Talán olvasóinknak még rémlik, hogy a Puli csapat által segített diákcsoport, a HungaroBots nyerte meg tavaly a 3. alkalommal megrendezett LEGO Mindstorms Challenge (röviden Moonbots 2012) világversenyt, amit az X PRIZE Alapítvány és a LEGO közösen szervezett. A megmérettetést 18 éven aluli diákoknak rendezték, amelyre a világ minden tájáról jelentkeztek. Végül 5 kontinens 22 országának 147 csapata jelentkezett, köztük a soproni gimnázium diákjai, név szerint: Bodnár László, Németh Áron, Sléber Botond, Soós Bálint, Wesely Norbert, A Puli Space csapatából Deák Márton volt a csapatkapitányuk. Ők azok:
A nevezéssel együtt az első forduló keretében a versenyzőknek ismeretterjesztő videóesszét kellett készíteni a Holdon hagyott berendezések várható jövőjével kapcsolatban. A HungaroBots csapat tudományos oldalról közelítette meg a témát, amely nagy népszerűségnek örvendett; a versenyző csapatok videói közül az övékét nézték meg legtöbbször.

A második fordulót – egyben a döntőt – a nemzetközi zsűri online közvetítés során követhette nyomon. Ebben a megmérettetésben a csapatoknak egy számítógép-vezérelt, komplex LEGO-robot megépítése volt a feladata, amelynek képesnek kellett lennie egy élethű Hold-felszín terepasztalon manőverezni és feladatokat végrehajtani minden külső beavatkozás nélkül. Ezt az akadályt is sikeresen vették, a HungaroBots csapata remekül helyt állt a rendkívül komplex, de realisztikus holdküldetés-szimuláció során. Az eredményt a zsűri végül a fődíjjal jutalmazta, ami egy 4 napos Hawaii-i utazás, valamint több NASA-intézményben való körbevezetés. A Hawaii-on tapasztaltakat írta le Deák Márton csapatkapitány:

"Sosem egyszerű úti beszámolót írni, főleg ilyen kötetlen formában. Az első kérdés, ami felmerül: mit emeljünk ki? Az út valódi célját, vagy azt, ami a legjobban megfogott? Sokszor egybeesik a kettő, de van, hogy mégsem. Aztán ott a rangsorolás problémája. Ha az ember mindenre rácsodálkozik és minden fantasztikus a számára, hogyan tudja bemutatni azt, ami igazán különleges? Meg aztán időrendben haladjunk, vagy próbáljunk valami vezérfonalat keresni?
Lassan két hónapja tértünk vissza Hawaii szigetéről, de igazából csak mostanra került a helyére minden, amit ott láttunk. A világ egyik legnagyobb csillagvizsgáló-komplexuma a világ (talpától mérve) legmagasabb vulkánjának a csúcsán, egyértelműen a világ legbarátságosabb népe között. Néhány zseni a LEGO-tól és persze a NASA-hoz köthető PISCES, mint házigazdánk és feladatuk: valódi űrszondák tesztelése földi körülmények között. Hazudnék, ha azt írnám, hogy ez alatt az egy hét alatt csak a szűk értelemben vett űrszakmával foglalkoztunk. Hat 17 éves srác, egy szülő és jómagam a világ ezen egzotikus pontján jóval többet találtunk, mint „puszta” űrkutatást.
Az események sokaságát tekintve talán a legjobb az lesz, ha időrend szerint haladunk, pusztán az egyszerűség kedvéért. Azt már nem ígérhetjük meg, hogy pusztán leragadunk a szakmai, száraz tényanyagnál. Ha valamit megtanultunk, hogy Hawai’i szigete – avagy hivatalos nevén a „Big Island” – egyértelműen Földünk egyik legkülönlegesebb térsége. Az utazás és az ott töltött egy hét pedig olyan intenzív, élményekkel teli volt, hogy nagyon nehéz néhány oldalban összefoglalni. Azonban mégis próbáljuk meg, természetesen a teljesség bárminemű igénye nélkül!

Már megérkezésünkkor láttuk, hogy nem egy közönséges kalandban lesz részünk. A jó 52 órás út végén házigazdánk és idegenvezetőnk, John Hamilton a PISCES (Pacific International Center for Space Exploration Systems) egyik vezetője mellett két segédje várt minket után a reptéren: Hope, egy helyi lány (nem mellesleg mikrobiológus) hawaii ruhába öltözve, virágfüzérrel és öleléssel köszöntve mindenkit, valamint Mark, aki segített nekünk eljutni az óceánparton fekvő hotelunkba. Egy gyors lepakolás és zuhany után hogy felfrissüljünk és megbeszéljük a továbbiakat rögtön elindultunk enni valamit. (Ez nem meglepő módon egy hamburgerező lett, ahol kiderült számunkra, hogy a „local food” az nagyjából egyenlő az ananászos hamburgerrel – nyugtázva, hogy mégiscsak az Egyesült Államokban járunk.)
Egy hosszú pihenés után másnap reggel rögtön nekiláttunk az első – gyakorlatilag szabad – nap tervezésének. Ekkor már kezdtük érezni, hogy bár Hawaii-n vagyunk, az elkövetkező egy hétben a strandolásnak és fürdésnek csak alárendelt szerepe lesz.
Első napi célunk szabadon választva az Akaka Falls és a Laupahoehoe lettek, azaz egy vízesésekkel tarkított, esőerdei park a Mauna Kea oldalán és egy az óceánba benyúló, kis félsziget. Mivel ez nem tartozott a hivatalos programok közé, inkább csak röviden, tényszerűen írnánk róla, egyrészt helyszűke miatt, másrészt pedig a blog témáját sem akarjuk elvinni az űrkutatástól az inkább útikönyvekbe illő hosszadalmas leírásokig.
Először autót béreltünk, majd jó egy órás utazás után felhajtottunk a nagyjából 500 m-es tengerszint feletti magasságban található kis parkig. A látvány lenyűgöző volt. Esőerdő, vízesések, a növényzet alól helyenként kibukkanó bazalt – és ahogy egyre beljebb haladtunk ez csak tovább fokozódott. Leírni igen nehéz, amit ott láttunk, így ezt most meg sem kísérelnénk – álljon itt inkább néhány fénykép:

Innen további fél órára találtuk a Laupahoehoe-t, ez sem volt kevésbé lenyűgöző, ráadásul itt láttuk először az évnek ezen a szakában kicsinyeikkel vonuló bálnákat is. Összefoglalva, röviden csak annyit a napról, hogy mindannyian megelégedve tértünk vissza a szállásra, sokáig csak a fejünkben rendezgetve a máskor természetfilmekben elénk táruló látványt. Sokáig azonban nem volt erre lehetőségünk, hiszen rá kellett készülnünk a következő, immár jóval hivatalosabb napra.
Az első program ezúttal előadás a „University of Hawai’i” kihelyezett hiloi karán, vendéglátónk, John „Űrkutatás” c. kurzusán – előtte ebéd az egyetemre rendelt pizza formájában. „Készülődés az előadásra”: Összesen másfél órát kapott belőlünk a főleg egyetemi hallgatókból álló, egyébként igen népes közönség: ebből egy óra az űrkutatás rövid története, valamint a GLXP és a Puli bemutatása volt, fél óra pedig a Moonbots verseny és a Hungarobots. Őszintén meg kell, hogy mondjuk, a Pulinak és a Hungarobots csapatnak is nagy sikere volt. Az amerikaiakból álló közönség csodálkozva hallgatta a Puli történetét és néha nem is teljesen értették, hogy hogyan lehet, hogy a pénz ekkora gond, vagy hogy az első (még mindig nem hivatalos) magyar műhold csak tavaly indult a világűrbe. Az óra után sajnos nem volt lehetőségünk kötetlen beszélgetésre, hiszen sietni kellett a bónuszprogram kezdetére: nagyjából két órás mozizás a világ egyik legmodernebb planetáriumában, az ’Imiloa-ban. 3D-s planetáriumi vetítések és egy kis múzeumlátogatás mellett az alábbi videót nézhettük meg amolyan étvágygerjesztőként pár nappal későbbi célunkról, a Mauna Kea tetején található obszervatórium-komplexumról:

A harmadik napot a geológiának szántunk. A cél a Kilauea volt, napjaink egyik legaktívabb tűzhányója – amely geokémiája egyébként meglehetősen hasonlatos mind a holdi, mind pedig a marsi kőzetekhez. Sajnos aktív kitörést közelről nem láthattunk – pár nappal lekéstük – de amit mégis megtapasztaltunk az valóban lenyűgöző volt. Kábé egy héttel korábban így nézett ki a kráter:

A szerző számára talán a legmegdöbbentőbb a természet hatalmas erejének újabb bizonyítéka volt. Az alább látható úttestet néhány éve öntötte el a láva, mindössze egyetlen perc alatt. Ez a fajta lávamező nagyjából 10 km-en át tartott, így sajnos időszűkében nem tudtunk átjutni a túloldalára, ahol élő egyenesben láthattuk volna, ahogy a láva beleömlik az óceánba.A nap további része szintén vulkánlátogatással telt. Hol az egyik krátert néztük meg, hol pedig a másikat, hol gőzölgő üregeket, hol pedig mindössze néhány hónapos bazaltokat láttunk. Belegondoltunk abba is, hogy milyen lehetett a helyiek számára ennek a hatalmas, aktív tűzhányónak az árnyékában élni – talán nem is véletlen, hogy az egyik legnagyobb tisztlettel Pelée-nek, a vulkánok és a tűz szeszélyes istennőjének adóznak.
A következő napon azonban épp az ő legszentebb hegye, a Mauna Kea felé vettük az irányt…" (Folyt.köv.)

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Einstein nevét viseli az Európai Űrügynökség ATV-4 teherűrhajója, ami a tervek szerint június 5-én startol Francia-Guyanáról egy Ariane-5 hordozórakéta tetején [ATV: Automated Transfer Vehicle, automata szállítójármű]. A túlnyomásos modult szivárgásügyileg ellenőrizték, és bepakolták az "utolsó pillanatos"-árukat is a fedélzetére. Most már a rakéta tetejére felkerült az orrkúp, a modult kívülről takaró védőborítás, ami a start során hivatott megvédeni az űrhajót és rakományát. Az úticél a Nemzetközi Űrállomás (ISS) lesz, ugyanakkor az ATV sok szempontból felér egy-egy rekordkísérlettel.
Az ATV-4 viszi magával a legtöbb árut, amit a típus története során egy űrhajóba belezsúfoltak – de ez a küldetés viszi el a pálmát azzal is, hogy mindössze két héttel a start előtt – súlyra és méretre is – rekordmennyiségű cuccal tömték meg.
Ennek ellenére még mindig az ATV-2 szállította a legnehezebb rakományt, és ez a csúcs most sem fog megdőlni. Az ATV-2-esen nyolc helyett sikerült hat rekeszbe bezsúfolni az árut, az így megspórolt tömeg pedig lehetővé tette, hogy több üzemanyaggal tölthessék meg a tartályokat.
De vissza az ATV-4-eshez. Egy speciális eljárással, amit Late Cargo Access Means-nek (LCAM) becéznek megoldható, hogy nem kell egyszerre mindent bepakolni a raktérbe, hanem később is be lehet „csempészni” pár dolgot. Ez az Űrállomás asztronautái által is használt ajtón keresztül történik, és az sem akadály, ha az űrhajót már indítási, függőleges helyzetébe került. Ez az ajtó mindössze 80 centi átmérőjű, és egy speciális eljárással "koppanásig" kinyitható, így a három tengely mentén mozgatható teleszkópos állványzaton álló kezelőknek könnyebb besakkozni a méretesebb rakományokat is.
Az LCAM-rendszer teleszkópos karral is büszkélkedhet, ami szó szerint megkönnyíti a nehéz zsákok raktérbe helyezését. A kar elődje korábban csak 25 kilót bírt el, a mostani viszont már 75 kilós zsákokkal is megbirkózik. Így néz ki megpakolva az ATV-4:

A fentiek miatt a zsákok múltbéli társaiknál 25 centivel hosszabbak is lehetnek, és a fejlesztések következtében 218 kilóval több árut lehet begyömöszölni az ATV-4-be, ami korábban elképzelhetetlen lett volna .

De mi az, amit utolsó pillanatban kell bepakolni egy űrhajóba?
Az egyik ilyen kései érkező ez a képen is látható dobozka, ami 44 különböző folyadékmintát tartalmaz. A dobozka egyébként nem hatalmas – 40x28x27 centi – ez azonban épp elég, hogy Luca Parmitanot, az Európai Űrügynökség asztronautáját egy időre elegendő munkával lássa el. Az ISS-en ugyanis ő elemzi majd mikroszkóp segítségével az alapvetően elképesztően lágy vizet, paraffint és hexánt tartalmazó fiolákat. A kísérlet legfeljebb két hónapig tarthat, ennél hosszabb idő után ugyanis az emulzió lebomlik - ez is magyarázza a kései bepakolást.

A fiolák mellett az ATV-4 ételt is visz magával, amivel alaposan megvizsgálják, hogy egy űrhajósnak milyen ételszükségletei is vannak a világűrben - ez a kísérlet is Luca kiváltsága lesz. A kísérlet nem túl bizalomgerjesztően néz ki. Jó hír, hogy a petri-csészékre emlékeztető energiabombák mellett még az asztronauták által a startot megelőzően kiválasztott „ínyenségeket” is visz magával az ATV-4.

Albert Einstein egy új mikroszkóppal is megajándékozza az ISS-t, ami az űrállomás Columbus-modulját gazdagítja majd. A rakomány érdekes része egy 3D-nyomtatóval készített, több szintes szerszámosláda, ami annyira törékeny, hogy nem bírná ki a start során fellépő erőhatásokat, így a szerszámok külön csomagban érkeznek – a kettő egyesítése vélhetően szerez pár felhőtlen percet az asztronauták számára.

A teherűrhajó egyik legnagyobb súlyú rakománya egy tartalék vízpumpa, ami szintén a Columbus-modul felszerelését egészíti ki. Az egység 80 kilós, és zsákok helyett közvetlenül a raktér rekeszeire erősítették. A jelenlegi vízpumpát 2008-ban vitte fel az Űrállomásra az Atlantis űrsikló.
A rakomány részét képezik az új gázálarcok, amiket az ISS legkülönbözőbb pontjain helyeznek el egy esetleges tűz esetére (ld. balra). A rakomány több mint 1400 tételből áll: ezeket akkurátusan kellett rögzíteni, és a fogkeféktől a szerszámosládákon át a pólókig mind-mind tanúsítvánnyal rendelkezik, ami igazolja, hogy az áru nem ereget magából mérgező gázokat a Nemzetközi Űrállomás légterébe. A fejleményeket ezen a linken lehet figyelemmel kísérni.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

"Egy modern, hordozható számítógép 500-szor nagyobb teljesítményű, mint amilyen a Gemini-9 fedélzetén található legerősebb gép volt." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Ó, a fenébe” – mondta Tom, bár utóbbi a megjegyzését blokkolták a PR-esek, mielőtt azt eljuthatott volna a nagyérdeműhöz. Én még mindig elfehéredett ujjakkal ültem azután, hogy Bill Schneider küldetésigazgató épp lefújta a küldetésünket. A vörös szőnyeg a Wasp fedélzetén még egy ideig feltekerve marad, ahogy Fred startra tartogatott pezsgős üvegét sem a közeljövőben bontják ki.  
Tommal megkezdtük a szűk űrhajóból kikecmergés macerás műveletét, közben az indítóállványzat lengőkarja visszaérkezett, és rácsatlakozott a Titanra. Óvatosan visszahelyeztük a biztosítószeget katapultülésünkbe, nehogy baj történjen, majd Günther csapata kinyitotta az ajtókat. Nagggyon óvatosan másztunk ki a valóságba, mivel a Titan rakéta még mindig csurig volt töltve üzemanyaggal.
Sisakot le, majd ugyanaz a hosszú liftezés következett – ezúttal azonban az állványzaton lefelé. Menet közben Staffordhoz fordultam, ő ugyanis korábban már kétszer átélte az elmaradt start kiábrándító élményét.
„A fenébe is, Tom” – kérdeztem – „Örökké így fog ez menni?” Fáradt voltam és csalódott, teljesen üresnek éreztem magamat, de egyúttal meg is könnyebbültem. Fú. Természetesen az asztronauták az efféle gondolataikat magukban tartják.

Bellwoodban eközben Anya behívta a riportereket, hogy segítsenek elpusztítani a hűtőben felhalmozott ételmennyiséget. Semmi értelme hagyni, hogy megromoljon. Nassau Bayben Barbara pár pillanatig csöndben és mozdulatlanul ült a kanapén, miközben ajkát gondolataiban teljesen elmerülve harapdálta, miközben a televízió képernyőjén egy önmagát elpusztító rakéta képe még mindig ott vibrált. Tudta, hogy a férje még mindig egy hasonló tetejére van beszíjazva. Anyja halkan zokogott, és ez kizökkentette Barbarát merengéséből. Összeszedte magát, és Mrs. Asztronautává változott. Tracyvel a karján kilépett a riporterek elé. „Most egy kicsit visszavonulunk, majd újra megpróbáljuk. Gene pilóta. Tudja, hogy az örömbe néha üröm is vegyül” – mondta, mosolyt erőltetve az arcára. Az eltelt pár év alatt az űrprogramról rendszeresen tudósító híradósok közül sokakkal baráti viszonyba kerültünk, ami enyhítette a sajtótól való kezdeti félelmünket.
Odaát, Tom házában, Faye Stafford mondta ki azokat a szavakat, amik könyörtelenül egybeforrtak a Gemini-9 küldetésével. „Szerintem, rossz ómen vagyok” – jelentette ki, és ezzel a sajtó meg is találta a „sztorit”.

Pár napra visszatértünk a családunkhoz Houstonba, és folytattuk a szimulátoros tréninget. Eközben a NASA agytrösztje egy vészforgatókönyvet dolgozott ki: mihez is kellene kezdenünk ezzel az új helyzettel? Küldetésünket több mint két héttel elhalasztották. Ez olyan mértékű csúszás volt, ami az egész Embert-a-Holdra-programra kihatott, mivel az idő kulcsfontosságú tényező volt. Az Atlas-szal adódott probléma a Gemini-6 küldetése során, a See-Bassett tragédia, a Gemini-8 katasztrófa közeli útja, és most a Gemini-9 kezdeti kudarca egy újabb Atlas meghibásodása következtében mind-mind megváltoztatta a dolgok menetét. Minden nappal egyre jobban csúszott az egész program. Végül úgy döntöttek, hogy az év végéig különösebb problémák nélkül teljesíthető a Gemini-programból visszamaradt négy küldetést, és így nem befolyásolja az Apollo 1967. januári indulását. Ez akkor volt igaz, ha – és ez nagyon nyomatékos „ha” szócska volt – a maradék Gemini-küldetéseket elképesztő ütemben, kéthavonta sikerül felbocsátani.
Így három év maradna Kennedy ígéretének teljesítésére: az évtized végéig eljutni a Holdra. Ez korántsem volt sok idő, ha figyelembe vesszük, hogy a Hold 400 ezer kilométerre van, és mi még a Földkörüli körözésre is alig-alig voltunk képesek, sőt,  néha még felszállás sem ment. Hatalmas volt a nyomás.

A csúszást leszámítva volt egy másik komoly probléma is. A számítógép, ami ahhoz kell, hogy egyáltalán eljussunk a Holdig – nem is beszélve a landolásról – egész egyszerűen nem létezett. A Gemini-9 küldetésén feladataim közé tartozott, hogy egy radírvégű ceruzával, papírhalom, táblázatok és egy logarléc segítségével elvégezzem az űrrandevúhoz szükséges számításokat, miközben Tom a csillagokat leste egy szextánshoz hasonló szerkezettel. Nem jártunk messze attól, ahogy Kolumbusz tervezte meg saját utazását az Újvilágba. Fél karomat odaadtam volna egy mai laptopért: rá kellett volna rakni egy Windowst, tárcsázni egy navigációs műholdat, bepötyögni egy képletet, majd hátradőlve kivárni, hogy a pontos pálya adatai felvillanjanak a folyadékkristályos képernyőn. Egy modern, hordozható számítógép 500-szor nagyobb teljesítményű, mint amilyen a Gemini-9 fedélzetén található legerősebb gép volt. 1966-ban a számítógépek mérete a tehénével vetekedett, a Szilícium völgy nem volt több egy kaliforniai farmnál, Bill Gates, a Microsoft zsenije pedig mindössze tíz éves volt!

A start elhalasztása után a központi kérdés az volt, hogy mennyi ideig tart a Gemini-9-et újra bevethetővé tenni. Nem volt talonban másik Agena, céltárgy nélkül pedig nem hajthattuk végre a fontos űrrandevú tesztet. De a NASA tele volt kreatív mérnökökkel, akik készen álltak a válasszal, mielőtt még egyáltalán felmerülhetett volna a kérdés.
Miután az Agena céltárgy felrobbant a Gemini-6 küldetése alkalmával, a NASA a dokkolás céljára egy olcsóbb alternatívát is megrendelt, és egymillió dolcsiért a McDonnell Aircraft Corporation egy hosszúnevű, zömök izét épített, mégpedig a Bővített Dokkoló Adaptert (Augmented Target Docking Adapter). Ezt a kezdőbetűi nyomán ATDA-ra rövidítették, és hamarosan egyszerűen csak Pacának (Blob) hívtuk. Ekkor már pár hónapja a Cape-en tesztelték.
Az a döntés született, hogy egy újabb Atlas rakétát kell bevetni, ezúttal azonban a Paca kerül rá az Agena helyett. Ez tulajdonképpen egy 3,3 méter hosszú, másfél méter átmérőjű cső volt. Az eleje sokban hasonlított az Agenához: egy üvegszálból készült orrkúp takarta a dokkológallért, előbbit aztán a pályára állást követően ledobta magáról.
A fő különbség az volt, hogy a Paca nem rendelkezett az Agena erőteljes hajtóművével, amivel magasabb pályára állhattunk volt – ez volt az egyik kiemelt feladatunk. Igazából az ATDA kizárólagos rakétái a két körben elhelyezett apró segédhajtóművek voltak, amik az űrrandevú során voltak hivatottak stabilizálni. De a jó hír az volt, hogy ettől eltekintve semmi nem változott. Az újbóli startot június elsejére tűzték ki.

Május utolsó napján nyári zápor korbácsolta Cape Kennedy-t, miközben az utolsó simításokra sor került, mint amilyen a küldetés felelőseivel folytatott megbeszélés, a testedzés, és a családunkkal való beszélgetés. Korán ágyba bújtunk, de az indítóálláson dolgozó technikusok egész éjszaka szeretetteljes figyelemben részesítették madárkáinkat.

Június elsején hajnali 5:11-kor sötét felhőkkel teli égboltra ébredtünk, amik gyászfátyolként csüngtek az Atlanti óceán komor vize fölött. Az időjósok szerint azonban nem volt ok az aggodalomra. Az égbolt az elkövetkező pár órában kitisztul, és az Alma hurrikán még mindig túl messze járt ahhoz, hogy borsot törjön az orrunk alá. A startot megelőző teendők másodjára már rutinszerűen mentek, és amikor rám adták a sisakom, hogy oxigént kezdjek lélegezni, egy kellemes deja-vu érzés kerekedett rajtam felül: mindezt már megtapasztaltam egyszer. A késés megnövelte az önbizalmamat.
A küldetési terven egyetlen jelentős változtatást kellett eszközölni, amiatt, hogy az ATDA lett az új céljárművünk a rakéta-meghajtású Agena helyett. Ezúttal, ha a Paca nem áll pályára, átugorjuk a tervnek ezt a részét és az űrrandevú technikákat a Titan hordozórakéta kiégett tetemével gyakoroljuk, ami kivisz minket a világűrbe, majd az űrsétámra koncentrálunk.
Tommal újra fellifteztünk a Titan tízemeletes magasságába, ahol ismét begyömöszöltek minket a Geminibe, miközben már javában folyt a dupla visszaszámlálás. Ezúttal az Atlas tökéletesen működött, mindössze három másodperces csúszással dübörgött el a Cape-ről, és szédítő sebességgel száguldott felfelé. A rakéta elérte a megfelelő magasságot és sebességet, a Paca időben levált róla, és kevesebb mint hét perccel a start után szinte tökéletes körpályára állt.
Oké. Most már volt célpontunk, kapjuk hát el."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Mercury-programban használt számítógépek a kor szintjéhez mérten nagyteljesítményűek voltak, és komplett termeket foglaltak el. Sebességüket és adatfeldolgozási kapacitásukat könnyedén lekörözi bármelyik manapság használatos asztali számítógép. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Olyan világot hagytam magam mögött, ahol a repülők percenként nagyjából nyolc kilométert tettek meg. Ebben a mostani, ismeretlen világban azonban másodpercenként teszünk majd meg ennyit. Egy küldetés során a visszaszámlálás, vagy egy repülési teszt alkalmával annyi minden történik olyan sebességgel, hogy nincs elég idő arra, hogy újra átgondoljuk vagy átbeszéljük a dolgokat. Nem akartunk vitát. Így a küldetés előtt tartottunk megbeszéléseket, hogy eldöntsük, mi a teendő akkor, ha valami esetleg balul sülne el.
Papírra vetettük ezeknek az értekezletek eredményét, és a start során pontosan ilyesmikre volt szükség, afféle egyéni "Rendben/Nincs rendben" listára. A folyamatban nem volt helye az érzelmeknek, nem volt helye a félelemnek vagy a kételynek, nem volt idő arra, hogy megálljunk, és újragondoljuk a dolgokat. A start egy életfontosságú pillanat, olyasmi, mint egy bevetés. Mivel nincs idő gondolkodni, minden vészhelyzetre előzőleg kell felkészülni – és ezekre a vészhelyzetekre teljes mértékben számítani is kell, mielőtt megnyomjuk azt a gombot. Teljes mértékig tisztában kell lenni a start irányítását és a körzet biztonságát felügyelők feladataival. Egy start során a kapszula megmentésére az egyetlen alternatíva a küldetés megszakítása volt, épp ezért meg kellett határoznunk azokat a pontokat, ahol beavatkozhatunk még azelőtt, hogy a légtér biztonságáért felelős tiszt a startot követően felrobbantaná a rakétát a kapszulával együtt, ha esetleg elszabadulna a pokol, és rosszul alakulnának a dolgok.

Az első hét végére épphogy csak nagyvonalakban leírtuk a visszaszámlálással kapcsolatos eljárásrendet és a küldetéseket érintő szabályzatot, máris el kellett szimulálni egy visszaszámlálást. Végre kissé fellélegezhettem. Johnson töviről-hegyire kifejtette nekem Kraft pár kurta szavának jelentését, így végre megtudtam, mi a dolgom. Mindössze kábé hat nap telt el azóta, hogy Gordo Cooper rakétasebességgel fuvarozott engem, de a feladatom kezdett körvonalazódni számomra. A Mercury Küldetésirányítás rendszereivel való pár napos tevőleges ismerkedés után most teljes gőzzel neki kellett látni a Mercury Küldetésirányítás csapatával kapcsolatos koncepció kimunkálásának. A Mercury Küldetésirányítás létező realitássá kezdett összeállni. Frissen megszerzett tudásom, mégha papírvékonyságú is volt, de legalább olyan jól használhatónak bizonyult, mint bárki másé. Eljött az ideje, hogy kipróbáljuk. Felhívtam Kraftot, és azt mondtam, hogy elkészült a visszaszámlálás forgatókönyve és a működési szabályzat.
Röviddel azelőtt, hogy az első startkísérletben érintett csapat többi része megérkezett volna Langley-ből, egy alapos felfedezőútra indultam azon a későbbi irányítóközpontokhoz képest viszonylag kis területen, ami akkoriban a Mercury Irányítást jelentette.

Amikor egy vadászpilóta megérkezik egy bázisra, első dolga megnézni az új gépet, amivel rövidesen repülni fog. Körbesétálja, megtapogatja, felmászik a szárnyra, benéz a pilótafülkébe, hiszen tudja, hogy rövidesen ő dolgozik majd a géppel. Ilyenkor kissé beképzeltek vagyunk, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy azon kevesek közé tartozunk, akiknek megadatott, hogy a nagysebességű repülés rendkívül izgalmas új világában éljünk.
Ugyanezt éreztem a Mercury irányítóterében körbesétálva is. Az volt az érzésem, mintha egy repülővel ismerkednék, és végre valahára otthon éreztem magam. A telemetria, a kommunikáció és a kijelzők hasonlítottak a Holloman Légibázison megszokottra, a vezérlőterem azonban egyedülálló volt. Ez egy nagyjából 18 méter élhosszúságú, négyzetalakú terem volt, aminek központi falát egy világtérkép uralta. A térképen egy csomó kör jelölte az űrhajók útját megfigyelő állomások világméretű hálózatát, alattuk, keretben pedig egy rakás, a kívülállók számára értelmetlen szimbólum volt látható. Drótokon egy játékűrhajóra emlékeztető makett függeszkedett, ami valódi társa pályáját követve haladt végig a térkép előtt.

A térképet két oldalról táblák szegélyezték, ahol tizenhat kritikus mérési értéket csúsztatható gömbökkel jelenítettek meg – akárcsak egy golyós számológép esetében, függőleges irányban mozgó drótokkal, aszerint, hogy a kapszula a Föld melyik pontján járt. Kevesebb, mint négy év alatt ez a technológia elavulttá  válik – mindössze az irányítóközpont alapgondolata marad csak meg. A különböző mutatókat végül számítógép-vezérelt televízió képernyők váltották fel, ezek révén az irányítók gyakorlatilag azonnali hozzáfértek az űrhajóval kapcsolatos adatmorzsákhoz. Ily módon a földi irányítás számára a későbbiekben lehetővé válik, hogy az űrhajó legénységével együttműködve segítsenek teljesíteni a küldetések feladatait. De ez még ekkoriban a jövő zenéje volt, a küldetéseket törékeny kommunikációs renddszerek, első generációs, hatalmas számítógép, logarlécekkel és ösztönből kellett irányítanunk. Az űrrepülés lindberghi állapotában voltunk.

Repülés tesztelő múltam miatt az irányítóterem nagyvonalakban ismerős volt számomra, leszámítva azt az egymás fölé magasodó pulpitusokon álló három asztalsort. Minden asztal más volt. A felső sorban lévő irányítópultok mindössze a talapzatból álltak, és csak kommunikációs berendezések voltak rajtuk. Amikor első alkalommal megérkeztem a Cape-re, Paul Johnson körbevezetett az irányítóteremben, és megmutatta az eljárásrendet felügyelő pultot. Én pedig ott ültem, és közben a szürke kijelzőt és az íróasztalt bámultam. Az egyedüli műszer egy óra és egy intercompanel volt, amit egy tárcsás (!) telefon tett teljessé. Ez volt a modern munkaállomás, amit Paul és kollégái a Western Electricnél az alapoktól kezdve megterveztek. Ez az irányítópult a középső sor bal oldali végén volt, a lehető legközelebb a távírószobához. Miközben ott ültem a konzolomnál, ketten odajöttek hozzám, és bemutatkoztak.

Andy Anderson, a kommunikációs központ vezetője  magas és vékony ember volt, hosszú, vörösesszőke hajjal. Sokat próbált, veterán távíró-kezelője egy alacsony, tüsihajú déli srác volt, akit mindenki egyszerűen csak „Eshelman”-nak hívott. A start során a kulcsfontosságú adatokat Eshelmannak továbbítottam, aki begépelte azokat, és a vezetékes hálózaton illetve rádión keresztül a Bermudában, Afrikában, Ausztráliában, valamint az Atlanti- és a Csendes óceán szigetein és hajóin állomásozó távoli megfigyelőállomások részére továbbította.

Eshelman egy koncertzongorista ügyességével és kecsességével görnyedt a távíró billentyűzete fölé, és közben valós idejű kapcsolatban állt a Bermudán lévő távírásszal. Mintha csak beszélgetnének. A Mercury-program során használt berendezések ugyan egyszerűek voltak, de a magasan képzett emberek elkötelezett hozzáállása egyfelől ellensúlyozta a rendelkezésünkre álló felszerelés hiányosságait, másfelől kordában tartotta a nagyon is valós veszélyeket. Ennek azonban ára volt: nagyon verejtékes és rendkívül kockázatos munkát igényelt, ez aztán olyan összhangot teremtett a földi irányítás és a kapszula legénysége között, amit korábban még a kísérleti repülőgépek tesztelésekor sem tapasztaltam.
A következő két évben Anderson, Eshelman, illetve jómagam felügyeltük gyakorlatilag az összes a cape-i Mercury Irányításból kifutó táviratot. Ez volt a földi irányítás lelke, ami a megfigyelőállomások törékeny láncolatát fogta össze, és irányította a távoli helyeket a kommunikációs rendszerek egész skálájával. Kissebességű távíró alkotta a rendszer gerincét, az irányítók pedig hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan továbbítsák az üzeneteket az egyes megfigyelőhelyek között, mihelyt az űrhajó elhaladt a fejük felett.

Az űrhajó útját megfigyelő hálózat hangrendszere a Goddardnál egy hatalmas kézi kapcsolótáblából állt, kezelője őrületes tempóban és elképesztő variációban csatlakoztatta a kábeleket a helyükre. Egy vastag kábelköteg volt a karja köré tekerve, amivel a méretes kapcsolótábla egyik pontját egy másikkal kötötte össze. Manuálisan létesített kapcsolatot a megfigyelő-állomásokkal, akik személyzetével így beszélni tudtunk, a hibás csatlakozási pontok helyett alternatív megoldásokat talált. Ez a „Goddard hangjaként” ismert, figyelemreméltó srác volt a másik őrangyal.

Mivel sosem lehettünk biztosak abban, hogy minden résztvevő hallotta-e a szóbeli üzenetváltásokat, ellenőrzésképp az összes lényeges kommunikációt egy táviratba írtam át. A Mercury Irányításnál nem voltak számítógépeink. Így a startról, a földkörüli keringésről és a légkörbelépésről készített radarjeleket elemzésre a megfigyelő-állomások közbeiktatásával továbbítottuk az egész világon körbe, a Goddard számítógépeihez, innen aztán a Mercury Irányításhoz érkezett a jel, ami aztán a táblákon is megjelent. Ezek a számítógépek a kor szintjéhez mérten nagyteljesítményűek voltak, és komplett termeket foglaltak el. Sebességüket és adatfeldolgozási kapacitásukat könnyedén lekörözi bármelyik manapság használatos asztali számítógép. Így aztán a hibahatár a korlátozott erőforrások miatt még szűkebb lett."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A fényképeket az űrhajó a fedélzeten hívta elő, amit aztán egy televízió kamera beszkennelt. Ezt a rendszert a NII-885 Rádióműszerész Tudományos Kutatóintézet tervezte, ahol Jevgenyij Boguszlavszkij (1917-1969), a helyettes főmérnök felelt érte. Ő a hagyományos tolózárak helyett az új tranzisztorok közül választotta ki a célnak megfelelőt. A bolygóközi állomás volt az első, ami a tranzisztorokat hasznosította. Ma már ezek rég elavultnak számítanak, de az 1950-es években újdonságszámba mentek, az elsőt a leningrádi NPO Szvetlana gyártotta 1955-ben. Egy évvel korábban, a Szputnyik-3 fedélzetén repültek az első tranzisztorok, de ez volt az első alkalom, hogy az elektromos rendszer rájuk épült. Boguszlavszkij optikai és rádiójeleken alapuló, rakéta-megfigyelő hálózatot fejlesztett ki az 1940-es években, az Első és a Második Kozmikus Űrhajó útjának rádiókövetésében is részt vett.

Mialatt a szondák a Föld felé száguldanak, a televízió kamera letapogatja a fényképeket, és rádiójelek formájában továbbítja azokat a Földre egy minden irányba sugárzó antenna segítségével. Utóbbi a jeleket széles tartományban sugározza, így nő az esélye annak, hogy a Földön fogják az adást, ugyanakkor romlik a beérkező jel minősége. Az adás két frekvencián ún. impulzus transzmitter használatával történt: 39,986 MHz-en és 183,6 MHz-en, erre volt szükség a telemetriai adatok özönéhez. A Je-2 valószínűleg az űrkutatás kezdetének legbonyolultabb űrhajója volt. A Je-3 még bonyolultabb volt, azt azonban törölték, mivel úgy döntöttek, hogy a Je-2-típusú küldetésekre koncentrálnak, a Je-2a-ra és a Je-2f-re.

Csak évek múlva derült ki, hogy a szovjet specialisták képtelenek voltak a sugárzásnak ellenálló filmet gyártani, ami átvészelhette volna a sugárzási öveket és a Föld-Hold utazást. Ehelyett amerikai filmet használtak, ezeket azokból a Gentrix kémballonokból szedték ki, amik nyugat-európai amerikai bázisokról szálltak fel, hogy aztán szovjet katonai létesítmények után kémkedjenek. Köztudott volt, hogy a bennük használt film ellenálló a sugárzással szemben.

Az új holdjármű 278 kg volt. A Je-2 alakja igencsak eltért a Je-1-esétől: hengeralakú testére napelemeket szereltek – olyanok, amiket már a Szputnyik-3-ason is használtak. A Je-2 1,3 méter magas volt, legnagyobb részt 95 centiméteres átmérővel, ami a legszélesebb pontján 1,2 méter volt. A hengert hermetikusan lezárták, és 0,23 atmoszféra túlnyomás volt benne. A hőmérsékletet árnyékolókkal szabályozták, ezek 25 Celsius fok fölött nyíltak ki. Az űrhajó tetejéből négy, aljából két további antenna állt ki. A kamerákat a tetejére szerelték, a többi tudományos műszer pedig a borítás különböző pontjain kapott helyet. A kamerák mellett a fő rakomány egy kozmikus sugárzásmérő egység és egy mikrometeorit detektor volt.

Az új holdszonda 1959 augusztusában érkezett meg Bajkonurba, még a Második Kozmikus Űrhajó startja előtt. Pár ellenőrzésre még sort kellett keríteni, majd szeptember 25-én nyilvánítottak startra késznek. Október 4-én indult útnak, két évvel a Szputnyik után.
Az újabb start eleinte sok találgatásra adott okot. Ahelyett, hogy a leggyorsabb úton a Holdhoz repült volna, inkább lustán távolodott, és egy szokatlanul magas földkörüli pályára állt, aminek legalacsonyabb pontja 48280 kilométeren, legmagasabb pontja pedig 468300 kilométeren volt, 55 fokos inklináció mellett.

Pályáját precízen kikalkulálták a Szovjet Tudományos Akadémia Steklov Intézetének Alkalmazott Matematika Osztályán található számítógép segítségével. Ezúttal a szondának a talányos „Automata Bolygóközi Állomás” nevet adták. Az oroszok nyilvánosságra hozták az adás frekvenciáit: 39,986 MHz és 183,6 MHz – előbbit a tudományos adatoknak szentelték, utóbbit a pályaadatoknak. Ezt tudatták Jodrell Bankkel is, ami mintegy tíz órával a start után már vette is az állomás jeleit. A Jodrell Bank Obszervatórium személyzetének azonban Bernard Lovell igazgató távollétében kellett boldogulnia, aki a NASA meghívására épp az Egyesült Államokban vendégeskedett. Vendéglátói épp egy szimulált holdutazásban részesítették a frissen átadott kaliforniai Disneylandben, amikor az Automata Bolygóközi Állomással kapcsolatos első hírek megjelentek, az ironikus eset különösen érzékeny pontjukon érinthette őket.