Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Kozmosz-154-nek 1967. április 6-án ugyanezt a küldetést kellett megismételnie egy képzeletbeli Holdhoz. Ezúttal a BOZ gyújtásbiztosító rendszere mondott csütörtököt a pályára állás során, és nem tudta irányba állítani a D-blokkot a „holdirányú” gyújtáshoz, amire így nem lehetett sort keríteni. Ez elég nagy probléma volt, amit még súlyosabbá tett a Szojuz-űrhajó 20 nappal későbbi becsapódása. A történtek kérdéseket vetettek fel a Zond irányítórendszerének, valamint visszatérő egységének rendszereit illetően. Újratesztelték a Zond ejtőernyős rendszerét. Júniusban a krími Feodoszijában két tesztet is végrehajtottak, de mindkétszer összegabalyodtak az ejtőernyők kötelei. A változtatásokra ráment a nyár. Szeptember elején egy átfogó biztonsági ellenőrzésre került sor, amit egy szakértőbizottság kilenc munkacsoport bevonásával folytatott le. Habár Oroszország a Hold megkerülésével szerette volna megünnepelni a forradalom novemberben esedékes 50. évfordulóját, kevés esély volt ennek biztonság kivitelezésére, így az egyre inkább a távolba veszett.

Túlórák közepette a tervezők és a startot felügyelő személyzet a harmadik L-1 Zondot 1967. szeptember közepén szállították az indítóálláshoz. A visszaszámlálás szeptember 28-án kezdődött. A cél az volt, hogy az L-1 Zond elrepüljön a Holdhoz, majd kozmikus, 11 km/s sebességgel térjen onnan, a kabint pedig kimentenék. Az egység a terv szerint Dzsezkazgantól 250 kilométerrel északra landolt volna október 4-én (vagy kudarc esetén az Indiai-óceánban). A hatalmas piros-fehér Proton hordozórakéta rekordnak számító 1 028 500 kg-ot nyomott, tetején a Zond kabinja foglalt helyet, ezen pedig a mentőrakéta állt: ez így együtt jelentette az oroszok reménységét a holdutazás terén. Ott gubbasztott a gigantikus indítóálláson, az indítóállványzat gyűrűjében, miközben a mérnökök egymás után szembesültek a problémákkal.

Mégis minden rosszul alakult. A Proton első rakétafokozatának hat hajtóműve közül egy nem működött, mivel egy gumidugasz kimozdult a helyéről, és bekerült az üzemanyag-vezetékbe. A rakéta hatvan másodperccel a start után letért a pályájáról, és 65 kilométerrel arrébb becsapódott, de a Zond kabinja megmenekült a mentőrakéta közreműködésének köszönhetően. A sértetlen kabinra másnap reggel találtak rá, bár a mentést nehezítette, hogy a Proton mérgező, égő maradványai hevertek mindenfelé.

A Forradalom évfordulójára, az oroszoknak nem maradt más választásuk, mint végrehajtani azt a küldetést, amit még áprilisban a Szojuzzal akarták teljesíteni, ezúttal azonban nem voltak a fedélzeten kozmonauták. Bár ez a küldetés fontos volt a holdprogram szempontjából, mégsem volt olyan jelentőségű esemény, ami izgatott tömegeket vonz az utcákra. A Kozmosz-186-tal kezdődött az a sorozat, aminek révén a Szojuz ismét alkalmasnak találtatott arra, hogy embert szállítson a fedélzetén.

Október 27-én szállt fel, a Kozmosz-188 pedig három nappal később követte. Felszerelése teljes egészében automatikus radar-, irányzó- és távolságmérő berendezésekből állt. Ezek segítségével a Kozmosz-186 a manőver során azonnal megközelítette a 188-ast, ez a feladat várt volna áprilisban Komarovra. Az űrrandevúk, majd a dokkoló manőverek nagyon simán mentek, habár a kettős küldetést később más problémák sújtották. Miután földkörüli pályára állt, a 188-as mindössze 24 kilométerre volt társától. A Kozmosz-186 gyorsan – egy földkörüli keringés kétharmada alatt – még tovább csökkentette a távolságot. Egy óra múlva a Csendes-óceán déli része fölött kapcsolódtak össze egy automatikus keringőegységgé, hogy aztán 3,5 óra múlva szétváljanak.

A Kozmosz-186-ot másnap találták meg a mentőegységek, a 188-as azonban november 2-án letért földkörüli pályájáról (a pálya elhagyásakor felrobbantották). Habár a küldetés nem volt olyan látványos a szenzációhoz szokott közvélemény számára, ugyanakkor a robotika terén szerzett komoly jártasságról tett tanúbizonyságot. Bebizonyosodott, hogy az első földkörüli keringés alkalmával össze lehet hozni egy űrrandevút, és életképes a Szojuz-féle dokkolás koncepciója, illetve a holdkörüli randevú technikával kapcsolatos félelmek egy részét is sikerült csillapítani, amikor majd ugyanezeket a műveleteket több mint 300 ezer kilométerre kell végrehajtani.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A szovjetek Holdat megkerülő küldetéseit számos tényező korlátozta, úgymint:

• A Holdnak az északi félgömb fölött magasan kell lennie az égen az oda- és a visszaút során, hogy a Zond és az űrhajó útját megfigyelő állomások közti optimális kommunikációhoz, utóbbiak mind orosz földön voltak.
• A Földről nézve újholdnak kell lennie, hogy a Hold túloldalát világítsa meg a Nap. A Zondnak akkor kell megérkeznie a Holdhoz, amikor az a 24. és 28. nap közti fázisban van.
• A parkolópályának egybe kell esnie a Hold pályasíkjával
• A légkörbe lépés komoly dilemma volt. A Zond az északi félgömb fölött léphet be a légkörbe, a megfigyelőállomások látóterén belül, de a hosszú légkörbelépési folyosó az Indiai óceán felé vezeti az űrhajót, ahol előfordulhat, hogy vízre kell szállnia. A kozmonauták így a földi irányítással elvesztenék a kapcsolatot a küldetés utolsó szakaszában, amikor épp a mentőhajókra várnak, hogy felvegyék őket. Ennek alternatívája, hogy a Zond ugyan belépne a légkörbe a déli félgömbön az Indiai-óceán fölött, rádiókapcsolat nélkül, ugyanakkor mégis a szovjet kozmonauták által bevett kazahsztáni leszállóhelyre landol. Ez a megközelítés a hagyományos szárazföldi landolással kecsegtetett, és ily módon követhették volna az űrhajó útját az ereszkedés során, hogy utána gyorsan kimentsék a kozmonautákat. Összességében ez a módszer volt a favorit, és egy emberes küldetés során valószínűleg ezt alkalmazták volna.

Az űrprogramban résztvevő szakértők véleménye megosztott volt a vízreszállással kapcsolatban. Misin főmérnök mellette foglalt állást, mivel szerinte ez semmilyen veszéllyel nem jár. Sokan viszont ellene voltak, mondván, hogy a leszállóegység nem igazán alkalmas a tengeren úszásra, és nehéz kimenekülni belőle az óceán közepén, emellett pedig időbe telik, amíg megtalálják a kabint. Szintén ők ellenezték a nagy tengeri mentőflotta fenntartását annak költségei miatt.

Az oroszok holdkörüli küldetésének időzítése a Nap-Föld-Hold szimmetriatengely mentén a fentiek emiatt igen bonyolult vállalkozás volt. A feltételek teljesüléséhez évente csak mintegy hat indítási ablak kínálkozott. Ezek mindegyike nagyjából háromnapos volt, és egy hónap különbséggel követték egymást. Aztán hosszú idő is eltelhetett anélkül, hogy a körülmények kedveztek volna a startnak. A holdverseny tetőpontján, 1969 januárja és júliusa között egyáltalán nem kínálkozott optimális indítási ablak, amikor egyáltalán megkísérelhették volna a Zond holdutazását.

A kevés számú indítási ablakkal magyarázható, hogy számos L-1-est (például a Zond-4-et) miért a Holdtól teljesen eltérő helyekre küldtek. Ezek a küldetések a nyugati világnak fejtörést okoztak, ugyanakkor az oroszok elsődleges célja a navigáció, az űrhajó pályájának megfigyelése és a légkörbelépési folyosó tesztelése volt. Ehhez azonban a Holdnak nem kellett feltétlenül „fent lennie az égen”, és mivel ez a lehetőség nem mindig volt adott, ezeket a küldetéseket a Hold tényleges megkerülése nélkül hajtották végre.

Amikor az első teszteléshez kigurították az L-1 Zondot – ez volt a Kozmosz-146, aminek startját 1967. március 10-re tűzték ki – a három rakétafokozatból álló UR-500K Proton több mint 44 méter magas volt, és lenyűgöző látványt nyújthatott. Az első két tesztet L-1P-nek hívták, a P jelentette az „előzetest” - ez utalt arra, hogy nem a Zond teljes verzióját használják, és a kabin kimentését sem kísérlik meg. A terv szerint az első rakétafokozat 2 percig 894 tonna tolóerővel működne.

Ezt követné a második fokozat gyújtása, ami utána 215 másodpercig üzemel. A harmadik fokozat állítja a Zondot vagy az L-1-et alacsony földkörüli pályára egy 250 másodperces gyújtás során. Végül Koroljov negyedik fokozata, a D-blokk 100 másodperc erejéig bekapcsol, ez állítaná a Zondot teljesen pályára. Egy nappal a felszállás után az északi irányba repülő űrhajó negyedik fokozata, a D-blokk az Egyenlítő fölött ismét begyújtana, hogy a Zondot egy képzeletbeli Holdhoz repítse.

A Kozmosz-146 a Proton ötödik repülése volt, de az első, amikor a D-blokkal is kiegészült. Utóbbi egyetlen 58M jelű hajtóműve 8,7 tonna tolóerővel rendelkezett, és 600 másodpercre gyújtott be, ez elég volt a rakomány 11 km/s-ra gyorsításához. Ezzel a D-blokk sikeresen a szökési sebesség közelébe gyorsította a kabint, a Kozmosz-146 pedig egy ellipszis alakú magas pályára állt, ami a Földtől a messzi távolba nyúlt (bár az ideális pályát nem határozták meg pontosan). A küldetés alkalmával a kommunikációs rendszereket tesztelték. Ez az L-1 a program biztató nyitányának bizonyult, épp időben ahhoz, hogy a Hold első körberepülésére az 1967. júniusra ütemezett időpontban sor kerüljön. Azután következtek volna a holdraszálló missziók.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Elméletileg a Zond három kozmonautát is szállíthatott volna, de keringőegység híján egy kéttagú legénységnek is túl szűk lett volna a hatnapos küldetés során. A küldetési terv szerint a Proton parkolópályára állítaná a Zondot. Amikor ez utóbbi észak felé haladva először átrepülne az Egyenlítő fölött, a D-blokk begyújtana és a Zondot a Hold felé röpítené. A Zondnak három napba telne eljutni a Holdhoz, majd nyolcas alakú pályáját követve átlendülne a Hold túloldala mögött, végül újabb három nap elteltével hazatérne. Az űrhajónak egy nagyon szűk légkörbelépési folyosót kell eltalálnia.

A terv szerint Tyihonravov ugrópálya technikáját alkalmaznák: a visszatérő űrhajó megpattanna az atmoszférán, ezzel is csökkentve a sebességét, hogy aztán másodszorra már ténylegesen belépjen a légkörbe. A tervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy négy sikeres robotos küldetés induljon előbb a Holdhoz – vagy legalábbis egy Föld-Hold távolságra lévő képzeletbeli ponthoz – és csak ezután kerüljön sor az emberes expedícióra.

Az Apollo és a Szojuz, L-1/Zond, illetve a LOK közti lényeges különbség a szovjet űrhajó nagyfokú automatizmusa volt. Mint a fentiekben megjegyeztük, a Szovjetunió a Hold emberes megkerüléséhez készítette elő az utat: nem kevesebb, mint négy robotos küldetést terveztek, ezek pontosan ugyanolyan küldetések lettek volna, mint amilyen később a legénységre is várt. Hasonló lett volna a forgatókönyv a LOK esetében is, és egy sor teljesen automatizált teszt várt volna a holdraszálló egységre, az LK-ra és a D-blokk felső rakétafokozatára. A Szojuzt arra tervezték, hogy földkörüli pályán teljesen automatikusan hajtson végre űrrandevút és dokkolást. Mindehhez nagyon kifinomult irányítórendszerre és számítógépekre volt szükség – ilyesmiket azonban csak nagyon kevesen feltételeztek az oroszokról. Koroljov a kezdettől fogva jelentős mértékben automatizálta az űrhajókat, ami páratlan döntés volt, és az első embert szállító űrhajók terveit jóval azelőtt véglegesítette, hogy egyáltalán megjelentek volna a kozmonauták a színen.

Kamanyin tábornok, a kozmonauták kiképzéséért felelős vezetője kritizálta az automatizáltságnak ezt a magas fokát, amiért saját űrhajóikban ilyen kis szerepet szánnak a kozmonautáknak. A Zond fedélzetén volt az első számítógép, amit szovjet űrhajón használtak; ez volt az Argon-sorozat. Az Argon 34 kg-ot tett ki, ami a korabeli gépekhez képest könnyűnek volt mondható, ez biztosította az elsődleges navigációs rendszert. Megbízhatóságát 99,9%-osnak tartották. Az Argon 11S 1968-ban készült el, épp időben a Zond holdutazásához.

A kozmonauták az L-1-et egy Alfa elnevezésű parancsnoki rendszerrel irányítanák, ami 64 szavas menüből állt, a 64 parancsot 4096 szó közül lehetett kiválasztani.
Habár a Zond alapja a Szojuz volt, a kettőben teljesen eltérő irányítópanelt használtak. Erre is csak egy véletlen derített fényt, ahogy az időről-időre előfordult a szovjet űrprogram történetében. Az 1970-es évek végén, amikor az oroszok már azt állították, hogy „a holdverseny soha nem is létezett”, fényképeket közöltek Vlagyimir Satalaov és Valerij Kubaszov kozmonauták kiképzéséről, a háttérükben pedig a Szojuz irányítóegységének vélt panel látszott. Valószínűleg elkerülte a cenzorok figyelmet, hogy az irányítópanel teljesen más volt, mint a Szojuzé, mivel eltávolították belőle a földkörüli pályán használatos, az űrhajó helyzetét tájoló rendszert. A Zond irányítókabinja egy sor veszélyre figyelmeztető műszerből állt, mérte a kabinnyomást, a levegő összetételét, az elektromos áramot, számítógép által vezérelt irányítórendszerek, periszkópból és a holdutazáshoz szükséges navigációs rendszerből állt.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az irányítóközpont mit sem tudott a Komarovval történtekről. Amikor a mentőcsapat a roncs közelébe ért, mindössze egy kurta üzenet érkezett tőlük, miszerint a kozmonautának „sürgős orvosi beavatkozásra” van szüksége (ezt a szófordulatot a lehető legrosszabb esetekre tartogatták). A Légierő helyi parancsnoka hírzárlatot rendelt el. Usztyinov védelmi minisztert délelőtt 11 órakor tájékoztatták a valódi végkifejletről, Leonyid Brezsnyev egy óra múlva, a csehszlovák Karlovy Varyban értesült a történtekről. Az embereknek hivatalosan a nap hátralevő részében számoltak be az esetről. A roncsból Gagarin emelte ki Komarov testét. Pár nap múlva néhány fiatal úttörő Vlagyimir Komarov sztyeppén szétszóródott földi maradványaira bukkant. Eltemették, és egy kis emlékművet emeltek a tiszteletére.

Komarov hű elvtársai két nap múlva, a Kreml falába helyezték testét végső nyugalomra. Lesújtó és hátborzongató esemény volt, a holdverseny igazi árának kéretlen emlékeztetője. Chopin temetési indulójának dallamára a zord arcú, összeszorított ajkú kozmonauták, megfogadták, hogy az űrprogramot márpedig könyörtelenül folytatni kell. Létszámuk kilenc férfira és egy nőre csökkent.

Egyetértés volt abban, hogy a küldetést azelőtt erőszakolták ki, hogy a Szojuz valóban készen állt volna a startra. Mindettől eltekintve Komarov mesterien irányította a Szojuzt a légkörbe lépés során. Az ejtőernyő meghibásodásának a küldetés korábbi szakaszában felmerült problémákhoz nem igen volt köze. Az ejtőernyő tárolója hibásodott meg, az ernyő pedig nagy eséllyel összetapadt, amikor végül kijött belőle. A vizsgálat azzal az ijesztő következtetéssel zárult, hogy a Szojuz-2 is valószínűleg hasonló sors várt volna: az is becsapódott volna a visszatéréskor. Amikor évek múlva Valerij Bukovszkij felidézte a történteket, a viharról már úgy beszélt, mint ami megmentette az életét.

A Holdat megkerülésére tervezett űrhajó: Az L-1, Zond

A Szojuz-küldetés előkészületei egybeestek a Szojuzból fejlesztett L-1 kabinéval, a terv szerint utóbbi fedélzetén kerülné meg egy kozmonauta a Holdat. Az L-1 kabint később Zondnak nevezték el, és ezzel kavarodást okoztak a Koroljov által a bolygóközi program részére fejlesztett műszaki kísérletekkel. A Zond-1 a Vénuszhoz, a Zond-2 a Marshoz, a Zond-3 pedig a Holdhoz repült, hogy letesztelje a marsutazásra szánt berendezéseket. A terv szerint a Zond 4-8 fontos szerepet játszana a Hold emberrel való megkerülésének előkészítésében.

1964 augusztusa után a szovjet holdprogram kétfelé szakadt: egyrészt holdkörüli küldetésre (Proton, L-1/Zond), másrészt emberes holdraszállásra (N-1, LOK, LK). Amikor a pártbizottság az L-1 kapcsán 1966 decemberében összeült, a Hold első emberes megkerülésének dátumául 1967. június 26-át tűzték ki, amit négy ember nélküli teszt előzött volna meg.

A Zond a Szojuz lecsupaszított verziója volt. 5400 kg-ot nyomott, hossza 5 méter, átmérője 2,72 méter volt, fesztávolsága pedig a két darab 2 x 3 méteres napelemtáblával együtt 9 métert tett ki, a lakórész térfogata pedig 3,5 m3 volt. Leszállóegységében egy vagy két kozmonautából álló legénység is elfért volna. Egy 4170 N tolóerejű Szojuz KDU-35 volt az egyetlen hajtóműve, amit nagyjából 270 másodpercig lehetett működtetni, ugyanakkor a Szojuznál több segédhajtóművel rendelkezett. A Szojuzon használatosnál vastagabb hőpajzsa volt, hogy kibírja a Holdról 11 km/s sebességgel való visszatéréskor a légkörbe lépés során kialakuló nagy légellenállást. Egy esernyőszerű, nagy nyereségű (high-gain) antennát is kapott, a tetejére pedig egy támasztótölcsér került, erre rögzítették a mentőrakétát. Jurij Szemeonov tervezte. A Szojuz és az L-1 Zond közti alapvető különbségek az alábbiak voltak. A Zond ugyanis:

Kisebb volt, és nem volt keringőegysége
Három helyett maximum kétfős legénység számára volt benne hely
Speciálisan holdutazásra tervezett műszerfala volt
Egy támasztótölcsér került a tetejére
Nagy hatótávolságú tányérantennát kapott a zökkenőmentes kommunikáció érdekében
Vastagabb, ellenállóbb hőpajzsa volt a nagysebességű légkörbelépés miatt
Lekerült róla a dokkoláshoz használatos periszkóp
Kisebb napelemtáblái voltak

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A problémák ellenére Oroszország mielőbb sort akart keríteni a Szojuz első, emberes küldetésére, és a startra 1967. áprilisát tűzték ki. Elővigyázatos, egyszerűsített küldetés helyett azonban rögtön nagy dobással készültek. A terv szerint a Szojuz szállna fel elsőként Vlagyimir Komarov kozmonautával a fedélzetén. Huszonnégy órával később a Szojuz-2 követné, ezen a veterán Valerij Bukovszkij lenne a parancsnok. Vele repülne két újonc is: Jevgenyij Krunov és Alekszej Jeliszejev. Az űrrandevúval a holdutazás során a legénységre váró dokkolást kívánták szimulálni. Ennek során a Szojuz lenne az aktív szereplő, ami az első keringés alkalmával hajtaná végre az űrrandevút.

A terv szerint ezután kezdődne csak az igazi műsor. Krunov és Jeliszejev szkafanderébe bújva kiszállna a Szojuz-2-ból, átmenne a Szojuzra, ahol Komarov társaságához csatlakoznának. Az űrséta célja a kozmonautákra a későbbiekben holdkörüli pályán váró átszállás szimulálása volt, amire a keringőegység és a leszállóegység között kerülne sor. A két űrhajó nagyjából négy óra elteltével válna szét. Komarov – immár Krunovval és Jeliszejevvel – a második nap végén térne vissza a földre, Bukovszkij pedig a harmadik napon követné őket. Így 72 lélegzetelállító óra leforgása alatt az új Szojuz űrhajó az első keringés alkalmával már űrrandevút hajtana végre, majd egy primitív űrállomásra űrséta keretében átszállna a két kozmonauta, és aztán sort kerítenének a holdutazás szempontjából kulcsfontosságú tesztekre. Ezzel a Szovjetunió ismét visszanyerné űrben betöltött vezető helyét.

A start idejének közeledtével 203 hibát találtak a Szojuzon, amiket mind ki kellett javítani. A repülést megelőző tesztek lehangolóak voltak. Az űrközpontban dolgozókat baljós előérzet gyötörte. Vlagyimir Komarov gyászos hangulatban mászott be a kisbuszba, ami az indítóállásra vitte. Kozmonauta-társai ugratták őt, megpróbálták felvidítani, megmosolyogtatni. Énekelni kezdtek, és arra buzdították Komarovot, hogy ő is csatlakozzon a kórusukhoz. Amikor pár perc múlva elérték az indítóállást, Komarov is velük együtt énekelt, és a pesszimista hangulat valamennyire feloldódott. 1967. április 23-án moszkvai idő szerint hajnali 3:35-kor (még a nap sem kelt fel), az R-7 rakéta felemelkedett az égbe, majd egyre jobban izzó zsarátnokként felfelé vette az útját. Nyolc perccel később Vlagyimir Komarov már földkörüli pályán volt, hogy tesztelje a valaha felbocsátott legkifinomultabb űrhajót.

A bajok akkor kezdődtek, amikor a Szojuz két napelemtáblájának egyikét nem sikerült kinyitni, ezzel az űrhajó kevés elektromos áramhoz jutott. A nap folyamán más problémák is felmerültek. Meghiúsult az első kísérlet, hogy változtassanak az űrhajó pályáján. A jármű a tengelye körül kezdett forogni, és csak egyre inkább forgott, amikor Komarov megpróbálta korrigálni a dolgot. A hőszabályzó rendszer leállt, a földi irányítással folytatott kommunikáció akadozott, és az elektromos áram hiánya miatt a csillagok helyzetén alapuló navigációs rendszer sem működött. Ehelyett az ionrendszert kellett használni. A földi irányításnál épp azt fontolgatták, miként bocsáthatnák fel a Szojuz-2-t úgy, hogy a kozmonauták űrséta keretében kiszabadíthassák a Szojuz elromlott napelemtábláját, amikor egy hatalmas vihar csapott le az indítóállásra, és zárlatot okozott a várakozó rakéta elektromos rendszerében. Úgy döntöttek, hogy lefújják a Szojuz-2 startját, és az első adandó alkalommal hazahozzák Komarovot, amire másnap reggel, a 16. keringés során nyílt leghamarabb lehetőség.

De még ekkor is újabb problémák jelentkeztek. Épp amikor az attitűdszabályzó rendszer megfelelő irányba állította a Szojuzt a légkörbelépéshez, az űrhajó sötétségbe került, és ezzel elvesztette tájékozódását. Úgy döntöttek, hogy a műveletet a 17. keringés során ismét megkísérlik, dacára annak, hogy a Szojuz a kijelölt leszállóhelytől távol érne földet. Olyan módszereket próbálva, amit kiképzése során egyszer sem gyakorolt, Komarovnak sikerült megfelelő helyzetbe állítani az űrhajót, és végül egymaga begyújtotta a fékezőrakétákat. Heroikus erőfeszítése ellenére a legrosszabb még hátra volt. Ahogy a kabin a légkörben ereszkedett lefelé, a fékezőernyő kinyílt, a főernyő viszont makacsul a tárolójában maradt. Amikor a tartalékernyő kipattant a helyéről, belegabalyodott a főernyő kirántását szolgáló ernyő kötélzetébe. A Szojuz-1 reggel 7 órakor nagy sebességgel az Orenber melletti sztyeppére zuhant. A kabin a becsapódáskor felrobbant, és amikor a Légierő mentőcsapatai a helyszínre értek, már csak égő fémeket találtak, és a Szojuz tetejének pereméről tudták csak beazonosítani az űrhajót. Földet hánytak rá, hogy eloltsák a lángokat.