Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A nyugati világban a szovjet űrprogramról kialakult képpel ellentétben, az valójában nem központosítottan, hanem decentralizáltan, versengve működött. Emiatt az 1964-es kormányhatározatot követően három tervezőiroda nem csak tervezéssel, hanem a holdutazás egymással rivalizáló különböző forgatókönyveinek megvalósításával volt elfoglalva. Ez egy újabb döntő különbség az amerikai holdprogramhoz képest. Az Egyesült Államokban a konkurens vállalatok árajánlatokat adtak, de közülük csak egy lett a befutó, és ez az egy dolgozhatott végül a projekten, és építhette meg az adott járműveket (a nyertes céget fővállalkozónak hívták).

Ezzel szemben a Szovjetunióban az egymással rivalizáló intézetek nem csak megtervezték a járműveket, hanem meg is építették azokat, és csak jóval később döntötték el, hogy melyiküké repüljön majd ténylegesen. Ennek eredményeképp a szovjet holdprogram projektjei - sok más kulcsfontosságú területhez hasonlóan - egymással versenyezve, párhuzamosan futottak. Ilyesmit akkoriban még csak fel sem tételeztek nyugaton. A tervezőirodák közti versengésről azonban nem értesülhetett a külvilág. Nem kisebb személyiség, mint maga Nyikita Hruscsov próbált meg közvetíteni Szergej Koroljov és Valentin Glusko között, amikor mindkettejüket meghívta a nyaralójába, hogy ott békejobbot nyújtsanak egymásnak (sikertelenül).

Mindezek miatt az 1964. augusztusi kormányhatározat jóval kisebb szerepet játszott, mint ami  esetleg várható lett volna. Nem csak, hogy nem számolta fel a különböző projektek közötti rivalizálást, de még a kiválasztott projekt esetében sem garantálta a gyors haladást. A holdutazás előkészületei 1964 augusztusa és 1966 vége között igencsak lassan haladtak. Egészen 1966 októberéig nem gyorsult fel a favorizált N-1-es program fejlesztése, ekkor alakult meg az N-1-est felügyelő Állami Bizottság, amit Holdkutató Bizottság néven is emlegettek.

1966 szeptemberében egy 34-tagú szakmai bizottság világította át a szovjet holdprogramot azzal a céllal, hogy döntsön az N-1 és az UR-700 között, és egyszer s mindenkorra pontot tegyen a rivalizálás végére. Msztiszlav Keldis lett a bizottság elnöke, és november végére készítette el a jelentését. Cselomej és Glusko figyelemreméltó lobbitevékenysége ellenére, aminek lényege az volt, hogy az N-1-et váltsák ki az UR-700-assal, az eredeti terv vitte el a pálmát. A bizottság jelentésében megerősítette, hogy az N-1 marad a holdraszállásra, az UR-500K pedig a Hold megkerülésére szánt rakéta, a jelentést pedig egy kormánnyal közösen kiadott határozat formájában (Az UR-500K-L-1 megalkotásának munkafolyamatáról) 1967. február 4-én ratifikálták: ebben még az év hátralevő részében tesztrepüléseket irányoztak elő, a holdraszállást 1968-ra ütemezték. A közös határozat megerősítette az 1964 augusztusiban foglaltakat, és a holdraszállás ügyét „nemzeti jelentőségű céllá” értékelte fel. Ezzel ez lett a legfőbb prioritás, és ennek érdekében a tervezőirodák korlátlan költségvetéssel rendelkeztek. Az igazi probléma azonban az volt, hogy az amerikaiak öt évvel korábban döntöttek arról, hogy milyen technikával akarnak holdraszállni, az Apollo-program pedig már hat éve nemzeti jelentőségű cél volt.

Igazából az 1967 februári határozat szigorított az 1964. augusztusi elődjén. Az oroszok Holddal kapcsolatos terveit most már hivatalosan is kőbe vésték (bár az UR-700-as koncepcióját gyakorlatilag csak újabb három év múlva vetették csak el végleg). Persze, az 1966-os Keldis-bizottságra és az 1967-es határozatra semmi szükség nem lett volna, ha a rivalizáló tervezők nem próbálták volna folyamatosan megmásítani az eredeti döntést. Ez drámai kontraszt volt az Apollo-programban tapasztalható eltökéltséghez és az amerikai ipar fegyelmezettségéhez képest.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az R-56-nál többet lehet tudni az UR-700-ról, aminek egy makettjét nemrég a Konsztyantin Ciolkovszkij Múzeum vezetői Kalugában jótékonyan ki is állították. Az UR-700 5760 tonna tolóerővel rendelkezett, 151 tonna hasznos terhet lett volna képes pályára állítani, ami a Saturn-V-ösnél lényegesen jobb teljesítményt jelent. Indításkor a maga 74 méteres magasságával és 17,6 méteres átmérőjével hatalmas rakéta lett volna, felszálláskor 4823 tonnát nyomott volna.

Az UR-700 a főfokozat oldalára rögzíthető rakéták és üzemanyagtartályok (akárcsak a Proton esetében) gondolatát elegyítette: a három kívülre rögzített rakéta a start után 155 másodperccel vált le, a három főhajtómű pedig 300 másodperccel az indítást követően állt le. A rakéta a zseniális Cselomej-féle tervezésre vallott, és a Proton immár bizonyított mérnöki megoldásait is felhasználta. Ami a hajtóműveket illeti: az R-56-osra kifejlesztett hajtóművet, az RD-270-est az R-56-os helyett az UR-700-as kapta meg. Cselomej UR-700-asának volt egy harmadik rakétafokozata is, amit egy RD-254-es hajtóművel láttak el, utóbbi a Proton RD-253-asán alapult.

Az UR-700-as egy közvetlen megközelítésre szánt rakéta volt, ami Cselomej szerint biztonságosabb megoldás volt a holdkörüli pályán űrrandevúval számoló forgatókönyveknél. Az UR-700 holdűrhajóval kapcsolatos vázlatok is rendelkezésünkre állnak. Az 50 tonnás, kúpban végződő, henger alakú jármű holdkörüli pályára állt volna. 21 méter hosszú volt, 2,8 méteres átmérővel, és kétfős személyzet fért volna el benne. Az űrhajó a holdfelszínre hátrafelé szállt volna le, hat lapos sílécre landolva. A teljes űrhajóból csak a 9,3 tonnás felső rész egy Apollo-típusú kabinnal tért volna vissza, később ezt fejlesztette tovább Cselomej az Almaz űrállomásai számára. Cselomej terveiben komoly hangsúlyt kaptak a többszörösen redundáns rendszerek, az N2O4/UDMH üzemanyag használata, a kimerítő földi tesztelés, valamint az összes berendezés megépítése, még mielőtt azokat az indítóálláshoz szállították volna. A lassú fejlesztés egyik oka az volt, hogy Cselomej nagy figyelmet fordított a földi tesztekre.

Az 1964. augusztusi döntést megelőzően az R-56-oshoz hasonlóan az UR-700-ast is egy holdutazásra szánták. 1964. augusztusában az N-1-es lett az emberes holdraszállásra elfogadott rakéta, így 1964. októberében az UR-700-ast törölték, és mint láthattuk, az R-56-os munkálatait szintén leállították. Mivel nem olyan fából faragták, aki feladja, Vlagyimir Cselomej tovább lobbizott az UR-700-as érdekében, és ez olyan jól sikerült neki, hogy Koroljov nagy bánatára 1965 októberében az előzetes tervekre rábólintott az Űrügyi Minisztérium. A következő évben Cselomej már olyan tervekkel állt elő, amikben azt vázolta, miként lehetne az N-1-es bajkonuri indítóállásait saját UR-700-asának startjához átalakítani. Cselomej 1966 novemberében hivatalosan is előterjesztette az UR-700-ast egy kormánybizottság számára, mint egy olyan rakétát, ami az N-1-esnél jobb megoldás. A kormány udvariasan belement abba, hogy az UR-700-assal az alapkutatás szintjén foglalkozzanak, és ezt 1967 februárjában újfent megerősítették.
Ennek ellenére Cselomej UR-700-assal kapcsolatos terveit 1967. július 21-én írták alá, 1967. november 17-én pedig a 1070-363 számú párt- és kormányhatározatban jóvá is hagyták azokat – mindez három évvel azután történt, hogy eldöntötték: az N-1-essel hajtják végre a holdutazást!

Az UR-700 holdűrhajó terveit 1968. szeptember 30-án véglegesítették. Az első startját 1972 májusára tűzték ki, és a sikeres legénység nélküli repülést követően a harmadik alkalommal már emberekkel a fedélzetén indult volna útnak (az amerikai Saturn-V-öshöz hasonlóan), hogy aztán az 1970-es évek közepén sor kerüljön a holdraszállásokra. Habár a rakétán már 1968-ban elkezdtek dolgozni, nem tudni, hogy ezután mennyi energiát fordítottak rá, mindenesetre nem úgy tűnik, hogy hozzákezdtek az építéséhez. A programot csak 1970. december 31-én állították le.

Cselomej védelmében meg kell jegyezni, hogy ő soha nem állította azt, legalábbis nem ebben a stádiumban, hogy UR-700-asával megelőzhetnék az amerikai holdraszállást. Valószínűleg az UR-700-asban inkább az N-1 utódját látta, illetve úgy gondolt rá, mint amit később, az N-1 kudarca esetén be lehetne vetni. Az UR-700-as terveit Cselomej személyétől függetlenül sokan támogatták, és sokkal jobb elképzelésnek tartották az elavult és ormótlan N-1-es koncepciójához képest. Ugyanakkor az a tény, hogy 1967 végén ismét számoltak az UR-700-assal, csak egy újabb példa a szovjet holdprogramot jellemző rivalizálásra, rendezetlen viszonyokra, pazarlásra és káoszra.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Koroljov eredetileg az N-1-est olyan rakétának szánta, amivel előbb legénység nélküli, később nagy, embereket szállító űrhajókat lehet eljuttatni a Marshoz. Az N-1-es koncepciója 1956-57 környékén született meg, amit aztán az elkövetkező pár évben Mihail Tyihonravov, Gleb Jurij Makszimov és Konsztyantin Feoktyisztov finomított tovább. Az R-7-es négy tonnát tudott földkörüli pályára állítani, és ezzel a teljesítményével korának nagy vívmányának számított.

Ehhez képest az N-1-es tervei hatalmas előrelépést jelentettek, mivel 50 tonna hasznos terhet lehetett volna vele földkörüli pályára juttatni. A tervezés korai szakaszában még abból indultak ki, hogy az N-1-et egy emberes Mars-expedíció űrhajójának földkörüli pályán történő összeszereléséhez használnák. A cél nem is annyira a landolás lett volna, hanem a Mars megkerülése – nagyon hasonlóan Koroljov holdkutatással kapcsolatos kezdeti elképzeléseihez. Az ötven tonnás teherbírásból aztán fokozatosan 75 tonna lett. Az OKB-1 számos, ehhez hasonló, mars-expedícióval kapcsolatos tervet dolgozott ki 1959 és 1967 között, ezek eleinte mind abból indultak ki, hogy a 75 tonnás bolygóközi űrhajót földkörüli pályán szerelik majd össze.

Az N-1 terveit az emberes holdutazás szem előtt tartásával alakították át, bár a tervezők fiókja alján mindvégig ott lapult a Mars-küldetésre szánt N-1-es koncepciója, ez volt az N-1M. Koroljov a holdutazásra szánt N-1-es tervezését 1964. december 25-én fejezte be.
Eszerint az N-1 holdkörüli pályán hajtott volna végre űrrandevút az amerikaiakhoz hasonló módon, habár a részletekben volt pár különbség. A korai fázisban még két N-1 indítását tartották szükségesnek, és egy földkörüli pályán végrehajtott űrrandevú előzte volna meg a holdutazást, de ez szükségtelenül bonyolultnak tűnt, és végül eltekintettek tőle. A magas N-1 méretét tekintve hasonlított az amerikai Saturn-V-höz: a két rakéta magassága szinte pontosan egyezett. Ugyanakkor a Saturn-V-től eltérően az N-1 hagyományos üzemanyagokat használt (folyékony oxigént és kerozint), a szerényebb tolóerő miatt azonban sokkal több hajtóműre – összesen 30 darabra – volt szükség. Az N-1 teljesítménye kisebb volt, mint amerikai társáé, és csak két embert tudott a Holdra juttatni, akik közül csak egy szállt volna le a felszínre.

Az R-56-os

Az UR-700-as és az R-56-os részletes terveit mindmáig nem hozták teljes egészében nyilvánosságra, de ma már nagy pontossággal ki lehet következtetni, hogy milyenek is lehettek. Az N-1-eshez hasonlóan az R-56-ossal a holdküldetés minimálprogramját lehetett volna végrehajtani: 30 tonna hasznos terhet indíthattak volna vele a Hold felé. A rakétának Mihail Jangel volt a főtervezője.
Jangel 1911. október 25-én született Irkutszkban, a Moszkvai Repülőtudományi Intézetben szerzett diplomát, majd a háborút követően Koroljov OKB-1-es osztályán dolgozott. 1954-ben saját tervezőintézetet kapott, ez volt az OKB-586 Dnyepropetrovszkban. Az R-56-os másolata ma a vállalat múzeumában látható, a vázlatokat pedig közkinccsé tették. Az 68 méter magas R-56-osnak három rakétafokozata volt, ezek átmérője 6,5 métert tett ki. A rakétát tengeren juttatták volna el Ukrajnából Kazahsztánba, de a dnyepropetrovszki gyárból a Szovjetunió folyóhálózatán, a Szir Darian keresztül is megérkezhetett Tyuratamba.

Az N-1 és az R-56 közti alapvető különbség a hajtóművekben rejlett. Az R-56-ba Valentin Glusko OKB-456-os intézete – a régi Gázdinamikai Laboratórium – méretes, nagyteljesítményű hajtóműveket tervezett, ezek volt az RD-270-esek. Sokáig lehetetlennek tartották, hogy a Szovjetunió képes legyen ilyen hajtóművek kifejlesztésére, ez azonban nem volt igaz. Az amerikai hajtóművektől eltérően – amelyek üzemanyaga folyékony oxigén és folyékony hidrogén volt – Glusko tárolható üzemanyagokkal dolgozott. Hajtóművei aszimmetrikus dimetil-metil-hidrazinnal (UDMH) és nitrogén-tetroxiddal működtek, és 640-685 tonna tolóerőt tudtak kifejteni 322 másodperces impulzussal; az égéstérben ekkor 266 atmoszféra nyomás alakult ki. Egy-egy RD-270-es 4,7 tonnát nyomott, 4,8 méter magas volt, és állítani lehetett az irányát. Valentin Glusko 22 kísérleti modellt készített az RD-270-esből, ezekkel 27 gyújtást hajtottak végre 1967. októbere és 1969. júliusa között: a tapasztaltak nagy reményekkel kecsegtettek. Három hajtóművet kétszer is beindítottak, egyet pedig háromszor.

Az R-56-os sosem volt igazi rivális. Egyesek szerint Jangel a szovjet űriparban tapasztalható versengés káros hatásait látva nem akart egy harmadik projekttel is előállni, amivel még jobban megosztotta volna a rendelkezésre álló erőforrásokat. Az R-56-os fejlesztésére 1962. áprilisában kapta meg  az engedélyt a kormánytól, de egy 1964. júniusi kormányhatározattal leállíttatták a munkálatokat.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Szojuz-komplexum eredeti terve kikerült a holdutazással kapcsolatos tervekből, ami azt a veszélyt hordozta magában, hogy kárba vész a tervezésére fordított négyéves munka. Koroljov megmenekítette a 7K űrhajót, és azt javasolta a kormány részére, hogy át kellene azt alakítani a földkörüli küldetések céljaira, és így tesztelni lehetne vele az űrrandevú-technikákat, illetve más eljárásokat, amik nélkülözhetetlenek a holdraszálláshoz. A 7K-t most 7K-OK-ra nevezték át (az OK a keringő egység rövidítése volt: Orbitalnij Korabl). Az űrhajót most már Szojuznak hívták, habár egy jóval nagyobb projekt, a Szojuz-komplexum egy részét képezte csupán. Mint ilyen, ez vált a ma is üzemelő űrhajó alapjává. Azt akarták, hogy a 7K-OK a lehető leghamarabb kövesse a Vosztok-programot. A Szojuz csúszott, a tervezőmunka nehézkesen haladt, és az első emberes repülésre csak 1966-ban kerülhetett sor. Ennélfogva 1964 augusztusában a Szovjetunió:

• eltekintett a földkörüli pálya randevú technikától, mint az emberes holdutazás egyik lehetséges módjától, és a Szojuz-komplexumot levették a napirendről.
• megfelelt Kennedy elnök emberes holdraszállással kapcsolatos kihívására azzal, hogy rögzítette: egy szovjet kozmonautának 1968-ban landolnia kell a Holdon.
• Célul tűzte ki, hogy 1967-ben elsőként egy kozmonauta kerülje meg a Holdat az új Proton-rakéta segítségével, és a Cselomej tervezőiroda szakértelmével.

Az Egyesült Államokhoz képest feleakkora gazdasággal a háta mögött, a Szovjetunió jó pár merész célt tűzött ki maga elé. Nem csak, hogy három éves lemaradásban kelt versenyre az Egyesült Államokkal, de még egy extra kört is kitűzött magának – hogy mindkét versenyt egy évvel riválisa előtt nyerje meg.
Az 1964. augusztus 3-i racionalizáció részeként Tyihonravov 9. számú részlegét felszámolták. A keringő állomásokkal kapcsolatos munkáikat Cselomej OKB-52 Almaz nevű űrállomással foglalkozó részlege vette át.

Ezután már nem nagyon lehetett hallani Mihail Tyihonravovról, a szovjet holdprogram atyjáról. Ekkor 64 éves volt, és valószínűleg nyugdíjba vonult. Mihail Tyihonravov 74 évesen hunyt el 1974. március 4-én. Az űrprogramban betöltött jelentős szerepe elhalványult Koroljové mellett. Ez akkoriban nem feltétlenül tűnhetett így, mivel a szovjet állam Lenin-díjjal és Lenin két rendjével is kitüntette, megkapta az Orosz Konföderáció kutatója és a szocialista munka hőse címet is. Az űrprogramban, amit gigászi egók uraltak, Mihail Tyihonravov beérte azzal, hogy a háttérben dolgozott, bár sosem rejtette véka alá javaslatait, ha úgy látta, hogy ezzel segítheti a számára fontos koncepciók és ötletek fejlesztését. A többiektől eltérően ő sosem volt a középpontban, és sosem hívta fel magára a figyelmet, de a szovjet holdprogramra gyakorolt hatása meghatározó volt, hiszen ő alakította ki a kezdetekben.  

A Hold és a világűr kutatásáról szóló 1964. augusztus 3-i határozatnak nyugvópontra kellett volna juttatnia a szovjet holdprogramot. A felszínen nem csak a legfontosabb kérdéseket (holdraszállás, Hold megkerülése) határozta meg, hanem az ennek során alkalmazandó technikát is. Ezzel szemben az amerikaiak két szakaszban döntöttek a holdutazásról, először 1961. májusában, majd a módszert, a holdkörüli randevú technikát (LOR) 1962. őszén határozták meg.

A valóságban az 1964. augusztusi határozat a látszat ellenére jóval kevesebb mindent döntött el. Az érintettek továbbra is harcoltak azért, hogy a kormány megmásítsa az 1964. augusztusi határozatot. Koroljov sehogy sem akart napirendre térni afölött, hogy Cselomejé lett a Hold megkerülésének feladata, így 1965 nagy részét azzal töltötte, hogy visszaszerezze a projektet saját tervezőirodája számára – erőfeszítéseit némi siker koronázta. A maga részéről Cselomej UR-700-asát Koroljov holdraszállásra szánt N-1-es rakétájának alternatívájaként állította be.
Miközben az amerikaiaknál arról ment a vita, hogy földkörüli randevú, a holdkörüli randevú és a közvetlen pálya technika közül melyiket válasszák, Oroszországban arról vitatkoztak, hogy melyik rakétát használják: Koroljov N-1-esét, Cselomej UR-700-asát vagy Mihail Jangel R-56-osát. Az 1964. augusztusi kormányhatározat ellenére ugyanis mindhárom rakéta versenyben maradt.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Siddiqi feljegyezte, miként alakult át a szovjetek űrprogramja 1964 folyamán. Az amerikai holdprogram első kézzelfogható jelei kezdtek feltűnni, a Saturn-I megkezdte próbarepüléseit. A különböző orosz tervezőirodák a holdprogramban lehetőséget láttak arra, hogy ringben maradjanak – és arra is, hogy megakadályozzák, nehogy a rivális tervezőirodák az ő rovásukra jussanak helyzeti előnyhöz.

Koroljov még azzal az otromba javaslattal is előállt Hruscsovnak, hogy nem lenne hazafias és szocialista tett, ha hagynák, hogy az amerikaiak lekörözzék a szovjet eredményeket. Hruscsov végül beadta a derekát, de ekkora a kormány vezető politikusai, a párt, a hadsereg és a tudományos világ is egyetértett abban, hogy hiba lenne hagyni az amerikaiakat elsőként holdraszállni. Még egy tényező közrejátszott ebben, mégpedig az, hogy ekkoriban a Szovjetunió Gagarin, Titov és a két páros küldetés sikereiből élt. Egy ponton azonban a politikai vezetés felismerte, hogy nem lehet ülni a babérokon, és komoly stratégiára van szükség.

Bármi is vezetett a döntéshez, a kormány és a párt 1964. augusztus 3-án határozatot adott ki „A Hold és a világűr tanulmányozását célzó munkáról” címmel. Eszerint:

• a Szovjetunió hivatalosan is elkötelezte magát a holdraszállás mellett
• Koroljov OKB-1-es osztályát bízták meg azzal a feladattal, hogy 1968-ban ember szálljon le a Holdra. Ehhez az immár nyolc éve tervezés alatt álló N-1 nehézsúlyú rakétát használnák.
• a Szovjetunió elkötelezte magát a Hold megkerülése mellett. Ezt Cselomej OKB-52-es részlege valósítaná meg: 1967-ben kellene emberrel megkerülni a Holdat. Ez a terv felülírta a Szojuz-komplexum gondolatát.

Történetünk szempontjából ez az egyik legfontosabb kormánydöntés. A határozatot a párt és a kormány közösen adta ki, a pontosság kedvéért megjegyezzük az iktatószámát is: 655-268. A két tervezőiroda teljesen szabad kezet kapott, és a kitűzött célok érdekében tetszés szerint rendelkezhettek az erőforrások felett. Érdemes megjegyezni, hogy bár a párt és a kormány által kiadott rendeletről van szó, az attól még titkos maradt. Noha a párt, a kormány és az ipari szereplők krémje tudott róla, az esti híradókban nem beszéltek róla, és igazából egészen a Szovjetunió felbomlásáig nem is került nyilvánosságra.

A határozat több más okból is problémás volt. Először is, több mint három évvel azután született, hogy az amerikaiak döntöttek a holdutazásról, így az oroszoknak nagy lemaradást kellett behozniuk, ugyanakkor előbb is kellett célba érniük. Másodsorban, az amerikaiaktól eltérően, akik a Hold megkerülését a holdraszálláshoz vezető út egyik állomásának tekintették, az oroszok két különálló feladatként kezelték a dolgot. A két feladatot két különböző tervezőiroda kapta meg, ami két teljesen eltérő űreszközt jelentett. A döntés egy politikai kompromisszum eredménye volt: az egyik projektet Koroljov kapta meg (Jangel rovására), a másikat Cselomej (Koroljov rovására).

Ez csak akkor lehetett volna elfogadható megközelítés, ha a Szovjetunió lényegesen több erőforrással rendelkezik, mint az Egyesült Államok, de a valóságban pont fordított volt a helyzet. Harmadrészt, mint látni fogjuk, az oroszoknak már az is rengeteg gondot okozott, hogy egyáltalán a hivatalosan elfogadott tervekhez tartsák magukat. Negyedrészt, a szovjet űrkutatás csapásirányát nem annyira a számukra elérhető célok és módszerek alapján határozták meg, hanem sokkal inkább az amerikaiak szándékaitól tették függővé, illetve szükség volt arra, hogy az ambiciózus szovjet tervezőirodák kompromisszumot kössenek egymással. Való igaz, hogy Leonyid Brezsnyev ideje alatt a szovjet rendszer egyre kisebb mértékben hozhatott határozott döntéseket, egyre kevesebbszer mondhatott valamire kategorikusan nemet. Emiatt az egymással versengő katonai, ipari elit sok-sok rivális projektjét párhuzamosan finanszírozta. Mindezek miatt az 1964-es rendelet sarkalatos, ámde annál problémásabb döntés volt.