"A repülés nyolcadik percében hét és fél G terhelésben volt részünk, erőlködve próbáltunk levegőt venni az elképesztő nyomás ellenében." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor a Paca harmincadik földkörüli keringésén ismét a kaliforniai partok fölé ért, a Fehér Szoba elfordult a Titanról, és immár harmadszor ismét magunkban voltunk odafenn: két jelentéktelen ember, akiket egy interkontinentális ballisztikus rakéta tetejére szíjaztak. Csak egymást láttuk, és minden más földlakó rádióhangokká zsugorodott a fülünkben. Ez jó érzéssel töltött el. A reggeli napfény elárasztotta a kabint, amit jó ómennek tartottam.
A visszaszámlálás gond nélkül haladt, és a start előtt két perccel, amikor a Küldetésirányítás az utolsó vezérlési instrukciókat küldte át a sokat tesztelt irányítórendszer részére, a madárka ismét megtagadta a vételt. Nem történhet meg ismét!

Ezúttal azonban a mérnökök szokatlan és szakmaiatlan megoldással készültek. A pokolba vele. A mindössze tizenöt perccel korábbi pályafrissítés adatait használjuk fel, az is megteszi. Nincs halasztás! „Harmadszorra már elindulunk!” – morogta Tom.
A visszaszámlálásból tíz másodperc volt hátra, én pedig egy crescendot, amolyan felemelő háttérzenét véltem hallani. Horgonyokat fel! Öt, négy, három, kettő, egy … és gyújtás!
Egészen eddig a napig nem igazán tudtam mire számíthatok. A kiképzésből annyit tudtam, hogy olyasmi lesz majd, mint egy repülőgép-hordozó fedélzetéről gőzkatapulttal felszállni: gyors és erőteljes. Tom és azok, akik már repültek, azt állították, hogy másmilyen lesz, habár azt pontosan nem tudták leírni, hogy mégis mennyiben. Egyszerűen csak… más.

A televízióban a Titan aljából előtörő lángot és füstfelhőt lehetett látni, az űrhajó belsejében a műszerfal életre kelt. A mutatók ugráltak, a jelzők fényesen világítottak, a számítógépek okádták a számsorokat, és a földi irányítás pedig hadarva beszélt. Egy észrevehető remegés futott végig az űrhajón, ahogy a Titan üzemanyaga a tartályokba ömlött, majd begyulladt. Aztán egy tompa döccenést éreztem, ahogy a rakétát rögzítő satuk kinyíltak, és ekkor azon a napfényes, floridai reggelen 6:38-kor valami csodálatos dolog történt tíz emelettel alattam.
Mozgást éreztem, és lassú pulzálást, majd mély morajlás hallatszott, ahogy a nagy rakéta nekigyűrközött, hogy idegtépően lassú tempóban elemelkedjen a Földről. A Titan, ami előbb még egy csöndes, alvó óriás volt, mostanra már teljesen felébredt, és megfeszítette izmait - készen arra, hogy az elképesztő 1 950 000 N tolóerőt kifejtse, és úgy elhúzzon, mint a favorit a Kentucky Derbyn. A kezdeti lassú emelkedést hirtelen erős gyorsulás váltotta, és mi már messze jártunk.

A rakéta oldala ragyogó napfényben fürdött, ahogy a Titan egyre magasabbra szállt, és minden pillanattal egyre gyorsabban hagyta maga alatt a földet. A Küldetésirányításnál Gene Kranz küldetésigazgató minden részletre odafigyelt, amikor irányítói lépésről-lépésre tájékoztatták. „Jó. Kiváló. Minden rendben!” Addigra a rakéta már az Atlanti-óceán fölött vágtázott, és a G-erők téglarakásként ültek a mellkasomon. Szívem sebesen vert, a fogaimat csikorgattam. Egy pillantás Tomra, és láttam, hogy ő is ezt teszi.

„Úton vagyunk.” Tom legalább tudott beszélni. Eközben az űrhajó másik oldalán újonc pilótája képtelen volt megszólalni. Miközben meghatározott teendőimmel foglalatoskodtam, olyan dolgokat éltem át, amikről nem is álmodtam korábban. Istenem, bárcsak költő lennék.
Mostanra már csak egy pont voltunk a hosszú, fehér páracsík végén, ami minden másodperccel hosszabb lett: egyre gyorsabban, színtiszta sebességgel, remegve és rázkódva vágtatott át a rakéta az atmoszférán. Elképesztően büszke voltam. A történelemben mindössze csak egy maroknyi ember tett ehhez hasonlót, és én közéjük tartoztam.

Hosszú dárda módjára egy tűzcsóvával a hátunk mögött folyamatosan gyorsultunk: egyre gyorsabban repültünk, ahogy az üzemanyag égése miatt egyre csökkent a súly, és egyre kisebb lett a légellenállás az atmoszféra vékonyodásával. Most már valóban utaztunk, de számos műszaki feladat és pilótajellegű teendő várt rám, mielőtt átadhattam magam az élvezetnek. Nagyjából a repülés negyedik percében vált le az első rakétafokozat, ekkor a két nagy hajtómű leáll, és leválik, hogy aztán egy kisebb, második fokozat vegye át a munkáját. Tom korábban azt mondta nekem, hogy ez felér egy rúgással. Igaza volt.

Saját súlyunk kábé négy és félszerese szögezett minket az ülésünkbe, és a ránk ható erők egy szempillantás alatt megszűntek. Előbb még minden égett és dübörgött körülöttünk, aztán bumm: hirtelen semmi. Nekivágódtunk szíjainknak, és elég lendületet vesztettünk ahhoz, hogy a gigantikus tűzgolyó, amit magunk mögött húztunk, narancsvörös felhőbe burkoljon minket. Ennek a széle fekete volt, és vonagló lángok, elő-előtörő füst vette körül, mint valamilyen haláli Halloween rettenet. Csak tüzet láttam, és bár pontosan tudtam, mi ez, és figyelmeztettek is rá, az első gondolatom mégis az volt, hogy elégünk.

Szempillantásnyi idővel később a második rakétafokozat bekapcsolt, és nekicsapódtunk a tűzgolyónak. A G-erők még egyszer növekedni kezdtek, és ismét az ülésünkbe szegeztek minket. A második fokozat keményen dolgozott, és egyre nagyobb nyomás nehezedett ránk. A repülés nyolcadik percében hét és fél G terhelésben volt részünk, erőlködve próbáltuk levegőt venni az elképesztő nyomás ellenében.

A rakéta egy pillanattal azelőtt égett ki, hogy pályára álltunk volna, és az eddigi nagyon nagy súly, ami miatt még levegőt is alig tudtunk venni, semmivé lett. Súlytalanság. Pár csavar és csavaranya, amit a munkások hagytak hátra, előbújt búvóhelyéről, a porszemek és egy darab zsineg lassú táncot lejtett az orrom előtt. A súlytalanságban kezem a megindult felfelé, és abba a fémgatyába csomagolt lábaim hirtelen pihekönnyűek lettek.
Mohón néztem ki az ablakon, amikor Tom az űrhajót úgy fordította, hogy lássuk a Földet. Alant egy távoli, kék óceánt és fehér felhők takaróját pillantottam meg, majd Afrika partjai csúszott alánk. Az űrben vagyok. És jó itt lenni."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.