A Mercury-programban két hordozórakétát használtak – a Redstone-t és az Atlast. Mindkettőt katonai rakétákból fejlesztették ki, de nagyon eltérő tulajdonságokkal rendelkeztek. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Miközben arra vártam, hogy Kraft teljes csapata megérkezzen Langleyből, az indítóállástól kezdve az S Hangárig mindent feltérképeztem – utóbbiban ellenőrizték az űrhajót a start előtt. A mérnökök és technikusok mindenhol szívesen láttak, ők is legalább olyan újnak számítottak szakterületükön, mint jómagam. Mindenki beszélni akart a munkájáról, ötleteket cserélni, és kitalálni, hol van a helyünk a nagy egészben. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül, meg azt, hogy gyakorlatilag mindenki menet közben fekteti le a játékszabályokat. A még formálódó vezetés következtében az volt a benyomásom, mintha a dolgok alulról szerveződnének.
Már nem éreztem magamat újoncnak, amikor Kraft és a többiek megérkeztek a Cape-re. Minden pillanatot a Mercury Irányításnál töltöttem: a teremben csavarogtam, a rakéta átadását megelőző ellenőrzést hallgattam, és közben arra figyeltem, hogyan birkóznak meg a technikusok „Goddard hangjával”, a megfigyelő-állomásokkal és a blokkházzal.

A Mercury-program szó szerint nehezen hagyta el a földet. 1960. augusztusában, miután az első Mercury-Atlas repülés közben felrobbant, az űrkutatás legmeghatározóbb folyóirata, a Missiles and Rockets, ezt állította: „A Mercury, a NASA emberes műholdprogramja úgy tűnik, hogy egy újabb megalázó vereségbe taszítja az Egyesült Államokat a Kelet és Nyugat közti űrversenyben. A tervekhez képest a program több mint egy éves csúszásban van, és ez várhatóan két évre duzzad. Többé már nincs reális esély legyőzni az oroszokat az első ember földkörüli pályára juttatásával, és még kevesebb remény van arra, hogy ez egyben ugródeszka legyen a Hold felé.”

A Mercury-kapszula mentőrakétájának tesztelésére a Maryland és Virginia közti határ alatt valamivel, a Wallops szigeten [Wallops Island Station] került sor. Ez a tesztlétesítmény a Langley-hez tartozott, és mindenfajta hangsebesség fölötti vagy nagymagasságú kutatórakéták kutatására szolgált. A mentőrakéta tesztjei mintegy 50 százalékban voltak sikeresek. Miközben a Cape-en készülődtünk, a Wallopsnál folytatott Mercury-tesztek látványos kudarcba fulladtak november 8-án. Tizenhat másodperccel a start után a mentőrakéták és a kapszulát az űrhajó többi részéről leválasztó rakéták idő előtt léptek működésbe, így a kapszula a hordozórakétán maradt, ami úgy tizenhat kilométer magasra ívelt, majd visszazuhant a földre, a becsapódáskor elpusztítva a kapszulát.

A Mercury-programban két hordozórakétát használtak – a Redstone-t és az Atlast. Mindkettőt katonai rakétákból fejlesztették ki, de nagyon eltérő tulajdonságokkal rendelkeztek. A Redstone a Szárazföldi Haderő harctéren bevethető rakétája volt. Ezzel indult a kapszula rendszereinek kvalifikációs tesztrepülése, majd siker esetén két ballisztikus emberes küldetésre is sor kerülhet. A ballisztikus küldetések nagyjából húsz percig tartanak majd, miközben mintegy 200 kilométeres magasságba emelkednek, és egy rövid súlytalanság előzi meg a légkörbe való visszalépést.
Az Atlas viszont a Légierő interkontinentális rakétája volt, és a ballisztikus, valamint a földkörüli pályára induló Mercury-küldetések során egyaránt használták. Az első három küldetés ballisztikus volt, aminek során a hordozórakéta és a kapszula kvalifikációjára, a az űrhajók földkörüli útját megfigyelő hálózat ellenőrzésére került sor, illetve a Mercury Irányítóközpont személyzete is további tapasztalatokkal gazdagodhatott általa. A kvalifikációs teszteket a földkörüli pályára állás tesztelésével folytatódik egy gépember és egy csimpánz közreműködésével, mielőtt sor kerülhetne az emberes földkörüli küldetésekre.
Amikor a Mercury-Atlas 1 röptében felrobbant, úgy gondoltuk, hogy nagyjából egy év lemaradásban vagyunk a tervekhez képest, így rengeteg múlt az első Mercury-Redstone, az MR-1 küldetésén.
Az MR-1 mindössze nyolc nappal később esedékes startjára Kraft csapata november 13-án érkezett meg. Őrangyalom, Johnson, ismét a segítségemre sietett. Az irányítópulttól jobbra foglalt helyet, és ő nyomogatta az intercom gombjait a főpróbánkon.
 
Abban a pillanatban mintegy féltucat különböző beszélgetés zúdult rám a fejhallgatóból. Ezek a jófej, már-már laza, de velős csevegésekre emlékeztettek a taktikai frekvenciákon, valahányszor forró lett a helyzet a Koreában, és földi célpontok elleni légi támadásokat irányítottam. A tesztet hallgatva időnként elcsíptem a tesztirányítók hangját. Johnson pár vastag dokumentumot húzott elő, és tájékoztatta Kraftot a tartalmáról és a visszaszámlálás menetéről. Szerencse, hogy ez csak szimuláció volt.
Johnsonnak így lehetősége volt képbe hozni engem a visszaszámlálás menetéről, bemutathatott a rádión beszélő embereknek, és elmagyarázhatta a Mercury Irányítás szerepét. A szünetekben Johnson arra bíztatott, hogy a Mercury Irányítóközpont eljárásokért felelős irányítójaként tegyek javaslatokat Kraft, vagy a többi irányító részére. A teszt alatt folyton pásztázta a termet, és fejben dokumentálta, hogy az egyes embereknek a különböző irányítópultoknál mit kellene csinálniuk, vagy legalábbis mit kellene másképp tenniük. Időnként kinyomtattam egy-egy üzenetet, és hívtam a földi kommunikációért felelős irányítót. Eshelman berontott a terembe, felkapta az üzenetet, táviratban kiküldte, majd visszasietett a továbbított szöveg megerősítésével. Jó pár óra múltán belerázódtam a visszaszámlálás menetébe, és kezdtem komfortosan érezni magam, legalábbis, amíg jól mentek a dolgok."

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A szonda [az Automata Bolygóközi Állomás] célja nem volt elsőre egyértelmű, és a hírigazgatók úgy döntöttek, hogy a Hold fotózását egyelőre még nem említik meg - feltételezhetően a kudarctól tartottak. Jó okuk volt az elővigyázatosságra, mivel a szondába vetett hit elég csekély volt a földön: a jelek össze-vissza, megbízhatatlanul érkeztek, a beérkezett adatokból pedig kiderült, hogy a szonda túlmelegedett a Föld és Hold között uralkodó kemény körülmények között. Az állomás hőmérséklete 40 Celsius fok volt, messze több a tervezett 25 Celsius foknál.
A jelek egyre gyengültek, és még a kocskai obszervatórium tányérjánál tízszer nagyobb tányérral rendelkező Jodrell Bank is a szonda nyomát vesztette, amiből a britek arra következtettek, hogy valami nagyon balul sült el.

Koroljov Msztiszlav Keldis, Borisz Csertok és több OKB-1-es mérnök társaságában Moszkvából azonnal elutazott, hogy kiderítsék, miként lehetne megmenteni a helyzetet. A Vnukovo Repülőtérre rohantak, ami Moszkva fő belföldi terminálja, a kormány az Aeroflot flotta leggyorsabb repülőjét, a Tu-104-es sugárhajtású utasszállítót bocsátotta a rendelkezésükre. Úgy kapkodtak, hogy az utolsó utasok már akkor szálltak fel a gépre, amikor az a felszállópályához gurult. A krími landolást követően egy helikopternek kellett volna az út hátralevő részében továbbvinni őket, de a nagy havazás miatt a látótávolság közel nullára csökkent, így a helikopternek Jalta felé kellett venni az irányt. Itt a helyi kommunista párttitkárok Pobeda gépkocsikat kerítettek számukra, hogy azokkal repítsék őket Kocskára, ahova aztán kimerülten, és magukat valószínűleg betegre aggódva végül meg is érkeztek.

Koroljov kézbe vette a dolgokat, az egész éjszakát végigdolgozták, majd az antennák átállításával végül a földi irányítás képes volt újabb parancsokat küldeni a szondának. Ezek között voltak olyan parancsok, amivel megváltoztatták a szonda tengely körüli forgásának sebességét, és utasították egyes rendszereinek kikapcsolására. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült elérni a kívánt hatást, és a hőmérséklet némiképp csökkent, 30 Celsius fokra. Nagyjából 65000 km-re a szonda forgása teljesen abbamaradt.

Az állomás október 6-án a Hold déli pólusa felett 6200 kilométerre suhant át, moszkvai idő szerint 17:16-kor, majd megkezdte emelkedését a Hold távoli, északi része felé. Ekkor a Nap hátulról sütött, és megvilágította a Hold túloldalát. Másnap, október 7-én a kora reggeli órákban 65200 km-re emelkedett az égitest fölé, a szenzorok pedig érzékelték a Hold napsütötte túloldalát, és a Je-2 különleges terve életre kelt. A gázhajtóművekre kötött orientációs rendszer akcióba lépett. Egy szenzor a Nap felé fordulva tartotta a szondát, a másik a Hold felé. A gázhajtóművek időről-időre begyújtottak annak érdekében, hogy ebben a helyzetben tartsák a bolygóközi állomást. Moszkvai idő szerint 06:30-kor a kamerarendszer működésbe lépett. Teljes 40 perc alatt a két lencse 29 felvételt készített a Hold túloldaláról, másodpercenként 1/200 és 1/800 közötti záridőkkel. Az utolsó felvétel 66700 km magasságban készült. A fényképeket aztán előhívta, felcsévélte, megszárította és 1000 sorban beszkennelte a katódsugárral működő televíziós rendszer. Utóbbi hasonló módon működött, mint a modern otthoni számítógépek szkennere – leszámítva, hogy 1959-et írunk, és félmillió kilométer választotta el a Földtől!

De hogyan jutnak el a képek a földi irányításhoz? Az állomás a fényképezés közben is sugározta az adatokat, de a jel akadozott, és energiatakarékossági okokból az adót lekapcsolták. Október 7-én, a nap második felében tettek először kísérletet a képek továbbítására. Egy megérkezett, ami a Holdtól bizonyos távolságra készült: a képen a Hold kereknek tűnt, de ennél sokkal több nem derült ki belőle. A Jodrell Bank ugyan vette ezeket a jeleket, de annak érdekében, hogy a jelek minősége javuljon, kiszűrte a zajt: az obszervatórium tévedésből épp a képi információkat szűrte ki.

Pár nappal a Gemini-9 startja előtt szállt le a Surveyor-1 a Holdra, így valóságos nemzeti örömünnep kerekedett Gene Cernan és Tom Stafford startjából. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini-9 sikeres startjának kétszeresen is örült az űréhes amerikai közvélemény, mivel egyetlen hét leforgása alatt ez volt a második galaktikus győzelmünk. Pár nappal azelőtt, hogy Tommal végül földkörüli pályára álltunk volna, a Surveyor-1 puhán landolt a Holdon, és 144 fényképet küldött vissza a lehetséges leszállóhelyekről. Így most már legalább ismét utolértük a szovjeteket az ember nélküli űrhajó fronton, sőt, talán még egy kicsit be is előztük őket: bár a Luna-9 előbb landolt a Holdon, mindössze kilenc képet küldött vissza a földre. Ami pedig a kozmikus verseny emberi oldalát illeti, Tom Stafforddal mi ketten épp egy halom űrbéli rekordot készültünk felszolgálni.

Miközben én még mindig próbáltam hozzászoktatni magam ahhoz, hogy testem pontosan nulla kilót nyom, ezalatt családom odalenn a Földön csordultig volt érzelmekkel. Barbara Nassau Bay-i otthonunkban a legutóbbi telefonhívásom óta ébren volt, és optimistán állt a dolgokhoz. A visszaszámlálás során egyre feszültebb lett a családi légkör, Barbara pedig idegesen kaparászta az ujjbegyén a korábban már rég lekapart bőr helyét. Amikor a televízióban az látszott, hogy a Titanunkat elnyeli a füst és a lángtenger, Rogerhez fordult, és csak ennyit bírt kinyögni: „Ez normális?” A bíztató válasz után a rakéta megmoccant, majd felszállt. „Ollé” – ordította Lynn Gilligan, Barbara vörös hajú unokatestvére, aki egy képzeletbeli torreádor módjára pattant fel, és szökdécselni kezdett. Miközben az örömtől és az ujjongástól visszahangzott Barbuda Lane, a Titan eltűnt a kamerák elől, Barbara pedig fellélegezve vetette rá magát a dívány párnáira. „Mondjátok meg a riportereknek, hogy elájultam” – mondta az egyik barátjának.
Végül azért Barbara csak kiment a házból, és gyönyörű jelzőket használva beszélt a startról. „Biztos vagyok benne, hogy Tom és Gene most már a mennyekben vannak” – mondta egy nem szándékolt áthallással. A riporterek megjegyezték, hogy az arca sugárzott, ami éles ellentétben állt halovány, aggódó viselkedésével, mikor másodjára elhalasztották a startot. Tracy-t arról kérdezték, hogy tudja-e, hol vagyok aznap reggel. „Apu sétálni fog egy úszómellényben” – válaszolta unottan. Úszásórákat vett, és a rakétákból álló hátitáskámat a medencében használatos eszközhöz hasonlította. A lányom hasonlatánál jobbat azóta sem hallottam.
„Mindenki imáját meghallgatták” – mondta Anya Bellwoodban a sajtónak. „Tényleg megcsinálták.” Mintegy tizenhat rokon, barát és szomszéd követte náluk figyelemmel az eseményeket. „Ez életem legnagyszerűbb napja” – áradozott Papa, és egy Gemini nyakkendőtűvel büszkélkedett, amit még korábban én adtam neki. Lefőtt a kávé, és elkészült a rétes, majd a nap hátralevő részében Papa hideg sört szolgált fel a sajtó munkatársainak. Dee előbb hazaengedte harmadikosait a Lincoln Általános Iskolából, hogy végignézhesse a startot.

Faye Stafford csak azután került elő önként vállalt száműzetéséből, hogy a sajtó megvesztegette: segítenek otthont találni négy kismacska – Fuzz, Fritz, Yap és Doktor Űrrandevú – számára. A szokásos előrelátásával ezúttal is arra figyelmeztetett mindenkit, hogy a Gemini-9 még okozhat fejtörést. „Ez csak az első akadály” – mondta, miközben tisztában volt azzal, hogy a Gemini űrhajó negyvenkét állam több mint 4000 beszállítójának végterméke. Bill Dana, a humorista – akinek asztronauta-műsorát olyan viccesnek találták az Eredeti Hetek, hogy kinevezték őt a Nyolcadik Asztronautának – hangsúlyozta, hogy a Gemini mind az 1 367 059 alkatrészét olyanok gyártották, akik a legolcsóbb árat ígérték.

Megvan az az érzés, amikor az autóval egy régi országúton haladva nagy bukkanóra érünk, és a gyomrunk egy pillanatra a torkunkig emelkedik? A súlytalanságba lépve, a Gemini-9 is egy pokoli nagy buckán haladt át - azzal a különbséggel, hogy a gyomrunk a torkunkban is maradt: a gravitáció hiánya miatt a manduláim környékén kóválygott, én pedig szédüléssel kísért tengeribetegséget kezdtem érezni. Természetesen, minderről senkinek nem szóltam egy szót sem. Nem valamiféle nyári hajókázáson vettem részt. Sok évnek kell eltelni, mire az asztronauták akárcsak egymás előtt is bevallják, hogy a többségünk hasonlót érzett az űrben töltött első pillanatokban.

Egy tojásdad alakú pályán voltunk, és forró nyomon üldöztük a Pacát, miközben messze alattunk az újságok különkiadásokkal jelentkeztek: „Az űrhajósok megtörték a Gemini-átkot”. 1030 kilométer választott el minket célpontunktól, és Tom pályánk legmagasabb pontját 277 kilométerre korrigálta. A céltárgyat minden korábbinál gyorsabban akartuk utolérni, ami nem csupán öncélú gyakorlat volt: egyszer egy nap a Holdról távozó asztronautáknak is hasonló eljárást kell majd követniük. Negyvenöt perccel a start után Ausztrália fölött bandukoltunk, ahol egy újabb gyújtásra kerítettünk sort: ekkor pályánk legalacsonyabb pontját 231 kilométerre állítottuk be. Küldetésünk első részében Neil Armstrong volt a CapCom, és ez különleges komfortérzetet kölcsönzött számunkra, hiszen korábban a Gemini-8-as útján ő került katasztrófa-közeli helyzetbe, és nála jobban senki nem ismerte a világűr kétes világát. Itt bármi megtörténhet, és nagyszerű volt nyugodt hangját hallgatni."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

"A repülés nyolcadik percében hét és fél G terhelésben volt részünk, erőlködve próbáltunk levegőt venni az elképesztő nyomás ellenében." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor a Paca harmincadik földkörüli keringésén ismét a kaliforniai partok fölé ért, a Fehér Szoba elfordult a Titanról, és immár harmadszor ismét magunkban voltunk odafenn: két jelentéktelen ember, akiket egy interkontinentális ballisztikus rakéta tetejére szíjaztak. Csak egymást láttuk, és minden más földlakó rádióhangokká zsugorodott a fülünkben. Ez jó érzéssel töltött el. A reggeli napfény elárasztotta a kabint, amit jó ómennek tartottam.
A visszaszámlálás gond nélkül haladt, és a start előtt két perccel, amikor a Küldetésirányítás az utolsó vezérlési instrukciókat küldte át a sokat tesztelt irányítórendszer részére, a madárka ismét megtagadta a vételt. Nem történhet meg ismét!

Ezúttal azonban a mérnökök szokatlan és szakmaiatlan megoldással készültek. A pokolba vele. A mindössze tizenöt perccel korábbi pályafrissítés adatait használjuk fel, az is megteszi. Nincs halasztás! „Harmadszorra már elindulunk!” – morogta Tom.
A visszaszámlálásból tíz másodperc volt hátra, én pedig egy crescendot, amolyan felemelő háttérzenét véltem hallani. Horgonyokat fel! Öt, négy, három, kettő, egy … és gyújtás!
Egészen eddig a napig nem igazán tudtam mire számíthatok. A kiképzésből annyit tudtam, hogy olyasmi lesz majd, mint egy repülőgép-hordozó fedélzetéről gőzkatapulttal felszállni: gyors és erőteljes. Tom és azok, akik már repültek, azt állították, hogy másmilyen lesz, habár azt pontosan nem tudták leírni, hogy mégis mennyiben. Egyszerűen csak… más.

A televízióban a Titan aljából előtörő lángot és füstfelhőt lehetett látni, az űrhajó belsejében a műszerfal életre kelt. A mutatók ugráltak, a jelzők fényesen világítottak, a számítógépek okádták a számsorokat, és a földi irányítás pedig hadarva beszélt. Egy észrevehető remegés futott végig az űrhajón, ahogy a Titan üzemanyaga a tartályokba ömlött, majd begyulladt. Aztán egy tompa döccenést éreztem, ahogy a rakétát rögzítő satuk kinyíltak, és ekkor azon a napfényes, floridai reggelen 6:38-kor valami csodálatos dolog történt tíz emelettel alattam.
Mozgást éreztem, és lassú pulzálást, majd mély morajlás hallatszott, ahogy a nagy rakéta nekigyűrközött, hogy idegtépően lassú tempóban elemelkedjen a Földről. A Titan, ami előbb még egy csöndes, alvó óriás volt, mostanra már teljesen felébredt, és megfeszítette izmait - készen arra, hogy az elképesztő 1 950 000 N tolóerőt kifejtse, és úgy elhúzzon, mint a favorit a Kentucky Derbyn. A kezdeti lassú emelkedést hirtelen erős gyorsulás váltotta, és mi már messze jártunk.

A rakéta oldala ragyogó napfényben fürdött, ahogy a Titan egyre magasabbra szállt, és minden pillanattal egyre gyorsabban hagyta maga alatt a földet. A Küldetésirányításnál Gene Kranz küldetésigazgató minden részletre odafigyelt, amikor irányítói lépésről-lépésre tájékoztatták. „Jó. Kiváló. Minden rendben!” Addigra a rakéta már az Atlanti-óceán fölött vágtázott, és a G-erők téglarakásként ültek a mellkasomon. Szívem sebesen vert, a fogaimat csikorgattam. Egy pillantás Tomra, és láttam, hogy ő is ezt teszi.

„Úton vagyunk.” Tom legalább tudott beszélni. Eközben az űrhajó másik oldalán újonc pilótája képtelen volt megszólalni. Miközben meghatározott teendőimmel foglalatoskodtam, olyan dolgokat éltem át, amikről nem is álmodtam korábban. Istenem, bárcsak költő lennék.
Mostanra már csak egy pont voltunk a hosszú, fehér páracsík végén, ami minden másodperccel hosszabb lett: egyre gyorsabban, színtiszta sebességgel, remegve és rázkódva vágtatott át a rakéta az atmoszférán. Elképesztően büszke voltam. A történelemben mindössze csak egy maroknyi ember tett ehhez hasonlót, és én közéjük tartoztam.

Hosszú dárda módjára egy tűzcsóvával a hátunk mögött folyamatosan gyorsultunk: egyre gyorsabban repültünk, ahogy az üzemanyag égése miatt egyre csökkent a súly, és egyre kisebb lett a légellenállás az atmoszféra vékonyodásával. Most már valóban utaztunk, de számos műszaki feladat és pilótajellegű teendő várt rám, mielőtt átadhattam magam az élvezetnek. Nagyjából a repülés negyedik percében vált le az első rakétafokozat, ekkor a két nagy hajtómű leáll, és leválik, hogy aztán egy kisebb, második fokozat vegye át a munkáját. Tom korábban azt mondta nekem, hogy ez felér egy rúgással. Igaza volt.

Saját súlyunk kábé négy és félszerese szögezett minket az ülésünkbe, és a ránk ható erők egy szempillantás alatt megszűntek. Előbb még minden égett és dübörgött körülöttünk, aztán bumm: hirtelen semmi. Nekivágódtunk szíjainknak, és elég lendületet vesztettünk ahhoz, hogy a gigantikus tűzgolyó, amit magunk mögött húztunk, narancsvörös felhőbe burkoljon minket. Ennek a széle fekete volt, és vonagló lángok, elő-előtörő füst vette körül, mint valamilyen haláli Halloween rettenet. Csak tüzet láttam, és bár pontosan tudtam, mi ez, és figyelmeztettek is rá, az első gondolatom mégis az volt, hogy elégünk.

Szempillantásnyi idővel később a második rakétafokozat bekapcsolt, és nekicsapódtunk a tűzgolyónak. A G-erők még egyszer növekedni kezdtek, és ismét az ülésünkbe szegeztek minket. A második fokozat keményen dolgozott, és egyre nagyobb nyomás nehezedett ránk. A repülés nyolcadik percében hét és fél G terhelésben volt részünk, erőlködve próbáltuk levegőt venni az elképesztő nyomás ellenében.

A rakéta egy pillanattal azelőtt égett ki, hogy pályára álltunk volna, és az eddigi nagyon nagy súly, ami miatt még levegőt is alig tudtunk venni, semmivé lett. Súlytalanság. Pár csavar és csavaranya, amit a munkások hagytak hátra, előbújt búvóhelyéről, a porszemek és egy darab zsineg lassú táncot lejtett az orrom előtt. A súlytalanságban kezem a megindult felfelé, és abba a fémgatyába csomagolt lábaim hirtelen pihekönnyűek lettek.
Mohón néztem ki az ablakon, amikor Tom az űrhajót úgy fordította, hogy lássuk a Földet. Alant egy távoli, kék óceánt és fehér felhők takaróját pillantottam meg, majd Afrika partjai csúszott alánk. Az űrben vagyok. És jó itt lenni."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Tom Staffordot, a Gemini-9 parancsnokát hívták így, mivel rengeteg időt eltöltött az indítóálláson a startra várva. Csak a harmadik kísérletre sikerült felszállnia  Gene Cernan társaságában. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Indítási ablakunk mindössze hat perc volt, és délelőtt 11:38-tól 11:44-ig tartott, ez idő alatt haladt el az ATDA első ízben a Cape fölött. Három földkörüli keringést követően a Csendes-óceán fölött akartuk utolérni, hogy az Egyesült Államok fölött dokkoljunk a hétágra sütő Nap fényében.
A rádió életre kelt. Az összezavarodott földi irányítók arra gyanakodtak, hogy még sincsen minden rendben, mivel az irányítópult egyik kijelzője fényesen világított. Ez arra utalt, hogy a Pacát védő, üvegszálból készült nagy orrkúp nem vált le. Egy gyors konferenciát követően küldetésünk folytatása mellett döntöttek, hogy aztán megnézzük, mi történt azzal az átkozott izével. A visszaszámlálás zökkenőmentesen haladt. Egy óra. Félóra. Tizenöt perc. Az ATDA elérte a kaliforniai partot, és felénk tartott. Öt perc. Négy.
Felkészülni. Közeledik. A Gemini űrhajó falán kívül semmit nem láttam, leszámítva azt az apró ablakot, amin keresztül időnként egy-egy felhő látszott. Mélyeket lélegeztem, hogy felkészüljek a start során várható G-erőkre, és közben a villogó fényeket és mutatókat pásztáztam. Adatok jöttek-mentek a Küldetésirányítás és miköztünk a startot megelőző utolsó ellenőrzés során. Még három perc. Minden rendben. Kettő.

A Küldetésirányításnál az egyik számítógép rutinműveletet hajtott végre, ennek során frissítette a fedélzeti irányítórendszert, aminek következtében épp annyira megváltozik a pályánk, hogy pont a Paca nyomába érjünk. És valahol mélyen a Gemini űrhajó gyomrában, egy rendszer úgy döntött, hogy nem kér ebből a frissítésből. Mielőtt bármit tehettünk volna, a számítógép ismét megkísérelte átküldeni az adatokat, amiket ez a kütyü megint csak nem akart fogadni. Vészjelzők villogtak a Küldetésirányításnál és az űrhajóban.
Tik-tak. Tik-tak. Egy perc, ötven másodperc. Megszületett a döntés.
SZÜNET! A FENÉBE!

A visszaszámlálást három percig folytatták, ez idő alatt a számítógépek újból egymással cseverésztek. Istenverte számítógép-hiba! Szünet. Újabb folytatás. Eközben Paca, a játszótársunk, magasan a fejünk fölött csöndesen elhúzott. Kizárólag a hatperces indítási ablakon belül indulhattunk útnak, és a számítógépek miatt ez az idő egyre fogyott. Újabb kísérlet, egy utolsó makacskodás, és ezzel ennyi volt. Küldetésünket másodszorra is lefújták. Olyan közel volt a start, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ilyen hirtelen megszakadhat.

A Küldetésirányítás privát kapcsolatot létesített az űrhajó és Nassau Bay-beli otthonom között. Barbara hálószobánk magányába visszavonulva vette fel a telefont. Hallottam, hogy sír. „Hát, minden alkalommal messzebbre jutunk” – viccelődtem vele, megpróbálva erőt önteni bele. Kölcsönös csalódottságunk szinte tapintható volt, és ez összekötött minket a Texas és Florida közti távolság ellenére. Megnyugtatásképp egy újabb virágcsokrot küldtem Barbarának. Miközben halkan beszéltünk egymással, láttam, hogy a srácok „kigombolják” az ajtókat. Ekkor Papa Bellwoodban épp azon tűnődött, hogy vajon útnak indulok-e mielőtt még az összes szabadsága elfogyna.

A rettenetesen aggódó Faye Stafford túl sok mindenen ment keresztül, és megtagadta, hogy beszéljen a riporterekkel. Férje űrrepülésével kapcsolatban már túl sok dolog sült el balul. Odaát az oklahomai Weatherfordban, Tom szülőhelyén, édesanyja, Mary korán felkelt, hogy megnézze a startot, és azt kérte, hogy Tom hívja fel, így szundikálhat egy kicsit. Mary Stafford még kislánykorában érkezett nyugatra egy ekhós szekérrel, és nem izgatta fel magát az apróságokon.
Ezúttal a startot további két nappal elhalasztották, ami épp elég idő volt ahhoz, hogy újra feltölthessék üzemanyaggal a rakétánkat, ellenőrizzék a számítógépeket, rájöjjenek, mi okozta a cviklit, és visszavigyenek minket az indítóállásra. A start elhalasztását egy partival ünnepeltük, ezúttal azonban rövidre sikeredett, mivel a viccek már szakállasnak számítottak, és a nyomástól nemigen tudtunk mással foglalkozni. Wolfie étkezdéjében kötöttünk ki, ahol kielemeztük a helyzetünket, én pedig egy marhasülttel és egy fűszeres-füstölt húsos szendviccsel nyammogtam, ami mellé egy hatalmas adag kóser savanyúságot is leküldtem. A döntés megszületett: újfent június 3-ára, pénteken reggel 8:39-re tűzték ki a startot, amikor Paca ismét a Cape fölött húz át.

Eközben a földi személyzet megpróbált rájönni arra, hogy mi történt a Paca üvegszálból készült orrkúpjával. Abban az esetben, ha nem vált le, minden dokkolási kísérlet kudarcra lesz ítélve, mivel képtelenek leszünk hozzáférni a dokkológallérhoz. A megbeszéléseken felmerült egy ötlet: ha már Cernan amúgyis űrsétát hajt végre, miért ne ruccanhatna át az Agenára, hogy lerázza róla azt a gallért borító orrkúpot. Három és fél méter hosszú volt, és a földön 136 kilót nyomott, de az űrben ugyebár súlytalan – ezzel érveltek azok, akiknek nem kellett vásárra vinni a bőrüket. Miért is ne lehetne egy gyors, jól irányzott mozdulattal lerúgni a borítást, hogy aztán meglássuk, mi történik? Elég bolondosnak tartottam az ötletet, de ha ezt akarják, én megpróbálhatom.

Pénteken az egészet elölről kezdtük, és az indítóálláshoz menet Deke átadott nekünk egy kartonpapírból kivágott piros-fehér végű, nagyjából baseballütő-méretű gyufautánzatot. Azt mondta, hogy vész esetén ezzel alágyújthatunk a rakétának, ha minden más csődöt mondana. „Menjünk, csináljuk” – vágta rá Tom, akit frusztrált, hogy már a 19-es indítóállás polgármesterének hívták, mivel már annyi időt eltöltött ott.
Valami okostojás egy üzenetet akasztott az indítóállványzat liftajtajára. „Tom és Gene: Tájékoztatunk, hogy ezen lift csak felfelé tud menni. Jó repülést!” Az űrhajó földi legénysége írta alá. Mindenki vigyorgott. Jó, hogy nem beszélhettünk senkihez, mert elég komor volt aznap a hangulatunk.
Jim és Buzz már kábé három órája ellenőrizték az űrhajó minden egyes kapcsolóját, és útra késznek nyilvánították. Nekik is volt egy dobásuk: a Fehér Szobában egy, a kapszula ajtajai fölé biggyesztett felirat várt ránk:

Csak vicceltünk régen
De ennek most már vége
Húzzatok ki a …ööö… világűrbe
Vagy helyettetek minket vár a fülke.
Jim és Buzz

Újra elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy a világnak a feje tetejére kellene állnia ahhoz, hogy Buzz Aldrin legyen helyettem a Gemini-9 pilótája. A Küldetésirányításnál dolgozó srácok legutóbbi startkísérletünk óta hosszú és hektikus műszakokat nyomtak le, és mindaddig nem akartak hazamenni, amíg a mi Titanunk fel nem megy oda, ahova való. A korábbi cviklit a 2000 alkatrészből álló irányítórendszerre meghibásodására vezették vissza, amiben két, alig körömméretű kis egység nem kommunikált egymással. Az új egységet százszor is letesztelték, majd beszerelték az űrhajóba."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...