Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A problémák ellenére Oroszország mielőbb sort akart keríteni a Szojuz első, emberes küldetésére, és a startra 1967. áprilisát tűzték ki. Elővigyázatos, egyszerűsített küldetés helyett azonban rögtön nagy dobással készültek. A terv szerint a Szojuz szállna fel elsőként Vlagyimir Komarov kozmonautával a fedélzetén. Huszonnégy órával később a Szojuz-2 követné, ezen a veterán Valerij Bukovszkij lenne a parancsnok. Vele repülne két újonc is: Jevgenyij Krunov és Alekszej Jeliszejev. Az űrrandevúval a holdutazás során a legénységre váró dokkolást kívánták szimulálni. Ennek során a Szojuz lenne az aktív szereplő, ami az első keringés alkalmával hajtaná végre az űrrandevút.

A terv szerint ezután kezdődne csak az igazi műsor. Krunov és Jeliszejev szkafanderébe bújva kiszállna a Szojuz-2-ból, átmenne a Szojuzra, ahol Komarov társaságához csatlakoznának. Az űrséta célja a kozmonautákra a későbbiekben holdkörüli pályán váró átszállás szimulálása volt, amire a keringőegység és a leszállóegység között kerülne sor. A két űrhajó nagyjából négy óra elteltével válna szét. Komarov – immár Krunovval és Jeliszejevvel – a második nap végén térne vissza a földre, Bukovszkij pedig a harmadik napon követné őket. Így 72 lélegzetelállító óra leforgása alatt az új Szojuz űrhajó az első keringés alkalmával már űrrandevút hajtana végre, majd egy primitív űrállomásra űrséta keretében átszállna a két kozmonauta, és aztán sort kerítenének a holdutazás szempontjából kulcsfontosságú tesztekre. Ezzel a Szovjetunió ismét visszanyerné űrben betöltött vezető helyét.

A start idejének közeledtével 203 hibát találtak a Szojuzon, amiket mind ki kellett javítani. A repülést megelőző tesztek lehangolóak voltak. Az űrközpontban dolgozókat baljós előérzet gyötörte. Vlagyimir Komarov gyászos hangulatban mászott be a kisbuszba, ami az indítóállásra vitte. Kozmonauta-társai ugratták őt, megpróbálták felvidítani, megmosolyogtatni. Énekelni kezdtek, és arra buzdították Komarovot, hogy ő is csatlakozzon a kórusukhoz. Amikor pár perc múlva elérték az indítóállást, Komarov is velük együtt énekelt, és a pesszimista hangulat valamennyire feloldódott. 1967. április 23-án moszkvai idő szerint hajnali 3:35-kor (még a nap sem kelt fel), az R-7 rakéta felemelkedett az égbe, majd egyre jobban izzó zsarátnokként felfelé vette az útját. Nyolc perccel később Vlagyimir Komarov már földkörüli pályán volt, hogy tesztelje a valaha felbocsátott legkifinomultabb űrhajót.

A bajok akkor kezdődtek, amikor a Szojuz két napelemtáblájának egyikét nem sikerült kinyitni, ezzel az űrhajó kevés elektromos áramhoz jutott. A nap folyamán más problémák is felmerültek. Meghiúsult az első kísérlet, hogy változtassanak az űrhajó pályáján. A jármű a tengelye körül kezdett forogni, és csak egyre inkább forgott, amikor Komarov megpróbálta korrigálni a dolgot. A hőszabályzó rendszer leállt, a földi irányítással folytatott kommunikáció akadozott, és az elektromos áram hiánya miatt a csillagok helyzetén alapuló navigációs rendszer sem működött. Ehelyett az ionrendszert kellett használni. A földi irányításnál épp azt fontolgatták, miként bocsáthatnák fel a Szojuz-2-t úgy, hogy a kozmonauták űrséta keretében kiszabadíthassák a Szojuz elromlott napelemtábláját, amikor egy hatalmas vihar csapott le az indítóállásra, és zárlatot okozott a várakozó rakéta elektromos rendszerében. Úgy döntöttek, hogy lefújják a Szojuz-2 startját, és az első adandó alkalommal hazahozzák Komarovot, amire másnap reggel, a 16. keringés során nyílt leghamarabb lehetőség.

De még ekkor is újabb problémák jelentkeztek. Épp amikor az attitűdszabályzó rendszer megfelelő irányba állította a Szojuzt a légkörbelépéshez, az űrhajó sötétségbe került, és ezzel elvesztette tájékozódását. Úgy döntöttek, hogy a műveletet a 17. keringés során ismét megkísérlik, dacára annak, hogy a Szojuz a kijelölt leszállóhelytől távol érne földet. Olyan módszereket próbálva, amit kiképzése során egyszer sem gyakorolt, Komarovnak sikerült megfelelő helyzetbe állítani az űrhajót, és végül egymaga begyújtotta a fékezőrakétákat. Heroikus erőfeszítése ellenére a legrosszabb még hátra volt. Ahogy a kabin a légkörben ereszkedett lefelé, a fékezőernyő kinyílt, a főernyő viszont makacsul a tárolójában maradt. Amikor a tartalékernyő kipattant a helyéről, belegabalyodott a főernyő kirántását szolgáló ernyő kötélzetébe. A Szojuz-1 reggel 7 órakor nagy sebességgel az Orenber melletti sztyeppére zuhant. A kabin a becsapódáskor felrobbant, és amikor a Légierő mentőcsapatai a helyszínre értek, már csak égő fémeket találtak, és a Szojuz tetejének pereméről tudták csak beazonosítani az űrhajót. Földet hánytak rá, hogy eloltsák a lángokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.