Tom Staffordot, a Gemini-9 parancsnokát hívták így, mivel rengeteg időt eltöltött az indítóálláson a startra várva. Csak a harmadik kísérletre sikerült felszállnia  Gene Cernan társaságában. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Indítási ablakunk mindössze hat perc volt, és délelőtt 11:38-tól 11:44-ig tartott, ez idő alatt haladt el az ATDA első ízben a Cape fölött. Három földkörüli keringést követően a Csendes-óceán fölött akartuk utolérni, hogy az Egyesült Államok fölött dokkoljunk a hétágra sütő Nap fényében.
A rádió életre kelt. Az összezavarodott földi irányítók arra gyanakodtak, hogy még sincsen minden rendben, mivel az irányítópult egyik kijelzője fényesen világított. Ez arra utalt, hogy a Pacát védő, üvegszálból készült nagy orrkúp nem vált le. Egy gyors konferenciát követően küldetésünk folytatása mellett döntöttek, hogy aztán megnézzük, mi történt azzal az átkozott izével. A visszaszámlálás zökkenőmentesen haladt. Egy óra. Félóra. Tizenöt perc. Az ATDA elérte a kaliforniai partot, és felénk tartott. Öt perc. Négy.
Felkészülni. Közeledik. A Gemini űrhajó falán kívül semmit nem láttam, leszámítva azt az apró ablakot, amin keresztül időnként egy-egy felhő látszott. Mélyeket lélegeztem, hogy felkészüljek a start során várható G-erőkre, és közben a villogó fényeket és mutatókat pásztáztam. Adatok jöttek-mentek a Küldetésirányítás és miköztünk a startot megelőző utolsó ellenőrzés során. Még három perc. Minden rendben. Kettő.

A Küldetésirányításnál az egyik számítógép rutinműveletet hajtott végre, ennek során frissítette a fedélzeti irányítórendszert, aminek következtében épp annyira megváltozik a pályánk, hogy pont a Paca nyomába érjünk. És valahol mélyen a Gemini űrhajó gyomrában, egy rendszer úgy döntött, hogy nem kér ebből a frissítésből. Mielőtt bármit tehettünk volna, a számítógép ismét megkísérelte átküldeni az adatokat, amiket ez a kütyü megint csak nem akart fogadni. Vészjelzők villogtak a Küldetésirányításnál és az űrhajóban.
Tik-tak. Tik-tak. Egy perc, ötven másodperc. Megszületett a döntés.
SZÜNET! A FENÉBE!

A visszaszámlálást három percig folytatták, ez idő alatt a számítógépek újból egymással cseverésztek. Istenverte számítógép-hiba! Szünet. Újabb folytatás. Eközben Paca, a játszótársunk, magasan a fejünk fölött csöndesen elhúzott. Kizárólag a hatperces indítási ablakon belül indulhattunk útnak, és a számítógépek miatt ez az idő egyre fogyott. Újabb kísérlet, egy utolsó makacskodás, és ezzel ennyi volt. Küldetésünket másodszorra is lefújták. Olyan közel volt a start, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ilyen hirtelen megszakadhat.

A Küldetésirányítás privát kapcsolatot létesített az űrhajó és Nassau Bay-beli otthonom között. Barbara hálószobánk magányába visszavonulva vette fel a telefont. Hallottam, hogy sír. „Hát, minden alkalommal messzebbre jutunk” – viccelődtem vele, megpróbálva erőt önteni bele. Kölcsönös csalódottságunk szinte tapintható volt, és ez összekötött minket a Texas és Florida közti távolság ellenére. Megnyugtatásképp egy újabb virágcsokrot küldtem Barbarának. Miközben halkan beszéltünk egymással, láttam, hogy a srácok „kigombolják” az ajtókat. Ekkor Papa Bellwoodban épp azon tűnődött, hogy vajon útnak indulok-e mielőtt még az összes szabadsága elfogyna.

A rettenetesen aggódó Faye Stafford túl sok mindenen ment keresztül, és megtagadta, hogy beszéljen a riporterekkel. Férje űrrepülésével kapcsolatban már túl sok dolog sült el balul. Odaát az oklahomai Weatherfordban, Tom szülőhelyén, édesanyja, Mary korán felkelt, hogy megnézze a startot, és azt kérte, hogy Tom hívja fel, így szundikálhat egy kicsit. Mary Stafford még kislánykorában érkezett nyugatra egy ekhós szekérrel, és nem izgatta fel magát az apróságokon.
Ezúttal a startot további két nappal elhalasztották, ami épp elég idő volt ahhoz, hogy újra feltölthessék üzemanyaggal a rakétánkat, ellenőrizzék a számítógépeket, rájöjjenek, mi okozta a cviklit, és visszavigyenek minket az indítóállásra. A start elhalasztását egy partival ünnepeltük, ezúttal azonban rövidre sikeredett, mivel a viccek már szakállasnak számítottak, és a nyomástól nemigen tudtunk mással foglalkozni. Wolfie étkezdéjében kötöttünk ki, ahol kielemeztük a helyzetünket, én pedig egy marhasülttel és egy fűszeres-füstölt húsos szendviccsel nyammogtam, ami mellé egy hatalmas adag kóser savanyúságot is leküldtem. A döntés megszületett: újfent június 3-ára, pénteken reggel 8:39-re tűzték ki a startot, amikor Paca ismét a Cape fölött húz át.

Eközben a földi személyzet megpróbált rájönni arra, hogy mi történt a Paca üvegszálból készült orrkúpjával. Abban az esetben, ha nem vált le, minden dokkolási kísérlet kudarcra lesz ítélve, mivel képtelenek leszünk hozzáférni a dokkológallérhoz. A megbeszéléseken felmerült egy ötlet: ha már Cernan amúgyis űrsétát hajt végre, miért ne ruccanhatna át az Agenára, hogy lerázza róla azt a gallért borító orrkúpot. Három és fél méter hosszú volt, és a földön 136 kilót nyomott, de az űrben ugyebár súlytalan – ezzel érveltek azok, akiknek nem kellett vásárra vinni a bőrüket. Miért is ne lehetne egy gyors, jól irányzott mozdulattal lerúgni a borítást, hogy aztán meglássuk, mi történik? Elég bolondosnak tartottam az ötletet, de ha ezt akarják, én megpróbálhatom.

Pénteken az egészet elölről kezdtük, és az indítóálláshoz menet Deke átadott nekünk egy kartonpapírból kivágott piros-fehér végű, nagyjából baseballütő-méretű gyufautánzatot. Azt mondta, hogy vész esetén ezzel alágyújthatunk a rakétának, ha minden más csődöt mondana. „Menjünk, csináljuk” – vágta rá Tom, akit frusztrált, hogy már a 19-es indítóállás polgármesterének hívták, mivel már annyi időt eltöltött ott.
Valami okostojás egy üzenetet akasztott az indítóállványzat liftajtajára. „Tom és Gene: Tájékoztatunk, hogy ezen lift csak felfelé tud menni. Jó repülést!” Az űrhajó földi legénysége írta alá. Mindenki vigyorgott. Jó, hogy nem beszélhettünk senkihez, mert elég komor volt aznap a hangulatunk.
Jim és Buzz már kábé három órája ellenőrizték az űrhajó minden egyes kapcsolóját, és útra késznek nyilvánították. Nekik is volt egy dobásuk: a Fehér Szobában egy, a kapszula ajtajai fölé biggyesztett felirat várt ránk:

Csak vicceltünk régen
De ennek most már vége
Húzzatok ki a …ööö… világűrbe
Vagy helyettetek minket vár a fülke.
Jim és Buzz

Újra elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy a világnak a feje tetejére kellene állnia ahhoz, hogy Buzz Aldrin legyen helyettem a Gemini-9 pilótája. A Küldetésirányításnál dolgozó srácok legutóbbi startkísérletünk óta hosszú és hektikus műszakokat nyomtak le, és mindaddig nem akartak hazamenni, amíg a mi Titanunk fel nem megy oda, ahova való. A korábbi cviklit a 2000 alkatrészből álló irányítórendszerre meghibásodására vezették vissza, amiben két, alig körömméretű kis egység nem kommunikált egymással. Az új egységet százszor is letesztelték, majd beszerelték az űrhajóba."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.