Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Ezeket az elképzeléseket már az OKB-1 másik osztálya fejlesztette egy lépéssel tovább, mégpedig a 3. számú, amit 1962 második felében J. P. Koljako és Koroljov vezetett. Koroljov már a Vosztok űrhajó utódján dolgozott. Egy, a Vosztoknál nagyobb űrhajót képzelt el, két kabinnal, ami képes pályára állva manőverezni, háromfős legénységgel a fedélzetén.

Ötlete Tyihonravov korábbi koncepcióján alapult, amikor is földkörüli pályán szerelnék össze a rakétavonatot. „Komplexum a mesterséges műholdpályán lévő űrjárművek összeszerelésére (a Szojuz)” című tervrajzait 1962. március 10-én hagyták jóvá. Ezt röviden csak Szojuz komplexumként hívták. A tervekben egy 7K-nak hívott sokemberes űrhajó szerepelt, ami földkörüli pályán egy halom 9K-nak és 11K-nak hívott három hajtóműves egységhez kapcsolódna, hogy segítségükkel kerülje meg a legénységet szállító űrhajó a Holdat. Ezt további fejlesztésre 1962. április 16-án hagyta jóvá a kormány. Újabb tervek készültek, ezúttal „A 7K9K11K Szojuz komplexum” volt a címe, és 1962 december 24-én fogadták el. A komplexum a Vosztok Zh egyenesági leszármazottja volt.

A Szojuz-komplexummal kapcsolatos tervek csiszolása az újévben is folytatódott. 1963. május 10-én Koroljov egy végleges verziót hagyott jóvá, ennek „Járművek összeszerelése földkörüli műholdpályán” volt a címe. A komplexum egy rakétablokkból állt, amit „szárazon” (nem feltankolva) indítanának útnak, ez lett volna a legnagyobb egység. Ezt automata űrrandevú és dokkoló berendezéssel látnák el, és Szojuz B volt a neve. Ezen kívül ott volt a Szojuz V, ami egy űrtanker, ez tárolta a folyékony üzemanyagot, illetve a komplexum utolsó eleme egy új embereket szállító űrhajó lenne, ami Szojuz A névre hallgatott. Ez volt az a rendszer, amit Koroljov, Tyihonravov és Feoktyisztov fejlesztett ki.

A Szojuz-A egy újgenerációs űrhajó volt, 7,7 méter hosszú, 2,3 méter átmérőjű, és 5800 kg-t nyomott. A megjelenése finoman szólva is radikális volt. Az alján lévő egységben volt a műszaki egység, benne üzemanyag, radar és rakétahajtómű. A tetejére egy kúpalakú kabin került, ebben kapott helyet a háromfős legénység. Eddig semmi újdonság, de mindezek tetejére egy nagy, hosszú hengeralakú keringőegység került. Ez tovább növelte a kabin méretét (magát a kabint kicsinek tervezték), ebben lehetett kísérleteket, kutatásokat végezni. A Szojuz-komplexum munkálatai 1964-re is átcsúsztak, Noginszkben pedig egy szimulátort építettek, ahol a kozmonautákat képezhették ki a földkörüli pályán végrehajtandó űrrandevúkra.

Ahogy a Vosztok Zh-t, úgy a Szojuz komplexumot is arra tervezték, hogy a kozmonauták megkerüljék vele a Holdat, anélkül, hogy leszállnának rá, vagy holdkörüli pályára állnának. Ugyanakkor a Szojuz épp elég nagy volt ahhoz, hogy két vagy akár három embert is elférjen benne, kabinjában megfigyeléseket és kísérleteket is lehetett végezni, a makkalakú kabin alján a hőpajzsot úgy lehetett állítani, hogy az űrhajó a légkörön megpattanjon a Földre való visszaérkezéskor.

Egy holdutazás alkalmával az események az alábbi sorrendben követnék egymást:
Az első napon az 5700 kilós rakétablokkot, a Szojuz-B-t 226 km magasan, 55 fokos inklinációval pályára állítják. Ezután ellenőrizni kell, hogy az irányításért és navigációért felelős egységek működnek-e. A második napon a három, 6100 kg-os Szojuz-V tanker első példányát felbocsátják. Mivel az üzemanyag illékony, gyorsan át kell fejteni. A rakétablokk lenne az „aktív” szereplő, ami végrehajtja az űrrandevút és a dokkolást az első földkörüli keringés alkalmával. Az üzemanyagot csővezetékek segítségével fejtenék át. Amikor aztán a három tankerből álló rakétavonat összeáll, a Szojuz-A űrhajó is elstartolna, emberekkel a fedélzetén. Ehhez dokkolna a rakétablokk, majd a nemrég átfejtett üzemanyaggal ezután megindulhatna a Hold felé. A munkálatokat a kormány 1963. december 3-án hagyta jóvá, a 7K első repülését  pedig 1964-re irányozták elő, a rákövetkező évben pedig a Szojuz-komplexumot kellett összeszerelni földkörüli pályán. Az építés 1963 legvégén kezdődött a kujbisevi Progressz gépgyárban.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az Első és Második Kozmikus Űrhajó, majd az Automata Bolygóközi Állomás küldetése után az OKB-1 teljes figyelmét az emberes űrrepülésre fordította. Az első embert szállító űrhajó tervezése 1959 során felgyorsult, és az első prototípus, a Korabl Szputnyik indításakor érte el csúcspontját 1960. május 15-én. Az év hátralevő része a tervek csiszolásával, tesztelésével, valamint a kozmonauták első csoportjának űrrepülésre való felkészítésével telt. Öt Korabl Szputnyik küldetésre - fedélzetükön próbababákat és kutyákat küldtek fel – volt szükség ahhoz, hogy az oroszok felkészüljenek az űrrepülés megismétlésére - immár egy kozmonautával. A Vosztok egy négy tonnás, gömb alakú űrhajó volt, alatta egy műszaki egységgel, az űrhajós tíz napot tölthetett a világűrben.

Mindez nem azt jelentette, hogy a Holddal kapcsolatos tervek feledésbe mentek volna: mindössze annyi történt, hogy a Korabl Szputnyik és a Vosztok mögé sorolódtak. A szovjetek újdonsült terveket dolgoztak ki a Hold felfedezésére az 1958. július 5-i, „A világűr kutatásának legígéretesebb feladatai” című terv nyomán. A mérnökök már egy ideje azon dolgoztak, hogy miként lehetne embert juttatni a Holdhoz. 1959-ben Szergej Koroljov Mihail Tyihonravovot és 9. számú részlegét kérte fel arra, hogy dolgozzák ki az ekkor már elérhető R-7 hordozórakéta használatakor egy űrrandevú során várható problémákat. Feladatuk küldetések széles skálájának kitalálása volt, még mielőtt sor került volna a nehézsúlyú hordozórakéta, az N-1, vagyis Noszitel 1-et („hordozó”) megépítésére.

A részleg első terve az volt, hogy egy Vosztok űrhajót – ezt akkor már úgyis az első emberes űrrepülésre készítették elő – kössenek össze két vagy három rakétafokozattal. A manőverezhető, embert szállító Vosztokkal egy sor dokkolást kívántak végrehajtani: gyakorlatilag egy rakétavonatot szereltek volna össze földkörüli pályán. Ezután ezt a rakétavonatot indították volna el a Hold felé. A tervet időnként Vosztok Zh-tanulmánynak is hívták. A terv az volt, hogy a küldetés során megkerülik a Holdat, majd egyenesen visszatérnek a Földre miután elhúztak a Hold túloldala mögött – mindezt anélkül, hogy holdkörüli pályára állnának vagy leszállnának a felszínére. A Vosztok Zh csak egy tanulmánymunka volt a sok közül, és nagyjából az is maradt. A másik markáns ötlet egy Szever nevű űrállomás létesítése volt.

A Vosztok korlátait elég hamar felismerték, már ami a Hold megkerülését illeti. Először is csak egy emberre tervezték, míg egy holdmisszió kéttagú legénységet kívánt – egyikük a pilóta, a másik navigátor és a megfigyelő. Másodsorban egy gömb alakú kabin csak meredeken, ballisztikus pályán tudna visszatérni a Föld légkörébe. A Holdról érkező űrhajó sebessége 11 km/s, szemben a földkörüli pályával, ahonnan 7 km/s sebességgel tér vissza a kabin. A 11 km/s komoly kihívást jelentett volna, mivel meg kellett óvni az űrhajót az intenzív hőhatásoktól. Ezen kívül a holdi egyenlítőtől visszaérkező űrhajó a Földön is az Egyenlítő közelébe érkezett volna. Ez nem okozott problémát az amerikaiaknak, mivel ők inkább tengerre szálltak, ez azonban az oroszok szempontjából nem volt kivitelezhető, mivel a Szovjetuniónak nem volt olyan területe, ami az Egyenlítő közelében lett volna.

Ezekre a problémákra keresett megoldást Tyihonravov, munkáját egy feltörekvő OKB-1-nél dolgozó mérnök is segítette: Konsztyantin Feoktyisztov. Jelentékeny ember volt. 1926-ban született Voronyezsben, igazi gyerekzseni volt, és a háború kitörésekor már felsőfokon művelte a matematikát, a fizikát és a Ciolkovszkij-egyenletet. Felderítőként a partizánoknak segített, amikor a németek betörtek, de elfogták, és golyó általi halálra ítélték. A németek azt hitték, hogy meghalt, de a golyók csak horzsolták az agyát. Felépült, és sikerült visszatérnie az orosz állások mögé, majd a Baumann Műszaki Kollégiumban folytatta tanulmányait 1943-ban. Itt is diplomázott, ezután pedig Mihail Tyihonravov tervezőosztályára került az 1950-es években.

Tyihonravov és Feoktyisztov egy olyan űrhajó fejlesztésén dolgozott, ami a Holdról visszatérve biztonságosan le tud majd szállni a Földre a nagy sebességgel légkörbelépés után. A munka során átértékelték a Vosztok gömbalakját, és egy fényszóró formájú, makkszem-szerű kabin tervére tértek át. Tyihonravov kiszámolta, hogy a 11 km/s sebességgel légkörbe érkező kabin hőpajzsát egyenesen lefelé fordíthatva annyi felhajtóerő keletkezik, amivel átsiklik az atmoszférán, akárcsak egy kavics a vízen, majd visszapattan az űrbe, hogy aztán jóval kisebb sebességgel ismét visszatérjen a Földhöz. Ez nem csak a legénységre ható G-erőket csökkentené, de egyúttal azt is lehetővé tenné, hogy a kapszula az egyenlítőtől északabbra, immár a Szovjetunió területén szálljon le. Habár a Földre való visszatérés meglehetősen nagy pontosságot igényelt, és a légkörbelépés egy hosszú, 7000 kilométeres folyosón át történt, az űrhajó +/- 50 km-es pontossággal szovjet területre érkezhetett volna.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az amerikaiakat annyira a hatása alatt tartotta az Automata Bolygóközi Állomás, hogy kieszeltek egy tervet, amire James Bond, és főnöke, M. is méltán büszke lehetett volna. 1959 decemberében, mindössze két hónappal a küldetés után, az oroszok egy mexikói kiállításra elküldték az állomás makettjét. Valójában ez több volt, mint egy méretarányos másolat, mivel ez egy működőképes, tartalék szonda volt. A CIA Mexikó elnökétől kért és kapott engedélyt arra, hogy elrabolhassák az űrhajót.

A kiállításra menet az űrhajót szállító teherautót az éjszaka leple alatt eltérítették egy faáruházhoz, ahol specialisták már várták: lefotózták, szétszerelték, majd utána ismét összeszerelték az űrhajót. Mindössze pár órájuk volt, mivel nem akarták, hogy bárkinek szemet szúrjon a szállítmány késése. Bár leginkább azt akarták megtudni, hogy a szovjet rakéták milyen méretű robbanófejet képesek szállítani, emellett az amerikaiak számára szó szerint kézen fogható volt, mire képes az orosz elektronika, a kamerák és az ipar. Az Automata Bolygóközi Állomás elrablását titokban tartották, és csak jóval a Hidegháború után hullt le a lepel az akcióról.

A Je-2 sorozatot eredetileg két lehetséges indítási ablakra tervezték, ezek 1959 októberében és 1960 áprilisában kínálkoztak. Már közeledett a második indítási ablak ideje. Ezúttal az oroszok le akarták filmezni a Hold túloldalát, ahogy a szonda távolabbról közeledik felé, így feltérképezve azt a 30% területet, ami az Automata Bolygóközi Állomás számára nem volt hozzáférhető. Az NII-380 Tudományos Kutatóintézet egy továbbfejlesztett kamerarendszert javasolt, és két szondát meg is építettek, ezek lettek a Je-2f sorozat. Ezúttal azonban a korábbi bizonytalansági tényezők színre léptek.

Április 15-én az első start jól ment, de Kosberg RD-105-ös hajtóműve túl hamar leállt, és a szonda visszahullt a Földre 200000 km-es távolságból. A második startra másnap, április 16-án került sor (egyes beszámolók szerint április 19-én), és még rosszabbul ment az előző kísérlet. Pillanatokkal a felszállás után a négy rakétablokk levált a hordozórakéta testéről, majd az irányítók feje fölött robbant fel. Ebbe beleremegett az összeszerelő csarnok, és az indítóállásra vezető vasúti sínek artikulálatlan kupacokká váltak. Ezek a hírek nem jutottak el a világ többi részébe – legalábbis, 30 évig még biztosan nem. A világ többi része úgy tudta, hogy az oroszok egyetlen küldetést hajtottak végre a Hold túloldalán, ami olyan sikerrel járt, hogy szükségtelen volt megismételni.

Ezzel véget ért a holdprogram kezdeti szakasza. Mindkét országban szinte azonos hibaszázalékot értek el a startkísérletek során. A különbség annyi volt, hogy a két orosz szonda teljes sikert aratott küldetése során. Mivel a kudarcokról nem tudott a világ, és mert az Első Kozmikus Űrhajó útját sikeresnek nyilvánították, az oroszok szakértelméhez kétség nem férhetett. A világszerte uralkodó, közkeletű vélemény szerint a Szovjetunió hamar és magabiztosan vette át a vezetést a Hold felé vezető úton.

A németek az esetek többségében saját anyanyelvükön beszéltek, amikor összezsúfolódtak kijelzőik fölött, és imádkoztak, azért, hogy minden rendben menjen. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy Redstone hordozórakéta és a Mercury kapszula ballisztikus tesztje volt az első olyan küldetés, amiben én is szerephez jutottam. A tervek szerint a Redstone hajtóművének két és fél percig kellett üzemelnie. Kikapcsolás után a mentőrakéta leválik a kapszuláról a rögzítőgyűrűbe épített robbanótöltetek begyújtásával, ezt a mentőrakéta gyújtása követi majd. Ezután amikor a hordozórakéta tolóereje visszaesik, reteszek robbannak, amit három kisméretű, szilárd üzemanyagú „direkt segédrakéta” gyújtása követ - ezek segítségével válik le a kapszula a hordozórakétáról. (A „direkt segédrakéta” a menetirányhoz képest hozzáad a sebességhez, ebben az esetben kis rakéták választották le a Mercury-kapszulát a hordozórakétáról. A retrográd rakéták (avagy „fékezőrakéták”) a repülés irányára ellentétesen fejtenek ki erőt.) A Redstone az űrhajót 210 kilométeres magasságba röpíti, mielőtt pályája elkezdene lefelé ívelni.

6100 méteren a kapszula fékezőernyői kinyílnak, stabilizálják mozgását, és lelassítják annyira, hogy a főernyők biztonságosan kinyílhassanak. Ezután a landolási fázis kezdődik. Az egész küldetést mindössze tizenhat percesre tervezték. A visszaszámlálás szimulációjának gyakorlását a Redstone rövid, valós repülésével kezdtük. Három napig mindenféle eseményeket próbáltunk el, és parancsokat adtunk az automatikának.
A szimuláció során oktatóink, a legfelső sorban elhelyezett irányítópultokban berendezett megfigyelőhelyükön ültek, és mágnesszalagokról játszották be a telemetriát és a radarrendszert érintő adatokat, ezzel vezérelve a műszereket és a tábla kijelzőit. Ha máshogy nem ment, írásban kérdeztek, mint egy iskolai röpdolgozat esetében. Az egész Küldetésirányító Központ csapata elé ki kellett állni, és azt mondani: „Küldetés! Egy új probléma jelentkezett, és így akarom megoldani.” Ezt komolyan vettük. Isten irgalmazzon, ha nem tudtunk előrukkolni egy válasszal – mégpedig azonnal.

Az indítóállás épületegyüttese, ahonnan a Redstone-t készültünk indítani, az indítóállásból, a kiszolgáló toronyból és egy blokkházból állt, utóbbiból irányították és felügyelték a startot. Az indítóállást áram- és kommunikációs kábelek hálózata szőtte be, és csövek továbbították az üzemanyagot és más folyadékokat. A blokkházak jégkunyhószerű építmények voltak az indítóállástól 230 méterre, és némiképp hasonlítottak a II. világháborús gépfegyveres bunkerekre. Az Atlas blokkházai kis mértékben eltértek: ezek tizenkét oldalú betonbunkerek voltak három méter vastag falakkal, kupolaszerű tetővel, tizenhárom méter vastag homokba ágyazva. Korábban a blokkházakon volt egy vastag kvarc/üvegablakkal ellátott kémlelőnyílás. Később periszkópokat alkalmaztak helyettük, és így figyelték meg az üzemanyag-tartályokat és a kábelaknákat. A blokkházaknak elég közel kellett lenniük ahhoz, hogy szabad szemmel is lehessen látni ezeket, de épp elég távol kellett lenniük, hogy a hordozórakéta felrobbanását is túl lehessen élni bennük. (Az első hordozórakéták öt százaléka röviddel a felszállás után felrobbant.)

A blokkház személyzete német rakétatudósokból, illetve a Szárazföldi Haderőnél korábban szolgálatot teljesítő technikusokból, valamint a hordozórakétákat gyártó alvállalkozók személyzetéből állt. A németek az esetek többségében saját anyanyelvükön beszéltek, amikor összezsúfolódtak kijelzőik fölött, és imádkoztak, azért, hogy minden rendben menjen. Von Braun kollégáin kívül, a blokkházban dolgozó, és a kapszuláért felelős mérnököket széles körből merítve választották ki, főként a repülőgépiparban dolgozó beszállítók közül. Kraft csapata mindenféle háttérrel rendelkező mérnökökből állt, így állt össze egy kispályás focicsapat. A kapszuláért felelős mérnökök a NASA Space Task Grouptól érkeztek, a hálózatirányítók a Légierőtől, a létesítményért felelős technikusok a Bendixtől, a Mercury Irányítóközpont CapComjai pedig az első hét asztronauta közül kerültek ki.
Háromtagú csoportok szolgáltak a Mercury Projekt tizenhárom megfigyelőállomásán, ők szolgáltatták az űrhajó útjával kapcsolatos információkat az a bolygó minden pontjáról, illetve ők tartották a rádiókapcsolatot az űrhajó legénységével. A háromfős csoportokat a CapCom vezette, az ő felelőssége volt, hogy az adott megfigyelőállomás készen álljon a küldetésre, és valós idejű támogatást biztosítson, ezen kívül pedig státuszjelentésekkel is el kellett látni a Mercury Irányítás küldetésigazgatóját. Az emberes küldetések alkalmával ő kommunikált a kapszulában lévő asztronautával, innen ered a „CapCom” kifejezés.

A tizenhárom, legénységgel felszerelt megfigyelőállomás Kraft irányítása alá tartozott. Mivel nagyon kockázatos döntéseket kellett rövid időn belül meghozniuk, az asztronauták úgy vélték, hogy csak egy másik asztronauta beszélhet a kapszulában repülő társához. A Mercury Irányítóközpontban és a blokkházban szolgáló CapComok a Mercury-asztronauták közül kerültek ki, és gyakran olyan megfigyelőállomásokra küldték őket, amik kritikusak voltak a küldetés szempontjából.
 
Ezidőtájt az amerikai űrprogram a NASA mellett a hadsereg erőforrásaira is támaszkodott. Ezzel szemben az orosz űrprogram teljes mértékben a hadsereg égisze alá tartozott. A szovjet berendezések, szoftverek és a személyzet is katonai volt, habár volt pár módosítás, ami a stratégiai hadviselés céljából kifejlesztett katonai programokra vezethető vissza: a hordozórakéták tetejére ugyanis robbanófej helyett űrhajó került, ahogy ez a mi Atlas rakétánk esetében is történt. Idővel az orosz űrprogram polgári jellege erősödött, ugyanakkor a NASA tevékenysége a kezdetektől fogva élesen elkülönült a katonai műveletektől és személyzettől."

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A bolygóközi állomás elnyújtott pályáján egyre messzebbre jutott. Legtávolabbi pontjához közel, 467000 kilométeren másodszor is megkísérelték a képek alacsony sebességű adatátvitelét, de a minőség ismét nagyon rossz volt, így a földi irányításnak meg kellett várni, amíg a nyolcas alakú pályán mozgó állomás közelebb ér a Földhöz: ez közel kéthetes, hosszú várakozást jelentett. Az Automata Bolygóközi Állomás pályája jóval a Hold mögé ívelt, és csak október 11-én, öt nap múlva ívelt a Föld felé, miközben megtette a Föld-Hold távolságot, de ezúttal - október 15-én - már a Föld felé vette az irányt. Október 17-én az állomás már félúton járt a Föld és a Hold között, és 19-én kerülte meg a Földet. Ekkor ideális helyzetben volt az északra lévő szovjet megfigyelő állomások számára.

A földi irányítás számos kísérletet tett, hogy rávegye a szondát a képek – ezúttal nagy sebességű – átküldésére. Első alkalommal, azaz másnap, a jel még túl gyenge volt. A következő négy kísérlet során túl sok volt a recsegés és a zaj. A földi irányítás számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szonda tényleg 29 fényképet készített, de az már kevésbé volt egyértelmű, hogy ezek a fotók használható állapotban eljutnak-e hozzájuk. A zajszint csökkentése érdekében a szovjet hatóságok teljes rádiócsöndet rendeltek el a Fekete-tengeren, és hadihajókkal tartatták be a tiltást a Krím-félsziget partjainál. Az irányítóteremben a már eleve feszült hangulatban az embereken az idegesség és a csüggedtség vett erőt. Az ötödik kísérlet során azonban a jelerősség és a minőség hirtelen megjavult. Végül a 29 kép közül 17 bizonyult használhatónak, ami a Hold túloldalának 70%-át tette ki (ez a Földről nézve a keleti oldalt jelenti). 19-én Moszkvában már arról pletykáltak, hogy fényképek érkeztek a Hold túloldaláról.

A Szovjetunió csak tíz nappal később hozta nyilvánosságra az első, történelmi jelentőségű fényképet a Hold túloldaláról. Az első sorozatot Jurij Lipszkij készítette elő a Sternberg Asztronómiai Intézetben. A kép homályos volt és elmosódott, de madártávlatból látni lehetett a Hold rejtett oldalát. Ez volt az első alkalom, hogy az emberek egy világűrből készített fotót láthattak; egyben ez volt az első küldetés, hogy egy űrszonda olyan adatokat gyűjtsön, amihez semmilyen más módon nem lehetett volna hozzájutni. A túloldalon főképp kráteres fennsíkok látszottak, és igencsak eltért a Hold Földről megfigyelhető felétől. A hagyomány szerint a megtaláló nevezhette el az újonnan felfedezett területeket.

Az oroszok egy hatalmas krátert jól nevelten Ciolkovszkijről neveztek el, két tengert pedig Moszkva-tengernek (Mare Moszkvi) és Álmok Tengerének kereszteltek. Meglepő véletlen folytán a képek pont a BBC havonta jelentkező, közkedvelt, Az Éjszakai égbolt című (The sky at night) csillagászattal foglalkozó műsorának élő adása közben futottak be – akkoriban az összes műsort valós időben, konzervanyagok nélkül sugározták. A műsorvezető Patrick Moore rögtön élőben - közlésük pillanatában - be tudta mutatni a képeket az egész világnak. Fél évszázaddal később még mindig pontosan emlékezett arra az estére, amikor a Holdról készült képek megérkeztek, ami televíziós karrierjének egyik csúcspontját jelentette.

Az Automata Bolygóközi Állomással a kapcsolat még a hónap folyamán, október 22-én megszakadt. 1960. január 24-én a szonda ismét elrepült a Hold mellett, de a jeleit többé már nem lehetett venni. Szokatlan pályája végül 1960 áprilisának végefelé a Föld légkörébe vezette, ahol aztán jól nevelten elégett. Az Automata Bolygóközi Állomás egy újabb amerikai mítoszt rombolt le, mégpedig azt, hogy az oroszok csak primitív űrhajókat és böszme nagy hordozórakétákat tudnak építeni. Az állomás a mérnöki és műszaki fejlettség sokrétű megnyilvánulása volt. Most már az egész világ láthatta a Hold túloldaláról készült képeket, akár újságokban, akár oktatóposztereken jelentek is meg. A Szovjetunió jelentette meg az első, primitív atlaszt a Hold túloldaláról. Cikkeket közöltek, amik a túloldal általános jellegzetességeit és más jellemzőit taglalták. Később a Moszkva tenger geológiai rekonstrukcióját is elkészítették.