Hogyan is indulhatna jobban egy átlagos munkanap? Kedélyesen megreggelizünk főnökünk társaságában, majd felcihelődünk, és komótosan elindulunk a Holdra. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Másfelől viszont hatalmas különbség volt a Gemini-10 és az Apollo-11 útja között. Habár a Gemini-programot világszerte figyelemmel kísérték, volt valami provinciális, kispályás jellege, és inkább úgy kezelték, ahogy egy barátságos mérkőzést szokás – mint egy sporteseményt. Persze, benne volt a pakliban, hogy akár meg is halhat valaki, de akkor is: a személyes kockázaton kívül nem nehezedett ránk nemzetközi nyomás.
Az Apollo-11 már teljesen más tészta volt. Mi, hárman országunk nagyköveteinek számítottunk, és egy ország marad szégyenben, ha valamit elpuskázunk. Az egész világ minket figyel majd, beleértve annak nem épp baráti felét is, mi pedig nem hibázhatunk. Nagy volt a késztetés, hogy agyam minden zeg-zugával folyamatosan valamilyen halálos hibaforrás után kutassak, amin esetleg átsiklottunk, vagy amit rosszul terveztünk meg; egyszóval kerestem valamit, amit majd meg kell tennem, de mégsem sikerül. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, csak mi, a programban résztvevők voltunk tisztában azzal, hogy mi az, ami nem működhet, mi tudtunk az egyenlet ismeretlenjeiről, a világ többi része szemlátomást kész tényként kezelte a holdraszállást. Mielőtt azonban a Columbia az Óceán Drágakövévé válhatna, százával lesznek éles helyzeteink, amikor dönteni kell, és ezernyi kritikus kapcsolóállítás néz velünk farkasszemet. Egy elromlott dokkolófej, egy beragadt segédhajtómű, egy rövidzárlat, a legénység figyelmetlensége, és csillió egyéb dolog: annyi lehetőség kínálkozott arra, hogy ez az egész vállalkozás kudarcba fulladjon. Nem tudom, Neil és Buzz mit gondolt minderről, mert ilyesmikről sosem beszéltünk, de én valóban éreztem a vállaimra nehezedő felelősség félelmetes súlyát, és a parancsolatot, ami így szólt: „Nem szúrhatod el.” A start napján már mindkét szemem tikkelt, de ez abban a pillanatban elmúlt, ahogy felszálltunk.
 
Pár komédiába illő közjátékra is sor került, ilyen volt, amikor Chuck Berry (aki „személyi orvosunknak” titulálta magát, habár ahhoz elég ritkán láttuk) azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az Egyesült Államok elnöke a repülés előtt nem vacsorázhat velünk legénységi szállásunkon, mivel elképzelhető, hogy megfertőz minket a bacilusaival. Ha steril környezetben ténykedtünk volna, akkor még csak-csak lett volna ennek értelme, mi azonban nap mint nap emberek tucatjaival kerültünk kapcsolatba, és eggyel több (pláne olyasvalaki, akinek egészségi állapotát folyamatosan ellenőrzik) már igazán nem osztott-szorzott volna. Az Elnök ezzel a kijelentéssel azonnal a figyelem középpontjába került, hiszen bármi is történik velünk a repülés alatt, azt az ő számlájára írnák majd. És ha nem is történik semmi, még mindig megvádolhatják azzal, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyta „személyi orvosunk” szakértő tanácsát. Az Elnök természetesen elállt a találkozótól. A Berryizmusok közé tartozott, amikor arról beszélt a sajtónak, hogy egyikünk valószínűleg megbetegszik a repülést követően a karanténban, és megkockáztatta, hogy egész életünkben megfigyelés alatt kellene tartani minket, nehogy valamilyen elképesztően hosszú lappangási idővel megáldott holdi organizmust hordozzunk magunkban. Egyik jóslata sem vált valóra.

Tom Paine szemlátomást bacimentes volt, mivel ő valóban eljött hozzánk, és egy csöndes, visszafogott vacsorát költött el a társaságunkban, a legénységi szálláson. A NASA igazgatójaként számára legalább olyan ismerős lehetett a ránk nehezedő nyomás, mint számunkra, ennek ellenére egyikünk sem beszélt erről: fesztelen, baráti beszélgetésben volt részünk. A fő – és szerintem fontos – mondandója  az volt, hogy ne vállaljunk indokolatlan kockázatokat. Ha a dolgok nem jól alakulnak, jöjjünk haza, és ő mindent megtesz annak érdekében, hogy a következő küldetés ismét a miénk legyen, és újra megkísérelhessük a holdraszállást. Ezzel mérsékelte azt a kézenfekvő kockázatot, hogy a vágyunk (elsőnek lenni a Holdon) elhomályosítsa józan ítélőképességünket az esetleg ránk leselkedő veszélyes helyzetekben.

Július 16-a közeledtével azonban ritkán fordult elő, hogy a rajtunk lévő nyomás csökkenjen. Mennyire álltunk készen? Egyes esetekben, mint például a repülési tervünk próbáin, több mint felkészültnek éreztem magunkat. Más, kevésbé fontos területeken azonban elkeserítően felkészületlenek voltunk, de remélhetően ezek csak flancos részletkérdések voltak. Például, az amerikaiak többsége az Apollo-t a tévével köti össze: televíziós adásaink rettenetesen fontos kapocsnak számítottak köztünk és közöttük.
Kameránk volt az Apollo szeme. Későn is kaptuk meg, és nem egyszer gondoltunk arra, hogy nem akarunk szórakozni vele, mivel küldetésünk biztonságos teljesítéséhez nincs rá szükségünk. Kelletlenül beleegyeztünk, hogy a repülési tervben meghatározott alkalmakkor párszor bekapcsoljuk, de ettől nem voltunk boldogak, és előzőleg nem is gyakoroltuk a használatát, ahogy egyetlen tévés bejelentkezést sem próbáltunk el. Egyszerűen nem volt rá időnk. Neil és Buzz még csak azt sem tudta, hogyan kell bekapcsolni vagy fókuszálni, de az én ismereteim is fölöttébb felületesek voltak. A repülés során aztán rájöttünk arra, hogy a legokosabb, amit tehetünk, ha a monitort egy ragasztószalaggal ráerősítjük a kamera tetejére, így legalább jobban tudjuk irányítani, merre nézzen: nevetséges megoldás, főleg ha a küldetés matematikai pontosságával és az alapos próbákkal hasonlítjuk össze. De a tévébe legalább nem halhatunk bele, szemben sok más dologgal, amibe viszont igen. Amennyire emlékszem, a közvetítéssel kapcsolatban kapott legutolsó jótanács valahogy így hangzott: „Hé, fiúk, remélem, jó műsorokat csináltok majd. Tudjátok, egymilliárd ember néz majd titeket, úgyhogy ne toljátok el, OK?”

A legjobb visszajelzést a szimulátortól kaptam. A január és július közt eltelt hat hónapban összesen négyszáz órát töltöttem el vele, és ekkorra már otthonosan éreztem magam benne: távolról sem egy kínzókamrára emlékeztetett. Odakinn, nagy konzoljaik előtt ültek az oktatók, akik egy sor, nagyon életszerű üzemzavart idéztek elő, amiket én kivétel nélkül orvosolni tudtam. Konzoljaikon fények százai világítottak, de volt egy vagy két sötét mező is. Vették a fáradtságot, hogy ezek egyikére ráírják: „Collins jól halad”. Én pedig amint kikecmeregtem a szimulátorból egy-egy gyakorlat után, első dolgom volt odarohanni, és megnézni, látom-e a „Collins jól halad” felirat vidám fényét. Ha nem láttam, csak magamat okolhattam. Egészen addig nem igazán értékeltem ennek a lámpának a jelentőségét, mígnem évekkel később, Washingtonban rá nem döbbentem arra, hogy emberek tömegeinek karrierje olyan, mint a képzeletbeli lámpák sora: „politikai pályája jól alakul”, vagy „jó úton halad, hogy kormányember legyen belőle”.

Július 11-én pénteken került sor utolsó orvosi vizsgálatunkra, amit július 14-én, hétfőn a repülés előtti sajtótájékoztató követett. Az orvosi vizsgálat rövid volt és meghitt, a sajtótájékoztató pedig teljesen banális, a kérdések és a válaszok egyaránt. A két esemény között a hétvégén hosszú idő óta az egyetlen mulatságban volt részem. Leautóztam a Patrick Légibázisra, bepattantam egy T-38-asba, és egy óráig műrepültem, egyszer szombaton, egyszer pedig vasárnap, egyszer Deke Slayton ült mögöttem, egyszer magamban voltam. Ezeknek a repüléseknek a célja nem az öncélú mókázás volt: belső füljáratunkat próbáltuk hozzászoktatni az előttünk álló megpróbáltatásokhoz. [Az alábbi képen a szerző, Michael Collins (balra) Deke Slayton társaságában látható, ő volt az asztronauták főnöke.]
Mivel Borman az Apollo-8 útján tengeribeteg lett, Schweickart pedig az Apollo-9-esen, érintőlegesen foglalkoztunk azzal is, hogy miként készíthetnénk fel legjobban félkörös ívjáratainkat a súlytalanság szokatlan élményére. A T-38-assal nem is annyira a súlytalanságot kiváltó parabolákat repültük, hanem inkább hirtelen, akrobatikus manőverek sorát váltogattuk, hurkokat és forgást, hadd lötyögjön csak odabenn az a folyadék. Szerény próbálkozás volt, de remélhetően azért jól imitálja azt a helyzetet, amikor majd az Apollo-kabinjában súlytalanul mozgunk.

Minden különösebb nehézség nélkül tengeribeteggé tudom tenni magam egy T-38-ason, feltéve, hogy megfelelően járok el. Egy csűrőforgás (aileron roll) okozza a legdrámaibb helyzetváltozást, de hosszú évek alatt a belső fül, az agy, és a gyomor szemlátomást hozzászokott ehhez a mozgáshoz, és azt mondják: „Hohó, ez csak egy újabb csűrőforgás.” Nem ez a helyzet akkor, ha a fejemet még a forgás előtt elfordítom kilencven fokkal valamelyik irányba, majd a továbbiakban úgy is tartom. Ekkor a belső fül már nem a megszokott forgásként érzékeli a dolgot, hanem úgy, mintha nagyon gyorsan átbucskáznék a fejemen, erre pedig nincs felkészülve: ez, legalábbis számomra, tengeribetegséget okoz. Így mindössze annyi a dolgom, hogy elfordítom a fejem, és csinálok pár forgást, és máris érzem azt a kellemetlen érzést a gyomrom mélyén. Mindig sikerült a hányás előtt abbahagyni, és a forgások közé jóval hagyományosabb manővereket, és nyugodt, egyenes, szintbeli repüléseket iktattam be. Fizikai felkészítés, pszichológiai felkészítés, mentális felkészítés: nem maradt más dolgom. Készen álltam. Tizenötödikére, keddre szabadnapot vettem ki, és a legénységi szállás környékén bolyongtam. (…)

A Gemini-10 késő délután startolt, ami civilizált készülődést tett lehetővé, de ezúttal nem volt ilyen szerencsénk. Ma, július 16-án az indítási ablak houstoni idő szerint 8:32-kor nyílik (ezt az időt mutatják majd karóráink a küldetés során), így Deke valamivel hajnali négy óra után ugraszt ki minket az ágyból. Gyors borotválkozás, zuhany, majd irány a vizsgáló, ahol Dee O’Hara utolsó vizsgálatai várnak ránk (súlyunkat megméri, hőmérőzés). Jó, hogy Dee itt van velünk: a Mercury-s korszak óta ezt csinálja, és ezt a merőben szokatlan reggelt képes meghitté és kellemessé varázsolni. Dee elsőosztályú nővér, emellett pedig jóbarát, elragadó egyéniség. Mindig vidám, de nem olyan erőltetett, hisztérikus módon, ahogy mások teszik ezt akkor, ha hajnalban kell dolgozniuk.

Gyorsan teszi a dolgát, mint általában, majd eltűnik, hogy átadja helyét Lewnak, aki utolsó szolgálatát teszi nekünk: marhahús, tojások, pirítós, dzsúz és kávé a menü. Egy művészt, Paul Calle-t bíztak meg azzal, hogy lerajzoljon minket reggelizés közben a NASA művészprogramja keretében. Akárcsak Dee esetében, Paul jelenlétét sem vesszük zokon, mivel nyilvánvalóan profi, és ezzel remélhetően azokhoz hasonlít, akikkel ma még találkozni fogunk. Szinte tudomást sem veszünk róla és vázlatfüzetéről: mi, hárman pirítósunkat majszoljuk, közben barátian cseverészünk Deke-kel és Bill Anders-szel. A start előtti reggelik hangulatát mindig valamiféle erőltetett lazaság jellemzi, és ez alól a mai nap sem kivétel. Mindannyian tudjuk, hogy a reggelire Deke pontosan huszonhárom percet ütemezett, vagy valami ilyesmit, és egy másodperc csúszást sem engedélyezne nekünk. Úgy teszünk, mintha ez nem így lenne, és bárki, aki meghallaná az ötünk közt zajló beszélgetést, joggal gondolhatná: kicsit már unjuk, hogy egy újabb eseménytelen nap vár ránk. Lewnak megköszönöm az ételt, és rövid időre visszavonulok a szobámba."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.