A Mercury-programban két hordozórakétát használtak – a Redstone-t és az Atlast. Mindkettőt katonai rakétákból fejlesztették ki, de nagyon eltérő tulajdonságokkal rendelkeztek. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Miközben arra vártam, hogy Kraft teljes csapata megérkezzen Langleyből, az indítóállástól kezdve az S Hangárig mindent feltérképeztem – utóbbiban ellenőrizték az űrhajót a start előtt. A mérnökök és technikusok mindenhol szívesen láttak, ők is legalább olyan újnak számítottak szakterületükön, mint jómagam. Mindenki beszélni akart a munkájáról, ötleteket cserélni, és kitalálni, hol van a helyünk a nagy egészben. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül, meg azt, hogy gyakorlatilag mindenki menet közben fekteti le a játékszabályokat. A még formálódó vezetés következtében az volt a benyomásom, mintha a dolgok alulról szerveződnének.
Már nem éreztem magamat újoncnak, amikor Kraft és a többiek megérkeztek a Cape-re. Minden pillanatot a Mercury Irányításnál töltöttem: a teremben csavarogtam, a rakéta átadását megelőző ellenőrzést hallgattam, és közben arra figyeltem, hogyan birkóznak meg a technikusok „Goddard hangjával”, a megfigyelő-állomásokkal és a blokkházzal.

A Mercury-program szó szerint nehezen hagyta el a földet. 1960. augusztusában, miután az első Mercury-Atlas repülés közben felrobbant, az űrkutatás legmeghatározóbb folyóirata, a Missiles and Rockets, ezt állította: „A Mercury, a NASA emberes műholdprogramja úgy tűnik, hogy egy újabb megalázó vereségbe taszítja az Egyesült Államokat a Kelet és Nyugat közti űrversenyben. A tervekhez képest a program több mint egy éves csúszásban van, és ez várhatóan két évre duzzad. Többé már nincs reális esély legyőzni az oroszokat az első ember földkörüli pályára juttatásával, és még kevesebb remény van arra, hogy ez egyben ugródeszka legyen a Hold felé.”

A Mercury-kapszula mentőrakétájának tesztelésére a Maryland és Virginia közti határ alatt valamivel, a Wallops szigeten [Wallops Island Station] került sor. Ez a tesztlétesítmény a Langley-hez tartozott, és mindenfajta hangsebesség fölötti vagy nagymagasságú kutatórakéták kutatására szolgált. A mentőrakéta tesztjei mintegy 50 százalékban voltak sikeresek. Miközben a Cape-en készülődtünk, a Wallopsnál folytatott Mercury-tesztek látványos kudarcba fulladtak november 8-án. Tizenhat másodperccel a start után a mentőrakéták és a kapszulát az űrhajó többi részéről leválasztó rakéták idő előtt léptek működésbe, így a kapszula a hordozórakétán maradt, ami úgy tizenhat kilométer magasra ívelt, majd visszazuhant a földre, a becsapódáskor elpusztítva a kapszulát.

A Mercury-programban két hordozórakétát használtak – a Redstone-t és az Atlast. Mindkettőt katonai rakétákból fejlesztették ki, de nagyon eltérő tulajdonságokkal rendelkeztek. A Redstone a Szárazföldi Haderő harctéren bevethető rakétája volt. Ezzel indult a kapszula rendszereinek kvalifikációs tesztrepülése, majd siker esetén két ballisztikus emberes küldetésre is sor kerülhet. A ballisztikus küldetések nagyjából húsz percig tartanak majd, miközben mintegy 200 kilométeres magasságba emelkednek, és egy rövid súlytalanság előzi meg a légkörbe való visszalépést.
Az Atlas viszont a Légierő interkontinentális rakétája volt, és a ballisztikus, valamint a földkörüli pályára induló Mercury-küldetések során egyaránt használták. Az első három küldetés ballisztikus volt, aminek során a hordozórakéta és a kapszula kvalifikációjára, a az űrhajók földkörüli útját megfigyelő hálózat ellenőrzésére került sor, illetve a Mercury Irányítóközpont személyzete is további tapasztalatokkal gazdagodhatott általa. A kvalifikációs teszteket a földkörüli pályára állás tesztelésével folytatódik egy gépember és egy csimpánz közreműködésével, mielőtt sor kerülhetne az emberes földkörüli küldetésekre.
Amikor a Mercury-Atlas 1 röptében felrobbant, úgy gondoltuk, hogy nagyjából egy év lemaradásban vagyunk a tervekhez képest, így rengeteg múlt az első Mercury-Redstone, az MR-1 küldetésén.
Az MR-1 mindössze nyolc nappal később esedékes startjára Kraft csapata november 13-án érkezett meg. Őrangyalom, Johnson, ismét a segítségemre sietett. Az irányítópulttól jobbra foglalt helyet, és ő nyomogatta az intercom gombjait a főpróbánkon.
 
Abban a pillanatban mintegy féltucat különböző beszélgetés zúdult rám a fejhallgatóból. Ezek a jófej, már-már laza, de velős csevegésekre emlékeztettek a taktikai frekvenciákon, valahányszor forró lett a helyzet a Koreában, és földi célpontok elleni légi támadásokat irányítottam. A tesztet hallgatva időnként elcsíptem a tesztirányítók hangját. Johnson pár vastag dokumentumot húzott elő, és tájékoztatta Kraftot a tartalmáról és a visszaszámlálás menetéről. Szerencse, hogy ez csak szimuláció volt.
Johnsonnak így lehetősége volt képbe hozni engem a visszaszámlálás menetéről, bemutathatott a rádión beszélő embereknek, és elmagyarázhatta a Mercury Irányítás szerepét. A szünetekben Johnson arra bíztatott, hogy a Mercury Irányítóközpont eljárásokért felelős irányítójaként tegyek javaslatokat Kraft, vagy a többi irányító részére. A teszt alatt folyton pásztázta a termet, és fejben dokumentálta, hogy az egyes embereknek a különböző irányítópultoknál mit kellene csinálniuk, vagy legalábbis mit kellene másképp tenniük. Időnként kinyomtattam egy-egy üzenetet, és hívtam a földi kommunikációért felelős irányítót. Eshelman berontott a terembe, felkapta az üzenetet, táviratban kiküldte, majd visszasietett a továbbított szöveg megerősítésével. Jó pár óra múltán belerázódtam a visszaszámlálás menetébe, és kezdtem komfortosan érezni magam, legalábbis, amíg jól mentek a dolgok."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.