy pontig eljussunk, majd hirtelen leállt. Ekkor technikusok rajzottak a királynőhöz, miközben a legénység a fülkében malmozott. Amikor helyreállt a rend, általában az egészet elölről lehetett kezdeni, ahelyett, hogy attól a ponttól folytathattuk volna a szimulációt, amikor a gép csütörtököt mondott. Ez az űrrandevúk esetében órákat jelentett, aminek során a legénység az igazság pillanatáig hiába dolgozott, és hátán fekve még csak annyit sem tudott, hogy sikerült-e az űrrandevút végrehajtania.
Rosszabb volt a helyzet, amikor a holdkomp legénysége beszállt a holdkomp-szimulátorba, és a Küldetésirányításnál is mindenki elfoglalta a helyét, majd a három fél különálló rendszerét megpróbálták úgy összehangolni, hogy ugyanazt a problémát egyidőben szimulálják. Ez kemény dió volt, és ritkán sikerült összehozni úgy, hogy egy-egy összetevőt "ki ne lőjjünk” - ahogy mi hívtuk a jelenséget. Az asztronauta irodában, az üdvözlések legtöbbször szabadkozások voltak. „Nem a szimulátorban kellene lenned?”. Amire általában ez volt a válasz: „Ja, csak az összeköttetést megint kilőttük”.

A meghiúsult Apollo-8-as küldetésemet megelőző kiképzés során 150 órát töltöttem el a szimulátorban, ami legalább nagy vonalakban segített megérteni a bonyolult irányító és navigációs rendszer működését. Majd az Apollo-11 küldetésére való felkészülés első hónapjaiban amikor csak tudtam, bekönyörögtem magam a houstoni, a Cape-i szimulátorok valamelyikébe, de igazából csak McDivitt márciusi repülése után váltak gördülékenyebbé a dolgok, amikor már nagyon bele kellett húzni, ha végezni akartunk a júliusi határidőig. Tulajdonképpen kötelező szimulációk hosszú sorát kellett sikeresen teljesíteni, vállvetve a Küldetésirányítással, mielőtt hivatalosan is felkészültnek találtattunk volna ahhoz, hogy a valóságban is megkíséreljük a küldetést – emiatt egy ideig úgy tűnt, hogy nem végzünk júliusig.
De legalább a szimulátorral való repülés egy tervezhető tevékenység volt: odabenn feküdtem, miközben csöndben a géppel beszélgettem, vagy fennhangon a közeli konzolnál állomásozó oktatók valamelyikével csevegtem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A holdkörüli pályára tervezett űrrandevút még tovább bonyolította az a tény, hogy a Hold tömegvonzása nem mindenhol egyforma: vannak pontok, ahol nagyobb a tömegkoncentráció, ezek pedig egy csöppet lehúzzák a pályán keringő űrhajót, valahányszor az elröpül fölöttük. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo-10 útját májusra tervezték, ennek során pedig Tom Stafford és Gene Cernan holdkompjukkal tizenötezer méterre megközelítik a Hold felszínét, mielőtt visszatérnének a parancsnoki és műszaki egységben várakozó John Younghoz. Ha már több mint negyedmillió kilométerre elmerészkednek otthonuktól, és a nemzeti céltól mindössze tizenöt ezer méterre vannak - szólt az érv - butaság lenne, ha nem szállnának le egy landolásra alkalmas járművel. Elég jól átláttam ezt a logikát, és titokban egyet is értettem vele, de nyomós érvek szóltak ellene is. Egyrészt a Hold az űrrandevú szempontjából teljesen más környezet, ahol földkörüli pályán szerzett tapasztalataink talán nem is alkalmazhatóak. A fényviszonyok különbözőek, a keringési sebesség jelentékenyen eltér, nem is beszélve az űrhajó pályájának Földről történő megfigyeléséről.

Ilyen körülmények között bölcs ötletnek tűnt az űrrandevút nem túlbonyolíani. Ez azt jelentette, hogy a holdkomp pontosan ugyazon a pályán marad, mint a parancsnoki és műszaki egység, miközben a két jármű sebesége is nagyjából azonos. Így a parancsnoki és műszaki egységhez való visszatérésnek meglehetősen egyszerűnek kell lennie, ugyanakkor az mentőegységként bármikor közbeavatkozhat. Nem ez lenne a helyzet, ha a holdkomp leszállna. Akkor ugyanis teljesen más fordulatot vesz a történet, hiszen a holdkomp a felszínen nullával álldogál, és hajszálpontos időzítéssel kell felszállnia ahhoz, hogy az odafenn száguldozó parancsnoki és műszaki egységgel azonos pályára álljon.

Az űrrandevút még tovább bonyolította az a tény, hogy a Hold tömegvonzása nem mindenhol egyforma: vannak pontok, ahol nagyobb a tömegkoncentráció, ezek pedig egy csöppet lehúzzák a pályán keringő űrhajót, valahányszor az elröpül fölöttük. Úgy tűnt, hogy a holdi tengerek alatti sziklák miatt itt átlagosan nagyobb a tömegkoncentráció a Hold többi részéhez képest. 1969. tavaszán a nagyobb tömegkoncentrációjú helyekről még nem sokat tudtunk, és az űrhajó pályáját figyelemmel kísérő szakemberek nem tudtak megfelelő matematikai algoritmust betáplálni a számítógépeikbe, így a számítógépek nem is tudták megjósolni, hogy ezek a helyek pontosan mikor és hogyan zavarhatnak be a holdkomp vagy a parancsnoki és műszaki egység pályájába.
Egyvalami azonban biztos volt. Ha mindkettő közel azonos pályán repül, nagyjából hasonló hatás is éri őket. Viszont úgy, hogy a holdkomp a talajon üldögél, és a másik egység fölötte köröz, a hibák összesített hatása jóval nagyobb.

Ha létezett űrrandevú-szakértő, akkor Tom Stafford az volt, és ő nagyon is képben volt ezekkel az érvekkel. Tom a megbeszéléseinken az asztronauta hivatalnál mindig is a konzervatív oldalt képviselte, és korábban ragaszkodott ahhoz, hogy repülés közben egy sor űrrandevú-helyzetet kipróbáljunk, mielőtt leszállnánk a Holdra. Emiatt aztán Tom nem mondhatott magának ellent azzal, hogy egyszeriben az Apollo-10 landolásának élharcosává válik, még akkor sem, ha ez egyben azt is jelentené, hogy ő (vagy Gene Cernan) lenne az első, aki a Holdon sétál.

A végső - és valószínűleg legnyomósabb - érv azonban az volt, hogy Stafford (4-es számú) holdkompja túlsúlyos. Pár pluszkiló nem számít, ha a holdkomp holdkörüli pályán marad, de elképesztően sokat jelent, ha a felszínről kell felszállni. Csekély esély kínálkozott arra, hogy kiszedjenek belőle valamit, így Tomnak egy későbbi holdkompot kellett volna megvárnia, és az vállalatvezetői és ütemezési szempontból egyenértékű lett volna Pandora szelencéjének kinyitásával.
Így aztán minden az eredeti terv szerint maradt, és Stafford repülése a holdraszállás lehető legalaposabb kosztümös főpróbája maradt, de ettől még nem A holdraszállás. Staffordot és legénységét ez szemlátomást nem zavarta … de ha rajtam múlt volna a dolog, én biztosan pár hónappal késleltettem volna az Apollo 10-es küldetését, és kivárom a mi (5-ös számú) holdkompunk elkészültét, és a landolást választottam volna. Úristen, tizenötezer méterre megközelíteni a Holdat, majd otthagyni, egyszerűen túl soknak tűnt számomra!

Az Apollo-9-es küldetése nem csak hatalmas mérnöki diadal volt, de egyben mérföldkőnek is számított az Apollo-legénységek kicsiny, zárt világában. Neil, Buzz és én egy lépcsőfokkal feljebb kerültünk a ranglétrán, így kiruccanásainkhoz lényegesen könnyebben juthattunk repülőhöz, és, ami még ennél is fontosabb volt, hogy több időt tölthettünk a szimulátorban. Az volt a szisztéma, hogy a soron következő küldetés – esetünkben az Apollo 10 -  legénységének lába előtt hevert a világ, és minden elképzelhető segítséget megkaptak a NASA részlegeitől. A későbbi küldetések esetében azonban ennek mértéke meredeken zuhant, és nagyon nem volt mindegy, hogy másodiknak vagy harmadiknak repülünk-e.

A parancsnoki és műszaki egység szimulátorából kettő volt a Cape-en, egy pedig Houstonban, de a houstonit inkább kutatásra és fejlesztésre használták, és nem a legénység kiképzésére. Mivel McDivitték már lekerültek róla, mi vehettük birtokunkba a Cape-i szimulátorok egyikét - leszámítva azokat az eseteket, amikor Staffordé bedöglött, és legénysége a mienken gyakorolt. Megkockáztatom, hogy ismétlésekbe bocsátkozom a szimulátorokkal kapcsolatban, ez azonban csak azért van, mert szeretném kiemelni, hogy a szimulátorok mennyire életbevágóan fontosak voltak a legénység felkészítése során."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu