Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Cselomej azonban nem az egyetlen volt, aki kihívást jelentett Koroljov mindezidáig vitán felül álló tekintélye számára. Koroljov korábbi munkatársa, Valentyin Glusko egy nagy, hajtóműveket tervező irodát vezetett, az OKB-456-ot, és korábban már összevitatkoztak az R-7-es felső rakétafokozata miatt, ami az Első Kozmikus Űrhajót hajtotta. Az ukrajnai Dnyepropetrovszkban egy másik nagy tervezőiroda nőtte ki magát Mihail Jangel felügyelete alatt. Az ottani gyárban százával építették a katonai rakétákat a tüzérség számára.
A rakéták egy részét átalakították, hogy alkalmasak legyenek műholdak felbocsátására, 1962-re tervezőirodája már kisméretű katonai műholdakat gyártott.

A szovjetek egészen 1964. augusztusáig nem döntöttek a holdraszállásról – ekkor már több mint három év eltelt Kennedy Kongresszushoz intézett beszéde óta. A szovjet irattári dokumentumok 1990-es évekbeli tanulmányozásából kiderült, hogy 1963 és 1964 fordulóján kezdték az oroszok kapizsgálni, hogy mennyire elkötelezettek is az amerikaiak az Apollo-program mellett. A szovjet titkosszolgálat beszámolt az amerikaiak erőfeszítéseiről, habár semmi szükség nem volt kémekre, mivel az amerikai űrprogramról lelkesen beszámoltak a teljesen nyilvános szakirodalomban. A szovjet tervezők a vezetőikre bízták a választ.

Ismét az alulról érkező nyomás hatására született döntés, és nem egy felülről kiadott kormányzati diktátum miatt. 1964 tavaszáig a szovjet űrprogramot nagyrészt a Koroljov, Tyihonravov és mások által kitűzött célok határozták meg olyan javaslatok és emlékeztetők formájában, amikben lépésről-lépésre körvonalazták az orosz űrkutatás irányvonalát. Most mélyreható változás ment végbe, a szovjet célokat az amerikai célok tükrében határozták meg.
1963 folyamán elkezdték felülvizsgálni a dolgokat. Akkor ősszel Koroljov átértékelte saját elképzeléseit, és friss tervek egész sorát terjesztette a kormány elé, amikben körvonalazta, hogy szerinte a szovjet holdkutatásnak milyen irányba kellene tartania. Ez volt az „Előterjesztés a Hold kutatására és megismerésére” című javaslat, amit Szergej Koroljov szeptember 23-án ismertetett. Elemeit L-betűvel jelölték, a Hold orosz megfelelője nyomán:

L-1 A Hold megkerülése a Szojuz-komplexummal.
L-2 Holdjáró a leszállóhelyek felfedezésére.
L-3 Emberes holdraszállás
L-4 A Hold feltérképezése és kutatása holdkörüli pályáról
L-5 Emberes holdjáró

Mindebben az emberes holdraszállás megjelenése érdekes, ami fokozott hangsúlyt kapott. Ez eddig még egyáltalán nem szerepelt a szovjet tervekben. Hruscsov részére Cselomej, Jangel és Koroljov is felvázolta elképzeléseit arról, hogy szerintük miként kellene válaszolni az Apollo-program kihívásaira:

Koroljov a Szojuz-komplexum legmodernebb verzióját javasolta a Holdat megkerülő küldetés céljaira. A fejlesztés alatt álló nehézsúlyú N-1 hordozórakétával is számolhatott, ami képes volt embert juttatni a Holdra. A projekt 1956 óta csak kis lépésekben haladt, és a fejlesztés üteme ekkoriban is csigatempóval történt.
Cselomej az UR-500 Proton rakétáját javasolta, amivel közvetlenül meg lehetett kerülni a Holdat, ezenkívül egy jóval nagyobb típust is ajánlott, az UR-700-ast a közvetlen pálya technikát alkalmazó holdraszálláshoz.
Mihail Jangel irodája egy harmadik rakétával állt elő, az R-56-ossal.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

1964 elején az oroszok még mindig azt tervezték, hogy a Szojuz-komplexummal megkerülik a Holdat. A Szojuzt ekkor már javában építették, de az R-7 rakéta is készen állt, és az első tesztrepülések figyelemreméltó reményekre adtak okot: volt alapja annak, hogy a terv 1966-67 folyamán megvalósul majd.

Nagy bizonytalanság övezte a szovjet űrprogram közép- és hosszútávú jövőjét. John Kennedy halálával a közös küldetés lehetősége elúszott. 1963-ban Bernard Lovell, a Jodrell Bank Csillagvizsgáló igazgatója Msztiszlav Keldis vendégeként látogatást tett a Szovjetunióban, ahol meglepetésére arról tájékoztatták, hogy a Szovjetunió nem kíván az amerikaiakkal holdversenybe bocsátkozni (pont, amiről Hruscsov is beszélt az ENSZ-ben). Ehelyett inkább egy földkörül keringő állomást építenének. Tény, hogy az ilyen és ehhez hasonló állomások körüli űrsétákkal kapcsolatos tervek rövidesen eljutottak nyugatra is. Bernard Lovell megjegyzéseit a szovjet kutatók közül páran vitatták, de látogatása jelentős kételyeket ébresztett a szovjetek szándékait illetően.

Habár a Szojuz-komplexum fejlesztése 1962-63-ban sokat haladt, ez az ütem lelassult 1964 folyamán. Fontos kihangsúlyozni, hogy a Szojuz-komplexum nem pusztán szimpla tanulmány volt. Nemcsak, hogy a tervezés haladt öles léptekkel, de az első tesztmodelleket is építették már. A munkatempó nem a kormányzat hatására lassult le, hanem sokkal inkább az OKB-1-en belüli durva átfedések okozták. A földkörüli pályán végrehajtott űrrandevú-manőverek bonyolultsága miatt aggódó Koroljov felülbírálta kezdeti koncepcióját. A földkörüli pályán összeszerelésre váró komplexum súlya nagyjából változatlan maradt: 18 tonna. Az új terv szerint azonban

• a komplexum csak három űrhajóból állna
• a rakétablokk üzemanyaga a jóval hatékonyabb hidrogén lenne
• a Szojuz-űrhajó a holdutazásra tekintettel rövidebb lenne, és 5 tonnával könnyítenének rajta, hiszen a keringő egység nélkül repülne. Új neve a Szojuz 7K-L-1 lett (L – mint Luna, azaz Hold).

Miután erről tudomást szerzett a rivális Vlagyimir Cselomej által vezetett OKB-52-es tervezőiroda, egy új javaslattal rukkoltak elő. Szerintük az általuk épített Proton rakétával képesek lennének egy űrhajót egyenesen eljuttatni a Holdhoz. Csak egyetlen rakétára lenne szükség, ami kiváltaná az űrrandevúkat a földkörüli pályán, ahogy üzemanyagot sem kellene vételezni. Cselomej meggyőzte a kormányt arról, hogy a földkörüli pályán végrehajtott űrrandevúk gondolata túlságosan nehézkes. Koroljovot ezalatt annyira lekötötte a többi projekt, hogy mielőtt észbe kaphatott volna, Cselomejnek sikerült megszereznie a kormány jóváhagyását saját terveire.

Koroljov vetélytársának színre lépése fontos fejlemény volt. 1964-ig Koroljov főkonstruktőri minőségében egymaga felügyelte a teljes szovjet űrprogramot. Vlagyimir Cselomej valamivel fiatalabb volt Koroljovnál (1914-ben született). Amíg Koroljov a háborút követően a német V-2-es rakétákat fejlesztette tovább, addig Cselomej a V-1-es repülőbomba különböző változatait készítette el. 1944 és 1954 között Cselomej pulzáló sugárhajtóműveket, irányított és tengerről indítható rakétákat fejlesztett.

Stílusa igencsak különbözött Koroljovétól: elegánsan öltözködött, finom modora volt, és jól értett a szavak nyelvén. Mindenki, akivel csak találkozott, tisztelettel adózott ambíciói és meggyőző ereje előtt. Cselomej a Baumann Műszaki Egyetem tanára volt, 1958-tól pedig a Tudományos Akadémia levelező, 1962-től teljes jogú tagja. A Kreml számára ütős katonai űrprogramot állított össze: új katonai rakétákat (SS-9, Ciklon, Proton), műholdvédelmi fegyvereket (Poljot), radarmegfigyelő műholdakat és még egy emberes kéműrhajó tervein (Almaz) is dolgozott. Szergej, Nyikita Hruscsov fia is nála dolgozott.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Érdemes megjegyezni, hogy bár visszatekintve úgy tűnik, mintha az amerikai fél eltökélt lett volna a holdprogram megvalósítására, ez akkoriban nem volt mindig ennyire egyértelmű. Kennedy elnök némiképp kelletlenül fogadta a programot, alternatívát keresett, de végül űrmániás alelnöke, Lyndon Johnson hajszolta bele. 1961. májusi, Kongresszus előtt elmondott beszédét követően csak öt kongresszusi képviselő szólalt fel, majd mindenki rábólintott a programra. Kevés jel utalt a közvélemény lelkesedésére. A Kongresszus sok olyan programot elfogadott már korábban, amiből végül semmi nem lett: a holdprogram is hasonló sorsra juthatott volna. Kennedy bizonytalan volt, és amikor Nyikita Hruscsovval még az ugyanezen év júniusában Bécsben találkozott, azt javasolta, hogy a szovjetek és az amerikaiak közös vállalkozása legyen a holdprogram. Szergej Hruscsov szerint ez a javaslat „felkészületlenül érte apámat”. Nyikita Hruscsov nem adott hivatalos választ. Emberei a hadseregben nem lelkesedtek azért, hogy titkos rakétaterveiket megosszák az USA-val (és Koroljov sem volt kivétel ez alól). Hruscsovot feszélyezte, hogy az amerikaiak megtudják, valójában milyen gyengén is állnak a dolgok rakétafronton. Hruscsov hátrahőkölt Koroljov költségbecslése láttán. Az oroszok valószínűleg attól tartottak, hogy kiderül, milyen felkészületlenek is egy ilyen vállalkozásra.

A helyzet két év múlva megváltozott. Kennedy augusztusban megismételte ajánlatát, ez alkalommal Anatolij Dobrynin szovjet nagykövet társaságában, majd szeptemberben az ENSZ előtt is. Sokan megkérdőjelezték szándékait. Egyesek szerint Kennedy azért tette ezt az gesztust, mivel biztos volt abban, hogy a Szovjetunió úgysem megy bele, ő viszont ezzel az egész világ előtt igazi államférfinak tűnhet. A színfalak mögött az amerikaiak közül egyesek legalább annyira tartottak az oroszokkal való közösködéstől, mint fordítva.

Bármi volt is a helyzet, Hruscsov ezúttal pozitívabban fogadta a dolgot. A Szovjetuniónak már kialakított R-16-os rakétákból álló flottáját, katonai és stratégiai szempontból jobban felzárkózott az USA-hoz. A kubai incidenssel a hátuk mögött úgy vélte, hogy már képes lenne együttműködni Kennedyvel. A költséges holdverseny elkerülése és a költségek megosztása kezdett vonzónak tűnni számára. Katonai oldalról kompromisszum született: a közös holdprogram ráeső részét mindkét fél a másiktól függetlenül fejlesztette volna ki, így minimálisra csökkent a kockázat, hogy az oroszok bepillantsanak az amerikaiak technikai tudásába. 1963 őszén Nyikita Hruscsov kijelentette, hogy a Szovjetunió nem vesz részt a holdversenyben, és tervei között nem szerepel, hogy embert küldjön a Holdra. Október 26-án leszögezte:

"A Szovjetuniónak jelenleg nem áll szándékában kozmonautákat küldeni a Holdhoz. A szovjet kutatók mindössze tudományos problémaként tekintenek erre a kérdésre. Az amerikaiak 1970-ig embert akarnak juttatni a Holdra. Sok szerencsét kívánunk nekik, és várakozással figyeljük, hogyan jutnak el odáig, és térnek vissza onnan. Sikereket kívánok nekik. A versengés semmi jót nem hozna, sőt, épp ellenkezőleg: bajt okozhat, mivel emberéletekbe kerülhet."

Hruscsov ezzel megnyitotta a kaput a közös vállalkozás számára. Most, hogy Oroszország már egy nőt is kijuttatott a világűrbe, Hruscsov viccesen utalt arra, hogy egy amerikai férfi egy szovjet nő társaságában repülhetne a Holdig. Erre az volt a visszavágó, hogy a nemek arányán fordítani kellene, és inkább egy orosz férfi vigyen el magával egy amerikai nőt a Holdra. Ez volt a második fordulója annak, ami akár a közös holdprogram körüludvarlásává is lehetett volna. A Fehér Ház pozitív választ adott, és kijelentette, hogy megvizsgálják a vezér javaslatát. Bár Hruscsov két éves késéssel reagált a bécsi ajánlatra, ezúttal pozitív választ adott. Nem tudunk egyetlen műszaki dokumentumról sem, ami körvonalazta volna, hogy milyen is lett volna ez a közös vállalkozás. Az előterjesztés hirtelen véget ért, amikor alig három héttel később Kennedy-t a texasi Dallasban meggyilkolták, ahova egyenesen a texasi Houstonban épülő, űrkutatást szolgáló létesítmények felkeresése után érkezett. Az új elnök, Lyndon Johnson, politikai hírnevét a szovjetek által jelentett űrbeli fenyegetésre, és az arra adott válaszlépésre építette, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem érdekelt a közös program folytatásában.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Habár az említett küldetéseket rövid határidővel, minden tervezettség nélkül hajtották végre az amerikai Mercury-programra adott válasz gyanánt, mindez csöppet sem érződött a nyugati világban. A Vosztok-küldetésekben aprólékosan megtervezett lépések láncolatát látták, ami elvezet majd a holdutazáshoz. Amikor Pavel Popovics földkörüli pályán csatlakozott Andrian Nyikolajevhez, az AP hírügynökség azt találgatta, vajon sort kerülhet-e olyan kísérletre, amikor az űrhajókat összekapcsolják, hogy aztán nekivágjanak a Hold megkerülésének. Olybá tűnt, mintha az ügynökség látta volna a Szojuz-komplexum terveit.
A Nemzetközi Űrhajózási Szövetség 1963-as párizsi konferenciáján Jurij Gagarin az alábbi szavakat mondta:

„Egy holdutazáshoz több tíztonnás járműre van szükség, és nem titok, hogy ilyen nagy rakéták jelenleg még nem léteznek. Az egyik lehetőség az, hogy az űrhajókat földkörüli pályán összeszerelik. Itt az űrhajó elemeit összegyűjthetik, egymáshoz kapcsolhatják azokat, majd feltölthetik üzemanyaggal. Ezután kezdődhet az utazás.”

Ez eltért az amerikaiak által a holdutazáshoz kiválasztott módszertől – a NASA Szargej holdkörüli randevú technikájának megfelelőjét választotta – és sokan szkeptikusok voltak Jurij Gagarin őszinteségét illetően. Az oroszok belehajszolják az amerikaiakat a holdraszállásba – mondták ekkoriban. Gagarin egyébként tökéletesen körvonalazta a szovjetek Holddal kapcsolatos terveit – úgy, ahogy a dolgok 1963 őszén álltak.

Közös holdutazás: Kennedy javasolta, Hruscsov elfogadta

A Szojuz-komplexum egészen 1964 augusztusáig a szovjet holdutazás terve maradt, és mint látható, mindössze arra szorítkozott, hogy kozmonautákkal megkerüljék a Holdat. A holdraszállás még csak tervbe sem volt véve. A NASA vezetői, az amerikai politikusok körében és a nyugati médiában uralkodó nézet szerint a Szovjetunió hosszútávú terve az volt, hogy embert juttasson a Holdra. A szovjet küldetéseket kivétel nélkül ennek fényében elemezték. A nyugati világ számára elképzelhetetlen volt, hogy a Szovjetunió ne akarja elsőként kitűzni a Holdra a vörös zászlót.

A valóságban azonban a Szovjetuniónak egészen 1964 augusztusáig egyáltalán nem volt ilyen terve. Kennedy 1961. május 25-i beszédének nem nagyon tulajdonított nagy jelentőséget a Kreml. Kennedy beszédét inkább lelkesítő, retorikai fogásnak tarthatták, nem pedig olyasminek, ami az egész nemzetet képes egyetlen cél érdekében mozgósítani. A Szovjetunió számára ez csak egy beszéd volt a sok közül, ráadásul az oroszoknál nem ment ritkaságszámba, hogy a nyilvánosság előtt túlozzanak. Szergej - Nyikita Hruscsov fia - szerint apja „nem tulajdonított nagy jelentőséget John F. Kennedy beszédének”.

De ahogy telt-múlt az idő, és az amerikai űripar egyre jobban fellendült, Hruscsov két választás előtt találta magát: vagy elfogadja a kihívást, és milliárdokat költ rá, vagy hagyja, hogy gazdagabb versenytársa megelőzze. „Sem apám, sem Koroljov nem volt döntési helyzetben” – mondta később Hruscsov fia. Hruscsov úgy érezte, hogy aránytalan anyagi terhet vesz a nyakába, és inkább a Szovjetunió korlátozott ingatlanügyi és mezőgazdasági helyzetére kívánt koncentrálni. Elég értelmes volt ahhoz, hogy tudja: az amerikaiak számára az Apollo-program mindössze apró változást jelent. Szergej Hruscsov szerint „apám sosem szándékozott jelentős összegeket fordítani arra, hogy biztosítsa űrbeli fölényünket”.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Szojuz-komplexum számára az R-7 javított verzióját irányozták elő. Glusko OKB-456-os részlegét kérték fel arra, hogy az A-blokk RD-108-as hajtóművének teljesítményét megnöveljék - ugyanezt kellett tenniük a B-, V-, G- és D-blokkok RD-107-es hajtóműveivel is. A változtatások révén legalább 5 %-os teljesítménynövekedést sikerült elérni. Az OKB-154-es részlegnél Szemjon Kosberg a harmadik fokozat teljesítményét is feljavította, az OKB-1-nél működő 11. számú osztály pedig a mentőrakétát fejlesztette ki. Számos fejlesztést követően az új rakéta a 11A511 gyári kódot kapta. A nagyobb teljesítményű hajtóműveket 1962-ben tesztelték, és a rakéta 1963-64-ben állt szolgálatba.
A Szojuz-rakétaegyüttes holdküldetése bonyolult folyamatnak ígérkezett, földkörüli pályán maximum hat startot és öt űrrandevút igényelt. Újabb tanulmányok igazolták, hogy a küldetés minden elemében kivitelezhető – feltételezve, hogy a Szovjetunió képes lesz földkörüli pályán űrrandevúkat végrehajtani.

Az első küldetéseket 1964-re tűzték ki, a Hold megkerülésének dátuma 1965-66 lett. Ha a szovjetek ragaszkodtak volna a tervhez, akkor az orosz kozmonauták ezzel a technikával valószínűleg még a forradalom 1967 októberében esedékes 50. évfordulója előtt megkerülték volna a Holdat.

A földkörüli pályán összeálló Szojuz-komplexum (földkörüli randevú technika) magától értetődő volt egy olyan ország számára, amely Ciolkovszkij elméletein nevelkedett fel. A két másik lehetséges módja a holdutazásnak a közvetlen pálya módszer és a jóval ködösebb holdkörüli randevú technika volt. A kor sci-fi irodalmában az előbbi volt a legnépszerűbb, a „TinTin történetei” című rajzfilmben is ezt a módszert alkalmazták. A terv szerint egy hatalmas rakéta – ennek tényleg elképesztően nagynak kellett volna lennie – egy űrhajót visz magával, ami aztán közvetlenül a Holdig repül, lelassít, leszáll, majd két vagy három asztronauta kilép belőle a felszínre. A felfedezőutat követően a kozmonauták visszamásztak volna anyahajójukba, ami közvetlenül (űrrandevú és dokkolás nélkül) visszarepítette volna őket a Földre.

A harmadik variáció a holdkörüli randevú technika volt. Egy hordozórakéta az anyahajót és a holdraszálló egységet egyenesen holdkörüli pályára juttatta volna, így megspórolva a földkörüli űrrandevút. A holdkabin leereszkedett volna a felszínre, miközben az anyahajó holdkörüli pályán marad. A holdraszállás után a leszállóegység felszáll, holdkörüli pályára áll, majd űrrandevút hajt végre az anyahajóval. A leszállóegység legénysége ezután átszáll az anyahajóra, hogy aztán az űrhajó az összes űrhajóssal a fedélzetén visszatérjen a Földre a holdkörüli pályáról. Ez egy nagy és megbízható hordozórakétán múlt, habár ennek nem kellett volna akkorának lennie, mint a közvetlen pálya módszer esetében. A távoli holdkörüli pályán végrehajtandó űrrandevú kétségkívül a terv egyik legkockázatosabb része volt.

A Szojuz-komplexum előfeltétele volt, hogy az űrrandevút végrehajtó űrhajó 20 km-re közelítsen meg egy másik egységet az első földkörüli keringésük alkalmával, és készüljön fel az ezt követő dokkolásra. Ezt a Vosztok-program összes hiányossága ellenére ki lehetett próbálni. 1962. augusztus 11-én a harmadik Vosztok is földkörüli pályára állt, fedélzetén Andrian Nyikolajevvel. A Vosztok-4 Pavel Popoviccsal pont egy nappal később állt pályára, mégpedig olyan pontosan, hogy az első keringés alkalmával 5 km-re megközelítette a Vosztok-3-at. Ez sokkal jobb eredmény volt, mint amire számítottak.

A két űrhajó három napig keringett a Föld körül, igaz, nem tudtak manőverezni, és egymástól is egyre messzebb kerültek. 1963 júniusában a Vosztok-6 Valentina Tyereskovával a fedélzetén kevesebb, mint 3 km-re közelítette meg a Vosztok-5-öt. Habár esély sem volt arra, hogy ezt a távolságot még tovább csökkentsék, a két közös repülés megmutatta, hogy milyen közelségbe kerülhetnek egymáshoz az űrhajók első földkörüli keringésük alkalmával. A kozmonauták a küldetés ideje alatt kommunikáltak egymással, a földi irányítás pedig megtalálta a módját annak, miként kövesse figyelemmel a két, egyidőben zajló küldetést.