Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A szovjetek Holdat megkerülő küldetéseit számos tényező korlátozta, úgymint:

• A Holdnak az északi félgömb fölött magasan kell lennie az égen az oda- és a visszaút során, hogy a Zond és az űrhajó útját megfigyelő állomások közti optimális kommunikációhoz, utóbbiak mind orosz földön voltak.
• A Földről nézve újholdnak kell lennie, hogy a Hold túloldalát világítsa meg a Nap. A Zondnak akkor kell megérkeznie a Holdhoz, amikor az a 24. és 28. nap közti fázisban van.
• A parkolópályának egybe kell esnie a Hold pályasíkjával
• A légkörbe lépés komoly dilemma volt. A Zond az északi félgömb fölött léphet be a légkörbe, a megfigyelőállomások látóterén belül, de a hosszú légkörbelépési folyosó az Indiai óceán felé vezeti az űrhajót, ahol előfordulhat, hogy vízre kell szállnia. A kozmonauták így a földi irányítással elvesztenék a kapcsolatot a küldetés utolsó szakaszában, amikor épp a mentőhajókra várnak, hogy felvegyék őket. Ennek alternatívája, hogy a Zond ugyan belépne a légkörbe a déli félgömbön az Indiai-óceán fölött, rádiókapcsolat nélkül, ugyanakkor mégis a szovjet kozmonauták által bevett kazahsztáni leszállóhelyre landol. Ez a megközelítés a hagyományos szárazföldi landolással kecsegtetett, és ily módon követhették volna az űrhajó útját az ereszkedés során, hogy utána gyorsan kimentsék a kozmonautákat. Összességében ez a módszer volt a favorit, és egy emberes küldetés során valószínűleg ezt alkalmazták volna.

Az űrprogramban résztvevő szakértők véleménye megosztott volt a vízreszállással kapcsolatban. Misin főmérnök mellette foglalt állást, mivel szerinte ez semmilyen veszéllyel nem jár. Sokan viszont ellene voltak, mondván, hogy a leszállóegység nem igazán alkalmas a tengeren úszásra, és nehéz kimenekülni belőle az óceán közepén, emellett pedig időbe telik, amíg megtalálják a kabint. Szintén ők ellenezték a nagy tengeri mentőflotta fenntartását annak költségei miatt.

Az oroszok holdkörüli küldetésének időzítése a Nap-Föld-Hold szimmetriatengely mentén a fentiek emiatt igen bonyolult vállalkozás volt. A feltételek teljesüléséhez évente csak mintegy hat indítási ablak kínálkozott. Ezek mindegyike nagyjából háromnapos volt, és egy hónap különbséggel követték egymást. Aztán hosszú idő is eltelhetett anélkül, hogy a körülmények kedveztek volna a startnak. A holdverseny tetőpontján, 1969 januárja és júliusa között egyáltalán nem kínálkozott optimális indítási ablak, amikor egyáltalán megkísérelhették volna a Zond holdutazását.

A kevés számú indítási ablakkal magyarázható, hogy számos L-1-est (például a Zond-4-et) miért a Holdtól teljesen eltérő helyekre küldtek. Ezek a küldetések a nyugati világnak fejtörést okoztak, ugyanakkor az oroszok elsődleges célja a navigáció, az űrhajó pályájának megfigyelése és a légkörbelépési folyosó tesztelése volt. Ehhez azonban a Holdnak nem kellett feltétlenül „fent lennie az égen”, és mivel ez a lehetőség nem mindig volt adott, ezeket a küldetéseket a Hold tényleges megkerülése nélkül hajtották végre.

Amikor az első teszteléshez kigurították az L-1 Zondot – ez volt a Kozmosz-146, aminek startját 1967. március 10-re tűzték ki – a három rakétafokozatból álló UR-500K Proton több mint 44 méter magas volt, és lenyűgöző látványt nyújthatott. Az első két tesztet L-1P-nek hívták, a P jelentette az „előzetest” - ez utalt arra, hogy nem a Zond teljes verzióját használják, és a kabin kimentését sem kísérlik meg. A terv szerint az első rakétafokozat 2 percig 894 tonna tolóerővel működne.

Ezt követné a második fokozat gyújtása, ami utána 215 másodpercig üzemel. A harmadik fokozat állítja a Zondot vagy az L-1-et alacsony földkörüli pályára egy 250 másodperces gyújtás során. Végül Koroljov negyedik fokozata, a D-blokk 100 másodperc erejéig bekapcsol, ez állítaná a Zondot teljesen pályára. Egy nappal a felszállás után az északi irányba repülő űrhajó negyedik fokozata, a D-blokk az Egyenlítő fölött ismét begyújtana, hogy a Zondot egy képzeletbeli Holdhoz repítse.

A Kozmosz-146 a Proton ötödik repülése volt, de az első, amikor a D-blokkal is kiegészült. Utóbbi egyetlen 58M jelű hajtóműve 8,7 tonna tolóerővel rendelkezett, és 600 másodpercre gyújtott be, ez elég volt a rakomány 11 km/s-ra gyorsításához. Ezzel a D-blokk sikeresen a szökési sebesség közelébe gyorsította a kabint, a Kozmosz-146 pedig egy ellipszis alakú magas pályára állt, ami a Földtől a messzi távolba nyúlt (bár az ideális pályát nem határozták meg pontosan). A küldetés alkalmával a kommunikációs rendszereket tesztelték. Ez az L-1 a program biztató nyitányának bizonyult, épp időben ahhoz, hogy a Hold első körberepülésére az 1967. júniusra ütemezett időpontban sor kerüljön. Azután következtek volna a holdraszálló missziók.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.