"Robbanj fel!" - Gus Grissom, az első amerikai űrhajós kollégája ezzel a jókívánsággal akart elbúcsúzni világűrbe induló társától. Egy másik pedig a kézilabdázást a kabinban megtiltó figyelmeztetést rejtett el az igencsak szűkre méretezett űrhajó műszerfalán. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Gus Grissom később elmesélte egy barátjának, amit a fejében forralt, de végül mégsem tette meg. "A tesztpilóták körében – magyarázta Gus – van egy nyers mondás, amit előszeretettel használnak akkor, ha valamelyik társuk egy új repülőgépet indul „kifacsarni”. „Robbanj fel!” – kívánják ilyenkor. Kegyetlenül hangzik, de egy másik tesztpilóta számára nem az. Ő úgyis tudja, hogy bármikor felrobbanhat, ahogy azt is, hogy ez csak poén, amit azért mondasz, mert segíteni akarsz egy kicsit megnyugodni neki. Általában beválik. Aznap reggel, amikor Al Shepard az űrbe indult, végig vele voltam a készülődés során, és bennem motoszkált, hogy ezt a mondatot elmondjam Al-nek akkor, amikor a lifttel felment, hogy bemásszon a kapszulába. Tudtam, hogy nevetett volna rajta, és hogy bizonyára egy kicsit kisebbre húzódott volna össze ettől az a bizonyos gombóc a gyomrában. De amikor eljött az idő, addigra nekem is gombóc nőtt a gyomromban, és képtelen voltam kimondani."

[Eközben Alan így élte meg a történteket:] Sétálgattam egy kicsit, röviden újra beszéltem Gus-szal és John Glenn-nel. Különösképp meg akartam köszöni Johnnak azt a kemény munkát, amit tartalékosomként elvégzett. A földi személyzet egy része kissé feszültnek tűnt odafenn, de egyik asztronauta sem mutatta ezt ki.
5:20-kor lecsatlakoztattam a hordozható légkondícionálóm tömlőjét, levettem a védőkalucsnit a csizmámról, és bepasszíroztam magam a kapszula ajtaján. Hozzákötöttem a szkafanderem a kapszula oxigénellátó-rendszeréhez, ellenőriztem a szíjakat, amik majd szorosan tartanak az ülésben, és eltávolítottam azokat a biztosítótűket, amikkel a kapcsolók egyikét-másikát rögzítették, nehogy véletlenül elmozduljanak valamelyik állásukba.

John egy fecnire írt üzenetet hagyott számomra a műszerfalon, ahol senki más nem láthatta, csak én. Ez állt rajta: „Ezen a helyen tilos kézilabdázni”. Ott akartam hagyni, de mikor John látta, hogy a sisak mögül nevetek, elvigyorodott, és benyúlt érte. Szerintem emlékezhetett arra, hogy a kapszulába szerelt kamerák felvehetik az üzenetét, és ettől betojt. Ekkor már senki nem beszélhetett velem privátban. Már lecsuktam a „sisakrostélyt”, és az intercomra is rákötöttek. Sokan dugdosták be a kapszulába fejüket, hogy még egyszer, az utolsó pillanatban körülnézzenek; kezek nyúlkáltak be, hogy apró módosításokat végezzenek. Aztán 6:10-kor rámzárták az ajtót, és magamra maradtam. Néztem, ahogy a zárak elfordulnak, hogy meggyőződjem arról, teljesen bezáródtak-e." (Folyt.köv.)

Köszönetet szeretnénk mondani mindazoknak, akik indiegogo-kampányunkat - akár 5 dollárral is - de segítették! Bár ez a kampány végetért, továbbra is támogathatjátok a magyar holdjárót. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A start előtt egy doboz zsírkrétát kapott az első amerikai asztronauta a NASA egyik mérnökétől, hogy még véletlenül se unatkozzon az űrutazás alatt. Tévedés azt gondolni, hogy az amerikai űrprogramban megsavanyodott emberek gyülekezete vett részt: ezerrel röpködtek a poénok is - nem csak az űrhajósok. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani. Ebben az epizódban Al és társai már az indítóállásnál, egy kisbuszban várakoznak, közvetlenül azelőtt, hogy Shepard felment volna a rakéta tetején lévő kapszulába.

"Ezzel egyidejűleg Shepard és Grissom egy rutingyakorlaton vett részt, aminek az volt a célja, hogy a kisbuszban tartózkodókat ellazítsa. Al az „Asztronauta” című műsoron szórakozott, ami bizonyos José Jiménez nevű spanyol űrhajós kalandjairól szólt. Amikor egy interjúban valaki megkérdezte Josétól, hogy mit csinál majd hősies repülésén, ő durva spanyol akcentussal ezt felelte: „Sokat sírok majd.” (Al ezt a mondatot jól elraktározta magában, hogy aztán Gusnak idézhesse, amikor őrá került a sor, hogy kimenjen a világűrbe). A megbeszélés egy pontján Shepard – utánozva a Jiménez-felvételt – elkezdte sorolni lehető legjobb spanyol akcentusával azokat a tulajdonságokat, amiknek egy jó asztronautának a birtokában kell lennie. Felsorolta a nyilvánvalóakat, úgy mint bátorság, tökéletes látás és alacsony vérnyomás. Majd hozzátette: „És négy lábának is lennie kell.”
„Miért épp négynek?” – kérdezte Gus, aki az egyszerű embert játszotta.
„Azért, mert igazából egy kutyát akartak az űrbe küldeni” – válaszolt Al, - „de aztán rájöttek arra, hogy ez túl nagy kegyetlenség lenne.”

Eközben kinn, a tengerparton aggódó tömeg gyülekezett. Ez alkalommal, az idő javulásának hála, minimum háromszor annyian gyűltek össze, mint két nappal korábban. A fogyó félhold egyszer felbukkant, egyszer meg eltűnt a sötét, kísérteties felhők mögött. De a csillagok látszódtak, és az indítóállástól mérföldekre lévő nézők tudták, hogy minden a terv szerint halad: a reflektorok fénye kékes színű dárdaként döfködte a máskor sötét eget – ezeket az indítóállás köré telepítették, hogy a munkálatokat végzők lássák is, mit csinálnak.
Ezek az emberek a tengerparton Cape Canaveral madárlesői voltak. Legtöbbjük sok „madárkát”, rakétát látott már innen elindulni. Ahogy teltek-múltak az órák, a nézők türelmesen és optimistán kitartottak. Egy tapasztalt hölgy, aki egyszerre volt izgatott és felszabadult, pokrócokat, egy kancsó kávét, egy tranzisztoros rádiót, valamint egy nagyteljesítményű távcsövet hozott magával,
„Eljön az idő” – mondta, miközben a távoli fényekre nézett - „amikor az űrutazás annyira elterjedt lesz, mint manapság a repülők”.
Valamivel hajnali öt után - mintegy két órával a start tervezett ideje előtt - Alt megkérték, hogy szálljon ki a kisbuszból, és az indítóállás liftjén menjen fel a Surfside 5-höz [ez volt a rakéta tetején lévő kapszula beceneve], és ellenőrízze a kapszulát. Grissommal az oldalán, Shepard megállt a lift aljánál, hogy utoljára még jól megnézze magának a Redstone rakétát, mielőtt a tetejére mászik.

Szerettem volna megrugdosni a gumikat - ahogy ezt bárki tenné egy új autó vagy repülő esetében. Rádöbbentem, hogy valószínűleg soha többet nem látom már ezt a rakétát. Mindig is élveztem minden alkalmat, amikor egy ilyen indulásra készülő madarat nézhettem. Csodálatos látvány. A Redstone a Mercury-kapszulával és a menekülőtoronnyal a tetején egy különösen jól kinéző kombinációt alkot: hosszú volt és vékony. És ezt az egy rakétát nagy, szinte kézzel fogható várakozás vette körül. Ott állt csurig töltve folyékony oxigénnel, fehér felhőket eregetve, miközben jégdarabkák potyogtak le az oldaláról. Nagyon gyönyörű volt, ahogy ott állt a reflektorok fényében.
Miután megcsodáltam a madarat, felmentem a lifttel, és átsétáltam azon a keskeny hídon, ami a kapszulába vezetett. Felfelé menet Bill Douglas hirtelen egy doboz zsírkrétát nyomott a kezembe. Ezeket – mondta – Sam Beddingfield küldte. Sam a NASA mérnöke, aki mindig valami mókán törte a fejét, csak azért, hogy kicsit feldobjon minket. Értékeltem a poént.
A zsírkréták egy másik, Joséhoz hasonló fiktív asztronautára utaltak, aki - épp mielőtt elindították volna hosszú és szívet tépő küldetésére - felfedezte, hogy bár a kifestőkönyvét magával hozta, zsírkrétáit viszont odalenn felejtette. A fickó addig nem volt hajlandó beszállni a kapszulába, amíg valaki vissza nem ment értük a hangárba, és nem hozott neki pár zsírkrétát.

Elnevettem magam, és visszaadtam a dobozt Douglasnek. Azt mondtam neki, hogy egy csöppet túl elfoglaltak leszünk ezen az úton ahhoz, hogy használhassam őket. Amikor a rakéta tetejére értünk, az előkészületek már majdnem teljesen befejeződtek." (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az első amerikai űrhajós május 5-én is gombócot érzett a gyomrában, de ezt nem a borjúsült okozta, amit ekkor már másodjára reggelizett: a korábbi, május 2-i lefújt startot megelőzően is ugyanez volt a menü. A reggelit a többi közt John Glenn társaságában költötte el, utóbbi az első amerikai űrhajós, aki majd Alan Shepard és Gus Grissom küldetése után a Földet megkerüli. Május 5-én Alan Shepard már tényleg az űrbe ment. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Megkönnyebbültem, amikor bejelentették a nevemet. A titkolózás kezdett már terhes lenni számomra. [Al itt arra utal, hogy a NASA csak május 2-án hozta nyilvánosságra, hogy ő repül, ezt addig titokban kellett tartania, előzmények: itt.] A délután folyamán 15 perces sziesztát tartottam, mialatt a technikusok forró levegő befújásával lecsapolták a Redstone rakétából a korróziót okozó üzemanyagot, és újra ellenőrizték az áramköröket - készülve a következő éjjelre tervezett ismételt indítási kísérletre. Válaszoltam pár levélre, és elolvastam a gratuláló táviratokat. Majd kiautóztam egy elhagyatott tengerpartra futni egyet, hogy formában maradjak, majd a Surfside 5-höz mentem [ez volt az indítóállás beceneve], hogy megnézzem a kapszulát.
Ez alkalommal nagyon jól alakultak a dolgok. Az indulás hamisítatlan érzése vett körül mindent. A csütörtök reggeli feladatmegbeszélésen meglepően jó időjárás-előrejelzést kaptunk. Az indítóállás személyzete T mínusz 390 percnél kezdte meg ismét a visszaszámlálást. Boldog voltam, hogy megpróbálhatom az utazást.

Pár fontos dolgot kellett megbeszélni a meetingen, de elhangzott egy-két jó poén is. Késő este, miután a küldetést néhányszor  végigfuttattam a szimulátoron, Johnnal kimentünk a tengerpartra rákokat kergetni. A hangárban a dolgok hivatalos mederben folytak aznap éjjel. Nem volt semmi indítás előtti ereszd-el-a-hajam hangulat. Mindenkiben nagyon erős érzelmek voltak, ezekről viszont senki nem beszélt. Felhívtam Louise-t Virginia Beach-i otthonunkban, beszéltem nagyobbik lányunkkal, Laurával, aki ekkor St. Louis-i iskolájában volt, és a szüleimet is felhívtam New Hampshire-ben.

Este marhasültet vacsoráztunk, én 10-kor ledőltem, képtelen voltam rávenni magam a zuhanyozásra. John Glenn is a szobában aludt, elalvás előtt még átismételtük azt a néhány változtatást, amiket az utolsó pillanatban eszközöltek ki a mentőhajók jelzéseivel kapcsolatban. Csak, hogy tudjam, mire számítsak. Tíz vagy tizenöt perc alatt bealudtam. Nem álmodtam semmit, nem voltak rémálmaim, és nem is forgolódtam az ágyon. Éjfél után felébredtem, az ablakhoz mentem, és megnéztem, látszanak-e a csillagok. Láttam őket, így visszaaludtam.

Valamivel hajnali egy után ébredtem fel újra, megborotválkoztam és lezuhanyoztam, majd John Glenn és Bill Douglas társaságában reggeliztem meg. Azon viccelődtünk, hogy milyen kemény az élet, hogy már megint borjúszeletet kell enni. (Az alábbi képen Alan Shepard és John Glenn látható reggelizés közben.)

John nagyon kedves volt. Megkérdezte, hogy tehet-e értem valamit, majd sok szerencsét kívánt, és átment a kapszulához, hogy előkészítse részemre. Az orvosi vizsgálat és a beöltözés menetrendszerűen ment. Megint éreztem a gombócot a gyomromban, de nem estem szét, ahogy azt sem éreztem, hogy a dolgok kicsúsztak volna a kezeim közül. Adrenalin volt bennem bőven, de a vérnyomásom és a pulzusom nem volt kirívóan magas. Négy után hagytuk el a hangárt, és elindultunk az indítóálláshoz. Gus és Bill Douglas jött velem. Dee O’ Hara, a nővérkénk, egészen a kijáratig kísért minket, ahol annyit mondtam neki: "Hát, Dee, most rajtam a sor".

Úgy tűnt, hogy az indítóállás személyzete némi lemaradásban van a visszaszámlálásban. Szemmel láthatóan minden alkalmat megragadtak arra, hogy külön figyelmet fordítsanak az előkészületek minden mozzanatára. Gordon Cooper, aki a közelben állomásozott, átadta nekem a legfrissebb időjárás-előrejelzést, és ismertette velem a mentőhajók pontos helyzetét is. Elmondta, hogy az időjósok méteres hullámokat jeleztek a leszállási körzetben, 15-18 km/h-s széllel, ami még belefért. Volt a kisbuszban egy szerkezet, amivel a rám aggatott érzékelőket ellenőrizték, mind remekül működött. Eközben egy széken hátradőlve pihentem." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Nézzük meg jó erősen ezt a képet:

Lehetőleg ne a kőműves-dekoltázsra összpontosítsunk, hanem a háttérre, ahol a Puli részletei körvonalazódnak. Hiába: hétvégén, szélben-viharban is szerelnek mérnökeink - bár a fotón korántsem valamelyik szokványos szerelési helyszínünk látszik: éppen holdjárónk földi prototípusát kapják szét. És, hogy miért? Egyik mérnökünk interpretációja segíthet a látottak feldolgozásában: „Mivel nem fért már be a csomagtartóba, ezért ölbe kellett venni. De mivel két nagydarab gépész nehezen fér el egy Ignis hátsó ülésén egy megtermett és eléggé merev pulival, ezért a szélviharban nekiálltunk a reflektor fényénél amputálni a lábait.”

Figyelem! VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS: 20 óra múlva lejár indiegogo-kampányunk, gyere, segíts! (Kattints ide!) Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Május van, ilyenkor a medve már rég kibújt az agyoncsépelt közhelyek legaljáról, viszont Oppy, a marsjáró csak nemrég ébredt fel négyhónapos téli álmából a Marson, és már közel négy métert arrébb is gurult telelőhelyéről. Ahol igazából nem is aludt - ugyanis egyhelyben álldogált, és a tőle robotkarnyújtásnyira lévő marsi sziklákat babrálta: több mint tucatnyi kövön végzett ez idő alatt vizsgálatokat.

Viszont jó hír, hogy a májust a földi életformák egyike-másika meg épp azzal tölti, hogy diszkrét marsi invázióra készül. Május 12-én kezdődik ugyanis a 7. Magyarok a Marson feszt Szegeden. Az eseményre több mint 30 csapat nevezett be, ráadásul ezek egyikének Pulis kötődése is van. Kopiás Péter a marsbányász egylet (Mars Mining Corporation) tagja, a többi közt ő nevezte el az általa tervezett négykerekű ős-Pulit Tevének - amit a tervek alapján akkortájt akár még fel is lehetett volna fújni. A Puli egyedfejlődésének ebben a viszonylag korai fázisában még javában a tevekorszakát élte: ekkor még ágasbogas kerekei voltak, plusz a szerkezetet szükség esetén egy "nyakkal" is meg lehetett spékelni, ennek végén üldögéltek a kamerák. Mindez oldalnézetből egy tevére emlékeztette Pétert, aki ezzel fényesen rácáfolt arra a közhiedelemre, hogy tudatmódosulást csak tudatmódosító szerekkel lehet elérni - későbbi életrajzírók kedvéért leszögezzük: Péter semmi ilyesmit nem használ, még az alkoholt is kerüli. Tudatmódosítókról tehát szó sincs - elég csak mérnöknek születni.

És ha már így történt, nincs mit tenni: Péter és brigádja már hetedik éve vívja csatáját egy tornateremben berendezett Marson. Az általuk tervezett és épített marsjárónak egyelőre még nincs neve, a verseny végére viszont esélyes, hogy a "Rough Ride" lesz a befutó, ugyanis meglehetősen kemények a "léptei": egy hisztis kisgyerek sem képes ilyen profizmussal a földhöz csapkodni magát. Íme:

Ezt a marsi tornatermet idén – a keretmese szerint – egy intergalaktikus peterakó tartja rettegésben, az üvegházhatás ehhez képest smafu. A világot fenyegető pókszerű izé ugyanis unos-untalan lepetézik, emiatt egyszer majd egészen biztosan kihal az emberiség. Szerencsére, vannak robotok, amik álcázással akár még be is csaphatják a Nagy Intergalaktikust.
A peterakó ugyanis minden forgó mozgással haladó [ez mérnöknyelven kábé kereket jelenthet, csak az a szó már biztosan derogál érzékeny fülüknek] robotot automatikusan ellenségnek tekint, idén tehát ezt leszámítva minden más mozgásmintával próbálkozhatnak a résztvevők.

Az emberiséget oly hűségesen, évezredeken át kísérgető kerékkoncepció száműzésével Péter alapvetően háromféle lehetőségre számít. Lesznek pókszerű robotok, valószínűleg páros számú lábbal, lehetnek kétlábú, humanoid típusú robotok, csak fel ne boruljanak, mert akkor vége a sztorinak. A harmadik csoportot gazdagítja Péter csapata is: ők a forgómozgást alakítják át járássá.

Amikor ránéztem az alábbi tervrajzra, rögtön megállapítottam, hogy a középső 108 pontos übermezőbe kell eljutniuk a csapatoknak. De nem, pontosabban, nem csak oda. Péter szerint a versenyt úgy kell elképzelni, mint egy focipályát, ahol 11 kapu van: mindegyikbe lehet gólt lőni, de a torna megnyeréséhez mindegyikbe be is kell lőni egyet. A 11 "kapura rúgásra" kábé negyedórájuk van a csapatoknak.

A verseny időre megy, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk: a gyakorlatban az a robot lesz a gyorsabb, amelyik egyetlen paranccsal a lehető legkomplexebb feladatok megoldására képes. A kütyük ugyanis nem holmi távirányítós kisautók fészliftjével készülnek; szoftveresen irányítják őket: minél többet halad emberi beavatkozás nélkül, annál kevesebb ideig kell a robotnak a mérnökök döntésére várnia. Ideális esetben tehát akár be is programozhatnák a tervrajz alapján az egész pályát, legalábbis elvben: mivel egyszerre négy csapat versenyzik egymással, kicsi az esélye annak, hogy nem kell majd soha közbeavatkozni.

Ráadásul, a csapatok által gépeiknek adott parancsokat 15 másodperccel késleltetik a tornateremben - a rádiójelnek is ennyi ideig tartana eljutni a Földtől a Marsig. A robotoknak azonban nem csak mozogniuk kell – ez annyira alap, hogy ezért önmagában még pont sem jár. Pedig ez sem egyszerű, hiszen „műholdkép” alapján tájékozódhatnak: a tornaterem plafonjáról egy webkamera figyel, ez alapján alkothat egy-egy csapat képet - szó szerint - önmaga és a másik három csapat, valamint a peték helyzetéről. De ezzel a felvétellel is meg kell küzdeniük: a "műholdképet" készítő webkamerán például halszemoptika is lehet, ezt a fotót egy, a csapatok által fejlesztett szoftver "torzítja vissza" eredetire, hogy azt a robot egy másik szoftvere hasznosíthassa a tájékozódás során.

A verseny lényegét egyszerűbb megérteni, ha idézünk az intergalaktikus játékszabályzatból: „Egy példa: 72 pontos a célterület. A "B" csapat lerakott egy labdát, az 72 pont. Jön "C" csapat, és ő is lerakja a labdát: ez neki is 72 pont. A forduló végén kettejük labdája csak 36-36 pontot ér, ezért "C" csapat elemi érdeke, hogy "B" csapat labdáját eltüntesse a célterületről megszerezve a teljes 72 pontot.  Felvenni csak saját labdát lehet, a többiekét egyéb mechanikai módon kell szükség esetén eltávolítani.”

A verseny egyik legizgalmasabb része azonban minden bizonnyal a kipakolás lesz, Péter szerint ilyenkor nagy a kíváncsiskodás, megy az "ipari kémkedés". Ilyenkor jönnek a homlokracsapkodós pillanatok: "hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe?!" Ekkor derül ki például, hogy amíg az egyik csapat 3 hétig szívott egy probléma megoldásával, azon egy másik brigád - például pillanatragasztó közbeiktatásával - két pillanat alatt átlendült.
A petéket egyébként nehézsúlyú ping-pong labdák helyettesítik, hogy azért a közönség is tüsszenthessen néha, ha már olyan nagyon muszáj neki. Hogy ennek lehetőségét még tovább csökkentsék, a játékot interneten is közvetítik, az élő adáshoz kattints ide! Természetesen, a Puli hevesen drukkol azért, hogy sikeres legyen Kopiás Péter és a marsbányászok mai bevetése.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Egy felessel jutalmazta a NASA az első amerikai űrhajóst, aki aznap végül mégsem járt a világűrben. Alan Shepard az eredeti tervek szerint 1961. május 2-án indult volna - ez az időjárás miatt mégsem jött össze. Már be volt öltözve, készen arra, hogy beszálljon a furgonba, ami a rakétához vitte volna. Ekkor fújták le az akciót. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Nehéz szkafanderébe csomagolva Shepard esetlenül egy fotelre ereszkedett, és megpihent, amíg Schmitt  oxigénnel 0,34 Barra fújta fel a ruhát: így ellenőrizte, hogy ereszt-e valahol. Ahogy nőtt a nyomás, Al rendre felemelte a jobb hüvelykujját, jelezve, hogy minden rendben.

A sisak arc felőli része ekkor már le volt hajtva, és a szobában lévő emberekkel csak egy parányi, ajkai elé bigyesztett mikrofon segítségével kommunikálhatott. A szkafander átment a nyomáspróbán. Schmitt kieresztette belőle a levegőt, és egy fekete, hordozható légkondícionálót csatlakoztatott hozzá, ami Shepardot hűsen tartotta, amíg elér a kapszuláig, és beköti magát az ottani oxigén és légkondícionáló rendszerre. Shepard a kezében fogta a dobozt, készen arra, hogy kisasszézzon a furgonhoz, ami a hangár ajtaja előtt parkolt.

Miközben Shepard beöltözött, az 5. számú indítóállás személyzete még mindig a kapszulánál és a Redstone-rakétánál szorgoskodott. Az időjárás okozta csúszást leszámítva nem voltak késésben. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Shepard jó formában van a repüléshez, és így nem lesz szükség a tartalékpilótára, John Glenn az indítóálláshoz ment, hogy segédkezzen a kapszula előkészítésében. Fehér kezeslábasában és sapkájában - aminek alakja a hentesekéhez hasonlított - John felment a liften ahhoz a nagy, műanyag csomaghoz, ami a kapszulát vette körül. Egy 10 tonnás gép tartotta távol a port a kapszula belsejétől, és szabályozta a benti hőmérsékletet. És mivel ez az egész néha úgy nézett ki, mint egy penthouse-lakosztály valahol Miamiben, az itt dolgozó technikusok a Surfside 6 című TV-sorozat után szabadon Surfside 5-nek nevezték el.

John Glenn szerint a kapszula személyzete alig várta a startot. Néhány mérföldnyire, a tengerparton poncsók és esernyők alatt nézők gyülekeztek, eltökélten arra, hogy az eső ellenére kivárják az indítást. Kinn a tengeren, mintegy 500 kilométerrel arrébb, a mentőflotta hajói jelentették, hogy elfoglalták állomáshelyüket, készen arra, hogy vadászgépeket indítsanak, amik majd követik a kapszulát ereszkedés közben. A helikopterek is csak a parancsra vártak, hogy kihalásszák Shepard-ot és kapszuláját a vízből, miután landolt.
Az egység legnagyobb hajóján, a Lake Champlain anyahajó fedélzetén volt a mentőcsapat, akik általában azért álltak készenlétben, hogy kivágják a pilótákat repülőgépeikből egy-egy balul sikerült leszállást követően.

Most ugyanez a személyzet tartott főpróbát azokból a technikákból, amikkel Shepardot majd kiszedik a kapszulájából, ha bármi okból nem nyílna ki a zsilipajtó. A fedélzeten lévő tisztek közül többen Sheparddal együtt szolgáltak a Haditengerészetnél, és épp elég jól ismerték őt ahhoz, hogy egyre jobban aggódjanak, ahogy egyre közeledett az óra, amikor majd hajójuk közelében landol. Ezen az éjszakán, ahogy a tenger szürkülni kezdett, a hajó káplánja szólalt meg hangosbemondón át: hallgatásba burkolózott a hajó, amikor a nemzetért fohászkodott.
„Dicsőséges Isten” – mondta a metodista káplán – „most, hogy egy értékes emberéletet gépek emelnek a mennyekbe, nyugtalanokká, feszültté válunk és félni kezdünk a közelgő veszélytől tartva. Hálásak vagyunk, hogy vannak, akik annyira elkötelezettek, hogy ha szükséges, készek az életüket is feláldozni azért, hogy előkészítsék számunkra a követendő utat, és kitárják előttünk az űrbe vezető ajtót. Koronázza siker a felfedezés érdekében tett erőfeszítéseinket, és találjunk olyan utakra, amin járva nem csak a táguló univerzumba, hanem egy biztonságosba és békésebbe is eljuthatunk, ahol egymással és az Atyával élhetünk. Ámen.”

Hajnali 5 órakor, amikor az Atlanti-óceán felől az ég még épp csak világosodott, riporterek és fotósok kis csoportját engedték be Cape-re katonai kísérettel, az S Hangár elé. Itt várták, hogy kilépjen az Asztronauta, és megtegye a kisbuszhoz vezető utat. Nem tudták, hogy a három férfi – Shepard, Glenn vagy Grissom – közül melyikük lesz az: az űrhajós nevét mindeddig még nem hozták nyilvánosságra. A tévések reflektorai világítottak, a kamerák készen álltak a felvételre. A hangár ajtajának túloldalán Al Shepard állt szkafanderében, és már épp kilépett volna, hogy megmutassa magát a sajtónak, amikor valaki hirtelen arra kérte, hogy várjon. Ez volt az első megbízható jele annak, hogy a küldetésből nem lesz semmi. Al levette kesztyűit, és leült relaxálni egyet.
Walt Williams küldetésirányító és Bob Gilruth, a Mercury program igazgatója már korábban elmagyarázta neki, hogy az időjárás 50-50 százalékos esélyt ad az indításra. Erre a valószínűségre játszottak, amikor röviddel éjfél után elkezdték feltölteni a Redstone-rakétát folyékony oxigénnel.

Mivel a feltöltés azt jelentette a technikusok számára, hogy ettől kezdve visszafordíthatlanná vált a dolog – a feltankolt rakétát ugyanis a start elhalasztása esetén 48 órát kellett "pihentetni" – a döntéshozók a folytatás mellett döntöttek. Abban reménykedtek, hogy a felhős égen majdcsak lesz egy tiszta folt, amibe belelőhetik az űrhajót. Nem lett, így 7:25-kor a küldetést törölték. Shepard centinként hámozta ki magát szkafanderéből, majd valaki fél deci Brandyt adott neki, amit meg is ivott.
„Igazából nem volt rá szüksége” – mondta John A. („Shorty”) Powers alezredes, az asztronauták szóvivője. „Kábé kilencen voltunk, akiknek nagyobb szüksége volt erre, mint neki. Ő mindössze csatlakozott hozzánk.”
Még ebben az órában a NASA úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza, ki volt az az ember, aki szkafanderbe öltözött, és aki majdnem elindult a világűrbe." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!