A Saturn V egy igazi úriember volt: felszállás közben nem passzírozta ülésükbe az Apollo-11 asztronautáit. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Pillanatnyilag a legfontosabb kezelőszerv Neil oldalán található, nem messze bal térdétől. Ez a küldetésmegszakító kar, ami most már élesítve van, így, ha Neil 30 fokkal az óramutató járásával ellentétes irányban elfordítja, a fölöttünk lévő három szilárd hajtóanyagú rakéta begyújt, és leszakítja a parancsnoki egységet a műszaki egységről, meg minden másról, ami alatta van.
Ez csak extrém helyzetben indokolt, én pedig rémülten felfigyelek egy ijesztő körülményre: Neil szkafanderének bal lábán nagy, otromba zseb éktelenkedik, és úgy látom, hogy a zseb mindjárt beleakad a karba, ha picit is arrébb mozdítja a lábát. Erre gyorsan felhívom Neil figyelmét, ő pedig fogja a zsebet, és – amennyire csak tudja – belső combjára toszogatja, de egyikünk sincs meggyőződve arról, hogy ezzel biztonságos távolságban marad a kartól. Istenem, lelki szemeim előtt már látom is a címlapokat: HOLDUTAZÁS AZ ÓCEÁNBA. Legénységi hiba történt, a program vezetői csak hímeznek-hámoznak. Mielőtt lerepültek volna az indítóálláson várakozó rakéta tetejéről, Armstrong állítólag ezt mondta utoljára: „Hoppá”.

Ahogy közeledik a nagy pillanat, természetesen elmaradhatatlan a szokásos visszaszámolósdi egészen nulláig. Az aneszteziológusok és startigazgatók egyaránt előszeretettel ijesztgetik az embereket azzal, hogy egy esemény drámáját még tovább fokozzák – ami egyébként is épp elég sokkoló ahhoz, hogy valaki minden idegszálával rátapadjon a történésekre. Miért nem vesznek fel egy rekedt hangú pipit, aki ezt suttogná: „Aludj, édes” vagy „Ideje elmenni, kedves”?
Bárhogy legyen is, az adrenalinpumpám már javában dolgozik, amikor a szörnyeteg életre kel. (Tulajdonképpen mindhárman profitáltunk korábbi űrrepüléseinkből. A felszállás során maximális percenkénti pulzusszámunk így alakult: Armstrong 110, Collins 99, Aldrin 88 – szívverésünk mindannyiunk esetében jelentősen alatta marad a korábbi Gemini-s repüléseink hasonló szakaszában mért értékeknek.)
Kilenc másodperccel a felszállás előtt az első rakétafokozat öt hatalmas hajtóműve ráérősen begyújt, tolóerejük fokozatosan éri el a maximumát, majd T mínusz nullánál az űrhajót leszorító satuk kinyílnak. Úton vagyunk. És ezt nem csak onnan tudjuk, mert az egész világ a fülünkbe üvölti, hogy „Felszállás”, hanem, mert alfelünk is erről tájékoztat minket.
A műszereidnek higgy, ne a testednek – mondják manapság a pilótáknak, de ezen a szörnyetegen minden pontosan érezhető. Rázkódás, dübörgés, himbálózás! Igen, nagy a zaj, de még több a mozgás, ahogy hevederjeink szorításában görcsös kis mozdulatokkal balra és jobbra rázkódunk. Olyan, mintha valaki őrültmód rángatná a kormányt: egy ideges hölgy, akinek széles autóval kell egy szűk sikátoron végighajtania.
Én csak abban reménykedem, hogy tudja, mit csinál, mert az első tíz másodpercben vészesen közel vagyunk ahhoz a kiszolgáló toronyhoz. Kicsit fellélegzem az első tíz másodperc elteltével: úgy tűnik, hogy a rakéta is kissé megnyugodott, mivel a zaj és a rángatás jelentősen csökkent. Kijelzőim fényei és mutatói szerint jó formában vagyunk, és a bal oldalamra vetett futó pillantással megállapítom, hogy az űrhajó másik kétharmada is jól viseli magát. Mindhárman nagyon csöndesek vagyunk – szemmel láthatóan egyikünk sem érez kirobbanó örömet a föld elhagyása miatt, valamennyien csak arra tudunk koncentrálni, ami előttünk áll. Ez az űrrepülés minden pillanatára igaz: minden pilóta tudja – akár öltözői anekdotákból, akár keserű tapasztalataiból – hogy a mögötte lévő felszállópálya hossza a leghaszontalanabb információ, mivel egyedül csak az számít, ami a pályából még hátravan. [Az alábbi videón az Apollo-11 startja látható szokatlan helyekről, erős lassításban:]

Tudjuk, hogy nem sokat merenghetünk az eddig történteken. Ehelyett agyunkkal mindig egy lépéssel a történések előtt kell járnunk, főleg most, amikor gyorsulunk. A sebességünk nem érzékelhető, de száz órányi szimulációs gyakorlattal a hátam mögött akkor is tudom, mi történik odakinn, ha nem is látom odakinn a való világot a gyorsítás idejére ablakainkat takaró védőburkolat miatt.
Lassan kezdtünk, a talajhoz képest nulla sebeséggel, ami a Föld forgási sebességét is hozzáadva máris 1450 km/h. De minél jobban okádja a szörny kipufogógázait, annál inkább az ellenkező irányba haladunk Newton második törvénye értelmében.

A repülés első két és fél percében kétmillió negyvenegyezer kilogram üzemanyagot használunk el, amivel a felszínhez képest zéró sebességünk kétezer hétszázötven méter per szekundumra nő: idefenn ebben a mértékegységben fejezzük ki a sebességet. Nem kilométer per órában, vagy csomóban, hanem méter per szekundumban, ettől pedig még hihetetlenebb értéket kapunk.
A terhelés lassan eléri a 4 G-t, de nem nő sokkal tovább: a Titantól eltérően a Saturn igazi úriember, és nem ken fel minket üléseinkre. Épp csak belekóstolunk a 4,5 G-be, ami tudtunkra adja, hogy az első rakétafokozat üzemanyagtartályai nemsokára kiürülnek, és készen állnak a leválasztásra. Ez mindig okoz némi sokkot: egy sor hajtómű leáll, hogy másik öt váltsa. Nekicsapódunk hevedereinknek, majd ismét finoman hátradőlünk, amikor a második rakétafokozat megkezdi munkáját. Ez az a törékeny alumíniumból készített fokozat, amiben a pletykák szerint nem szabad megbíznunk, ennek ellenére úgy tűnik, egyben marad, és tükörsima felszíne miatt olyan csöndes és békés az utunk, amennyire ez egy rakéta esetében csak lehetséges.

Most már magasan az atmoszféra turbulenciái fölött járunk. A második fokozat százhatvan kilométerre emel minket, ahol a harmadik rakétafokozat veszi át tőle a stafétát, ezzel érjük majd el a földkörüli keringéshez szükséges 7770 méter per szekundumos sebességet.
Három perccel és tizenhét másodperccel a felszállás után, pontosan a menetrend szerint, leválik menekülőrakéta az űrhajó orráról (többé nincs rá szükség), és magával viszi az ablakainkat takaró védőburkolatot is, ami miatt eddig nem láttam ki. De ahelyett, hogy fényárban úszna a fülke, semmit sem látni a fekete égbolton kívül: miközben a Cape-től háromszáz kilométerre lévő hely fölött repülünk felfelé, rég függetlenek vagyunk az időjárás viszontagságaitól.

Houston percenként tájékoztat minket arról, hogy minden rendben van, ezt minden alkalommal mi is megerősítjük: nálunk is jól alakulnak dolgok. A starttól számított kilencedik percben a második rakétafokozat leáll, és egy rövid időre súlytalanok leszünk, mialatt a harmadik fokozat hajtóműve által okozott örömökre várunk. Az a kitágult tudatállapot, amiben ilyen fontos pillanatokkal jár együtt, eltorzítja időérzékemet, és egy örökkévalóságnak tűnik, mire a harmadik fokozat bekapcsol. Végre! Gyújtás, és a magányos hajtómű finoman belenyom minket ülésünkbe. A harmadik fokozat kiforrott egyéniséggel rendelkezik, utunk közel sem olyan sima, mint a második fokozat esetében; határozottnak és zsémbesnek érzem. Rázkódik és enyhén zúg, persze nem ijesztően, de ahhoz azért eléggé, hogy örömmel nyugtázzam, amikor pontban a repülés tizenegyedik percében és negyvenkettedik másodpercében leáll. „Leállás” – nyugtázza Neil csöndesen, és most már pályára álltunk, miközben hevedereink ölelésében lágyan függeszkedünk.

A szemem elé táruló látvány lélegzetelállító, a Gemini-10 óta eltelt három röpke év alatt teljesen megfeledkeztem arról, milyen csodálatos is az, amikor a felhők és a tengerek fenségesen és hangtalanul kicsúsznak alólunk. „Fejjel lefelé” vagyunk: fejünk a Föld felé, lábunk pedig a sötét ég felé néz, és ebben a helyzetben töltjük a következő két és fél órát, ameddig még földkörüli pályán maradunk. Ezalatt felkészítjük magunkat és masinánkat a következő nagy lépésre, a holdirányú gyújtásra, ami eljuttat majd minket a Holdig. Azért vagyunk fejjel-lefelé, hogy a szextáns, ami a parancsnoki egység gyomrában van, felfelé, a csillagok felé nézzen. Egyik legfontosabb teendőm ugyanis pár csillag alapján meggyőződni arról, hogy az irányító- és navigációs berendezésünk megfelelően működik-e, mielőtt még vennénk egy nagy levegőt, és elhagyjuk a földkörüli pálya biztonságát.

Ahogy a Gemini-10 esetében is történt, a földkörüli pályán töltött első percek szorgosan telnek, hiszen egy hosszú ellenőrzőlistán kell magunkat végigrágnunk, aminek során az űrhajót passzív rakományból tettrekész egységgé alakítjuk át. A Bermuda és a Kanári-szigetek közötti pár oldalnyi teendőn végigfutok, ellenőrzöm a biztosítékokat, kapcsolókat állítok, majd felolvasom Neilnek és Buzznak az instrukcókat, hogy ők is hasonlóképp járjanak el. Ezután levesszük sisakunkat és kesztyűinket, és behajtogatom magamat az ülésem alá, majd átcsúszom az alsó raktérbe. Itt további kapcsolótáblák várnak, illetve azok a felszereléssel teli ládikák, amiket ki kell pakolnom, és szét kell osztanom. Természetesen itt  vannak a mindennél fontosabb navigációs berendezések, a szextáns és a teleszkóp, amit még ellenőriznem kell. Lassan és óvatosan mozgok, fejmozdulataimmal pedig nagyon csínyján bánok, hiszen a repülésnek ez a szakasza, amitől tartani lehet. Ez az első alkalom, hogy felkavarodjon belső fülemben az a folyadék, a küldetés során ezen a ponton van esélyem először tengeribetegnek lenni, amit mindenáron el akarok kerülni. Nem csak úgy általában, hanem azért is, mert csak engem képeztek ki arra, hogy az űrhajóval 180 fokban megfordulva a jelenleg még a hátunk mögött található holdkomphoz dokkoljak, majd kiszabadítsam helyéről, a Saturn felső részének fogságából. Épp ezért csak nagyon lassan mozgok, odafigyelek gyomromból érkező jelzésekre. Eddig meg is lennénk. Átmegyek Neil ülése alatt, odanyújtom neki a sisaktartót, valamint a glikol szelephez szükséges szerszámot. Ezután a fő oxigénnyomás szabályzó egységet ellenőrzöm, majd Buzz részére kicsomagolok pár fényképezőgépet."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Végeselem modell, megfogási kényszer, körte rugóelem – csupa riasztó kifejezés egy bölcsész számára. A lényeg, hogy ez mind holdjárónk földi prototípusának kerekéről szól, aminek megjelenése kétségkívül nem túl szokványos. Meg is mutatjuk: 

A mérnökök készítettek egy összefoglalót az ún. bárdkerékkel kapcsolatban (ezek láthatók itt fent, mindjárt terepi környezetben Gánton, ha valakinek esetleg nem lenne első látásra egyértelmű). A reménysugár a tanulmány végefelé csillan meg: „Egy kis összefoglalás, csak a jobb megértés végett, dióhéjban. Akit untat, nyugodtan lapozhat.” Ez az, pont ez kell a bölcsésznek, ahol a mérnökök unatkoznak, hátha most sikerül felfogni. Kár, hogy ezt a pislákoló reményt egy jellemző mondat a kompozitokról azonnal porrá zúzza: „A mátrix anyag egy hosszú szénláncokból álló polimer, amelynek mechanikai viselkedése időfüggő, ez kúszást és feszültség-relaxációt okoz.”

A bölcsész itt már valóban intellektuális laposkúszásban van, ennek ellenére nem teljesen reménytelen a helyzet. A fenti bekezdés a "kompozit anyagok végeselemes modellalkotása" című, nem túl sok jót ígérő fejezetcím alól került a posztba. Korábban foglalkoztunk már a végeselem analízissel. Ennek lényege, hogy még a rover (vagy repülőgép, űrhajó, tank, BKV-busz, stb.) megépítése előtt számítógépen kipróbáljuk, milyen terhelést bír majd el a cucc, ha majd megépítik. A mérnökagy sajátossága, hogy megdöbbentően érthetően képes fogalmazni, ez történt akkor is, amikor a csapat legszexibb rakétamérnökét kérdeztem még egy korábbi poszt elkészítése kapcsán:

„Azt lehet a módszerrel elemezni, hogyan bírják az alkatrészek például a terheléseket. A program egy-egy alkatrészt sok kis (nagyon sok, de véges számú) – innen a véges-elem elnevezés – részre darabolja (rengeteg kék szögletes-szerű mozaikra). Ezek szabályos alakú darabkák, amik viselkedése könnyen megjósolható egy rakás matek képlet alapján.
A program egyenként kiértékeli a darabkák viselkedését ezekkel a képletekkel, amiből aztán megjósolható, hogyan reagál pl. a terhelésre az egész alkatrész. Ennek végeredménye a szép színes ábra, meg a torzulás szemléltetése az eredeti állapothoz képest.”

Ehhez azonban nagy kapacitású számítógépekre van szükség, mivel a program áldásos tevékenysége révén tízezer, de akár százezer csomópont is keletkezhet: a gépnek az egyenleteket ezek mindegyikére végig kell számolgatnia. (Ez egy több millió forint értékű programmal történik, amit aranyfokozatú szponzorunk, az S&T Consulting ajánlott fel részünkre.)
 „Megmondom neki, hogy x irányból érje egy y nagyságú erővektor. (...) Az elemek a csomópontoknál kapcsolódnak - a közös részeknél, itt számolandók az egyenletek, hogy megtudjuk, miként mozdul el adott erő esetén a csomópont.”

A tanulmány egyik magyar mondatát sajnos az utolsó oldalon találjuk meg. „A puding próbája az evés. A végeselemes modelleké pedig a valós darabbal történő összehasonlítás.” Ez azt jelenti, hogy a korábban csak virtuálisan létező modellt, megépítjük, majd a tengelyre helyezett különböző súlyokkal a földhöz is csapkodjuk. Jelentjük, hogy ez meg is történt. Itt a bizonyíték:

A poszt másik gyanús eredetű szava kétségkívül a kompozit – ami ráadásul összefügg a végeselem-analízissel, sőt, a pudingevéssel is. Ugyanis a kerekünk kompozitból készült, ami korábban ugyanúgy átesett a végeselem-analízisen, és szintén fényesen szerepelt a hús-vér teszteken. Szerencsére, olykor-olykor hímnemű mérnökeink is képesek közérthetően fogalmazni:

„A mi Pulink is azért kapott ilyen rugalmas anyagot, hogy egy esetleges hanyatt billenéskor ezzel csillapítsuk a tengelyeket terhelő erőt. Ugyanis a súlycsökkentés miatt (ugyebár 10 kg-ban maximáltuk az össztömeget) nem terveztünk lengéscsillapítást a roverbe, így az I2 roverben a vészhelyzeti lengéscsillapítást a lábak végzik, lábaknak meg mindenképpen kell lenniük, tehát plusz súllyal nem járnak.”

A szénszál kompozit alapanyaga a szénszálszövet és a műgyanta. A szénszálszövetet 5-10 mikrométer átmérőjű szénszálból szövik különböző mintákban. A ZOLTEK ZRT-től egy vastagabb szövésű, merőleges szálirányút, és egy vékonyabb szövésű párhuzamos szálirányút kaptunk, ahogy a csatolt képeken is látható.

A szénszálas kompozit előnye, hogy nagyon könnyű, és szálirányban meglehetősen nagy szakítószilárdsággal rendelkezik.
De itt nem áll ám meg a tudomány, mert a szénszálat tovább lehet – és a mi esetünkben kell is erősíteni – kevlárral (alias aramid). A kevlár egyik kevéssé jó, és a mi földi prototípusos Pulink szempontjából kifejezetten rossz tulajdonsága, hogy nagyon érzékeny az UV sugárzásra. Ezért a kevlárszövetet minden esetben a több szénszálrétegből összeállított körterugók középső rétegeibe kerül.

A gyártás első lépéseként készíteni kell egy szerszámot, ami a késztermék alakját kell, hogy felvegye. Erre jön a szénszál szövet, mely ezután megkapja a műgyanta réteget: ezt az eljárást nevezik laminálásnak. A lamináláshoz a gyantát és egyéb kötő anyagokat, jópár négyzetméter kevlárt – valamint egy bazi drága kevlár ollót (mert nem eshet ám neki az egyszeri mérnökember egy sima IKEA-s szabó ollóval, kb. azonnal ki is csorbulna) pedig a NOVIA Kft-től kaptuk.
Azonban itt még mindig lehet a műszaki élvezeteket fokozni, pláne ha űrképes szénszálszövetet állítana elő a jó munkásember! Először is buborék- és zárványmentesen kell gyártani, mivel a lamináláskor bekerülő oxigénbuborékok odafent a vákuum hatására szépen kipukkannának. Ilyenkor az ún. vákuum-injektálási eljárást alkalmazzák, ekkor zárt szerszámban készül a kompozit darab:  alul nyomják befelé a gyantát, felül pedig elszívják a levegőt, a gyantagőzöket.
Másik megoldás a szén-szén kompozit, amelyet speciális gyantákkal, argon védőgázos kemencékben állítanak elő. Ezek előnye, hogy a hőmérséklet növekedésével nő (!) a szilárdságuk, az 1000°C-ot még lazán bírják! Persze ott már bevonatolásra is szükség van, nem is a hő, hanem az oxigén ellen, mert 350-400°C környékétől az oxigén jelenlétében ugyanis elkezd szublimálni, elégni. De ez működőképes technológia, a Scaled Composites SpaceShip-je nagyrészt hőtükörrel bevont szénszál-epoxi kompozitból készült, plusz még egy rakás gyártási trükkel.
A Puli lába, keréktárcsája és burkolata is szénszál alapú anyagból készült. Szénszálas kompozitból készülnek még kerékpárvázak, hajók, síbotok is, sőt Oscar Pistorius és több paralimpikon versenyző művégtagja is!

Köszönjük a Zoltek Zrt.-nek és a NOVIA Kft.-nek, hogy az általuk gyártott vagy forgalmazott termékekkel támogatták a Puli holdjáró földi prototípusának megépítését!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A tépőzár az űrkorszak ajándéka, az Apollo-11 asztronautája még hosszasan körülírja, miről is van szó. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo háromüléses, és gyakran megkérdezik tőlem, hogy hol ültem. Akárcsak az űrprogram oly sok területén, a válasz ezúttal sem egyszerű. Mindháromban ülök, mindig abban, amelyik az adott pillanatban a legcélszerűbb választásnak tűnik. Indításkor a parancsnoki egység pilótája (amilyen én is vagyok) alapesetben a középső ülésben utazik. Mivel azonban Buzzt már kiképezték az ebben a székben való üldögéléssel együttjáró teendőkre még mielőtt csatlakoztam volna a legénységhez, értelmetlen lett volna egy újabb feladatkört megtanulnia.

Emiatt aztán inkább én sajátítottam el a jobboldali székben ülőre a start idején háruló teendőket, Buzz maradt középen, Neil pedig (ahogy a parancsnokok mindig) a bal szélen utazik, itt található ugyanis a küldetésmegszakító kar. Amikor Neil bemászik, én átadom a pisztrángot Günternek és csapatának, kicsit viccelődnek, majd lerúgom a sárga kalucsnikat, megragadok a középső ajtó belsején egy merevítőt, és amennyire csak tudom, kilendítem lábaimat jobb oldalra. Pár morgást és zötykölődést követően végül sikerül alfelemet az ülésbe tuszakolni. Fejem egy keskeny fejtámaszon pihen, lábaim magasan fölöttem vannak, titánium satuk közé fogva. Nem nagyon kényelmes, különösen ebben a ruhában nem, ami a nadrágszárak találkozásánál fölöttébb szűk, de bármit képes vagyok elviselni két és fél óráig – ennyi idő van hátra a startig. Joe fölöttem áthajolva szorgoskodik, oxigénvezetékek, kommunikációs kábelek és rögzítőhevederek utolsó ellenőrzését végzi, ezután felszívódik. Épp csak annyi időm marad, hogy megszorítsam a kezét, mielőtt távozik. Fred Haise még mindig velünk van. Példás tartalékosként már akkor a parancsnoki egységben volt, amikor megérkeztünk: pár előzetes ellenőrzést végzett, dokumentálja a kapcsolók állásait. Most odalenn van az alsó raktérben, ahova mi nem érünk el, és segít az utolsó simításokban. Végül Fred is kikecmereg a kabinból, és becsukja maga mögött az ajtót. Most, remélhetően nyolc napig nem látunk többé embert.
Nem győzök elég hálás lenni azért, hogy nem most repülök először az űrbe, így számomra már ismerős érzés egy rakéta tetején üldögélni. Ezúttal is ugyanolyan feszült vagyok, mint korábban, de ez leginkább vállalkozásunk ambíciózus voltából fakad, mintsem a helyzet szokatlanságából. Ha a két hatás együtt jelentkezne – a nyugtalanság fizikai tünetei és a hatalmas felelősség okozta stressz – az lehet, hogy túl sok lenne nekem, és nem tudnék megbírkózni vele, ami könnyen vezethetne valami szörnyű hibához. Jelenleg közel sem vagy biztos abban, hogy a küldetés során minden a terv szerint alakul majd. Úgy gondolom, hogy ép bőrrel megússzuk a dolgot, én legalábbis mindenképp, de nagyobb összegben nem fogadnék a sikeres holdraszállásra, illetve a Holdtól való visszatérésre. Túl sok minden elromolhat.
Mindeddig azonban még semmi nem romlott el, és alattunk a szörnyeteg jól érzi magát, amit egy egész teremnyi szakember nyugtáz. Számos kapcsolóval bíbelődünk, ellenőrizzük az áramkörök folytonosságát, szivárgások után kutatunk, és meggyőződünk a kezelőszervek üzemkész állapotáról is, amikkel majd a műszaki egység hajtóművét irányítjuk. Egyetlen aprócska szivárgást fedezünk csak fel a rendszerben: ott, ahol a folyékony hidrogén a Saturn harmadik rakétafokozatát tölti fel, de a földi irányítás megtalálja a gyógyírt a problémára.

A start közeledtével igazából nincs sok tennivalóm. Fred Haise már végigment a 417 lépésből álló, hosszú ellenőrzőlistán, ellenőrizte minden kapcsoló és kar állását, rám mindössze féltucat apróság maradt: meg kell győződnöm arról, hogy a három üzemanyagcella hidrogén- és oxigénutánpótlása biztosított, hogy a felvevő működik-e, és hogy az elektromos rendszer rendben van-e. Ellenőriznem kell, hogy az akkumulátorokat úgy kötötték-e be, hogy képesek legyenek kiváltani az üzemanyagcellákat, és az én dolgom meggyőzödni arról is, hogy a felszállás előtt lekapcsoltuk-e a fölösleges kommunikációs rendszereket  … csupa filléres apróság.
A kapcsolóállítások szüneteiben rengeteg időm van a gondolkodásra, mégha nem is az álmodozásra. Itt vagyok én, egy harmincnyolc éves fehér férfi, a magam 178 centis magasságával, 75 kilósan, 17000 dolláros éves jövedelmemmel, egy texasi külváros lakójaként, egy kiütéssel az arcomon, nyugtalanul, és mindjárt kilőnek a Holdra. Igen, a Holdra.

A Gemini-10 esetében a start nagyszerű volt, mivel akkor a földkörüli pályára állással már túl is voltunk a küldetés nehezén, most viszont ez csak egyetlen láncszem abban a hosszú és törékeny láncolatban, ami a Hold körül fut végig. Utazásunk már megkezdődött, hiszen az indítóálláson várakozva eleve óránként 1448 kilométeres sebességgel haladunk kelet felé, arra, amerre a start után vesszük majd az irányt, hogy kihasználjuk a Föld forgási sebességét.
Egy apró döccenés érzek, ahogy odakinn egy kiszolgálókar elfordul az űrhajó oldalától. Ez azt jelenti, hogy Günter és emberei összepakolták sátraikat, és csöndben leléptek. Csak érzéseimre hagyatkozhatok, mivel kifelé semmit nem látok. Az oldalsó két ablak le van takarva, és a felszállást követő három percen belül esélytelen, hogy viszontlássam az eget: akkor viszont már kilencvenhat kilométeres magasságban leszünk.
Ekkor választjuk le a menekülőrakétát, ami az egyetlen esélyünk arra, hogy egy esetleg felrobbanó hordozórakétától biztonságos távolságra keveredjünk. A menekülőrakétával együtt a védőburkolat is eltűnik, ami most akadályozza a kilátást. Mindezek tudatában mégsem vagyok olyan izgatott, mint amilyen izgatott a Gemini-10 indítása előtt voltam. Neil és Buzz is nyugodtnak tűnik, miközben a legkülönfélébb dolgokat vesszük számba.

Hiszen azért rengeteg dolgunk van a parancsnoki egységben, ami egy nagyon zsúfolt, feszesre tervezett 5670 kilós csomag. Az egész hatalmas rakásnak ez az egyedüli eleme, ami visszatér a Földre: egy 3,3 méter magas kúp, ami az alapjánál négy méter széles. Mindhárman egy közös merevítőre erősített különbejáratú ülésben fekszünk, ami a szerkezet többi részétől függetlenül mozog, hogy elnyelje az erőhatásokat, ha esetleg egy vészleszállás során a szárazföldre érkeznénk.
Otromba szkafanderünkben összeér a könyökünk, és ha nem vigyázunk, karjainkkal akadályozhatjuk a másikat, amikor a különböző szabályzók után nyúlkálunk. Az arcunkkal szemben van a fő műszerfal, tele műszerekkel és kapcsolókkal. Ezt a panelt minden körülmények között el kell tudnunk érni, valahányszor számos hajtóművünk egyike üzemel (beleértve a Saturn, a műszaki egység és a parancsnoki egység rengeteg kis hajtóművét is: összesen hetvenkét hajtóművünk van, és minderre szerény személyemben egyetlen kezelő jut.)

Emellett a Neil balján lévő válaszfalon, illetve tőlem jobbra is vannak még kapcsolókkal és szabályzókkal telezsúfolt panelek. Buzz lába alatt található az alsó raktér, ebben lakik a navigációs berendezés, a szextáns és a teleszkóp, továbbá itt van az az alagút, ami a jelenleg állóhelyzetben lévő holdkompba torkollik. Üléseink alatt épp csak annyi hely van, hogy laposkúszásban be lehessen férni: itt alszunk majd hálózsákszerű függőágyban, ezen kívül itt található egy sor rekesz, amiben az élemiszert, a ruhaneműt és a kiegészítő felszereléseket tároljuk, mint amilyen a kamera is. Az alsó raktér jobb oldali részén vizelünk majd (a székelés mindig ott történik, ahol arra kis műanyagzacskóink meghitt társaságában sort tudunk keríteni). Baloldalon tároljuk az élelmiszereket, amit meleg vagy hideg víz hozzáadásával, egy kifolyócső közreműködésével ugyancsak itt készítünk el. A legtöbb szabályzó kézre esik, de nem mindegyik – egyesek helyzetét az életterünkön kívül futó csővezetékek határozzák meg, ilyen például a glikol hűtőfolyadék keringető szelep, ami Neil ülése alatt, egy fali mélyedésben kapott helyet, és csak speciális szerszámmal lehet elfordítani. Gyakorlatilag minden köbcentit beépítettek, leszámítva az alsó raktérben található két nagy lyukat, ami a holdkompból áthozott, holdkőzettel teli dobozoknak van fenntartva.

Az űrhajó falát apró, tépőzárból készült négyzetek díszítik, himlőhelyes külsőt kölcsönözve neki. A tépőzárnak két fele van, egy hím és egy nőstény. Amikor a kettőt összenyomjuk, meglehetősen erős kötésben tapadnak egymáshoz. A pár nőstény tagja filcszerű, lazán szőtt, bolyhos felszínű, ezzel láttak el minden mozdítható tárgyat a stratégiai pontokon. Az űrhajó falára ennek hím verziója, egy rücskös, érdes felületű anyag került, amiből apró, kemény horgok ezrei állnak ki. Ezek aztán beleakaszkodnak a nőstény gyapjas szőrébe. Ez egy egyszerű, praktikus megoldás arra, hogy a felszerelések ne lebegjenek össze-vissza, ha már nem lesz gravitáció, ami a helyükön tartaná őket. Ha például a fénymérőt használom, és egy pillanatra „le” akarnám tenni, egyszerűen csak odanyomom az oldalán lévő gyapjas nőstényből készített négyzetet az általam használt ablak melletti falat borító párjához, és ott marad, hacsak könyökömmel nem lököm meg, mert akkor ismét elszabadul.
A tépőzáron kívül a műszerfalakat apró műanyag négyzetek ékesítik, amiken akkurátus betűkkel számos üzenet olvasható. „BOIL > 10” felirat például egy ilyen tipikus emlékeztető, és arra utal, hogy amennyiben a szomszédos radiátor külső hőmérséklete meghaladja a 10 Celsius fokot, az űrhajó életfenntartó rendszere megkísérli a hőmérsékletet a víz felforralásával visszaállítani. A másikon ez a felirat olvasható: „S-BAND AUX TO TAPE 90 SEC PRIOR TO DUMP”, ez hangfelvevőnk használata során hivatott pár kínos helyzettől megkímélni engem. Ezek saját, testreszabott üzeneteim, amit egy-két műszerre tapasztottam oda.
Rajtuk kívül feliratok százai vannak, ezek felirata és helyzete minden parancsnoki egységben ugyanaz. Aztán ott van a biztosítékokkal telezsúfolt kapcsolótábla, egy negyvennyolc figyelmeztető fényből álló egység, két műhorizont, illetve két billentyűzet a számítógép kezeléséhez. Több mint háromszáz darab, ugyanolyan kapcsoló. A festésük csatahajó-szürke, és a számtalan teszteléssel töltött óra ellenére, az egész belső meghökkentően újszerűnek hat."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Csapatunk gőzerővel készül az osztrák szomszédok (ÖWF) által szervezett MARS2013 szimulációs terepgyakorlatra (korábban már itt és itt is beszámoltunk a Puli részvételéről a projektben). Rövidesen elkezdődnek a felkészítő tanfolyamok, pár csapattagnak még rover-vezetői engedélyt kell szereznie, hiszen az első éles bevetésre február elején már sor is kerül. Az egész sivatagi hadművelet leírása, bár rengeteg apró és fontos részlet van a háttérben, összességében viszonylag egyszerű. Ugyan a MARS2013 gyakorlatilag egész februárban tart, ezidő alatt a MARS2013 helyszíni csapatának jelenlegi "Flight Plan", azaz "Repülési Terve" szerint öt Puli-bevetésre számíthatunk. Egy-egy ilyen akció minimum négy-öt órás, egy alkalommal pedig legalább ötszáz métert szeretnénk megtenni holdjárónkkal (a Holdon is minimum ennyit kell majd teljesítenie). A rovert a távolból az általa küldött kameraképek alapján kell vezetni, ami nem könnyű, mivel a helyszín a sivatagon belül mindig más és más. Fontos részlet, hogy az éles küldetés alatt egyetlen Pulis csapattag sem tartózkodhat a marokkói helyszínen: sorsára - illetve az osztrák csapat helyszíni legénységére ("Field Crew") - bízzuk roverünket, és a továbbiakban hazánkból irányítjuk. Számunkra ezzel kedvenc járgányunk a Marson - pardon, a Holdon - lesz.

A Puli budapesti irányítóközpontjának (Mission Control Center, MCC) stáblistáján a következő szerepeket találjuk:

Flight Director (küldetésigazgató)

Minden lépés előtt ő hozza a döntéseket. A rovernek parancsot csak az ő beleegyezésével és tudtával lehet kiadni. Minden infó hozzá fut be, felügyeli az egész küldetést. Ő a FŐNÖK. (Ez abból is látszik majd, hogy speciális nyakkendőt fog viselni. Hamarosan bemutatjuk a dizájnt :-))

Driver (a roversofőr)

Az a személy, aki parancsokat ad a rovernek. Ő az elsődleges navigátor. Egyszerre csak egy ember láthatja el ezt a feladatot - belátható okok miatt kifejezetten kerülendő, hogy több ember egymással párhuzamosan adjon menetutasításokat a robotnak. De még így is: roversofőr csak a Flight Directorral egyeztetve adhat ki parancsot.

Telemetry Team (telemetriai adatok után nyomozó emberkék)

Adatelemző, rendszerfigyelő. Figyeli az alrendszerek telemetriai értékeit, és jelzi a Flight Directornak, ha valamivel probléma adódna. (A roversofőrtől eltérően ezt a szerepkört többen is betölthetik, feltéve, hogy más-más rendszereket figyelnek meg.)

IT Team

Biztosítja a Mission Control kommunikációs és IT infrastruktúra kedélyállapotát.

Rajtuk kívül még a küldetésirányító csapat tagja a CapCom (Kapcsolattartó személyzet) és a sajtókapcsolatokért felelős csapat is, a Media Team. Az előbbi tartja a kapcsolatot ÖWF Mission Support Center-rel Innsbruckban, illetve a "Field Crew"-val. Ha szigorúak akarnánk lenni, akkor a CapCom helyett ÖWFCom-ot kellene használni, a CapCom azonban jobban hangzik, és hosszú története van. A hatvanas évek elején egy-egy Mercury-űrhajó asztronautájával kapcsolatot tartó szakember (jellemzően egy másik asztronauta) volt a CapCom. A szó eredetije a "Capsule Communicator",kezdetben ugyanis kapszulának hívták az űrhajó kabinját, amiben az asztronauta utazott.

Az ÖWF Mission Support Center Innsbruckban, a MARS2013 kosztümös főpróbáján.

Fotó: (c) ÖWF (Katja Zanella-Kux)

A küldetés kiváló alkalom arra, hogy összecsiszoljuk a "vasat" és a benne ketyegő szoftvert, ráadásul a csapattagok a közös munka során még az eddiginél is jobban összerázódnak. Go Puli Go!

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

-------------
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az Apollo-11 startjának reggelén a három asztronauta egyikénél még egy bevásárlószatyorba csomagolt döglött hal is volt, amikor szkafanderébe öltözve elvonult a tévéstábok előtt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Nagyon alaposan fogat mosok, majd újra ellenőrzöm, hogy szerény ingóságaim mindegyikét bepakoltam-e. Közülük van, ami visszatér Houstonba. Némelyiket már megjelöltem, hogy a repülés után a karanténbe szállítsák át. Búcsút intek a falon a barna lánynak, és azon tűnődöm, hogy látom-e még valaha. Aztán újból csatlakozom Neil és Buzz társaságához, és hármasban egy rövid lépcsőzés után a fenti szkafanderszobába érkezünk. A Gemini esetében egy lakókocsiban öltöztünk be az indítóállás közelében, de az Apollo megadja a módját: a legénységi szállások közelében egy bonyolult szkafander-karbantartó egységet építettek, itt is öltözünk át.
Emlékszem a Gemini-10 útjáról a sajgó térdemre, így nem vesztegetem az időt a beöltözéssel, és amint a gömbakváriumszerű sisakon belülre kerülök, elkezdem lélegezni a 100 százalékos oxigént, hogy megszabadítsam testemet a buborékképző nitrogéntől. A halálos tűzeset óta az indítóálláson várakozó parancsnoki egységben nem használnak 100 százalékos oxigént, ezt egy 60 százalék oxigént és 40 százalék nitrogént tartalmazó keverék váltotta fel. (Ahogy a hordozórakéta egyre feljebb emelkedik, úgy távozik ez a keverék egy szellőzőnyíláson át, és váltja fel a tiszta oxigén. Amire elérjük a földkörüli pályát, az űrhajó atmoszférája beáll 0,34 Bar nyomásra, és szinte teljesen tiszta oxigénből áll.) Ugyanakkor a szkafander belsejében mindvégig 100 százalékos oxigént lélegzünk: minél hamarabb kezdem, annál jobb.

Joe Schmitt felügyeli a beöltözést, és Joe jó szakember. Al Shepard repülése óta ezt csinálja: látott minket jönni-menni, változni, de Joe az Joe marad. Simán becsúsztathatna valamit a szkafanderünk zsebébe, és megkérhetné valamelyikünket, hogy vigyük el neki a Holdra, és tudja, hogy meg is tennénk neki, de előbb halna meg, semmint ilyesmire vetemedne. Amikor mindhárman készen állunk, rácsatlakoztatjuk magunkat a hordozható oxigénegységekre, amiket nehéz bőröndök gyanánt cipelünk, majd megindulunk a hosszú sétára, le a furgonhoz, ami cserébe elvisz majd minket az indítóálláshoz.
Zsúfolásig tömött folyosókon haladunk, felfedezek köztük pár régi barátot és kollégát, de többségük ismeretlen. Az Apollo-programban annyian vesznek részt, hogy csak töredékét ismerjük azoknak, akik hozzánk hasonlóan, éveket öltek abba, hogy erre a napra sor kerülhessen: csak ebben az egyetlen épületben százak vannak, akiktől így vagy úgy az életünk függ, és még csak egy futó pillantást sem vetettünk rájuk. Most közülük páran itt állnak a folyosókon, hogy csöndben elköszönjenek tőlünk. Legalábbis, sisakomon belül okvetlen csöndesek, mivel pusztán a kényelmetlen, sárga gumikalucsnink nyikorgását, és a szkafanderbe áramló oxigén sziszegését hallom.
Az épületből kilépve igazi tömegjelenet fogad minket, hiszen itt van az utolsó „fotózási lehetőség”, ahogy a PR-esek hívják: az ajtón túl az udvar tele van tévéstábokkal és szörnyű reflektoraikkal, rajtuk kívül pedig egy sereg fotós és filmes is vár ránk.

A biztonsági emberek zsinórkordonnal jelölték ki utunkat, ezen sétálunk merev lábakkal a furgonhoz, közben pedig görcsös kis kézmozdulatokkal integetünk a fotósoknak. Charlie Buckley, a Cape biztonsági vezetője üdvözöl minket – ez egy újabb repülés előtti rituálé. Vannak bizonyos dolgok, amire jó lesz odafigyelni, ilyen például Günter Wendt, az indítóállás cárjának szánt búcsúajándék. Günter az utóbbi hetekben másról sem beszélt, csak arról, hogy milyen fantasztikus horgász, és hogy rendszeresen hatalmas pisztrángokat fog ki az óceánból. Válaszképpen megtaláltam a környék legkisebb pisztrángját, tulajdonképpen egy potykát, kipucoltam, egy táblára szögeztem, és ráírtam: Günter Pisztráng Trófeája. Ez most egy barna bevásárlózacskóban itt lapul, és Charlie Buckley éppen gyanakvóan méregeti. Én magam is kissé ideges vagyok. Mi lenne, ha otromba kesztyűs kezeim közül kiejteném, és a pisztráng a rengeteg fotós elé bukfencezne? Idejöttek megnézni, amint méltósággal, némiképp ünnepélyesen elhagyjuk a földet, de mi lenne, ha kameráik ehelyett egy aprócska döglött hal körüli tülekedést rögzítenék? Mit szólna ehhez Walter Cronkite?
A furgon ajtaja becsukódik mögöttünk, és mi pontosan a begyakorolt sebességgel tesszük meg a közel tizenhárom kilométeres utat. Autókban ülő turisták vannak körülöttünk mindenfelé, annak ellenére, hogy még csak 6:30 van Cape-en, illetve 5:30 a houstoni időt mutató karórám szerint. Percek múlva lekanyarodunk a főútról, és most már magunk mögött hagyjuk az embereket, közben a hangulatom kicsit megváltozik.

Ma első alkalommal van lehetőségem arra, hogy a Saturn V-re és szállítmányára koncentráljak: mindarra, amiért ma ilyen korán fel kellett kelnünk. Őszintén szólva, egészen eddig a pontig nem hittem, hogy a startra tényleg ma kerül sor. Nem vagyok babonás, de amióta Ann lányom a születésnapomon született meg, ami történetesen Halloweenre esik, jobban odafigyelek a dátumokra, és az eltelt egy vagy két hónapban részben meg voltam győződve arról, hogy kissé csúszunk, és a startra végül a Gemini-10 évfordulóján – július 18-án kerül majd sor. De most ez a gondolat egyenesen őrültségnek tűnik, a mai startot a bizonyosság és az elrendelés érzése lengi körül, ami meggyőz engem arról, hogy soha többé nem sétálok majd végig azon a hosszú folyosón. Nem: ma van a nagy nap.
Szép idő van. Ezt egyrészt látjuk mi magunk is, de tájékoztatnak is róla, hogy már meleg van, és enyhe szellő lengedez – kánikula várható. Tegnap este a Saturn V nagyon fenséges volt, ahogy a reflektorok kereszttüzében állt, a sötét égbolt előterében úgy csillogott, mintha egy finoman megmunkált opál és ezüst nyaklánc lenne.

Mára ismét gép lett belőle: erős, tettrekész és hatalmas. A Gemini-Titan-nál több mint háromszor nagyobb méretével ez egy igazi szörnyeteg – magasabb, mint egy élére állított futballpálya, akkora, mint a legnagyobb kaliforniai mamutfenyő. Egy hatalmas acél állványzat szomszédságában várakozik, amit „indítási köldökzsinór toronynak” (launch umbilical tower) hívnak: ez tartja a rakétát, és táplálja egészen az utolsó pillanatig. A kettő éles kontrasztban áll egymással: a rakéta fényes, légies és sokat ígérő, a torony öreg, bütykös, suta – és egy tapottat sem mozdul. Leparkolunk a torony aljánál, és kimászunk a furgonból. Az egyes számú felvonó már tárt ajtókkal vár ránk. Valami nem stimmel, és hirtelen rádöbbenek, hogy mi is az: a terület teljesen elhagyatott! Máskor, valahányszor az indítóálláshoz vezetett az utam, minden nyüzsgött az élettől, mint egy felbolydult méhkas; munkások kiabáltak egymásnak, felszereléseket emelgettek darukkal, egyszóval rendelkezett mindazzal, ami egy hatalmas építési területre oly jellemző. Most olyan üres, mintha valami borzasztó járvány mindenkit elpusztított volna, leszámítva azokat, akik szkafanderük védőburkában nem fertőződtek meg. Ennek ellenére nincsenek holttestek, és Joe Schmitt még mindig egészségesnek tűnik. Talán egy légvédelmi sziréna szólalt meg, és az emberek ezért menekültek el a városból.

Ahogy mi, négyen emelkedünk felfelé, úgy érzem, hogy a felvonó ajtajával más is becsukódott mögöttem. Eszembe jut az az egymillió látogató, aki azért van itt, hogy megnézze a startot, de közelebb érzem magamhoz a Holdat, mint őket. Ez az utazás a felvonón, ez az első függőleges toszogatás jelezte az Apollo-11 küldetés kezdetét, mivel a továbbiakban már nem érintkezünk a földdel. Miközben a keskeny átjárón ott állok a 98 méteres magasságban, készen arra, hogy beszálljak a Columbia fedélzetére, még egy utolsó pillantást engedélyezek magamnak, egy utolsó darabka skizofréniát. Tőlem balra az alant elterülő érintetlen tengerpartot látni, jobbomon a valaha összeszerelt legkolosszálisabb gép áll. Ha letakarom a jobb szemem, a flordiai Ponce de Leont látom, és mögötte a tenger, mindannyiunk bölcsője. Ha letakarom a bal szememet, civilizációt, technikát, az Amerikai Egyesült Államokat és ijesztő mennyiségű kábel- és fémrengeteget látok. Nem vagyok egyéb, csak egy kamasz abban a hadseregben, ami most kapta meg a menetparancsot. Neil időközben már beszállt az űrhajóba, én következem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...