Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A szovjet leszállóegység, az LK (Lunij Korabl) meredeken ereszkedett volna a felszínre. Az utolsó holdkörüli pályájának legalacsonyabb pontján 16 kilométerre, legtávolabbi pontján pedig 85 kilométerre repült volna a felszín fölött – úgy, ahogy ez a későbbi Je-8-5 mintagyűjtő küldetések esetében is történt. A terv szerint a D-blokk a felszíntől 16 kilométeres magasságban gyújtana be, ezzel az LK két kilométer (maximum) és 500 méter (minimum) magasság közé ereszkedne. Ha minden rendben menne, az LK pilótája nagyjából 25 másodperccel később landolna, de a leszállás semmiképp sem tartana tovább egy percnél. Az LK 110 méteres magasságban lebegni kezdene: ekkor a kozmonauta átvenné az irányítást a landoláshoz. Az oktatók felkészítették a kozmonautákat arra, hogy ezen a ponton három másodpercük lenne a leszállóhely kiválasztására, vagy arra, hogy eldöntsék: inkább visszatérnek-e a holdkörüli pályára (mintha bizony a visszatérés ebben a szakaszban opció lenne – horkant fel Leonov.) Az űrhajóban álló kozmonauta nagyméretű, előrenéző ablakán kinézve egy joystickkal irányítaná az LK leszállóegység magasságát és az ereszkedés ütemét.

A E-blokknak nevezett hajtóművet Mikhail Jangel OKB-586-os irodája tervezte Dnyepropetrovszkban, és ez egy jól összerakott szerkezet volt. Az LK felszerelése az alábbiakból állt:

• Egy 58 kg-os 11D411 RD-858 főhajtómű, egyetlen fúvókával és 315 másodperces impulzusidővel, 80 atmoszféra kamranyomás mellett 470 másodpercig üzemelhetett.
• Egy 57 kg-os 11D412 RD-859 tartalékhajtómű két fúvókával
• Négy toló hajtómű (vernier engine)
• Két, egyenként 40 kg-os segédhajtómű a legyezőirányú (bal-jobb) mozgásra
• Két, egyenként 40 kg-os segédhajtómű a bólintóirányú (fel-le) mozgásra
• Négy, egyenként 10 kg-os segédhajtómű a forgómozgásra.

A leszállást és a felszállást egy nitrogén-tetroxiddal és aszimmetrikus dimetil-metil-hidrazinnal üzemelő, egyetlen fúvókával rendelkező 2,5 tonnás rakétahajtómű végezte, aminek teljesítménye szabályozható volt. Teljesítményét 8600 N és 20000 N tolóerő között lehetett állítani. A [másik] hajtómű üzemanyaga 1,58 tonna salétromsav és 810 kg aszimmetrikus dimetil-metil-hidrazin volt. A helyzetszabályozást az idegtépő Holdra ereszkedés közben nyolc, kis teljesítményű hajtómű végezte, amit a Sztyepanov Légügyi Hivatal tervezett: valamennyi egyetlen közös, 100 kg-os üzemanyag-tartalékból gazdálkodott. A rendszer egyrészt biztonságos volt, hiszen két, egymástól független áramkör működtette, másrészt nagyon érzékeny volt: a tolóerő impulzus akár kilenc milliszekundum is lehetett.

Az LK holdraszállása közben a kozmonautát egy számítógép vezérelt irányítópanel segítette volna, ez lett volna az első, ami egy szovjet, legénységgel rendelkező űrhajóra kerül. Az S-330 kifinomult, digitális számítógép volt, ez kötötte össze a kozmonauta által kiadott parancsokat a leszállóegység giroszkópjaival, a giroszkóp által stabilizált platformmal és a rádiólokátorral – a három csatorna egymással párhuzamosan működött. A leszálláskor négy felfelé néző, szilárd üzemanyagú rakéta gyújtott volna be, ezek szorítanák le az LK-t a felszínre. A leszállóegységet úgy tervezték, hogy 20 fokos lejtőn is képes legyen megállni.

Az LK számos tekintetben különbözött az Apollo-program holdkompjától, az eltérések magyarázata az N-1 rakéta jóval szerényebb teljesítményében rejlett. Először is, az LK jóval kisebb volt amerikai társánál: mindössze 5,5 méter magas volt, és 5 tonnát nyomott (a holdkomp ezzel szemben 7 méter magas volt, és 16 tonnát nyomott). Csak egy kozmonauta fért el benne állva, és az alsó részében sem volt hely az Apollo-programban szállított tudományos műszerek sokasága számára. Másodsorban, az LK-nak egyetlen 20500 N tolóerejű főhajtóműve volt, ezt használta a leszállás és a felszállás során (az Apollo-program holdkompja esetében a leszállást külön hajtómű végezte, és egy másik, kisebb hajtómű állt rendelkezésre a visszatérő egység számára). A holdkomphoz hasonlóan az LK is a leszállófokozatot használta volna a felszállás során indítóállás gyanánt. 72 órás önálló küldetésre tervezték, és legfeljebb 48 órát tölthetett a Hold felszínén. Az LK a holdraszállás minimalista megközelítését prezentálta.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A LOK hátulján két meghajtó rendszer volt. A nagyobbik a Földre való visszatérést szolgáló főhajtómű volt, ez felelt meg az Apollo Service Propulsion Systemnek. A LOK hajtóműve 33880 N tolóerővel rendelkezett, 314 impulzussal, elsődleges feladata pedig a holdkörüli pálya elhagyásához a Földirányú gyújtás végrehajtása volt. Az S5.51 nevű hajtóművet az Iszajev tervezőiroda építette.

A LOK ezen kívül egy hagyományos Szojuz-hajtóművel is rendelkezett, amit az űrrandevú során használt volna: 4170 N volt a tolóereje, 296 impulzus mellett, és 35 különböző alkalommal lehetett beindítani. A LOK üzemanyagát 2032 kg nitrogén-tetroxid és 1120 kg aszimmetrikus dimetil-metil hidrazin képezte. A LOK az első szovjet űrhajó volt, amin üzemanyagcellákat használtak, ezeket az amerikaiak a Gemini-programban kezdték először alkalmazni: 20 darab, 70 kg-os Volna cella tíz napig 1,5 kW energiával látta el az űrhajót. Az Ural Elektrokémiai Vállalat gyártotta. Ezt leszámítva csak egyetlen orosz űrhajó használt üzemanyagcellákat: a Buran űrsikló 1988-ban. Az űrhajó hátuljára hőterelők kerültek a megfelelő hőelosztáshoz. A leszállóegységgel való illesztés közelében kapott helyet a csillagalapú navigációs rendszer.

A LOK küldetése a holdkörüli pályára állás után már különbözött volna az Apolloétól. A pályakorrekciót és a holdkörüli pályára állást a D-blokk – és nem a LOK főhajtóműve – hajtotta volna végre. A D-blokk újra bekapcsolt volna, hogy a holdraszállás megkezdése előtti utolsó keringés alkalmával a LOK és az LK egység pályáját 16 kilométerrel a Hold felszíne fölé süllyessze, majd végül, az LK hajtóműves ereszkedésének utolsó részét megvalósítsa. Az Apollo esetében a Service Propulsion System felelt a Hold felé utazás során a pályakorrekció kivitelezéséért, a holdkörüli pályára állításért és a holdkörüli pályakorrekciókért.

Azután, hogy az LK leért a felszínre, a LOK nagyon hasonló szerepet töltött volna be, mint az Apollo-program parancsnoki és műszaki egysége. A terv szerint a LOK a Hold körül keringene, és a fedélzetén egyetlen kozmonauta, egy fedélzeti mérnök lett volna, ahogy az Apollo esetében is csak egy asztronauta tartózkodott a parancsnoki egységben. Minden keringés fele részében a Hold túloldala mögött keringett volna, így neki sem lett volna rádiókapcsolata a Földdel.

Azután, hogy az LK felszállt a Hold felszínéről, a LOK feladata lett volna az emelkedő LK megkeresése, megközelítése és a dokkolás végrehajtása. A Kontakt-rendszert úgy tervezték, hogy egy egyszerű érintkezés elég legyen a két űrhajó összekapcsolódásához, így nem volt értelme kemény vagy puha dokkolásról beszélni. Az Apollotól eltérően, az LK kozmonautája egy űrséta keretében, az űrhajón kívül tért volna vissza a LOK-ba. Az LK – az amerikai leszállóegységhez hasonlóan – ezt követően levált volna. A LOK-ra várt volna a kritikus gyújtás, amivel az űrhajó elhagyja a holdkörüli pályát, és három nap alatt, két pályakorrekciót (egyet félúton, egyet pedig légkörbelépés előtt közvetlenül) követően visszatér a Földre. Szintén a LOK feladata volt a Zond-típusú „ugrópályás légkörbelépés” végrehajtása.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A LOK (Lunij Orbitalnij Korabl) volt a szovjet holdűrhajó. Az L-1 Zondtól eltérően, a LOK már közvetlenül összehasonlítható amerikai megfelelőjével, az Apollo parancsnoki és műszaki egységgel. Ebből tizenhatot kezdtek építeni, hetet fejeztek be, négy részben készült csak el, ezeket később múzeumokban állították ki. A LOK csak egyetlen egyszer repült, az N-1 1972. novemberi, negyedik startján, ami ugyan kudarcot vallott, de a leszállóegységet megmentette a mentőrakéta. A hagyományos mérnöki szemmel a LOK egy feljavított Szojuz volt, ami el tudott repülni a Holdhoz, de ennél azért jóval többről volt szó: a LOK sokrétű holdűrhajó volt, ami saját jogán vált az Apollo méltó vetélytársává.
 
A visszatérő egység ugyanaz volt, mint a Szojuz alapverziójában, azzal a különbséggel, hogy háromfős helyett kéttagú legénységre méretezték, és vastagabb hőpajzsot kapott a nagy sebességű légkörbe lépés miatt. A LOK nehezebb is volt: 2850 kg helyett 3050 kg-ot nyomott. A keringőegység ugyanaz volt, mint a Szojuz alapverziójában, csak a műszerezettségében, az irányítási rendszerében volt eltérés, illetve további kerek ablakokat kapott a holdkörüli pályáról való megfigyelés érdekében.

A holdsétára szánt szkafander is ebben az egységben kapott volna helyet, és innen indult volna a beöltözött kozmonauta a holdi leszállóegységbe (LK), hogy aztán megkezdje az ereszkedést a felszínre. A keringőegységnek nagy, 90 centiméteres ajtaja volt, ami épp elég széles ahhoz, hogy a kozmonauta Krecset típusú holdszkafanderében átférjen rajta. A keringőegység részét képezte az előrenéző kerek ablakkal felszerelt irányítóegység, ami a landolás után vezényelné le a két űreszköz összekapcsolódását a holdkörüli pályán. Az űrrandevút és a dokkolást innen irányították volna, és nem a leszállóegységből.

A Szojuzzal összehasonlítva a LOK az alapjánál jóval szélesebb volt, az elejére pedig egy kisméretű egységet, illetve egy dokkolóegységet kapott, utóbbinak Kontakt volt a neve. Egy sor antenna, valamint hélix-antennát használtak a Holdról visszatérő leszállóegység, az LK megközelítése, az űrrandevú és a dokkolás során. A LOK Aktiv nevű dokkolószerkezete egy alumínium tányért nyújt ki az LK tetejéhez. A 100 centiméter széles felületen 108 behúzott méhsejt elrendezésű hatszög volt, és közülük egyetlen egy összekapcsolódása már stabilan rögzítette volna a két űreszközt egymáshoz.

A LOK és a Szojuz közti legszembeötlőbb eltérést az űrhajó végében található műszaki egység és hajtómű modul jelentette, valamint az elejére szerelt kis méretű egység. Az elején lévő modulban hat üzemanyagtartály kapott helyet, mindegyikben 300 kg aszimmetrikus dimetil-metil-hidrazinnal. Négy hajtómű szolgált a holdkörüli pályán való attitűd szabályozásra, egy a tájolásra, plusz a Kontakt dokkolóegység. Az Apollo esetében kisméretű, kúpalakú dokkolóegység volt a parancsnoki egység elején, de minden más a műszaki egység szerves részét képezte.

Az űrrandevú során a LOK közelítette meg az LK-t a holdkörüli pályán, a fedélzeti mérnök az előrenéző kerek ablakon nézett volna ki, munkáját televízióképernyő segítette volna, és ő kezelte volna a szomszédos irányítópanelt. A LOK elején lévő modulban négy helyzetszabályzó segédhajtómű volt, ezek mindegyike két nagy fúvókából és két kisebből állt. A hajtóművet a leningrádi Arzenal Tervezőiroda készítette.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Kozmosz-186-188 küldetését övező általános optimista hangulat három héttel később bizonytalanságba csapott át. A Zond indítására tett következő kísérletre - ez volt a negyedik – november 23-án, a kora reggeli órákban került sor, célja pedig a Hold megkerülése, majd a kapszula sértetlen visszaérkezése volt. Az első fokozat tökéletesen működött, de négy másodperccel a második fokozat indítása után a négy hajtómű egyike nem fejtett ki a megfelelő tolóerőt. Az automata irányítórendszer ezért leállította a másik három hajtóművet, és aktiválta a mentőrakétát. A földet érés előtt, még az ereszkedés során idő előtt begyújtottak a rakéták, és az ejtőernyő a landolás után nem vált le az űrhajóról, de az összekaristolt és sérült kabint sikerült megtalálni. A Proton 300 kilométerre az indítóállástól csapódott be.

A következő L-1 Zond – immár az ötödik – 1968. március 2-án sikeresen szállt fel. Ezúttal az UR-500K Proton központi fokozata és a D-blokk tökéletesen működött. A Zond-4-et 354 000 kilométerre, Föld-Hold távolságra röpítette, de a Holddal pont ellentétes irányba, ahol a pályáját minimálisan befolyásolja csak a Hold gravitációs mezője. A küldetés elsődleges célja a kozmikus sebességgel történő légkörbe lépés tesztelése volt, így ehhez a Hold megkerülésére nem volt feltétlen szükség. Vitalij Szevasztianov és Pavel Popovics a Zond-4 fedélzetén lévő átjátszóállomás segítségével tartotta a rádiókapcsolatot a krími Jevpatoriában lévő földi irányítással.

A Zond-4 küldetése nem volt problémamentes, az első gondok akkor jelentkeztek, amikor a szonda a Földtől még csak távolodóban volt. A tervezett pályakorrekciót kétszer is el kellett halasztani, mivel a csillagok helyzetén alapuló navigációs rendszer „szem elől vesztette” a referenciacsillagot. Amikor végül sort kerítettek a pályakorrekcióra, az elképesztően pontosra sikeredett, olyannyira, hogy további korrekcióra már volt szükség.
A Zond-4-nek 45 kilométerre kellett belesüllyednie az atmoszférába, mielőtt 145 kilométerre ismét visszapattanna a világűrbe, hogy aztán sor kerüljön a végleges légkörbelépésre. Az Afrika nyugati partjainál állomásozó megfigyelőhajó, a Risztna vette a Zond jeleit, ami azt jelentette, hogy a visszapattanó manőver nem sikerült, és az űrhajó meredek, ballisztikus pályán a Guineai-öbölbe érkezik.

Dimitrij Usztinov védelmi miniszter ragaszkodott hozzá, hogy ilyen esetben az űrhajó előre programozottan semmisítse meg önmagát, mivel attól tartott, hogy idegen kezekbe kerülhet. Ennek megfelelően a Zond-4 10 kilométerrel a Guineai-öböl fölött felrobbant. Nem mindenki értett egyet ezzel az extrém megoldással. Kiszivárgott, hogy a Zond-4 igazából 2 kilométerre volt a légkörbelépési folyosó középpontjából (a hibahatár 10 km volt), és egy érzékelő hibája folytán nem sikerült visszapattanni a világűrbe.
 
Némi vigaszt hozott, amikor megismételték az egy évvel korábbi télen végrehajtott két Kozmosz dokkolását. 1968. április 15-én a Kozmosz-212 (az aktív űrhajó) összekapcsolódott a Kozmosz-213-mal, ezúttal a rekordidőnek számító 47 perc alatt. A televízió közvetítette a dokkolási manőver utolsó 400 méterét, ahogy a két űrhajó szárnyszerű paneljei egy vonalba kerültek egymással. Milliók nézték végig, amikor 3 óra 50 perc múlva szétváltak egymástól a Csendes-óceán kékje fölött.

1968 április végére a Zond-4 küldetésén tapasztalt problémákat kijavították, és eljött az idő, hogy a Zonddal elsőként megpróbálják megkerülni a Holdat – ezúttal viszont már a valódi Holdat. A startra április 23-án került sor. Sajnos, 195 másodperccel a felszállás után a mentőrendszer tévesen aktiválódott, leállította a Proton össze hajtóművét, majd leszakította a Zond-kapszulát, így mentve meg a kabint a pusztulástól: utóbbi 520 kilométerrel arrébb ért földet, ugyanakkor a történtek meghiúsították a küldetést. Július 22-re egy újabb startot terveztek, de egy indítóálláson bekövetkezett bizarr baleset folytán a D-blokk és az L-1 rádőlt a toronyra, a balesetben legalább egy ember meghalt. Sok idegtépő napig tartott eltávolítani a fokozatokat, hogy azok ne robbanjanak fel. A további kísérleteket őszre halasztották.

Az időjósok szerrint úgy tűnik, lassan itt a nyár vége, mára is hűvösebb szeleket jeleznek. A Puli is készül az őszre, ami viszont reményeink szerint igencsak forró lesz. És nem csak Hawai'i miatt, ahol november masodik felében tervezzük tesztelni roverünket, ezúttal "jó holdi" körülmények között, 2700 m magasban, a Mauna Kea oldalában.

Erről is hallhattok a Neo World TV velünk készített riportjában:

Tivábbi ízelítőt Hawai'i utunkhoz itt találtok:

Ezenkívül dolgozunk még néhány izgalmas projekten, ahogy jeleztük, hosszú, forró őszre készülünk. Ezekről is hamarosan beszámolunk!

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra! És ha még nem tettétek meg, nyomjatok egy lájkot Facebook oldalunkra. A Google+ tábornak pedig itt van a Puli Google+ oldala!